Hyejin pov:

A napok teltek. A beszélgetésünk óta úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Kkoch sem zaklatott, ami meglepően fura volt, talán Hyunjun beszélt a fejével. Szokatlan volt, hogy békén hagyott, legalábbis Hyunjun-ról nem kérdezősködött, nem mesélte, mik voltak a találkozásaikon. Inkább arról beszélt, hogy a suliból az egyik felső évfolyamból tetszik neki egy fiú. Ahányszor kinyitotta a száját vagy azt kérdezte, milyen óránk lesz, miből írunk, vagy éppen a srác neve hangzott el. Nem is bántam, addig sem volt szó Hyunjun-ról. Ha meg is kérdezte, hogy vagyunk, igyekeztem a legrövidebben válaszolni. 

Mina-nak viszont annál részletesebb beszámolót tartottam a fiúval való kapcsolatomról. Neki elmondtam, hogy a találkozók hogyan néztek ki. Legtöbbször Hyunjun-nál voltunk, filmet néztünk, vagy azt néztem, hogyan játszik a videójátékával. Lassan egy hónapja vagyunk együtt, de még nem aludtunk ott egymásnál, sőt még a szüleimnek se mutattam be. Anyának már így is rossz előérzete van abból, amit elmondtam nekik Kkoch és Hyunjun kapcsolatáról. Apa azt jósolta, nem lesz hosszútávú, és csak a sírás lesz velem. 

Talán igaza is volt. Legalábbis a mai nap után egy újabb komoly beszélgetést kellett leszerveznem Hyunjun-nal. Megeshet, hogy csak én vagyok hiszékeny, és féltékenynek is mutatkozhatom. Viszont, ha olyan jeleket tapasztalok, amik arra utalnak, hogy valaki más is úgy bánik a barátommal, ahogy azt nekem kellene, hogy ne lennék féltékeny? 

Kkoch ma nem jött iskolába. Állítólag megfázott, bár tegnap még semmi baja nem volt. Ezt a napot a nyugalom napjának könyveltem el. Ez a gondolat hamar szertefoszlott, ahogy Hana-val az oldalamon sétáltam ki az öltözőből az udvarra, ahol a tesi órákat szoktuk tartani. Annak ellenére, hogy mindjárt jégcsappá változom, egészen jó idő van, csak egy kicsit nagyon hideg a levegő. Karjaimat összefontam melleim előtt, átkarolva magamat dörzsöltem felkarjaimat, így melengetve magam. Osztáytársammal a lelátó legelső sorába ültünk le, ott vártuk a többieket. A tesi tanárom egy szociopata. 

- És, megvagytok Hyunjun-nal?- kérdezte Hana kezeit zsebre dugva. Kicsit előre hajolt, mint akinek fáj a hasa. Valójában melegíteni próbálta magát. 

- Igen, csak egy kicsit szúrja a szememet a Kkoch-csal való barátsága.- én is zsebeim mélyébe dugtam kezemet a hideg elől. Leheletünk fehér pamacsként látszott a fagyos levegőben. Szerintem holnapra én is beteg leszek. 

- Nekem is szúrná, ha az én pasimat hívná Kincsemnek, meg Életemnek.- volt valami a hangjában, amit nem tudtam megfejteni mi lehet. Nem gúny volt, talán cinikusság, de nem is ez vonta fel érdeklődésemet. 

- Hogy minek hívja?- fordultam a lány felé felvont szemöldökkel. Helyeslően bólogatott, hogy jól hallottam. Szemeim akkorára nőttek meg, hogy azt hittem lassan kiesnek a helyükről, ha tovább bámulok így Hana-ra. 

- Szombaton összefutottam velük a buszmegálló környékén. Mögöttük mentem, szerintem nem vettek észre, nem is köszöntem. - rázta fejét. Mintha az érzelmeim az arcomra fagytak volna a hideg miatt, még mindig olyan döbbenettel néztem rá. - Amíg nem jött Kkoch busza, addig egész végig Életemnek hívta.- azzal a mosollyal ejtette ki az életem szót, mint amikor valamire előre figyemeztetnek, de annak ellenére is a fejem után megyek, és az lett, amit megjósoltak. Szemei nagy kört tettek, ahogy elmesélte mit hallott. Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Ledöbbentem, úgy éreztem, sokkot is kaptam. 

- Biztos, hogy ők voltak azok?- kérdeztem meg, hátha azt mondja, mégsem olyan biztos benne. Az volt a baj, hogy el is tudtam képzelni, hogy Kkoch így nevezi a barátomat. 

- Igen. - bólintott rá Hana. Nem tudom, hogy a düh volt az erősebb, ami elég hamar elöntötte az agyam, vagy a késztetés, hogy elbőgjem magam. Mindenesetre, a torkom összeszorult, nehéz volt lenyelni azt a gombócot. Ajkamba harapva néztem el a focipályára. Ezt Kkoch elfelejtette mesélni, pedig elég sok minden elhagyta a száját, ami a barátommal kapcsolatos volt. 

Hamarosan a többiek is megérkeztek a pályára vacogva, szidva a tanárt, amiért nem képes bevinni minket a tornaterembe. A gondolataimba merülve meredtem előre, próbáltam összerakni, hogy vajon ez igaz lehet-e, vagy messze áll a valóságtól. Nem láttam arra indokot, hogy Hana ilyet mondjon nekem úgy, hogy ne lenne igaz. Mondogattam magamnak, hogy "ne hidd el elsőre", az agyam viszont nem nagyon akart együtt működni. Az óra végét vártam már, írni akartam Hyunjun-nak. Találkozni akartam vele, és megkérdezni, hogy ez igaz, vagy nem. Az üzenetküldéssel viszont várnom kellett délig, a találkozással pedig négy óráig. Ma szerda van, és kilenc órám van. 

A nap további részében hasznavehetetlen voltam; előre bámulva agyaltam azon, miért nem olyan egyszerű ez a szerelem? Miért kell, hogy Hyunjun-nak olyan barátja legyen, mint Kkoch, és miért kell Kkoch-nak tönkretennie az első kapcsolatomat? Egy valamire rájöttem, bár az nem a kérdéseimre volt válasz. Ha ehhez a válaszhoz kérdés tartozna, az úgy hangzana, "Ki által ne ismerkedjünk fiúkkal?". Hát közösbaráton keresztül soha. Túl sok lesz belőle a dráma. 

Nyilván nem úgy képzeltem el a szerelmet, hogy nincsenek benne problémák, de nem ilyen problémákat társítottam hozzá. A féltékenységet belesoroltam, csak nem gondoltam, hogy az a valaki, akire féltékeny leszek az lesz, aki bemutatta nekem a szerelmemet. 

Azt sem tudom, mit fogok tenni, ha igaz. Tudjam be baráti szokásnak, és tekintsek el felette? Vagy esetleg essek neki Hyunjun, és Kkoch torkának, amiért nekem lenne jogom életemnek hívni a fiút? Talán szakítsak? Nem látom át a problémát, és a helyzetet.