Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ez lehetséges. Ennyi év után végre feladja magát a virágokat küldözgető.
Bár egy kicsit félelmetes, nem éjszaka kellett volna ezt közölje.
Leültünk egy padra a parkban, felé fordultam, és vártam.
Nem is értettem, felé nem éreztem azt az örömöt, mint mikor megláttam Lukeot. De biztos csak a fura időzítés miatt van ez.
Levette a fekete napszemüveget, bennem meg megakadt a szó.
Nagyon helyes volt.
A szemei aranybarnák, gyönyörűek, a vonásai lágyak, és mégis, volt bennük valami elképesztően sötét, és gonosz.
A szemeiben is ott lapult ez az árny, enyhén megrémisztett, de betudtam a sötétségnek. Nem akartam rosszra gondolni.
Rám mosolygott.
- Mire vagy kíváncsi?
- Miért küldted a virágokat?
- Mert szeretlek.
Olyan könnyedén ejtette ki. Vörös lett az arcom, lesütöttem a szemem. Zavarba hozott, mert nem tudtam mit kezdeni a vallomásával. Én érthető módon nem szeretem őt.
- Miért hagytad abba?
Reszketegen kifújta egy adag levegőjét.
- Túlságosan szeretlek ahoz, hogy látni tudjalak.
- Ezt nem értem -ráncoltam a homlokom.
Majd megakadt valamin a tekintetem. A kezén. Remegett, de oh, nem olyan lágyan, keményen, mint a filmekben. Ökölbe szorította a tenyerét.
- Nem akarlak bántani - masszírozta az orrnyergét.
- Miért bántanál?
Kezdett az egész kuszának, és nagyon ilyesztőnek lenni.
Le kéne lépnem. Félek ettől a férfitől. Olyan furán viselkedik.
- Mennem kell- álltam fel hirtelen, kapkodva vettem fel a táskám.
Lehajtotta a fejét, szuszogott.
-Siess- motyogott, és a hangja ilyesztően lemélyült.
Rohantam. Azt hiszem életemben nem futottam még olyan gyorsan, és sokat, mint azon az estén. Az egész testem remegett, a szívem hevesen dobogott, beszorult a levegőm.
Sietve fogtam egy taxit, és diktáltam le a címet. Meg fog találni. Megtalálhat, hiszen tudja, hol lakom. Tudja a nevem, és még ki tudja mit.
Könny szökött a szemembe. Lehet nem kellett volna ennyire megilyedjek, de ez a férfi... mintha harcolt volna magával. Vívódott, és ez nagy erőfeszítésébe került.
Bántott volna? Hogyan? Mire értette? Tanácstalan voltam, elkeseredett, és rémült. Nagyon rémült.
A taxi megállt, én fizettem, és kiszálltam. A taxis elhajtott. Senki sem volt az utcán  én pedig tétova léptekkel indultam be a házba. De valaki megállított. Nem tudom, hogy került ide, miért nem vettem észre, és miért követett. Aranybarna szemei most feketének tűntek, ilyesztően ragyogott bele az éjszaka sötétjébe. Nem kiabáltam. Felesleges lett volna, és egy hang sem jött ki a torkomon.
Rettegtem. Pont egy olyan helyen álltunk, ahová nem ér az utca lámpa fénye. Gondolom ezt is megtervezte. Ki segítene? Senki. Nem lát senki.
A nyakához nyúlt, elővette a nyakláncát. Kereszt medál. Kipattintotta. Egy kés.
Jeges zuhanyként tört rám a felismerés. A titkos rajongóm pszichopata. És most meg fog kínozni...
Lehunytam a szemem, legördült egy könnycsepp.
Megéreztem a penge jéghideg érintését az arcélemen.
- Olyan gyönyörű vagy- sóhajtotta, mire csak még jobban összeszorítottam a szemem.
Az arcomon patakokban folytak a könnyek.
Luke is ezt mondta. Az ő érintésére jobban vágytam. Sőt. Csak az ő érintésére vágytam.
A pengét lecsúsztatta a nyakamon, letűrte vele a ruhám nyakát, és végighúzta a két mellem között.
Némán zokogtam.
Vissza ment a bal mellem fölé, és erősebben nyomta a bőrömben a kést. Kiserkent a vérem a penge nyomán, és ő csak húzta, és karcolgatta a testem. Senki sem hallotta a sírásom, pedig ott álltam közvetlen a szüleim háza mellett.