- Milyen napod volt? – fordul az oldalára rám emelve gyönyörű szemeit, mit sem törődve azzal, hogy lecsúszik közben felsőtestéről a takaró.

- Fárasztó. Kevin ismét behozta a csotrogányát – forgatom a szemeimet. – A héten már másodszor. Többet kell lassan bújni annak az átkozottnak a motorterét, mint amennyit használja. Adná azt az ócskavasat hosszabb időre a kezeimbe és úgy összeraknám, hogy tíz évig nem látna szerelőt. Vagy éppen el sem hagyná többet a műhelyt, legalábbis egyben, amilyen állapotban van.

- Szerintem ettől fél ő is.

- Annyira nem vagyok rossz szerelő – emelem rá a szemöldökömet.

- Te vagy az egyik legjobb a városban. Nem, az egész államban. Kevin pedig irigy béka, amiért nem akarja odaadni. Csak jót tudnál tenni azzal az autóval.

- A békában megegyezhetünk – biccentem félre a fejemet, mire elneveti magát.

- Viszont nem mondhatod, hogy ronda az az autó – fekteti a vállamra a fejét.

- Nem csak hogy mondhatom szívem, de még pólóra is nyomtattatom. Egykor talán tényleg szép volt, mostanra viszont közel úgy néz ki, mint amin lőgyakorlatot tartottak. Többször.

- Ne csináld már Lu, a Hot Rod marha menő és Kevin is sokat dolgozott vele.

- Az én voltam szívem, Kevin a zsebünket tömte legfeljebb – ingatom a fejemet.

- Szeretsz azon dolgozni nem? – emeli fel a fejét, majd nem sokkal később visszafekteti.

- Mikor hogy – ugranak meg a szemöldökeim. – Talán ha a háromnegyed autót cserélnénk, majd a maradék keveset gatyába ráznánk, akkor lehetne belőle még néhány évre használható fogjuk rá, hogy autó. Na de így? – emelem meg a kezemet. – Néha olyan annyira kellemetlen hangon tudd járni a motor, hogy csipet túlzással a szomszéd államban is hallják. Kevin már csak attól átmegy bolhás kutyába, ha rácsapok a tetőre, gondolhatod, hogy mennyire rosszul lenne, ha még ahhoz az imádott homokozó szitájához is hozzányúlnék, amit nagyvonalúan karosszériának nevez.

- Na és akkor mi lenne, ha én kérdezném meg? Tudjuk, hogy tetszem neki – vonja meg a felfelé eső vállát.

- Na, még csak az kellene – nyomok puszit a homlokára. – Szinte biztosan rád röpülne.

- Ne legyél féltékeny Lu – búgja a hasamat simogatva. – Először is fiúból van, másodszor pedig megtudom magamat védeni – borzolja össze a szemöldökeit. – Mintha nem tudnád, hogy mi a gyenge pontja az összesnek? Rátaposol a lábukra, felrántod a térdedet a nemes bizsuba, és kész is a lágy tojás – ugrasztja a szemöldökeit ezúttal ő.

- Jól van kicsi amazon, nem kell térddel tiporni a kuncsaftok büszkeségét – kacagok.

- Lucy – kopogtatja meg ujjal a kézhátamat, amint beszédessé válik a hallgatásom. – Mi jár a fejedben? – néz egyik szememből a másikba.

- Említettem ugye az a két ócskavasat a műhely mögött?

- Amiktől édesapád szabadulni szeretne már – biccent. – Buick mindkettő jól emlékszem?

- Igen, jól. 1956-os Special és 1957-es Riviera Wagon. Viszont nem csak apának szúrja a szemét, hanem Kevin is egyre többször rágja a füleimet, hogy megvenné a Wagont. Már az idegeimre megy. Arra gondoltam megnézhetnék, és ha van még olyan állapotban, összekalapálhatnánk a Specialt. Jóval egyszerűbb lenne munkába járnom és kettesben is mehetnénk, ahová csak akarunk. A motoros csónakról már nem is beszélve – kúszik a mellkasomba neheztelés. – Jó időben néha még élvezem is, hidegben viszont csak a fogaimat szívom.

- Várj – mászik ki az ágyból, majd jön vissza a laptopommal, valamivel később. – Egyet értek, a Buick Special szerintem is jó választás lenne a számunkra – pillant rám, miután több képet is megnézett. – Lehetnének ilyen fehér oldalfalas a kerekei, mint ennek – ütögeti meg az ajkait a kép felé bökve az állával. – Mit gondolsz?

- Azt, hogy gyönyörű vagy – futtatom végig a szemeimet homokóra testén.

- Te is kicsim, viszont most ide figyelj, kérlek – simogatja meg ismét a hasamat, majd mutat ismét a képernyő felé. – Nekem ez a lent matt fekete, fent pedig narancssárga színösszeállítás tetszik – klikkel másik képre.

- El tudnám képzelni vörössel vagy bordóval is akár – görgetek valamivel lejjebb.

- Mély bordó és fekete? Az is tetszene.

- A Buick Special szerintem is jó választás lenne a számunkra? – kúszik mosoly az arcomra.

- Igen, mi van vele? – ugrik ráncokba a homloka.

- Jól esik, amiért úgy beszélsz mindenről, mint a közös dolgainkról – veszek el az íriszeiben és a csodában, amit jelent számomra, majd közelebb hajolva, ismét puszit nyomok a homlokára.

- Mert azok is – színesedik meg az arca. – Úgy értem, amit te értél el az tiéd. Távol álljon tőlem, hogy kisajátítsak rajtad kívül mást.

- De engem sem – veszem el tőle a laptopot, kapcsolom ki, majd rakom le az éjjeli szekrényre.

- Dehogynem – kúszik az ajkaira édes mosoly, miközben térdeplő állásba emelkedik, majd leül a derekamra. – Nincsen másom csak a szerelmed – ereszkedik egészen addig, míg az arcaink egymás fölött nem lebegnek. – Az viszont csakis az enyém – néz olyan pillantással, amivel a lelkemig lát.

Olyan mély szenvedéllyel csókol meg, ami tőle szokatlan.

Később imádattal figyelem, ahogyan a mellkasomon alszik, miközben akkora boldogság jár át, amit még életemben nem éltem át.

Majdnem két héttel a Loganbe érkezésük után jöttünk össze és azóta rengeteget beszélgettünk. Azon túl, amit az első éjszakánkon mondott, mégsem tudok szinte semmit a múltjáról.

Mosolyogva simogatom puha tapintású szőke haját, és a minket összekötő kapocsra gondolok. Az ajtón túl szerepet játszok, ugyanis az, ami a családommal történt, mintha a lelkemből szakított volna ki fontos részt. Viktória, apa, Sarah, Olívia és Annabell az egyetlenek, akik mellett merek önmagam lenni. Gondolataim közül a búgni kezdő mobilom ránt ki, mire Viktória mocorogni kezd. Nem akarom, hogy múljon az édes érzés, mégis simogatva visszaaltatom.

- Szia, apa – fogadom a hívást suttogásnál alig hangosabban.

- Szia, kicsim. Zavarok?

- Nem, éppen pihenünk – pillantok ismét a lányra, aki ekkor emeli meg a fejét, majd mászik feljebb. – Szükségem is van rá, amilyen bolondok háza volt ma.

- Ne is mondd. Még az átkozott kávét sem volt időm rendesen meginni – sóhajt hosszan és kissé remegő hangon.

- Baj van? – fut végig rajtam az aggodalom.

- Úgy is mondhatjuk. Sarah ágynak esett és nem igazán tudom, hogy mihez kezdjek. Édesanyád mindig is... bocsánat – sóhajt ismét.

- Nincs semmi baj. Sarah-nak hála tartunk már ott, hogy képesek legyünk beszélni róla. Anyától három dolgot örököltem: a zöld szemeimet, az empátiámat és a természetemet.

- A természetedhez nekem is van némi közöm. Tudom, már késő van, viszont arra gondoltam, hogy átjöhetnétek a barátnőddel éjszakára. Olyan rossz így látnom és bosszant, amiért ennyire tehetetlen vagyok.

- Nem vagy. Néha mindenkinek elkel a segítség, mi tudjuk ezt a legjobban. A legkevesebb, amit megtehetünk érte az, hogy ott vagyunk mellette, amikor kell. Megkérdezem majd, de szerintem ő is szívesen átmenne.

- Hálás vagyok. Az megfelel, ha fél óra múlva nálatok vagyok?

- Igen. Addigra készen leszünk.

- Rendben és köszönöm. Szia.

- Szia – bontom a vonalat, Viktória gyönyörű, azúrkék pillantásával találkozva. – Szia, édesem – simogatom meg az arcát, mire olyan kifejezésű mosoly kúszik az ajkaira, hogy abba külön, ismét beleszeretek. – Ne haragudj, amiért helyetted is döntöttem.

- Ugyan, semmi baj. Ugyanazt mondtam volna. Kíváncsi vagyok, hogy miféle betegség van olyan bátor, amiért kiáll Lucy Aostin ellen – emelkedik ismét térdeplő állásba lemászva rólam, emeli maga elé behajlított karjait és kezd úgy mozogni, mintha bokszoló lenne.

Ilyen jóízűen régen kacagtam már.

- Soha ne változz meg hallod? – emelkedek fel én is leutánozva, majd magamhoz kapva a fejét megcsókolom. – Soha – támasztom a homlokom az övének, a mellkasomban tomboló boldogságtól mosolyogva.

Közel fél órával később, felöltözve várakozunk a nappali és a konyha között. Viktória ezúttal is azt a farmernadrágot, pulóvert és szürke szövetkabátot viseli, mint a délután, ellenben ezúttal nem a tornacipőjét vette fel. Kihúzza a szövetkabát alól élénk haját, majd az ujjaival kifésüli.

- Biztos nem fogsz így fázni? – rebbennek felém közben a szemei, és biccenti félre a fejét.

- Persze, bélelt – hajtom oldalra a bőrdzsekit. – Olyan, mintha két pulóvert vennél fel. Nincsen az az őszi szél, ami miatt ebben fáznék – ülök le, hogy felhúzzam, majd befűzzem a magas szárú bakancsaimat.

- Jó estét Mr. Aostin – nyitja ki az ajtót valamivel később.

- Szia, Viktória, neked is. Viszont megbeszéltük már, csak Jo, rendben? Kérlek, ne sértődj meg, de sehogyan sem áll a nyelvemre a Mis. Thompson. Maradjunk csak a tegezésnél, mindkettőknek jobb lesz úgy.

- Rendben Jo, semmi baj. Én is rengeteget küszködtem anno a megtanulásával.

- Lucy is hasonlóan volt az Aostin névvel – lép hátra és áll arrébb a férfi, amikor felállva, majd fél vállra véve a hátizsákot, odamegyek hozzájuk. – Mehetünk? Mi van ebben te lány? – veszi át, míg bezárom az ajtót. – Egyetlen éjszakára jöttök át.

- Nem biztos, hogy tudni akarod – vigyorgok hátralesve a vállam felett.

- Talán kiraboltad a patikát? – borzolja össze a szemöldökeit, miután kinyitja a táska száját.

- Nem vagy vicces. Viktória és Sarah vásárolni voltak miután a legutóbb kidőltem, és mint látod, kissé túlzásba vihették.

- Az lehet, viszont rekordidő alatt talpra is álltál – emeli az égnek Viktória a mutatóujját.

- Az szent igaz – tárja fel apa a kopottas, szürke 1997-es Jeep Cherokee csomagtartóját. – Utána jobban pörögtél, mint az azt megelőző héten. Nos, Viktória, hogyan érzed magad itt? – néz a lányra, kinyitva a sofőr felőli ajtót. – Lucy említette, hogy a szüleiddel rengeteget költöztél.

- Túlságosan sokat is – bólint lassan Viktória. – Nagyon jól, köszönöm – kattan a biztonsági öve a szavait kísérve. – Számomra is igen meglepő, de kedvelem az olyan helyeket, amik ennyire ontják magukból a nyugalmat.

- Akkor a lányom háza olyan lehet neked, mint a béke szigete.

- Még annál is sokkal több. Korábban álmodni sem mertem arról, hogy valaha ilyen életem lesz. Most pedig felébredni nem akarok – tartja rajtam a szemeit a visszapillantó tükörben.

- Sokaktól lehet ilyesmiket hallani a műhelyben, pedig Logan nem is számít olyan borzasztóan nagyvárosnak – csatolom be magamat.

- Nézd csak meg a műholdas képet – rázza meg a fejét apa. – Talán valóban nem éppen Salt Lake City, viszont Logant már kisvárosnak sem lehet nevezni.

- Mi a gond Sarah-val? – fordítom apa felé a fejemet.

- Lázas. Később jött haza a munkából. Az óta alig akar kimászni az ágyból, ha pedig megteszi, akkor is legfeljebb botorkál.

- Mik az előzmények?

- Mármint?

- Köhögött, prüszkölt, panaszkodott valamilyen fájdalomra?

- Semmi ilyesmit nem vettem észre. Az óta az orrát fújja és prüszköl, más viszont szerencsére nincs. Ellenben ismered, ha panaszkodik, akkor már tényleg nagy a baj.

- Ez esetben forró tea, gyógyszer és alvás helyre kell, hogy tegye. Ha mégsem, holnap bevisszük a kórházba.

- Ha az olyan könnyedén működne. Tudod, hogy mennyire oda van a kórházakért.

- Persze, viszont ezúttal el kell, hogy viselje – fonom össze a karjaimat. – Majdcsak túlteszi rajta magát – fordítom a szemeimet a fenyők felett, csillagoktól pettyes és fogyó holdtól beragyogott ég felé.

Közel két percig csak a motor búgását, a kerekek halk csikorgásait és a bagolyhuhogást hallani.

- Átköltöztem hozzá – ütögeti meg ujjaival apa a kormányt.

- Na, granulálok! – kapom felé a fejemet, majd paskolom meg a vállát. – Na és mi lesz a családi házzal? – szenved csorbát a jókedvem

- Úgy érted azzal a házzal, amit sok mindennek lehet mostanra nevezni, csak annak nem? Arra gondoltam, hogy eladhatnánk, ha te is szeretnéd – vesz mély levegőt. – Nincsen ott semmi egyéb, mint hideg falak és fájdalom.

- Egyet értek. Sőt! Támogatom az ötletet. Lenne mit csinálni Sarah házán – fordítom a fejemet az ablakban tükröződő arcképem felé.

- Felezzük. Nektek is éppolyan jól fog jönni a pénz – rázza meg a fejét.

- Nektek? Vagyis megbékéltél azzal? – kapom felé a fejemet. – Tudod?

- Mondd ki, kérlek Lucy.

- Hogy leszbikus vagyok?

- Nem. Bocsánat. A megbékéléstől még odébb vagyok. Mondjuk úgy, hogy igyekszem elfogadni rendben? Azt szeretsz, akit csak akarsz, amihez valójában még közöm sincs. Mindössze rosszkor jött a bejelentés – rázza meg ismét a fejét. – Talán ha nem történik az, ami, vagy korábban derül ki – sóhajt. – Mindegy. Ne haragudj Viktória. Tényleg örülök nektek.

- Tudom – hajtom le a fejemet.

- Még egyszer, ne haragudjatok. Lucy – húzza be a kéziféket a felhajtón húsz perccel később. – Sarah annyira sincs barátságban az érzéseiddel, mint én – kapcsolja le a fényszórókat, majd állítja le a motort. – Elmondása szerint már a bevallás előtt jóval megsejtette, viszont... – kapja félre a szemeit. – Igyekszik, viszont nem könnyű neki. Nézzétek el, kérlek az esetleges viselkedését.

- Az emberek mindig nehezebben fogadják el azt, ami tőlük idegen – kattan Viktória biztonsági öve. – Nincs semmi baj ezzel, amíg csak nehezen elfogadásról, nem pedig elítélésről van szó.

- Ilyesmire akartam kilyukadni – veszi ki a slusszkulcsot bólintva, oldja ki a biztonsági övét, majd száll ki.

- Remélem, nem hiába fogom telepumpálni Sarah-t ezekkel – emelem meg valamivel később a hátizsákot, amit apa az imént nyomott kezembe.

- Ha nem lenne hatásuk a gyógyszeripar régen lehúzta volna a rolót – vonja meg Viktória a vállait. – Viszont, ha nem bánod, előtte megpróbálnék valamit.

- Mesélj, mire gondolsz? – emelem meg a szemöldökeimet.

- Sarah testvére nagy kedvelője a természetes gyógyfüveknek jól emlékszem?

- A húga, igen – bólint apa. – Alig tudta meg, hogy beteg, máris annyi szárított gyógynövénnyel állított be, amitől bármelyik gyógyszerésznek csillognának a szemei. Azonban hazahívták, még mielőtt kikutyulhatta volna a gyógyteáját, amiről addig ódákat zengett. Valamivel az előtt ment el, hogy értetek indultam volna.

- Francba. Olyan szívesen összefutottam volna Olíviával – sóhajtok, miközben Viktória mögött belépek a házba.

- Lesz még rá alkalmad. A lelkemre kötötte, hogy reggel, amilyen korán csak tudd, vissza fog jönni – csukja be az ajtót apa. – Tehát – fordul Viktóriához. – Mit gondoltál ki?

- Nagyjából három éve azt hiszem idős, kínai házaspár mellé költöztünk. Ők tanították hogyan kell ezt a gyógyfűkeveréket elkészíteni.

- Sziasztok – jön le a lépcsőn Sarah. – Milyen gyógyfűkeverékről van szó? Csak mert a drága húgocskám a mai nap bőven ellátott belőle. Mondd, csak bátran mit szeretnél – nevet, amikor Viktória átfogott csuklóval a konyha felé pillant.

- Kamillára, Hársfa virágára és Kakukkfűre – engedi le a kezeit a lány.

- Hársfatea? – hajol hozzá közel apa ráncokba szaladó homlokkal. – Édesanyám is mindig azt főzte, amikor az öcsém vagy én voltunk betegek. Utáltam, mert izzadtam tőle, mint a ló.

- Éppen az a lényege, ha jól sejtem szívem – néz Sarah Joe-ra. – De mire jó a másik kettő?

- Kakukkfűnek fertőtlenítő, a Kamillának pedig gyulladáscsökkentő hatása van – öltöm Viktóriára a nyelvemet, amikor nyitná az ajkait. – Figyeltem Olíváira, amikor a gyógyfüvekről beszélt neked a múltkor.

- Csupa meglepetés vagy ma este Lucy – emeli rám a szemöldökeit Viktória, aranyló mosollyal.

- Vagyis akármilyen nyavalya is merjen bujkálni bennem, ez talpra fog állítani? – ráncolja Sarah a homlokát.

- Remélem. A másik megoldás, hogy engedjük Lucyt átkattanni doktornőbe – mutat a kezemben tartott táskára. – Joe, megmutatnád, kérlek, hogy hol vannak a gyógynövények? Szeretném emberi időben elkészíteni a teát. Ahogyan az ifjú hölgyre is kapni fog – mélyíti el kissé a hangját lezuhanó vállakkal, amikor prüszkölök. – Tudtam, hogy mégsem lesz az elég – int a fogas felé.

- Ne már, csak egyetlen tüsszentés volt, nincs semmi bajom – kapom magam elé a kezeimet.

- Így kezdődött a múltkor is. Utána pedig ki sem láttál zsebkendő mögül – biccenti félre a fejét, mire Sarah-ból kirobban a nevetés.

- Menjetek, a nappaliban leszünk – forgatom a szemeimet. – Minél előbb összerakja a csoda keverékét, annál hamarabb kapjuk vissza az egészséges Sarah-t.

- No-no, vigyáz, mit mondasz – emeli ezúttal apa rám a szemöldökeit.

- Joe Aostin. Csak nem élvezed, hogy le vagyok robbanva? – fonja össze karjait Sarah.

- Dehogy élvezem – rázza meg a fejét a férfi. Ugyanúgy azt akarom, hogy felépülj. Csak arra céloztam, hogy túlpörögtél az elmúlt napokban.

- Hogyne pörögtem volna túl, amikor Ramsay állandóan behordta azt az átkozott ócskavasat? – vágja a kezeit csípőre. – Rengeteg papírmunkát okozva minden alkalommal, amit persze muszáj voltam elvégezni, különben lemaradok, és akkor még többet túlórázhatok. Hát ne csodálkozzon senki, amiért lebetegedtem.

- Ezzel kapcsolatban szeretnék is majd beszélni veled – pillantok apára. – Most viszont menjetek.

- Jól van – nevet, amikor tolni kezdem a konyha felé a hátára fektetett tenyereimmel. – Tehát? – lép be a helyiségbe percekkel később, majd ül le a kanapéra. – Miről akarsz beszélni?

- Az ötvenes évekbeli lepukkant roncsokról a műhely mögött, amikre jó ideje morogsz.

- Mert feleslegesen foglalják a helyet – vonja meg a vállait. – Mi van velük?

- Kevin rágja a füleim, hogy igényt tartana a Buick Riviera Wagonra – emelem a plafon felé a szemeimet.

- Megkörnyékezett már engem is – hümmög. – Eladnád neki, rozsdásodjon csak az ő kertjében?

- Ellenkezőleg – rázom meg a fejemet. – Vagyis de, eladnám neki. Viszont szeretném rendbe hozni, majd átalakítani Hot Rodnak.

- Amennyiben persze nem ette még őket teljesen a rozsda – dörzsöli az állt. – A másikkal is gondoltál valamit kezdeni?

- Az kettőnknek építeném meg. Legalább nem kellene parttól partig hajókáznom, és neked sem folyton fuvaroznod.

- Mindez jól hangzik, viszont honnan szerzel annyi pénzt, amiből Hot Rodot tudnál építeni? – ásít közbe Sarah. – Bocsánat.

- Különösen az alapok rendbe hozásukra? – emeli meg apa a szemöldökeit. – Értékelem az elhivatottságodat, igen kevés autószerelő adja Hot Rod építésre a fejét, viszont Ramsay építsen csak magának autót, és főleg saját pénzből.

- Fog is. Egyedül az építés részét vállalnám be, azt is csak akkor, ha segít. A miből kérdésre pedig éppen te adtad meg a választ – vonom meg ismét a vállaimat.

- Joe – dől előre Sarah. – Nem úgy volt, hogy majd holnap a műhelyben beszélitek meg?

- Így alakult – vonja meg ismét a vállait a férfi.

- Na és hogyan érzed magadat? – rebbennek rám Sarah szemei. – Mégis az otthonodról van szó.

- Az otthonom itt van, ahol te, apa és Viktória vagytok – ütögetem meg a kanapé párnáját. – Az már csak ház. Üres szobák, jelentőségüket vesztett képek és olyan emlékek, amiket nem akarok.

- Neked legalább volt családi házad – lép be a helyiségbe Viktória, a kezében gőzölgő, nagy porceláncsészével. – Nekem legfeljebb apám autója volt az, ami a legközelebb állt az otthonhoz – rakja le a kanapé előtt lévő alacsony faasztalra, majd ül le mellém. – A tiéd a konyhában van – puszil meg.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – simogatom meg.

- Nem is tetted – ingatja a fejét.

- Tehát a Hot Rod – biccent apa Viktória felé. – Mekkora átalakításra gondoltál?

- Még nem igazán gondolkoztam rajta – vonom meg ismét a vállaimat. – Előbb azt akarom tudni, egyáltalán érdemes-e számolni a karosszériákkal. Erősebb motor, váltó és nagyobb fékek biztosan. A belső terét biztosan át akarom majd alakítani, viszont az is lehet, hogy éppen csak annyit, amit mindenképpen kell. A külsejében nem vagyok biztos, a kötelezőkön túl. Viktóriával például azt beszéltük, hogy a díszléc alatt fekete, felette pedig piros vagy narancssárga színű lehetne – játszok a lány puha tapintású szőke hajával. – A díszléc ellenben marad, ahogyan valószínűleg az abroncs is fehér oldalfalas lesz.

- Bukókeret – ráncolja a homlokát apa. – Neki se kezdj, ha azt nem akarsz beletenni.

- Mindenképpen kerülni fognak – rázom meg a fejemet. – Legalább annyira ragaszkodom hozzá, mint ahogyan a verseny ülésekhez vagy a három pontos biztonsági övhöz.

- Szeretnék segíteni – fordul felém Viktória törzsből.

- Tudsz autót szerelni? – pislogok.

- Nem – ingatja a fejét. – Viszont nagyon szívesen megtanulnék.

- Biztos vagy benne? Vannak napok, amikor nem a leghálásabb szakma, és az esetek többségében olyan helyeken is koszos leszel, ahol a legkevésbé sem akarsz.

- Igazán megnyugtató köszönöm szépen. Nem számít. Ha közös autónk lesz, együtt is építjük meg – fogja meg a kezemet. – Mint mindent.

- Szőke kis lány kék kezeslábasban – kapom az ajkaim elé a kezemet.

- Hé! – csiklandozza a hasamat nevetve. – Adok én neked szőkét.

Másnap reggel a vendégszobából nyíló, a terasz fölé nyúló háromszög alakú balkonon találok rá, miután visszatértem a mosdóból.

- Szia – ölelem át hátulról a hasát, puszit nyomva az arcára.

- Szia – simogatja meg a kezeimet.

- Miért keltettél fel ilyen korán, hiszen még fél hét sincsen? – fojtok el az ásítást, miközben a válla felett rálesek a karján viselt órára.

- Ezért – mutat előre, ahol narancssárgán derengő napkorong kapaszkodik fel a kertvároson túl magasló tarka fák lombjai mögül. – Ugye milyen gyönyörű? Alig akarom elhinni, hogy annyi ideje vagyunk már együtt, mégsem jutott soha az eszünkbe végignézni.

- Tényleg – fektetem a vállára az államat, a karjaimat pedig szorosabban fonom a hasára. – Tudod mit? – cuppan az újabb puszi. – Otthon az első dolgom lesz ébresztőt állítani. – Rendben?

- Megállapodtunk – kuncog.

Annyira szeretem magamhoz ölelni, mivel akkor úgy érzem, hogy minden rendben van az életemben. Hiába hagyott el anya és Jhony is, nem tátong űr a lelkemben, ahogyan nincsenek éjszakák sem, amikor könnyes szemekkel felriadok, majd órákig bámulom a sötét plafont.

Végül megfordítom a lányt, karjaimat keresztbe fonom a csípője alatt, majd amennyire még lehet, közelebb húzom magamhoz. Mintha nem csak a testünk, hanem szívünk és lelkünk is átölelné a másikat. A csók, amiben az ajkaink összeforrnak más, mint többi. Olyan sejtelem ébred bennem, hogy megpróbálja belesűríteni minden érzését – ha igaz, akkor én vagyok a legszerencsésebb lány a Földön.

- Szeretlek – húzódik hátra kipirulva, levegőért kapva.

- Szeretlek – suttogom, bizsergő ajkakkal veszve el csillogó szemeiben, majd amint elég levegőhöz jutok, ismét megcsókolom.

Nem tudom meddig tartott, mire felocsúdok, már széles és boldogságtól ragyogó mosollyal fektetem a fejemet a vállára, ahogyan ezt teszi ő is – a kezeim a csípőjét fonják át.

- Bocsánat – köszörüli meg a torkát kopogás után apa. – Sarah készített Cappuccinot és azt kéri, hogy gyertek le, mielőtt kihűl. Ha engem kérdeztek jobban jártok, ha melegen isszátok. Te sem vagy éppen utolsó a Mokkáddal drágám, de az már-már boszorkányság, amit Sarah művelni tudd a kávéval.

- Rendben – bólintok, miután félig kibontakozva az ölelésből hátrafordultam. – Mindjárt megyünk.

- Le sem tudná tagadni, mennyire idegenkedik tőlünk – fordul hozzám Viktória, miután apa kisietett.

- Más az oka kicsim – ingatom a fejemet nem hagyva a szomorúságnak, hogy körém fonódjon. – Részben legalábbis – sóhajtok aprót. – Tudod, anyámnak az utolsó másfél évben már mindegy volt, hogy férfi vagy nő – simogatom meg a lány arcát. – A bátyám mondta, akinek az egyik olyan alkalommal árulta el, amikor részegen jött haza. Mivel akkorra már elhidegültek egymástól, a megcsalást csak-csak megemésztette. Viszont amikor megtudta azt is, hogy nem csak férfiakkal – ingatom a fejemet és bámulok az utca vége felé. – Az már sok lehetett. Soha nem hittem volna, hogy a megcsalásnak szintjei is vannak, de ezek szerint olyan, mint a hagyma. Néhány héttel a megismerkedésünk előtt szedtem össze a bátorságomat és álltam elé. Viszont ahogyan tegnap az autóban is mondta, szerencsétlen volt az időzítésem – forgatom a szemeimet. – Nem mintha az ilyesminek lehetne más. Ugyan nem mondja vagy igyekszik éreztetni, de látom, hogy amikor rám néz, rettenetesen fáj neki. Mivel nem az arcom és bizonyos jellemvonásaim az egyedüliek, amiben hasonlítok anyára – dőlök a balkon korlátjára az ég felé emelve az arcomat; madarak vitorláznak a házak fölött.

- Nem ugyanazokon a módokon, viszont olyan sebeket kaptatok, amik soha nem fognak igazán behegedni – fordítja felém az arcát.

- Úgy valahogy – biccentek és merülök alá ismét gyönyörű pillantásának tengerében.

- Kicsim? – vándorol az arcomra keze és kezd zongorázni rajta.

- Igen? – puszilok bele tenyerébe.

- Nézzük meg azt a Cappuccinot, mit szólsz? – húzza el kuncogva.