- Hmm, gyönyörű lett - simítottam végig a tarkómon
lévő érzékeny bőrön, a tetováláson- köszönöm.
Végre készen van. Ezért a tetováláért könyörögtem már mióta a szüleimnek, és ma végre már nem kell. Hiszen szülinapom van. Felnőttem. Talán ez a tetoválás pótolja valamennyire azt a személyt, és élő virágot, amikre öt éve várok. Nem lett igazam. A hiány most is bennem volt, sajgott.
Öt év sok idő begyógyulni egy sebnek. Az enyémnek mégsem volt elég.
Túl mély hozzá.
A Herceg a 11. szülinapomon jött először. Akkor nem értettem miért. De vártam, mert különleges volt. És újra jött, még öt éven keresztül. A 16. szülinapomon láttam újra, azóta eltelt napra pontosan öt év, 21 éves lettem, vagyok, egy felnőtt nő. Mégsem érzem magam annak. Bár már vártam, hogy végre én döntsem el, hogy élek, és ne a szüleim, tudom, hogy legbelül egy kislány vagyok, aki még mindig szereti az Aranyhajt. De hát azt a mesét nem lehet nem szeretni. Lényegtelen.
Fizettem a tetoválónak, felírtam, hogyan kezeljem a művét, felvettem a vékonyka, pasztell rózsaszín farmerdzsekim, és kiléptem az ajtón, a hűvös, koratavaszi levegőre. Csendes volt az utca, alig ment el egy -egy autó, járókelő meg egy szem se. Bedugtam a fülesem, és elindítottam az Il Divo-tól a Regresa Me-t. Sokan konzervatívnak, vagy egyszerűen lúzernek tartanának amiért ilyen fiatalon klasszikust hallgatok pop vagy egyéb más populáris zenék helyett, de nem érdekel, és nem is tud róla senki a szüleimen kívül. Én ilyen vagyok, komoly, klasszikus, egy lány, aki nagyon szeret hegedülni, szívesen jár színházba, lila haja van, és egy olyan fiúba szerelmes, akit életében 6-szor látott, és sose beszélt vele. Bekönnyezett a szemem. Ma sem fog eljönni, de a remény miniatűr szikrája még él bennem, egészen éjfélig, csak azért, hogy még jobban össze törjön. Szánalom.
Ahelyett, hogy haza értem volna, ahol anya már megrendelte a finom szülinapi ebédet - nem tud főzni - beültem a kedvenc cukrászdámba, ahol már minden dolgozó, sőt, néhány vendég is ismer.
Szótlanul csuktam be magam mögött az ajtót, raktam le a szokásos helyemre - a sarokban, az ablak mellett, jól eldugva a fürkésző szemek elől - a farmerdzsekim, és az apró táskám, majd ültem le a puha, kipárnázott székbe.
A cukrászda semmit sem változott az évek alatt, ugyanúgy krémszínű falaival, pasztell rózsaszín bútoraival, és színes virágokkal várta a vendégeket. Olyan tipikus csajos cuki volt, ami teljes mértékben igaz, mert egy leszbikus pár vezette az egészet, és csak egyetlen egy férfi dolgozó dolgozott, ő is meleg.
- Boldog szülinapot Rosie! - ugrott mellém a szőke, kétcopfos Poppy, ma is fülig érő mosollyal- Az egész cég ajándéka, ma fizetés nélkül kell fogyassz.
- Kell? - mosolyodtam el.
-Igen, Rosie, nem fogadunk el pénzt - szólt a pult mögül Marie, a nõ, akit gonosz módon megcsalt a férje.
Akkor hirtelen megmozdult az egész üzlet, a konyhából kijött az összes dolgozó, néhány vendég is felém fordultak a székében, és egyszerre mondták:
- Boldog szülinapot Rosie!
Az a pillanat csodás volt. Egy kis pont, ami beragyogta az egész napom. Egy pillanat, mikor elfelejtettem Herceget, ezen a napon. A következő percben újra eszembe jutott, mégpedig az egyik vendég hölgy kékszínű pólójáról. Ilyen volt a szeme....