Kint napsütés várt volna Renlyre, de bent maradt. Összekötözött kézzel. Úgy lógott, mint egy zsák, azonban ez is a kiképzés része. Mindent meg kellett tanulnia. A hosszan térdepelést és a négykézláb támaszkodást. A spárgázást. A táncot és a zenét. A kéz nélküli szopást. Az összeset a bemocskolódás veszélye nélkül. Valódi ember hiányában, csak az oktatók szavait követve.

Virághozó mégis imádta. Már attól felgyorsult a szívverése, ha megérintették. Várta az első éjszakáját. Sőt, talán még sosem várt valamit ennyire. Érezni akarta. A visszatérők meséltek: fantasztikus orgazmusok, kemény farkak, békés együtt alvás.

Az, hogy lesz egy társa, imponált. Valaki, aki uralkodhat felette. Elmondhatja, mit tegyen, ő pedig hozzáértőn követheti. Átadhatja magát az élvezetnek. Kiterülhet egy takarón, majd hagyhatja, hogy úgy dugják meg, ahogy csak akarják. A párnákba kefélhetik, és ő nyöghet. Örömöt cserélhetnek. Mi ez, ha nem maga a mennyország?

A minden.

– Virághozó, Levendula téged keres – mondta Kankalin. Ajka mosolyra húzódott. – Eloldozzalak?

– Mindjárt megyek.

– Rohadtul utálok odafent lógni – grimaszolt. – Te meg úgy nézel ki ott, mint valami rohadt istenség. Megszállt a béke vagy mifene?

Renly arany szempillái megrebbentek. A szája megrándult, az arcától a mellkasáig elvörösödött. Kankalin nagyot bólintott.

– Értem. A kikötözős szex – folytatta, míg barna szeme mindvégig Virághozó arckifejezését fürkészte. – Na, eloldozzalak?

– Nem szükséges.

A fent lógó fiú megrántotta a kötelékeit, azok elengedtek. Lába a földet érte. Épp olyan erős, hogy szabadulni lehessen belőle, de még meg tudja tartani. Látta már a túl tartós kötelékek veszélyét. Egy társánál. Liliom mély vágásokat szerzett a többiektől, és senki sem sietett segítségére. Mondani sem kell, azóta már nem gyarapítja a Kert tanoncainak sorát. Az, aki megsérül értéktelen.

– Azta! Igazi szabadulóművész vagy – mondta Kankalin.

– Neked is meg kéne tanulnod. Előfordulhat, hogy... nem leszek elég gyors. Féltelek.

– Te mindig.

Renly csipője finoman ringott séta közben. A testét mindössze egy apró, halványkék selyemdarab takarta, kiemelve kék szemét. Fedetlen talpa alatt meleg volt a terrakotta. Megállt Kankalin előtt. Zöldek és virágok illata szállt a levegőben.

Egy gyors mozdulattal előrelépett. Karjába zárta őt. Arcát a másikéhoz nyomta, majd finom puszit hintett napbarnult bőrére. Ujjaival a társa füle mögé simított néhány hosszú, fekete tincset. Fülében arany fülbevalók lógtak. Virághozó nem viselt ékszert. Mindketten megremegtek.

– Túl érzékeny vagyok – mesélte a sötét hajú. – Hogy fogom még kibírni egy évig? Irigyellek.

– Igen?

– Igen.

Kankalin átkarolta Virághozó nyakát. Elindultak. A lépteik nem vertek visszhangot. Kintről beszökött a madarak csicsergése és a medencék vízcsobogása. A társak. Ugyanolyan emberek, mint ők, mégis mind különbözők. Egyesek palotai rabszolgák lesznek, másokat kézről kézre fognak adni, megint másokat majd más országokba szállítanak.

Mindenki palotában akar ágyas lenni.

– Pedig én is... – préselte ki magából Virághozó. Az arca pírtól vöröslött. Elhallgatott. – Mindegy.

– A lényeg, hogy neked is és nekem is kéne egy jó nagy farok.

Renly felkacagott. Tenyerével az ágyastanonc hátára csapott. Lehajtotta a fejét, aztán felkapta. Körbepásztázott a helyiségben, azonban rajtuk kívül senki sem volt itt.

– Kankalin!

– Most mi van? Ez az igazság – folytatta. – Jaj, drágám, ne légy álszent. Baszni akarsz, én is baszni akarok, és azok is arra vágynak ott kint. Olyan... szűzies vagy.

Virághozó megrázta magát. Göndör fürtjei követték a mozdulatot, ahogy mindig; együtt libbentek a széllel, az összes mozzanatra megmoccantak. Pont, mint Renly. Az egész teste beleborzongott a legapróbb érintésbe is. Ő és a haja hasonlítottak. Támogatták egymást. A test bájt adott a hajnak, míg a haj bájt adott a testnek. Kívánatos jelenséggé faragták a fiút.

Szótlanul hagyta Kankalin útmutatását. Bőre piroslott. Olyan... szűziesen. Nem tévedett sokat. Barátja szókimondása túlzó volt, annak ellenére is, hogy gyakorlatilag nemesek ribancának tanul a szex fortélyairól.

Félhomályos, hűvös folyosókon haladtak végig. Fehér-kék terakottával a talpuk alatt, háló- és tantermekbe nyíló ajtókkal szegélyezve. Az otthonuk. Ez a hely az életük, majd a jövőjükké válik egy nap. Minden, amit itt tanulnak megalapozza a sorsukat.

– Megjöttünk – mondta Kankalin. Elengedte Renly vállát, és odébb lépett. – Akármit is akar tőled, ne hagyd magad!

– Elég lett volna pihenőt mondanod, és tudom hová jöjjek.

A barátja nem reagált rá. Intett egyet. Elsietett a folyosón, mintha valami nagyon fontos dolga lenne.

Virághozó sóhajtott. Lenyomta a kilincset, és belépett az ajtón. A pihenő fülledt levegője az arcába csapott. A bársonyos székek egyikében vékony alak ült. Levendula. Hosszú, vörös haj, smaragdzöld szem. Ékszerek. Különleges jelenség, amolyan luxusszerető fajta. Törtető.

Renly álla megemelkedett. A testtartása kiegyenesedett, az arcáról eltűnt minden érzelem. Elrejtette magát. A gyengeséget. Kankalinon kívül senkiben sem bízhat. Ő nem tudna szánt szándékkal fájdalmat okozni.

– Kerestél – mondta Virághozó.

– Igen.

Levendula a nevét adó virágból készült koszorúval a fején, felállt. Letette a fejdíszet. A marka fémesen villant. Maga mögé rejtette. Hosszú, fehér lába megmozdult. Lépett egyet. Majd még egyet. Ringott rajta a jobb lábánál hasított szoknya. A tekintete szikrákat szórt. Vékony, gyenge alakja egy kisfiúét idézte. Nem éppen harcra való, az elkényeztetést szereti, de túlélő típus.

Az arany tincsek megrebbentek. Renyl körkörösen mozgott. Éppúgy, mint a harctéren, ahogy két ellenség méregeti egymást. Levendula megbízhatatlan. Gyilkos.

– Miért?

– Te vagy a mesterek kedvence – mondta a vörös. – Virághozó. Milyen szörnyű név!

– Azt jelenti, jobb vagyok nálad.

– Igazán?

Levendula kivillantotta hófehér fogait. Mosolygott. Elégedetten.

– Igazán.

Kacaj töltötte be a helyiséget. Nem Renlyé. Az ő térde inkább behajlott, míg a hűvösebb éjszakákon használt kandalló felé mozdult. A piszkavas közel volt hozzá. Mégsem nyúlt érte. Várt. Érdekelte Levendula reakciója.

– Könnyedén végezhetnék veled – jelentette ki Virághozó. – De fair leszek. És megölni sem foglak, csak megsebesítelek.

– Én igen.

A vörös hajú arcán kiszélesedett a mosoly. Újra nevetett. Már nem próbálta meg eltakarni a kést a kezében. A rövid penge megcsillant az ablakon besütő napfényben. Megindult előre.

Virághozó hátralépett. A tenyerét mellmagasságba emelte. Türkiz szeme nem árulkodott érzelmekről. Nem lepték meg. Levendula közel került. Szúrt. Renly oldalra ugrott, ruhája vele libbent. Ujjait a fegyvert fogó csuklóra fonta. A fiatal férfi felnyögött, a karját rángatta.

Az őt megragadó kéz nem engedte. Virághozó előrébb lépett. A kés a hónalja alatt futott át. Megszorította a markolatot. Előrerúgott. Talpa hason találta Levendulát, aki hátratántorodott. Elengedte a pengét. Renlynél maradt. Megpörgette.

– Elvesztetted a fegyveredet – közölte Levendulával.

A hófehér bőrű fiú kapkodta a levegőt. Vicsorított.

– Dögölj meg!

– Hagyd abba, csak... elég – mondta Virághozó. Alig hallatszott a hangja. – Befejezhetjük... Mindketten. Sértetlenül.

– Hazudsz.

Renly felsóhajtott. Lentebb eresztette a kést, de szemét még mindig az előtte állón tartotta. Levendula nem tanult harcművészeteket.

– Nem. Tisztában vagyok a képességeimmel. Kankalint már halott lenne – jelentette ki. – Ő túl... jószívű.

– Utánad vele is végzek.

Az elkényeztetett ágyastanonc ismét megindult. Futott. A piszkavasért. Zöld szeme önelégültségtől csillogott. Előrevetette magát.

– De én nem Kankalin vagyok. Szerencsétlenségedre.

Virághozó Levendula útjába lépett. A fiú a testének csapódott. Mindketten a földre kerültek. Recsegés hallatszott, amit valami nedves hang követett. Üvöltött. A kés a bordái közé hatolt. Vér csöpögött Renly bőrére, miközben arca csak pár centiméterre volt a társáétól.

– Mi... Ez... Nem, nem, nem – motyogta Levendula. A szeme elkerekedett, tenyere körülfogta a kést. – Mi... Mit tettél?

Felhördült. Szemébe könnyek szöktek. Szájából vörös cseppek buggyantak elő. Máshogy vette a levegőt. Haldoklott.

Az alatta elterülő férfi felzokogott. Megtámasztott a vörös hajú hófehér mellkasát, majd kirántotta a kést. Vér spriccelt. A szoba másik végébe csúsztatta a padlón. Aztán arcát Levenduláéhoz nyomta, miközben szorosan magához ölelte őt.

– Miért nem maradtál nyugton? – kérdezte gyengén. Pillantása elködösült. – Úgy sajnálom.

Tenyere végigsimított a társa hátán. Arcán sós csíkokat képzett a sírás, az egész teste belerázkódott. A narancsszín tincsekbe túrt. Egészen addig simogatta őt, míg el nem halkult a lihegéssel vegyes fulladozás. Leszállt a csend. Annyira fájdalmas volt, annyira mérgező... annyira szükséges. Csak Virághozó remegése maradt.

Nyikorgás hallatszott.

– Mintha veszekedést... – hadarta a berobbanó Kankalin, majd felsikoltott. – Virághozó!

Lihegés hangja töltötte be a pihenőt. Koppanás. Virághozó ölelése erősödött, keze ismét végigvonult Levendula finom izmain.

– Kankalin... Én...

– Me-meghalt? – kérdezte elcsukló hangon.

– Meg. – Nyelt egyet. Reszketeg lélegzetet vett. – Nem... Nem tehettem mást. Rám támadt. Hozz ide valakit... bárkit!

Halk léptek hallatszottak.

Renly még egyszer végigsimított a finom arcon, a selymes fürtökön. A hibátlan háton. Felült. A karjába fogta a véres szájú, hamuszürke bőrű Levendulát. Smaragdzöld szeme élettelenül meredt előre. A mellkasa nem mozdult többé. Lehajolt. Ajka óvatosan érintette a halott ágyastanonc homlokát.

– Légy békésebb, mint életedben voltál – mondta.