Hyejin pov:

A randi előtt Mina kikísért a buszmegállóba, és meg is várta velem a buszt. Ez miatt hálás voltam, egyedül nagyon féltem volna a sötétben. Őt is féltettem hazafelé hiába lakik közel a buszmegállóhoz. Az alatt a pár perc alatt is megtörténhet a baj, és ha meg is történt volna, irtózatos bűntudatom lett volna. Kértem tőle ilyenkor mindig is, hogy legalább egy sms-t dobjon, ha nincs nete, vagy nekem nincs.

A buszon eszembe jutott az is, mi lenne, ha Hyunjun nem is jön el erre a randira, mi van, ha csak felültetett? Nem úgy néz ki, nem nézném ki belőle, de megfordult a fejemben. Egy kis ideg összegyűlt bennem, ezt zenével próbáltam feloldani, ami nagyjából sikerült is. Izgultam, hogy milyen lesz ez az esti randi, de közben nyugodtnak is éreztem magam miatta. Lehet ilyen? Eddig sosem éreztem egyszerre nyugalmat, és idegességet.

A buszmegállóba, ahogy beért a busz Hyunjun-t egyből kiszúrta a szemem az egyik padon ülni. Mosoly automatikusan szaladt arcomra, a fülhallgatót ki is szedtem a fülemből. Ahogy megállt a busz leszálltam róla, nem volt rajta túl sok utas, hiszen már este van. Felállt a padról, egyenesen felém haladt. Ölelésbe invitált, amit még nagyobb mosollyal fogadtam.

- Szia. - néztem fel rá, egy fejjel magasabb volt nálam.

- Szia. - mosolygott vissza édes ajkaival. - Milyen volt az út?- indult el abba az irányba, amely a sulihoz vezet.

- Nyugodt. - hazudtam. Az agyam összevissza pörgött megannyi gondolattal róla, mit tenne meg, és mit nem. - Igazából úgy a környezet az volt, én agyaltam egy kicsit. - húztam el a számat, ahogy bevallottam az igazat.

- Micsodán?- hezitáltam kitálalni arról, milyen gondolatok rúgtak meg róla. Nem is mondtam el neki.

- Az iskolán, hogy mi lesz velem jövőre, meg ilyenek. - sóhajtottam egy nagyot. Este nem nagyon szoktam erre járni, a kivilágított város rész megfogta tekintetemet.

- Ne is mondd!- nyüszített fel ő is. - Az érettségi itt van a nyakamon, és nem tudok semmit. - nevette el magát, de hangja inkább kínosan hangzott.

- Mikor kezdesz el tanulni?- érdeklődtem tervei iránt. Én már most elkezdeném legszívesebben, viszont annyi tanulni valóm van alapból is, hogy abba is kezdek beleroskadni.

- A legvégső pillanatban. - hitetlenkedve néztem rá. Nem most kéne belevágnia? Engem még elválaszt egy év tőle, de már most olvasgatom a tételeket, amiket kaptam. - Még ki akarom élvezni az érettségi előtti hónapokat, azután, lesz ami lesz. - sóhajtott, ahogy a sötét éjszakába bámult.

- És ha nem sikerül, akkor mi a terved?- kérdeztem halkan, de a fene se tudja miért lettem csöndes. Talán, sokkolt, ahogyan gondolkodik az érettségiről.

- Újra írom, ha az sem sikerül, átmegyek olyan szakmára, amihez nem kell érettségi. - vont vállat.

- A szüleid engedik ezt a hozzáállást? Csak mert az enyémek ilyenkor már nyomatták volna a papolást az élet nehézségeiről. - kuncogtam el magam, ahogy elképzeltem, illetve visszagondoltam azokra a pillanatokra, amikor estig hallgattam, hogy az élet nem játék.

- Úgy vannak vele, hogy az én életem, de ha nagy szarba kerülnék, apám segítene. - ugye ő nem az a fajta, aki helyett a szülei dolgoznak, és adják a pénzt a feneke alá? Ha igen, ennyi randi elég volt. - Leüljünk a folyóhoz? - a téma terelésre aprókat bólogattam. Magukkal ragadtak a gondolatok, hogy ő nem is próbál tenni az életéért, csak a szüleire támaszkodik. A csend kettőnk közt egyre nagyobb lett, ami nekem tetszett, kellemes csendnek éreztem, nem a kínosnak. Az agyam még is azon kattogott, hogy milyen témát kéne bedobni. Semmi nem akart eszembe jutni, akárhogy gondolkodtam.- Miért nézed a csillagokat ennyire?- kérdezte rekedtes hangon. Örültem, hogy ő talált valamit, amit ki tudunk vesézni, viszont az igazi okot nem éreztem úgy, hogy elmondhatnám neki.

- Szeretem őket nézegetni. - feleltem egyszerűen. - Jó látni, hogy nem ürességbe nézek, hanem vannak pontok, amiket tudok figyelni. - bár ezen még sosem gondolkodtam, de rájöttem, hogy valóban így gondolom.

- Tudok egy helyet, ahol tökéletesen lehet nézni a csillagokat. - mosolygott rám.

- Mutasd meg! - kértem felfelé görbülő ajkakkal, amire kézen ragadott, s irányt változtattunk. Szűk utcákon mentünk át, amikből kilátástalan kereszteződések nyíltak. Hyunjun-ra bíztam magam, nem vesződtem a körül nézéssel, hagytam, hogy vezessen. Az aszfalt utat felváltotta a kavicsos, poros föld út. Nem tudom hol vagyunk, de az biztos, messze a főúttól.

- Mindig ilyen csendes vagy?- hirtelen ért kérdése. Zavaró lenne számára, hogy nem beszélek sokat?

- Igen, szeretem a csendet. - ha a barátaimmal vagyok, akkor sem beszélek túl sokat, inkább hallgatok. Ha valami mondani valóm van, akkor kimondom, de úgy alapjáraton sosem beszélek sokat. Kivéve, ha egyedül vagyok, na akkor igazi tracs partik szoktak történni.

- Én nem. - kuncogta el magát. - Olyan őrjítő. - motyogta. - Amikor csendben vagyok, vagy csend van körülöttem, a gondolataim mindig elkalandoznak, és olyan mintha összecsapnának.

- Szóval szeretsz beszélni?- néztem fel rá.

- Igen. - bólintott. - Megérkeztünk. - állt meg egy kisebb tisztás közepén, aminek szélén ott folyt a Han folyó. Élesen szívtam be az esti hideg levegőt, mikor megláttam a fekete vizet, melynek tükörképében ragyogtak a csillagok. Egy lépést hátra tettem, ahogy szemeztem a folyóval. - Baj van?- fordult felém Hyunjun, ahogy hátra léptem a kezem kicsúszott az övéből, és ezt észrevette.

- Félek a mélyebb vizektől. - árultam el a titkot, ami nem is titok.

- Elmenjünk? Van egy másik hely, ahol vannak padok, oda le is tudunk ülni. - mutatott háta mögött.

- Nem kell, csak ne menjünk közel. - elmosolyodott, kezemet újra megfogta, de nem kulcsolta össze őket. Hátam mögé állt, úgy karolt át, ami rettentően jól esett. Biztonságérzetet keltet bennem, mint egy pajzs, ami kivéd minden rossz dolog elől.

- Miért félsz tőle? Nem fog bántani. - támasztotta fejét vállamra. Biztos vagyok benne, hogy össze kellett rogyasztania a térdét, mivel ő magasabb mint én.

- A mélység az, ami visszariaszt. Egyszer anyáék elvittek a strandra, kicsi voltam, és kíváncsi, belementem a vízbe, a mélyebb részére, és megijedtem, hogy a víz belement az orromba, a szemembe, a fülembe, és a számba. Elkezdtem kiabálni, hogy anya, de túl sok víz ment a számba, kapálództam, ekkor észrevett anya, és kihúzott onnan. - félig mosolyogva meséltem neki, mert így visszagondolva szerencsétlen voltam, és vicces is egy kicsit, de másik részben annyira megijedtem, hogy soha többet azóta vízbe nem mentem. Gondolok ilyen tavakra, tengerekre, és a többire.

- Képzelem mennyire megijedtél akkor. - motyogta csendesen. Helyeslően bólogattam, hogy nagyon. - De hála az égnek, hogy anyukád észrevett. - szólt vidám hangon. - Kérdezhetek valamit?- engedett el, s szembe fordított magával.

- Mit?- tette hirtelen ért, ezért hangom egy kicsit döbbenten is hangzott. Tétovázott kiejteni a kérdésnek szánt szavakat, egy hátsó gondolat meg is szólalt a fejemben. Most azt akarja kérdezni, hogy leszek-e a barátnője? Mielőtt gondolatban elutasítottam volna őt, feltette a kérdést.

- Lennél a barátnőm?- azt akartam mondani, hogy várjunk még ezzel, mert lehet nem is olyan erősek az érzelmei, és én sem érzem azt a vágyat iránta, amit a könyvekben részletesen leírnak, vagy a filmekben illusztrálnak. De ezek helyett más jött ki számon, amit furcsa módon mégsem bántam meg, hogy kimondtam.

- Igen. - mosolyogtam rá. A válasz hallatán bátrabban lépett felém, s ajkait enyémre nyomta, amire elsőnek hátrahőköltem, de miután rájöttem, nincs semmi gond, viszonoztam csókját.

Ami benne tetszett az az volt, hogy szeretett és hogy akart.