Voldemort bukása után Harry és barátai—és még sokan mások—úgy döntöttek, hogy újrajárják az utolsó évüket a Roxfort-ban. Így Harry, Ron és Hermione mostmár egy évfolyamba járt Ginnyvel.

Harrynek sok volt a múlt év. Ronnal és Hermionéval betörtek a Mágiaügyi Minisztériumba, ahogy a Gringots-ba is, aztán pedig a Roxfortba is be kellett lopózniuk, mert a Voldemort legyőzéséhez szükséges horcrux-ok egyike az iskolában volt. Az iskolában volt egy nagyobb csata, ami után majd' az egész Roxfort-ot újra kellett építeni. A csata közben Harry egyszer meg is halt, utána pedig legyőzte Voldemortot. Szóval a Bibliából idézve: feltámadott halottaiból.

Ezek után érthető volt, ha Harry-nek és nagyjából mindenkinek elege van a harcból és egy minden problémától mentes évet akar.

És ez meg is látszott történni.

Harryék ugyanúgy jártak Bájitaltanra, Sötét Varázslatok Kivédésére és még egy csomó más órára, utánuk pedig mindig mentek le a Három Seprűbe, Roxmorts-ba, hogy megigyanak egy vajsört.

Élvezték ezt a problémáktól, gonosztól, feltámadó sötét varázslótól és minden más zavaró dologtól mentes nyugalmat.

Azonban ez nem tartott olyan sokáig, míg azt Harry gondolta.

November első hetében történt az, hogy egyik éjjel egy igen érdekes álma volt. Kicsit emlékeztette a Trimágus Tusa előtti álmára a temetőről. Viszont ez nem ott játszódott, nem is ugyanazokkal a szereplőkkel.

Ezúttal egy erdőben állt. Gyönyörű, zöld erdőben, melynek lombjain keresztül átszűrődött a napfény.

Rajta kívül nem volt ott ember. Viszont valami más lény volt, ami egy párducra hasonlított, de átlátszó volt.

Harry amint meglátta a lényt, ösztönösen a farzsebéhez nyúlt, hogy előkapja a pálcáját, de nem találta.

Mit is gondoltam! – átkozta magát Harry.

A lény közelebb ment Harryhez, a fiú viszont hátrált. Azt hitte, hogy most van vége az életének, de a párduc nem támadt. Helyette egy lágy, kedves női hang szólalt meg. Nem a párducból jött, hanem úgy...mindenhonnan.

– Segíts! – szólalt meg mindenhonnan a hang.

Harry nem tudta, hogy miben tudna segíteni. Hozzon talán egy pár zoknit, vagy egy pohár vizet? De egyáltalán kinek kéne segítenie, mert nem valószínű, hogy a párduc lenne az.

– Segíts... – kérte a női hang egyre gyöngébben.

Harry látta, hogy a párduc hirtelen a hátsó lábaira áll, majd színt váltott. A normál fekete párduc színéből egy sötétlila szín alakult ki. De nemcsak a színe, de a a teste is átalakult. Ezúttal egy rémisztő szörny volt, éles karmokkal, ijesztő és hiányos fogsorral és vörösen izzó szemekkel.

A párduc ráugrott volna Harryre, de ebben a pillanatban eltűnt a fiú elől az egész erdő, benne a párduccal. Viszont valami más jelent meg előtte: egy óriási, fehér, kék csíkos, beszélő papírsárkány, aminek női hangja volt.

– Segíts... – kérte a papírsárkány Harryt. Színe egyre jobban halványodott.

– Miben? És ki...öhm...mi vagy te?

– Segíts... – ismételte a lény, de Harry ebből nem értett semmit. Miben kéne segítenie? De végre mondott mást is: – Már nem sok...

Már nem sok... – ismételte magában Harry. Csak azt nem tudta, hogy mi nem sok?

Harry hirtelen egyetlen dologra tudott gondolni: ez a lény—akármi és akárki is legyen—veszélyben van. És az ő segítségét kéri. De mégis hogy segítsen neki?

***

Karácsonyig semmi más nem történt. De aztán a karácsonyi bálon hirtelen sorra kezdtek eltűnni az emberek, köztük Hermione, Ginny és Ron is. Harry pedig ott állt a Roxfort nagy termében sokkolva, miközben a fél iskola elporladt. Nem tudott mit tenni. Csak állt és nézte. Teljesen leblokkolt, mozogni sem tudott.

Miközben bámult maga elé, nem látott semmit. Egyedül az a jelenet játszódott le újra és újra előtte, ahogy Ginny porrá válik a karjai közül.

A sokkból McGalagony professzor hangja rángatta ki.

– Potter! – szólt a fiúnak már tizedjére a professzor, amire már Harry is odanézett. Még mindig látszódott a fiún a sokk hatása. Nem tudta feldolgozni az előbbit. McGalagony látta rajta, hogy Harry ezúttal nem lesz nagy segítség, ezért szólt az egyik tanárnak: – Horatius! Vigye ki innen Pottert!

Lumpsluck óvatosan megfogta Harry vállát és kivezette a nagy teremből, ahova a többi diák is menekült. Viszont közülük is porladtak még el páran.

– Mi....mi történik, tanárúr? – kérdezte gyenge hangon Harry.

– Nem tudom – vallotta be a tanár. Neki is megszakadt a szíve, hogy a diákok, akiket annyira szeret, és akiket tavaly védett Voldemorttól, egyszerűen semmivé lesznek.

– Harry! – szólította meg zilálva Neville. – Mi történik itt? Hol vannak a többiek?

Harry könnyes szemmel nézett a fiúra, amitől ő is levette, hogy mi van.

– Hol van Angelica? – kérdezte hirtelen.

Neville csak mosdóba ment ki, és mikor visszajött, ez várta. Aggódott barátnőjéért.

– Jól van? – kérdezte az egyik tanár egy földön fekvő lánytól. Nem volt eszméleténél.

A lánynak félhosszú, vörös haja volt és utcai ruhában volt. Jobb kezében egy kardot tartott. Mindenki egyből levágta, hogy a lánynak nem kéne a Roxfort-ban lennie.

***

Kara egy hatalmas téren volt, ahol minden fekete volt, még a talaj is, ahol állt. Ezért kicsit elvesztette az egyensúlyát.

De ezen felül a hely még rémisztő is volt, mert hangokat is hallott. Valamelyiket közelről, valamelyiket távolról. De ezek csak az ő emlékeiből voltak.

Arra gondolt, hogy talán a fejében lehet.

Ha nekem ilyen sötét és üres a fejem, ott bajok vannak... – gondolta.

– Üdvözöllek az elmédben, Lander – hallotta mindenhonnan egy nő hangját. Gonosznak tűnt.

– Ki az? – kérdezte hangosan Kara. – És mit keres a fejemben?

– A nevem Nemesis – mondta. – Azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit.