Hyejin pov:

Amint vége lett a tesi órának rohantam az öltözőbe. Első dolgom volt írni Hyunjun-nak, hogy ma beszélnünk kell. Múltkor sem tetszett neki, hogy így írtam neki, és csak ennyit mondtam, se többet, se kevesebbet, de nem akarom, hogy menjen a képernyőfotó Kkoch-nak, hogy éppen mi a problémánk a párkapcsolatunkban. A maradék órákban egyáltalán nem tudtam figyelni, az ment a fejemben, hogyan közöljem a barátommal, amit hallottam róla, és az állítólagos legjobb lány barátjáról. Magamat is próbáltam felkészíteni a legrosszabbra, bár volt egy olyan érzésem, hogy még ha igaz is, amit Hana mondott, akkor se fogják bevallani. Rosszul esett belátnom, de el kellett ismernem, nem bízok a barátomban. Napközben Hyunjun próbálta kiszedni belőlem, mit szeretnék tőle, de megmakacsoltam magam, és annyit mondtam, "majd megtudod". 

Délután Hyunjun az iskola előtt várt rám. Téli kabátja zsebébe csúsztatott kezekkel állt a sulival szemben. A hátizsákból ítélve egyből ide jött hozzám, nem ment haza lepakolni. Arcán még akkor is az idegesség látszódott, mikor elé álltam, és adtam neki egy puszit az ajkaira. A köszönést hanyagolta, inkább a lényegre tört. 

- Miről szeretnél beszélni?- kérdezte, amint ajkaim elhagyták puha párnácskáit. - Megint...- tette hozzá. Félt, éreztem, hogy fél attól, amit mondani fogok. Ha nem csinált semmit, akkor nem kellene félnie.

- Menjünk a Han folyóhoz.- erőltettem magamra egy mosolyt, s kezét kirángattam a zsebéből, hogy össze tudjam fűzni az ujjainkat. Nem volt ínyére a válaszom, elmorgott egy 'rendben'-t, megfogta kezemet, és elindult. Feszült volt a légkör kettőnk közt. Próbáltam oldani azzal, hogy a napjáról faggattam, de minden kérdést hárított egy rövid válasszal. Végül feladtam, és én is csendben szedtem lábaimat. Nagyjából összetettem a fejemben a dolgokat, hogyan kéne felhozni a témát, és elmondani a problémámat. Kicsit ideges voltam, feszített a gyomromban az a görcs, amitől el tudtam volna hányni magam. 

A folyóhoz érve leültünk egy padra. Hálás voltam magamnak, amiért hosszú téli kabátot választottam, mikor kabátot vettünk anyával. Így legalább nem kell a hideg padra leülnöm. 

- Szóval?- szólalt meg Hyunjun, miután leültünk. Most először nyitotta ki a száját magától. - Most már elmondod, miről akartál beszélni, vagy húzod még az időt?- a szemrehányó stílusa nem derített jobb kedvre, inkább csak leszívta azt a pici életerőmet, ami volt. 

- Miért hív téged Kkoch úgy, hogy "életem"?- kertelés nélkül szegeztem neki a kérdést. Barna szemei meglepve néztek rám, mintha nem értette volna a nyelvet, amin feltettem neki ezt a kérdést. Tény, kicsit követelőző volt a hangsúly, de már nagyon szeretném tudni, mi folyik itt. 

- Mi van?- értetlen arcot vágott, hangjában egyszerre csilingelt az értetlenség, és a sértettség, amiért ilyet mertem feltételezni. - Nem hív így!- rázta fejét, közben szemembe nézve bizonygatta mondandóját. - Honnan szedted ezt?- vont kérdőre. - És miért hívna így? Nem ő a barátnőm, hanem te. Ő mongolnak szokott hívni, mert a szemem inkább mongol vágású, mint koreai. Soha nem hívott életemnek.- őszintén? Nem nyugtatott meg. Annyira zavartnak tűnt, hadart is. Nem voltam biztos benne, hogy igazat mond. Láttam rajta, minél inkább szeretné ejteni a témát, éreztem, ha tovább mondom a magamét, ki fog akadni. - Elmondod, honnan hallottad?- kérdezte kicsit nyugodtabban. Nem akartam belemártani Hana-t. Már kezdtem bánni, hogy rákérdeztem. Nem lettem előrébb, ugyanott toporgok, csak több gondolattal. 

- Kettőnk közt marad?- kérdeztem vissza bizonytalanul. Restellem magam, amiért nem bizalommal fordulok felé, de hogy tudnék benne bízni, ha egy ilyen személy játszik közre, mint Kkoch?

- Igen.- bólintott rá. Nagy sóhajt engedtem ki. 

- Az egyik osztálytársam mondta.- árultam el szemeibe nézve. Nem mondott neki sokat a válaszom. Elpillantott rólam a vízre, utána újra rám emelte sötét szemeit. 

- Ki?- faggatott tovább. Kelletenül vallottam be. Még nekem lett bűntudatom. 

- Hana.- sütöttem le szemeimet. A válasza csak egy hümmögés volt. 

Úgy éreztem teljes mértékben kár volt számonkérni őt, mert csak én éreztem magam rosszul. Nem hittem el neki, amit mondott, hiába hangzott csábítóan, nem éreztem azt, hogy ez igaz lenne. Talán igaz, és csak én vagyok a bizalmatlan vele. 

- Megyünk hozzám? Rohadt hideg van. Főleg itt a víznél.- állt fel a padról, felvette a táskáját, aztán várakozva nézett rám. 

- Menjünk.- vállamra akasztottam én is a táskámat, majd felállva megfogtam a kezét, és elindultunk hozzájuk. Az úton csendben lépkedtem Hyunjun mellett, magam elé bámultam, gondolkoztam azon, amit Hyunjun mondott. 

- Olyan szótlan vagy.- jegyezte meg. Majdnem kiszaladt a számon, hogy ezek után nem is csoda, hogy nem szólok semmit. Nem akartam magamra haragítani, így is kezdtem bűntudatot érezni, amiért megvádoltam, illetve, amiért nem bízok benne. 

- Mindig ilyen vagyok. Sikerült ilyen barátnőt találnod.- mosolyogtam rá, bár aki igazán ismert észrevette volna, hogy nem igazi a mosolyom. 

- Hát, én nem ilyen vagyok.- rázta fejét. Nagyon nem volt kedvem beszélgetni vele. Haza akartam menni, bebújni az ágyamba, és sírni a bizonytalanság miatt. Nem is mondtam semmit, csak mosolyogtam. Mosolyomból igyekeztem eltűntetni a keserűséget, nem tudom mennyire sikerült. Hyunjun nem vette észre, de lehet nem is figyelt rám olyan szinten, hogy meglássa ugyanúgy bánt a dolog, csak már jobban. 

Jó érzés volt belépni a meleg házba. Hyunjun családja már otthon volt, de a nappaiban senki nem volt. Csendben mentünk be a szobájába, ahol táskámat a kanapéra tettem le, és leültem Hyunjun ágyára. Míg én nézelődtem, ő átöltözött melegítőbe, és egy kényelmesebb pulcsiba. 

- Mit nézzünk?- dobta a ruháit az egyik fotelba, aztán tabletét kezébe vette, majd belépett a Netflixbe. 

- Nem tudom, válassz valamit.- vontam vállat. Ő is leült mellém, gondolkozva lapozgatta a filmeket, sorozatokat. 

- Mit szólsz A nagy pénzrabláshoz?- mutatta felém a képernyőt. 

- Jó lesz.- bólintottam rá. Kényelembe helyeztük magunkat, ő elindította a filmet.