Hyejin Pov:

Otthon a táskámból kipakoltam, az asztalomra kitettem ugyanúgy, mint tegnap a törit, de most mellé csaptam a matekot is. Azonban nem ültem le tanulni. Az edzős cuccomat fogtam kezembe, s sietős léptekkel szaladtam le az előtérbe cipőt húzni.

Két éve kosarazok. A pszichológus, akihez jártam azt mondta, ha legalább egy picikét is megerőltetném a motivációmat a mozgással kapcsolatban, biztos találnék olyan sportágat, amelyik tetszik. A kosárhoz mindig is húzott a szívem, de nem mertem játszani, mert kicsit kancsi voltam hozzá. Féltem a labdától, párszor talált már el úgy, hogy maradandó sérülést okozott.

Az idő, ahogy telt, nem hagyott nyugodni a kosár gondolatával. Képek jelentek meg a fejemben, milyen labdával futni, kicselezni másokat. Végül Mina-val együtt elmentünk kosarazni. Mind a kettőnknek megtetszett. Neki azért, mert így le tudott adni pár kilót, pedig szerintem úgy volt a jó, ahogy volt. Nekem pedig azért mert segített kimozdulni a hétköznapjaimból.

A csapattársaimmal jó kapcsolatom van, bár van egy-két lány, akik néha bepöccintenek. Voltam már versenyen, de mindig megkértem az edzőt, hogy engem csak végesetben tegyen pályára. Ha nem szükséges, nem szeretnék senkit se leütni. Az elején béna voltam, de egy hónap után rátaláltam a ritmusra, ami a labdával járt.

A házunktól tizenöt percre van a csarnok. Kellemes szellő fújdogál, így elsétáltam odáig. November vége felé jár az idő, a csapadék egyre sűrűbben esik. Kivételes perc, hogy most nem szakad az eső. Bár mondjuk, ma egészen napos idő volt. Már kezdett sötétedni is. A csarnok előtt beugrottam Mina-hoz, hogy együtt menjünk.

Mivel panelban lakik írtam neki, hogy jöjjön le. Várakozás közben a tájat figyeltem, illetve az embereket, melyiket kéne lerúgnom, ha közelítene. Viszont senki nem volt az utcán. Barátnőm hamar leért hozzám az első emeletről.

- Szia!- ugrott elém életvidám személyiségével. Mindig fel tud dobni, ha rossz kedvem van. Mindenben a pozitívat látja, tele van energiával.

- Szia. - üdvözöltem nyugodtabban. - Történt valami a suliban?- firtattam miközben elindultunk a csarnok felé. Nem régiben gabalyodott bele egy szerelmi problémába.

- Igazad volt. - sóhajtotta. - Nem kellett volna megbíznom bennük rögtön. - rázta fejét. Boldog voltam, amiért igazam lett, azonban szomorú is, hogy csalódnia kellett.

- És miattuk hanyagoltál el. - jegyeztem meg szemrehányóan. Válaszul lehajtotta a fejét. Tudom, rosszul esik neki ez a megjegyzés, de nekem is rosszul esett, amikor azért mondta le a találkozót, hogy mással találkozzon. Én is mondtam már le programot, de nem azért hogy mással legyek. Általában a tanulni való miatt, vagy mert nem volt kedvem kimenni a házból.

- Tudom, és annyira sajnálom! Csak azt hittem, találok több olyan barátot, aki hűséges és őszinte. - pillantott rám fél szemmel.

- Ezt vegyem úgy, hogy én nem vagyok elég?- kérdeztem játékos hangon.

- Istenem, ne forgasd már ki, amit mondok!- kiáltott rám, amire kuncogva bólintottam. - Tudod, hogy értem. - tette hozzá csendesen. Válaszul csak bólogattam.

A csarnokba érve az öltözőbe mentünk. Köszöntünk a többieknek, akik már ott voltak, azt követően öltöztünk át. Hajamat összekötöttem a tükör előtt, copfomból kiszedtem a hosszú babahajakat. Azokat mindig szabadon hagyom, így kevésbé mutatnak hülyén.

Az öltözőből átmentünk a tornaterembe. Eunchae és Hyunmi a csíkozott parkettán pihentették magukat. Ők ketten azok, akiket nem túlzottan kedvelek. Úgy ki tudnak beszélni, hogy alig ismernek. Többet tudnak rólam, mint amennyit én magamról.

- Veled történt valami?- kérdezte Mina.

- Nem igazán. Vagyis...de. - gondolkodtam el halkan. Kíváncsian pislogott, de nem mertem mondani, nehogy a fal is meghallja. - Később elmondom. - tisztáztam le ennyivel.

- Csak nem pasi?- húzogatta a szemöldökét. Szégyenlősen fordítottam el a fejem. - na! Ki az?- csapkodta karomat.

- Később elmondom. - motyogtam, ám nem érte be ennyivel.

- Oké, de az a később tíz perc múlva. Addig tudok csak várni. - vett vissza lelkesedéséből. Amíg az edző be nem lépett csendben ültünk a padon. Nem éreztük úgy, hogy itt tudnánk beszélni, mivel sok fül kíváncsian várhatta azokat az információkat, amiket tovább tudtak volna adni. Habár nem beszéltünk, biztosak voltunk benne, hogy a pletykák ellen, nincs védekezés.

- Sziasztok lányok!- töltötte be a nagy termet az edző hangja. Felálltunk a padról, s közelebb mentünk hozzá. - Mi újság?- mosolygott körbe ránk.

- Sok a stressz. - sóhajtott Hayoon mellőlünk. Kérdőn néztünk rá. - Túl sok a dolgozat. - fejtette ki bővebben. Együttérzően tettem kezemet vállára, hiszen tudtam milyen érzés lehet neki.

- Akkor ideje levezetni. - vigyorgott a nő. Negyvenes éveiben járó családos anyuka. Több mint edző, ha nem kosárról van szó, akkor barátnak mondanám. A tiszteletet kölcsönösen megadjuk egymásnak, akkor is, ha barátként beszélünk egymással.

- Két sprint? - vigyorgott Mina.

- Bizony. - bólogatott Mrs. Park. Beálltunk a helyünkre, s kocogni kezdtünk. Két kör kocogás után a sebességünket megduplázva gyorsítottunk be. Két éve még azt mondtam, hogy én biztos nem fogok soha az életben sportolni. Most pedig? Itt sprintelek a lányokkal. Mina kihívóan pillantott rám, majd még gyorsabban kezdett futni, amire én is begyorsítottam. Sajnos ő nyert, mert előrébb volt, mint én, de kifullasztottuk egymást.

A két kör után fulladva pihegtünk a pálya különböző pontjain. Tüdőmet próbáltam visszatenni a helyére, azonban barátnőm rám ugrott, amitől elterültem a padlón.

- Én nyertem!- öltötte ki rám nyelvét.

- Anyukád, kedvesem. Anyukád. - hajtottam hátra a fejemet. Nevetve bögte meg az oldalam legcsikisebb pontját. Nagyot nyögve kaptam oda kezemet.

Edzés után apa jött értem. Mina-t hazavittük, utána mentünk haza. Anya már kész vacsorával várt minket a konyhában. Hét óra van, nekem pedig még tanulnom kell. Gyorsan tömtem magam, utána egy bögre kávé társaságában vonultam szobámba, ahol a töri, és a matek várt rám. Töriből csak olvasni fogok, matek olyan, amihez kell az agysejt csorda.

Habár nem holnapra kell megtanulnom őket, de a hétvégére túl sok lett volna ennyi lecke. Megtanulni kell vagy egy hónap, elfelejteni elég egy perc.

A telefonom jelzett, hogy sok üzenet vár rám. Tanulás előtt átnéztem őket. Hyunjun írt. Neki sem tetszett, hogy Kkoch közbe rondított a randinkban. Egy kicsit bűntudatom támadt, hiszen maradhattam volna, de abban a pillanatban mérges lettem a lányra, amiért belerondított a randinkba.

Azonban ez a bűntudat rögvest eltűnt, mikor a lány profil képe feltűnt telefonom képernyőjén. Ha tizanhat üzenetet nem hagyott, akkor egyet sem.

Akaratlanul nyitottam meg a chat fejet. Visszatekertem a legelső üzenethez, amiben azt ecseteli, hogy Hyunjun mennyire rendes srác, nagyon aranyos, és ezekhez hasonló dicsőítő szavak. A következőben már az iskoláról volt szó, úgy ahogy a maradék tizennégyben is. Abból a tizennégyből tíz volt hangüzenet.

Ugyanazt mondta el, csak más szavakat használt a körbeíráshoz. Nem akarok ellenszenves lenni vele, de ha csak meglátom az arcát, meghallom a nevét, vagy a hangját, olyan irritáló érzés fog el, hogy legszívesebben lefertőtleníteném a csajt tíz liter domestossal.

Szeretnék kedves lenni vele, mert alapból az vagyok, ha új embereket kell megismernem, sokszor visszahúzódó is, viszont emellett a lány mellett ideggörcsöt, vagy éppenséggel dührohamot tudnék kapni.

Fogalmam sem volt mit írjak vissza neki. Szerinte nem jó az az iskola, viszont szerintem meg pont, hogy jó. Én szeretek oda járni. Igaz, túl sokak az óraszámok, és magas az elvárás, ennek ellenére a tanárokkal sincs problémám.

Ám Kkoch mindenben megtalálja a bajt. Ez a kis idő is elég volt, hogy erre rájöjjek. Biztosra veszem, velem is van valami baja. Csak éppen a szemembe nem mondja, hanem a hátam mögött terjeszti, mik a problémái. Sokáig törtem a fejem, mit írhatnék neki vissza, de aztán eszembe jutott a világ legjobb válasza. "Ahogy látod".

A telefont eltettem, s újra a tananyagra fókuszáltam. Matekból kéne legalább egy hármas, hogy megmaradjon a hármasom, ha ez egyes lesz, akkor kaphatok a fejemhez, mert kettesről nehéz lesz felhozni, főleg nekem.