Ma nem fogok meghalni

Fal fehér arccal bámultam a tükörbe magam, miközben Anyám és Mira azon vitatkoztak, mi legyen a sorsom. Ám ha egy tábornokkal van dolgod meg kell tanulnod az első szabályt, nincs feleselés. Úgy tesznek mintha nem lennék ott, ha nem lenne rajtam a fekete tunikám, egybe olvadtam volna a fallal. Iszonyatosan nagy kakában vagyok, nyelek egyet, gyerekkorom óta törékeny vagyok, a csontjaim nem a legerősebbek, állítólag genetika, mások azt mondják a születésem során felmerülő komplikáció miatt. Kinek van igaza, nem tudom. Mira ekkor az asztalra rakott nagydarab kupa felé akar nyúlni, amiben Méz sör van, mire anyánk rácsap a kezére. Újabb vitába bonyolódnak, a nővérem azon van, hogy elérje az álom, mely Írnoki pozíció lett volna, de anyánk. Nyelek egyet, és ellépek a tükörtől. Nem vagyok egy Helyi Vagány Csaj, mint Mira, sőt, ha tovább húzzák az időt, mindjárt ide adom ki a reggelim, annyira kavarog a gyomrom már. A sörre pillantok, most vagy soha alapon.

– Fogjátok már be én is itt vagyok, az lesz, amit Sorrengail Tábornok akar, és ha ő azt mondja Sárkánykodnom kell, megteszem. – Odalépek megelőzőm anyám, lehajtom a kupa sört, böfögők egy nagyot, majd tisztelegve balra által, a szobám felé sétálok, miközben a hátamat mutatva bemutatok anyámnak – nem vagyok már pisis anya, jó hogy észreveszel, de kösz a biztatást.

Kikerekedett szemmel néznek utánam én meg a szobámba érve már jobban vagyok, a mézsör segített, sőt, el is lazított. Végre visszaszólni mertem anyámnak. Hamarosan kopognak, sejtem ki az, épp megpróbálom megemelni a hátizsákom, de olyan nehéz, mintha tíz kiló volna. Felsóhajtok, keményen edzetem a hat hónapon át, ez még így sem megy.

– Gyere be.

– Szia Violet.

– Egy sima szia húgom is elég lenne, úgy kezelsz mintha idegen lennék – vonom meg a vállam, mire ő gyanakodva átveszi a táskám.

– Jézus mi van ebben?

– Csak a legfontosabb – hadarom gyorsan, mire ő gyanakodva rám pillant, kinyitja a könyvet és forgatni kezdi a szemét.

– Jézus Violet mesekönyvek?

– Nem, dehogy is! – próbálom tagadni, a nyilvánvaló tényt.

– Bambi? Kis hableány? Így neveld a Sárkányod, egy, kettő, három. Most komolyan?

– Nem csak mesekönyvek vannak ott – felelem ekkor duzzogva, ekkor mélyebbre áss, és kikerekedett szemekkel nézz rám.

– Most komolyan, ez mi? Ötven sötét árnyalata? Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt? Acotar? Ez mi? Mi ez? Tüskék és Rózsák udvara? Apánk elrontott...

– El – prüszkölőm.

– Mélységesen ... – végig nézz rajtam – ezt vedd fel, de villám gyorsan ez marad, – kipakol a könyvből – ez veled megy, rak be egy első segély dobozt és egy másikat, amit gyanakodva nézek.

– Az meg mi?

– A Kvadrásban kötelező vagy inni fogamzás gátló főzetet, de ez arra van amikor úgy jön ki a bevetés, hogy nem tudod meginni.

– Vagy is? – nézek gyanakodva rá.

– Majd megtudod, amúgy ugye már nem....

– Nem, nem, semmiképpen sem – vágom gyorsan rá.

– Aha... – Biztosan?

– Miért akarod beleszuszakolni a szótáramba mond csak ki. Hangosan, üvölthetted is azt, amit gondolsz. Gyenge Szűz vagyok! Egy kicsi, törpe, törékeny senki, nem olyan, mint te. Ugye Mira?

– Én csak tanácsokkal szeretnélek ellátni, azt tudod, hogy hónapokig férfiakkal és nőkkel leszel.

– Ne köpköd már a tanácsaidat úgy, mintha mindezzel nem lennék tisztában!

– Kérlek Violet – feleli ekkor már lágyabb hangon.

– Húgom, ha kiejtenéd leesne a nem létező karikagyűrű az ujjadról? A testvéred vagyok, tudtommal, ezért hoztad a mi is ez?

– Páncél, sárkány pikkelyből.

– Meghát, szóval ezt, és ez a ruha, aránytalanul kiemeli a hátsóm.

– A besoroláson és a hosszú kőhídon senkit sem fog érdekelni, de az erős széllel szemben ez a ruha és a hozzá való csizma az ász.

– Úgy érzem mintha csalnék, nővérem.

– Persze, háborúba mész és ott nem árt csalni.

– Kicsit soká voltál távol – ekkor előhalászok a mellényemből egy flaskát és hozzá vágom – a legjobb fajta, gyógynövényes.

– Jézusom, istennő vagy! – letekeri gyorsan a tetejét és meghúzza – Akkor döntöttél? Neki vágsz?

– Neki, amit anyánk akar, megkapja, ideje akarja már, apánk halála óta főként. Az ő szava nyert, húsz vagyok.

– A halálba küld, ugye tudod.

– Jól figyelj, – ekkor végig nézek a nővéremen, már elkészültem közbe a felöltözéssel, hajam összefonva feltűzve viselem, felveszem a táskám mely sokkal könnyebb, mint valaha és megrázom magam – sorsunk megvan írva, de felnőtt vagyok, ettől független vannak törvények, követned kell nekem és neked is. Nincs vita, most pedig húzd le a flaskát és engedj utamra.

– Túl kicsi vagy, le fogsz esni – húzza meg újra a flaskát, de le kell ülnie, legalább az kárpótol, hogy noha nem én vagyok a helyi Hvcs, de még is hármunkból én bírom legjobban a piát.

– Ha isteneink is úgy akarják, hamarosan újra látjuk egymást, nővérem.

Kilépek, az ajtót, bevágom magam mögött, elsietek az eligazításra, nem akarok gyengének mutatni, annak, amit egész idáig belém tuszmákoltak. Erős akarok lenni, bátor, a sárkányok nem viselik el a gyengéket. A százhatvan centiseket meg főleg nem, a nők itt százhetven centinél kezdődnek, én ehhez képest törpének számítok. Az eligazításon egy férfival találkozom, ki jobb híján, hozzám vágódik, a menyasszonyáról mesél, a családjáról. Lenézek, borzalmas a csizmája, tudom, azonnal megfog halni. Rhiannon, így hívják, az egyik csizmát átcseréljük gyorsan lemaradva, ha rajtam múlik, adok esélyt neki. Felérünk a Toronyba, meggyőzöm, hogy csak addig viselje míg átérünk, megnyugszik, de a levegő azonnal arcul csap minket, és megjelenik a hosszú híd. Új barátom arra biztat, hogy siessünk mert mi következünk, én nyelek egy nagyot, majd a jól bevált három hónapja gyakorolt mantrám előveszem, és megindulok.

Ma nem fogok meghalni...

May 20, 2024