A csatának vége volt. Jason és Reyna elkapta Annát, a lány a lángpengével és a lény, aki azzá a lánnyá változott elmenekült és Hazelnek is sikerült legyőznie Savitar-t, a gyorsaság istenét, Percy pedig még épphogy eloltott egy kis faágat Frank zsebében, ami elvileg ha elégett volna, akkor Frank meghalt volna.

Még ezen jó hírek ellenére is, Jason egyáltalán nem érezte a győzelem ízét. De ahogy tűnik, Percy, Jászon és Reyna sem. A Frank miatt aggódó Hazelről pedig nem is beszélve. Ebbe az is besegíthetett, hogy Anna épp az imént mondta el nekik, hogy ez csak egy elterelés volt és a sereg nagyobb részét Nüx vezeti az Olimposz ellen.

Valamit ki kellett találniuk, hogy még időben odaérjenek, mert hát ugye nemépp New York közelében vannak.

– Nem fogtok odaérni, bármennyire is próbálkoztok – mondta Anna. Jason-nek úgy tűnt, mintha kicsit tisztább lett volna a tekintete. Vagyis valaminek a hatása alatt volt. – Nüx már meg is támadta az Olimposzt. A védői pedig túl kevesen vannak.

– Azt meglátjuk! – mondta Percy és sietve Fekete Péterhez lépett.

– Percy...

– Sajnálom, Hazel, de Annabeth talán nagyobb veszélyben van Nüx miatt – mondta a fiú, majd felszállt a pegazus hátára. – Muszáj segítenem neki!

– Fasza... – mondta Reyna. – Még egy hét is kevés lenne odaérni a Félvér Táborhoz, nemhogy egy nap!

– Akarod mondani, csak órák – mondta Jászon.

Jason eltöprengett. Visszaemlékezett, hogy pár napja, amikor ez az egész dolog kezdődött, mennyire barónak érezte, hogy félvér lehet, méghozzá magának a Káosznak a fia lehet. Most pedig mennyire rettegett. Nem volt tapasztalt, sem harc terén, sem pedig az erejének a terén sem. Fogalma sem volt legtöbbször, hogy mit csinál. Félt.

De ez a félelem olyan emlékeket is előhívott benne, amikre egyébként egy átlagos ember azt mondaná, hogy nincs semmi értelme: ilyen volt az első alkalom, amikor szörnyeket látott a busz ablakán, amikor az osztályával az Alcatraz felé hajtottak és ilyen volt az Alcatraz-ban levő romhalmaz, ami mintha egy lyukat temetett volna be.

– Ez valami alagút volt? – hangzott el az emlékezetében a kérdése.

– Micsoda?

– Ez a lyuk! – idegeskedett az emlék-Jason.

– Ott nincs semmilyen lyuk, Coose! – mondta neki az osztálytársa.

Pedig volt. És ezt ő és az akkori Mr. Brunner, egyben a mostani Kheirón is tudta. Ahogy valószínűleg Kara, Harrison és Maya is.

Valamiért megint eltöprengett azon, hogy mi lehetett a kövek mögött. Abban biztos volt, hogy valamilyen alagút.

– Te, Reyna! – jutott hirtelen valami az eszébe.

Arra gondolt, hogy mivan akkor, ha az a kőhalmaz és alagút egyszer tényleg ott volt, és csak ők láthatták, vagyis akiknek valami közük van a mitológiai világhoz. Hogyha valami féle varázslattal takarják el azt a halandók elől.

– Ne most, Jason! – legyintett a lány.

Ő is el volt keseredve. Végülis csak az egész világ fog veszteni azért, mert bedőltek valami szar trükknek.

– De van egy ötletem, hogy juthatnánk el bárhova, baromi gyorsan!

– Mondjad... – motyogta reményt veszgve a lány. Viszont Hazel felkapta a tekintetét.

– Igaza van! – mondta a lány.

– Már te is kezded?

– Már bocs, de legyőztem a Pasiphaë-t, és elvileg tudok is tájékozódni benne!

– Ti...miről beszéltek? – kérdezte Jászon.

– A Labirintusról! – válaszolta egyszerre Jason és Hazel.

– Óóó! – nézett fel Reyna. – Ez mondjuk nem is hülye ötlet. De biztos, hogy el tudsz tájékozódni odabent, Hazel?

– Nem – vallotta be a lány. – De nincs más esélyünk.

Reynának nem kellett több, máris bátorítani kezdte a rómaiakat. Közben pedig Hazel Frank sebeit látta el, Jászon pedig az egyik római félvérrel beszélgetett.

Úgy fél órába telt eljutni az Alcatraz-ig. Jason belegondolt, hogy nézhette őket az a sok ember, aki valószínűleg látta a rómaiakat, mennyire nézhették őket hülyének, hogy kardokkal és páncélban mászkálnak. Az érdekes csak az volt, hogy egyetlen rendőr sem ment, hogy egyáltalán rákérdezzen, hogy most mi van.

Mikor a beomlott alatúthoz értek, Jason nagyon remélte, hogy még nem késtek el.

– Ezen nem fogunk átjutni... – mondta Reyna. – Valami más felvetés?

– Pasiphaë valahogy képes volt előhívni a Labirintust... – gondolkodott Hazel.

– Mivel ő az anyja – szólalt meg a kövek mögül egy nő.

Kicsit öregebb nő volt. Olyasmi varázslónak tűnt. Fekete haja már kezdett őszülni, bőre pedig kezdetg ráncosodni.

– Hekaté! – csodálkozott Hazel. – Mi történt veled?

– Felborult a világ egyensúlya, Hazel Levesque – mondta az istennő. – Az istenek egymásnak estek, az Olimposz haldoklik és több világ is beleavatkozik a háborúba. Ezek egy még az isteneknél is ősibb prófécia előjelei. Reménykedtem, hogy találkozhatok Perszeusz Jacksonnal is, de úgy látom, hogy ő már visszatérni kívánt a frontvonalra.

– Milyen prófécia? – kérdezte Jason, de nem kapott rá választ.

– Segítek nektek bejutni a Labirintusba – mondta Hekaté. – Aztán eljuttatlak titeket a Central Park-ba.

– Köszönjük... – mondta Hazel sietősen és Hekaté a szimpla kezével felemelte a sziklákat az útból.

Mikor már Hazel indult volna be a Labirintusba, Hekaté még megállította:

– De nem lesz ingyen a szolgálatom, Hazel Levesque!

– Értem – mondta Hazel. – Tehát mit kívánsz, Hekaté istennő?

– Csak át kell adnod egy üzenetet Perszeusz Jacksonnak – mondta Hekaté és súgott valamit Hazel fülébe, amitől kikerekedett a lány szeme. Körbenézett, majd végül mondta:

– A Sztüx folyóra esküszöm – mondta. Hekaté mosolyra húzta a száját, amiből ettől kilátszottak sárga fogai, melyek közt annyi kaja maradék volt, hogy Jason el tudta volna mondani, hogy mi volt az egy héttel ezelőtti reggelije. Nem irigyelte Hazelt, hogy neki súgta. Szegény lány, biztos majdnem megfulladt.

– Rendben van, Hazel Levesque – mondta az istennő, majd Hazel után az összes félisten is besétált a Labirintusba.

Az egyedüli fényforrás az Alcatraz volt egy ideig, aztán Jason sziklák csapódását hallotta maguk mögött, és ott maradtak több százan egy kisebb lyukban, full sötétségben. Egészen addig, amíg egy kis fénygolyó Hazel feje fölé nem repült. Hekaté hangja hallatszott belőle.

– Kövessetek!