Szédülve, kissé fájó fejjel és tompa érzékekkel térek magamhoz. Amikor borzongással együtt lecsap a felismerés, úgy ülök fel, cikázni kezdő szemekkel, mint akinek rugó van a derekában – fintorogva, bánva meg, ugyanis szúrásszerűen felerősödik a fejfájásom. Felhúzott térdeimnek döntöm a homlokomat, majd a szemhéjaimat lehunyva igyekszem úrrá lenni a rosszullétnek. Ami viszont el is illan, amint az újabb felismerés és ezúttal már az emlékek is, perszelő jégcsákányként vágódnak a szívembe: a levegőbe lőtt, miután kiderült, hogy nem az van a ládában, amit akart. Viktória sikolyával együtt, elmosódottan kísértenek a levelek zizegései, majd Monica meglepett sikoltása.

Szörnyű visszhangként rémlenek fel Monica szavai: „Ha esetleg a rendőrséget forgatnád majd a fejedben, jó, ha tudod, az az életébe fog kerülni. Kétlem, hogy lenne bármi esélyed, de ha magad próbálsz utánam jönni, a tiédbe is."

Könnyekben ázó szemeimet hogy ne kelljen foglalkoznom az emlékkel, a ládához mászom, majd kézbe veszem a mellette, összegyűrten heverő papírt:

„Drága Viktória.

Ha ezt olvasod, először is tudnod kell, hogy sajnálom. Ugyanis megtörtént, amitől öt éves korod óta próbáltunk megvédeni; belekeveredtél. Akármit is mondanak, nem én tettem. Mindent és mindenkit fel fognak használni, ami ahhoz kell, hogy elérjék a céljukat. Még téged is.

Őszintén sajnálom, de nem az van a ládában, aminek szerintük kellene. Nehéz szívvel írom ezeket a sorokat, mivel tudom, hogy sok mindent meg fognak változtatni. Olyasmiket is meg fogsz tudni, amiket nem szabadna. Titkokat, amiknek létezniük sem kellene. Lassan közeleg a vége és legalább annyira örülök, amiért nem leszel már ott, mint amennyire fáj is. Szeretlek. Mindig is szeretni foglak.

Anya és Apa."

- Tudtátok, hogy ilyesmi fog történni, mégis belekevertétek? – gyűröm össze ismét és hajítom el. – Viktória döntött úgy, hogy velem marad, míg ti elhagytátok! Mire volt akkor ez jó? – tör fel a zokogás

- Lucy! – csúsznak a kerekek a kőzúzalékon, ki tudja mennyi idő elteltével. – Mi a baj? – guggol le hozzám apa, ráncokba gyűrődő homlokkal.

Nyitom az ajkaimat, szavak helyett azonban csak a zokogás tör fel közülük ismét.

- Jesszusom. Szólnunk kellene a rendőrségnek nem? – kapja a kezét az ajkai elé Sarah, amikor, hosszú percekkel később a elhallgatok, akkorra már a kanapéján ülve.

- Nem! – rázom hevesen a fejemet. – Bocsánat. Azt mondta akkor megöli. Ha pedig magam akarnék utánuk menni, nem csak őt.

- Kicsim...

- Tudom apa, semmit nem érnék vele, de mi mást tehetnék? – rázom meg ismét a fejem, szálló fekete hajjal – Nem veszíthetem el ős is!

- Azt akartam mondani, hogy nem vagy egyedül – simogat meg. – Ki fogunk találni valamit – ölel magához.

- Köszönöm, de továbbra sem tehetünk semmit – kezdek ismét zokogni. – Tessék? – fogadom valamivel később szipogva, rekedtes hangon az ismeretlen számról érkező hívást.

- Jó napot Mis. Aostin. Petra Monro. FBI. Beszélnünk kell. Személyesen.

- Miről lenne szó? – fut át a hideg.

- Ne haragudjon, de ezt jobb lenne személyesen megbeszélni. Legyen – sóhajt valamivel később. – A Ferell családról lenne szó. Kérem, árulja el, hogy hol tartózkodik. A házánál vagyunk, de a csengőre senki sem felel.

- Honnan tudja, hogy hol lakom? Várjon, azt mondta, Ferell? Úgymint Monica Ferell?

- Mindent elmondok, viszont személyesen.

Percekkel később kissé már megfakult, barna 1980-as Ford Bronco húzódik le a járdaszegély mellé. A fedett verandát és a járdát elválasztó szakasz közepéig jutok csak, amikor a kiszálló sofőr megfordul. Olyannyira hasonlít Monicára, hogy az hátrálásra késztet.

- Jó napot – teszi a vállamra a kezét Sarah.

- Viszont – biccent a nő.

- Rokona Monica Ferellnek? – merednek ki a szemeim.

- Az unokatestvére. Ahogyan Viktóriának is. Kérem, bemehetünk? – fordulnak Sarah felé a szemei.

- Természetesen, jöjjenek – veszi el a kezét. – Előbb viszont kérem, árulják el, hogy miről van szó? – áll félre.

- Viktória apja, David Thomson a testvérével Carlal együtt betört a New Jersey külvárosában működő bankba valamivel több, mint tizennégy évvel korábban. Zárás után mentek, az épület áramellátását kívülről vágták el, a főbejárat zárját játszi könnyedséggel feltörték. Mindezt csak onnan lehet tudni, hogy rejtett kamerák működtek az épületben, külön áramforrásról. Mint azt később az intézet igazgatója elárulta, megsejtette, hogy ilyesmi készül, ezért telepíttette azokat és állított szolgálatba az utolsó pillanatokban harmadikat is a két éjjeli őr mellé. Ő érte tetten a fivéreket. Az őr és Carl is az életét vesztette, míg David elmenekült.

- Még jó hogy, én is azt tenném, ha elkezdenének záporozni körülöttem a golyók – csukom be a bejárati ajtót.

- Lucy, kérlek. Hagyd, hogy folytassa – emeli felém a kezét apa.

- A kameráknak túlságosan sötét volt ahhoz, hogy használható képanyag tudjanak rögzíteni, a hangok alapján azonban csak két lövés dördült. Ezzel szemben a rendőrség Carl holtestét találta csak meg, 17. század beli Holland kovás kalózpisztollyal együtt, amin David ujjlenyomatai szerepeltek.

- Viktória apja elmenekült, ami érthető is, ha tudhatta, hogy a bizonyítékok ellene szóltak – biccenti félre a fejét Sarah. – De akkor miért hagyta hátra a fegyvert a gyilkosság után?

- Pánik? – vonja meg a vállait apa.

- Ha olyan alapos felkészültséggel mész bankot rabolni, mint ahogyan az az iménti szavaiból kitűnik, akkor számítasz arra is, hogy talán le kell, majd valakit lőj – rázza meg a fejét a nő.

- Igaz, de ettől még lehet igaza – vonom meg a vállaimat.

- Azért hagyta ott, mert nem ő követte el – néz Sarahra az érkezett társaság egyik férfi tagja. – Ennyi került csak ki hivatalosan a médiába, ezért ennél többet a Ferell család sem tud.

- A boncolási jegyzőkönyv szerint az őrrel ugyanolyan kovás pisztoly lövedéke végzett, mint aminek az utánzatát a fivér holtteste mellett megtalálták, David ujjlenyomataival együtt – köszörüli meg a torkát Petra. – Csakhogy az őr a sebet, akárcsak Carl, szemből kapta, míg a bizonyítékok arra utalnak, hogy David, a fivére oldalán állt az esemény bekövetkeztekor.

- Miféle bizonyítékok? – szalad ráncokba a homlokom.

„Azon kellene törnünk a fejünket, hogyan mentsük meg Viktóriát, nem pedig hűtlen szülő múltbeli bűntettét tárgyalnunk!"

- Mivel aznap esett, három pár sáros lábnyomot találtak a helyszínen. Kettő be, egyetlen kifelé tartott. Mindegyik párhuzamosan, nem tértek el vagy fordultak szembe a másikkal – rebbennek felém Petra szemei.

- Ha a fivér és a biztonsági őr is meghalt, David pedig nem tehette, akkor lehetett ott más is? – fonja össze a karjait ismét Sarah.

- Mármint olyan bűntárs, aki megölte Carlt majd Viktória apjára is rálőtt? Talán nem jó a logikám, de New Jerseyi bankot mentek kirabolni. Hárman, ha maradunk a bűntárs elméletnél. Vagyis kisstílű akció volt. Golyó helyett ilyenkor nem osztozkodni szokás? – vonom meg ismét a vállaimat. – Vagy túl sokat nézem a tévét?

- Egyetlen centet sem vittek el – biccent Petra. – Az a 17. századi kovás kalózpisztoly tűnt el, aminek, mint mondta, a másolatát a helyszínen hagyták.

- Minek gyilkolna bárki is 17. századi kalózpisztolyért? – szalad ráncokba apa homloka. – Mit keresett egyáltalán muzeális értékű fegyver külvárosi bankban? Lehet, hogy tévedek, de nem vihették volna el a többszörösét annak, mint amennyit a pisztoly ért?

- A dupláját minimum – bólint Sarah.

Petra felnagyított fényképeket vesz ki az eddig a kezében tartott A/4-es borítékból, és a másikon szétcsúsztatja a dohányzóasztalon.

- A biztonsági őr holttestét elvitték – mutat az első képre, ami szakaszos, elmosódott és hullámos, alvadt vérsávot ábrázol. – A tetthelytől a fő bejáratig tartott a nyom, viszont csak addig. Mint említettem, három párhuzamos lábnyomot találtak, ami alapján ki nem vitte. Valószínűleg olyasmibe tehette a holttestet, ami nem hagyott nyomot. Az első és a nyilvánvaló feltételezés szerint ez szőnyeg volt, csakhogy az intézetben lévőkből nem hiányzott, ahogyan a kamerák sem vettek fel erre utaló hangokat. Amilyen felkészültséget sugall a holttest eltüntetése, az alapján belső ember volt az elkövető, vagy attól kapta az információit. Ezt két tény támasztja alá: a másik két őrt elkábítva megkötözték majd bezárták. Másfél héttel korábban furgont loptak el, aminek a keréknyomait ugyancsak megtalálták. Aznap nem volt szállítás. Mivel viszont ugyanaz a típus volt, mint amit az intézet használt, nem vezetett sehová a felismerés. Ugye tudjuk, hogy Davidé a harmadik lábnyom. Nézzék, miben különbözik a másik kettőtől? – mutat újabb fényképre.

- Távolabb vannak egymástól – néz fel apa. – Érthető, hiszen menekült.

- Nem csak távolabb – húz ki olyan fényképet Petra a többi közül, ami a bank főbejáratát és a járdát összekötő járólapokat ábrázolja. – Hanem mélyebbek, az orr részeknél különösen...

- A harmadik tettestárs Davidra akarta kenni, értjük – kapom a fejem az ablak felé. – Miben segít ez visszakapni Viktóriát?

- Lucy...

- Nem apa! Bocsánat, de cseppet sem érdekel David, vagy az, hogy mit követett el! Csak vissza akarom kapni Viktóriát! – zokogok fel.

- Az a biztonsági őr a bátyám volt – horgasztja le a fejét Petra. – Talán nem ugyanaz, viszont megértem, hogy mit érzel.

- Bocsánat – szipogok. – Én csak...

- Tudom – vesz mély levegőt. – Az eset után a feleségével, Liliennel és az akkor még csak öt éves Viktóriával vándorlásba kezdett, városról városra. Nem sokkal később a Ferell család megmaradt tagjai, Monica, az anyja és a három bátyja szintén eltűntek. Nincsen bejelentett lakcímük vagy munkahelyük. Viszont azonban szemben, hogy szellemként élnek, meg sem próbálnak hosszabb ideig rejtőzködni. Időről időre mindenhol felbukkannak, ahol Viktória szülei korábban.

- Tehát követik őket. Szorosan méghozzá – emelem fel, majd ejtem le az államat.

- Úgy van.

- Hogyan érted azt, hogy szorosan? – szalad apa homloka ráncokba.

- Amikor hazaértem, Viktóriát ugyanúgy a földön találtam zokogni, ahogyan te is engem. A szülei nem sokkal korábban mentek el. Monica legfeljebb húsz perccel később jelent meg.

- Ha meg akarjuk menteni Viktóriát, arra kell rájönnünk először, hogy a szülők vagy a Ferell család merre vannak.

- Akkor Monicát keressük – kapom Petra felé a fejem. – A szülők sorsa továbbra is hidegen hagy. Felőlem bujkálhatnak, amíg csak jól esik nekik. Viszont hogyan találjunk meg olyanokat, akik úgy élnek, mint a feltűnési viszketegségben szenvedő szellemeknek?

- Bárhová mennek, mindig benne van a kezük valamilyen illegalitásban.

- Tehát nincs más dolgunk, mint hallgatni a rendőrségi rádiót? – szalad ismét ráncokba a homlokom.

- Talán nem. Viktória mesélt a múltjáról? – löki el magát a konyha falától harmadik férfi. – Említett városokat esetleg?

- Nem igazán. Különösen fájó emlék miatt nagyon nem szeret a múltjáról beszélni. Azt hiszem, vannak olyanok, amiket inkább igyekszik elfejteni. Tehát ezzel mind vagyunk így – vonom meg ismét a vállaimat. – Említette, hogy Arizona határából jöttek fel ide. Bunkerville nevű helyről talán?

- Kisváros Las Vegastól északkeletre.

- Hurrá. Csak azért emlékszem, mert többször említette. Nagyjából háromnegyed évvel azt megelőzően, hogy oda mentek volna, a szülei úgy szakították ki az akkori életéből, ami különösen mély sebet hagyott benne. Még akkor is haragudott rájuk, amikor ide jöttek.

- Érthető – bólint kissé vontatottan Petra. – Mindenki felejteni akar, tini lány, aki ilyesmiket él át, különösen.

- Azt mondta, már előtte is távolodni kezdett tőlük – követem a példáját. – Akkor viszont úgy törték össze, hogy valahol meg is utálta őket azt hiszem. Ő is azt mondta, hogy évek óta városról városra vándoroltak, viszont nem mindig – kapok levegőért megemelve a mutatóujjamat. – Az elmondása szerint akkor más volt. A szülei még magukhoz képest is idegesek voltak. Úgy mentek keresztül legalább tucatnyi kisvároson, hogy az apja tankolni is csak nehezen akart megállni.

- Érezhették, hogy a Ferellek a sarkukban vannak – ráncolja a homlokát a második felszólaló. – Petrának bejött ezek szerint az a megérzése, miszerint a kisvárosokban rejtőzködnek.

- Ami viszont nekünk gond. Mostanra ugyanis bárhol lehetnek – dörzsöli meg az állát az elsőnek közbeszóló. – Ha követték a szokásukat, a tizenötösön mentek tovább északra Idaho felé. Valószínűbb azonban, hogy inkább letértek a nyolcvanasra – pillant Petrára a fejét ingatva. – Akkor kevesen vagyunk, a nyolcvanas vonalán keletre és nyugatra is több tucat kisváros fekszik a legközelebbi nagyokig.

- Fenébe – emeli a plafonnak a szemeit a nő.

- Na és Smithfield? Nincsen annyira népes, hogy nagyvárosnak lehessen nevezni, viszont már a kicsitől is odébb van. Leginkább kertváros – néz Sarah Petra felé.

- Ott valóban értelme lenne kezdeni a keresést. Legalább már van min elindulnunk – veszi elő a mobilját a bőrdzsekijének belső zsebéből.

- Megyek én is! – emelem rá a szemöldökeimet.

- Dehogy mész! – mereszti ki a szemeit apa.

- Az én döntésem! – rázom meg a fejemet. – Részt akarok venni a megmentésében, sőt, ha meg kell harcolnunk érte, még pisztolyt is kérni fogok!

- Lucy, te nem ilyen vagy – fordul felém Sarah.

- Úgy van, és nem is leszek, amíg vissza nem kapom. Ehhez pedig akár pokolba is hajlandó vagyok elmenni – törlöm le a könnycseppeket.

- Jobban ismered a környéket, nálunk igazam van? – emeli meg a kezét Petra, amikor felé fordulnak a fejek.

- Igen – fonom össze a karjaimat.

- Maradsz mellettünk, teszed, amit, és amikor mondjuk? – emelkednek meg a nő szemöldökei. – Vita nincs. Megfelel?

„Bármi a jó francba is, csak csináljunk végre valamit!"

- Igen – kapom fel a kezemet, amikor apa vállai megemelkednek.

- Jó. A Ferell tevékenységnek nézünk utána. Ha megvannak, csak idő kérdése és előkerülnek a szülők is – fordul a csapata felé, lopott bocsánatkérő pillantást vetve apára.

- Lucy, mondd, tényleg ekkora veszélynek akarod kitenni magad? – mereszti rám a szemeit apa ismét. – Ez a Monica mégiscsak zokszó nélkül fegyvert fogott rád!

- Igen emlékszem – húzom el az ajkaimat. – Biztos vagyok benne, hogy meg is ölt volna, ha nem tesszük, amit mond. Sőt, nem igazán értem azt sem, hogy végül miért nem tette meg? Hiszen felesleges szemtanú vagyok – szalad ráncokba a homlokom. – Ehelyett, amikor köveket és üzenetet találtunk csak abban a nyavalyás a ládában, tarkón vágott majd a levegőbe lőtt.

- Viktóriával fenyegetett meg? – emelkedik meg a haját hosszúra nőni engedett szakállas férfi álla.

- Igen – emelem rá a szemöldökeimet. – Azt mondta, hogy megöli, ha szólok a rendőröknek, vagy ha egyedül próbálkozom valamivel.

- Azért hagyott életben, hogy legyen kivel sakkban tartania Viktóriát. Elnézést a rideg szavakért.

- Semmi gond – vonom meg ismét a vállaimat. – Érzelmi zsarolás?

- Pontosan - bólint.

- Na és honnan tudhatná Viktória, hogy merre mentek a szülei? Azt mondta sosem tudta éppen hová mennek – ugranak össze a szemöldökeim.

- Na, de vajon ezt a Ferell család is tudja? Miért ne gondolhatnák úgy, hogy Viktória tudd a szülei minden lépéséről? – ingatja a fejét apa.

- De előbb vagy utóbb rá fognak jönni és...

- Elnézést, milyen üzenetről volt szó? – töri meg a közel két perce nyúló kellemetlen csendet, ami idő alatt zokogtam.

- Amikor rátaláltam Viktóriára, azt mondta, hogy csak néhány szót váltott a szüleivel, viszont azok is álszentek voltak. Ez sem kevésbé az – veszem elő a zsebemből és adom oda a többször is galacsinná gyűrt, könnyek áztatta papírt.

- Nem elhagyták, hanem próbálták megvédeni a lányukat Lucy – pislogja ki a könnyeit Sarah néhány perccel később, ami idő alatt kézről kézre járt az üzenet.

- Van ismerősöm Smithfieldben, megmozgat nekünk néhány követ. Talán szerencsénk lesz – csukja be a bejárati ajtót Petra újabb percekkel később.

- Lucy, hogyan néz ki Monica? – fordul hozzám a szakállas.

- Vörös haj, nagyjából velem egykorú. Az én magasságom. Kisportolt. Nem néz ki rosszul, viszont Viktóriához képest sehol nincsen – vonom meg a vállaimat, miután kibontakoztam apa karjai közül.

- Ez gyors volt még hozzá képest is – néz Petra a mobiljára pislogva. – Monro. Köszönöm. Szia. Nincsenek Smithfieldben, viszont átmentek rajta. Felvette őket a benzinkút kamerája – fordul felém megkönnyebbülten mosolyogva, miután bontotta a vonalat. – Milyen autójuk van?

- Sötétszürke GMC Sububan – köszörüli meg a torkát ezúttal apa. – 1970-es modell azt hiszem. Megemelt felfüggesztés, az eredetinél nagyobb off-road abroncsok, felerősített motor. Felteszem ő volt Carl Thomson, míg ez a szóban forgó 17. századi kalózpisztoly.

- Igencsak szép darab – veszi át apától Sarah azt, ami a pisztolyt ábrázolja. – Fekete alapszín. Vöröses Mahagóni fából és fémből van. A markolaton és a csőrészen a díszfaragványok rézzel vannak kitöltve.

- Sarah. Ez nem pisztoly, hanem rövid puska – meresztem a fényképre a szemeimet, amikor mellé lépek.

- Különös – emeli az arcához a nő összevont szemöldökkel. – Úgy tudom a 17. századi kovás lőfegyvereket elölről, döngöléssel majd fojtással kellett megtölteni. Csakhogy apró gomb van rajta a kakas mögött. A faszerkezet és a csőrész találkozásánál pedig mintha ferdén hátrafelé tartó részt látnék. Ami azt jelenti, hogy a fegyver megtörhető, mint a vadászpuska. Ha ez valóban 17. századi, akkor megelőzte a korát.

- Léteznek olyan szóbeszédek, amik szerint Feketeszakáll egyik pisztolya volt. Elnézést, amiért közbeszólok – köszörüli meg a torkát Petrára majd rám nézve az a férfi, aki nem sokkal korábban tért vissza. – Frank hívott – paskolja meg a zsebét. – Követte a Thomson házaspár útját északnak, és Bentről is szóltak, hogy látták az autót Cove-ben.

- Az nincs is messze – kapom fel a fejem.

- Éppen ez az – emeli meg az ujját a szakállas.

- Elvesztettem a fonalat. Nem arról volt szó, hogy meg akarjuk találni őket, viszont éppen azért vagyunk bajban, mert túlságosan sok felé lehetnek? Miért baj az, hogy mégis csak néhány városnyira bujkálnak? – szalad ráncokba a homlokom

- Mert akkor haladnak csak kis léptékben, ha biztonságban érzik magukat – fordul felém Petra.

- Azt hiszik talán, hogy sikerült lerázniuk őket. Vagy azt sem tudnák, hogy a sarkukban vannak?

- Tudják, különben nem a szokásos évnél hamarabb mennek tovább – ingatja a fejét. – Inkább az a valószínűbb, hogy azt akarhatják, találjanak rájuk. A levél is utal erre.

- Ami viszont azt jelenti, hogy Viktóriát arra használják, hogy biztosan ne próbálkozzanak semmivel – merednek ki a szemeimet.

- Kiszúrtak arrafelé ólálkodó 2015-ös Chavy Silveradot – csukja be a szakállas a bejárati ajtót, aki a mobiljával, nem sokkal korábban ment ki. – Fekete fényezés, szürke ablakok. Halálos balesetet okozott a Smithfield és Cove közötti szakaszon. Az egyetlen túlélő szerint kilőtték a kamion kerekeit.

- Ők lesznek azok – ugrasztja meg Petra a szemöldökeit.

- Mire várunk még? – árad el ironikus módon megkönnyebbülés a mellkasomban.

- Ahogyan Viktória szülei, a Ferell család is tisztában van vele, hogy követjük őket. Ennél fogva valószínűleg már kiszúrták a Broncot.

- Hát persze, mert miért is legyen egyszerű? – forgatom a szemeimet fancsali arccal.

- Vigyék az enyémet. 1978-as Chevrolet Malibu. Fekete karosszéria, az ablakok szintén szürkítettek, és ha jól sejtem, Joe a motorba is belepiszkált már. Nem bánom a golyónyomokat, úgysem nyugszanak, amíg ki nincsen javítva. Csak hozzák haza – emeli meg a kezét Sarah.

- Köszönöm. Úgy lesz – veszi át a slusszkulcsot Petra. – Ti velem jöttük – fordul a szakállashoz majd hozzám. – Mindenki más megy előre.