Mire véget ért a lidércnyomás, a vihart mintha elvágták volna. Amíg ellátták Petra, Monica és a férfi sebeit, viszont még mielőtt beledughatták volna az orrukat az állami egyenruhások, eltemettük Viktória anyját. Ennek ellenére szemet szúrtunk az egyiknek, akit csak odaevett a pofátlan kíváncsisága, ahol semmi keresnivalója nem volt, és ha Petra nem hűti le a karót nyelt lelkesedését, minket is elővettek volna.

A 17. századi Fekete szakáll kalózpisztoly és az arany ékszer néhány óra alatt elhíresült, hála a szimatot fogott, ezért pedig minden áron ránk szállni igyekezett médiának. Ennek köszönhetően, néhány perccel azt követően, hogy a többség távozott, fiatal nő bukkant fel a kapuban, vörös bőrdzsekiben, gyönyörű motor mellett állva. Készpénzben elénk rakott kétszázezer dollárt a kalózpisztolyért cserébe, majd, mivel az a korszakától is jelentősen és nem kevésbé szembetűnően átalakításokon esett át, leszámolt mellé további ötvenezret. A legkevésbé az érdekelte, hogy nem ismert a fegyver jelenkori tulajdonosa.

A kapott összeg valószínűleg elég lesz arra, hogy megjavítsunk minden kárt. Ugyanis, aminek rohadtul nem örülök, a Firebird és a kölcsönkapott autó is több lövést kapott – noha a Camaro nem érdekelt annyira. Azért még kevésbé voltam boldog, hogy a bejárati ajtó és egynéhány ablak is ugyanígy járt. Még az is elképzelhető, hogy az alaksorral járó munkákra is fog maradni pénz.

Miután elment, mi pedig fáradtan sóhajtva lerogytunk a kanapéra, zavartan vigyorogva a rengeteg pénz felett, tényleg azt hittem, hogy a mai nap kaotikusabb már nem is lehetne. Csakhogy, nem egész három órával később, ismét csengettek. A kapunál ezúttal öltönyt viselő férfira találtam, drága autó előtt állva, aktatáskával a kezében – a Brit korona küldte. Hiába mondtuk, hogy nem a miénk az ékszer, mint ahogyan a korábbi nőt, őt sem érdekelte. Tehát, noha a bűntudat mellett nem éppen száj húzva, elfogadtuk azt a százmillió dollárt, amit kínált.

Már számolhattunk azzal is, hogy a javítási és az átalakítási munkák után még a Hot Rod megépítésére is marad. Viktória elvezette oda Petrát, a csapatát és az egyenruhásokat, ahol Jhony tetemét hagyták, azonban nem akarta ismét látni. Én pedig értelemszerűen hallani arról, hogy akár egyetlen percre elmozduljak mellőle. Végül eljött majd el is telt a pénteki nap, szerencsére átlagos önmagadként.

Nyújtózkodva ásítok, majd, kipislogva a könnyfátyolt, az oldalra fordulok. Viktóriát nem találom a helyiségben, a párnáján dobozt és annak az oldalához támasztott, felém néző üzenetet viszont igen: „Ez viszont tényleg Raffaello, viszont nem kell, többet mondjon egyetlen szónál." Nem is tudom, mennyi idő elteltével azon kapom magam, hogy széles mosollyal az ajkaimon és jóleső forrósággal a szívemben olvasom újra a szavakat. Ismét ásítva teszem vissza, miközben a szemeim az ajtóra tévednek – ami zárva van.

Ráncokba szaladó homlokkal mászom ki az ágyból és bújok bele a papucsomba – miért van zárva, amikor sohasem szoktuk, amíg a másik még bent van? Álmosan pislogva, de azért a hűvös miatt kissé kapkodva veszem fel a pulóveremet, majd nyitom ki az ajtót. Ám, megfeledkezve a kilincset lenyomó kezemről, üveggolyókká kerekedő szemekkel, szinte mindjárt meg is torpanok. Sarah-t, Annabellt, apát és Viktóriát találom, ahogyan a nappali közepén állnak, szélesen mosolyogva.

- Boldog születésnapot! – nevetnek.

- Köszönöm – köszörülöm meg a torkom a könnyeimmel küszködve.

- Boldog szülinapot! – puszil meg többször is a hozzám ugrándozott Annabell, miután Viktória rám mutatott, és ölel meg szorosan.

- Köszönöm – simogatom a hátát, továbbra is meghatottságtól gyenge hangon.

Amikorra Annabell kibontakozik a hosszúra nyújtott ölelésből, Viktória már mellettünk áll, a kezében apró, fehér és piros szalaggal átkötött dobozzal.

„Kis hamis."

- Boldog tizenkilencediket kicsim – csókol meg, majd adja át. – Szeretlek.

- Én még jobban – nyomok hosszabb puszit az ajkaira, majd amikor forrósággal megtelő mellkassal leveszem a tetejét, kikerekednek a szemeim. – Ezt tényleg az? – kapom a kezem az ajkaimhoz. – Ugye nem kell letérdelnem? – törülöm ki a szemeimből a könnyeket, majd húzom fel a jobb kezének gyűrűsujjára annak az ékszernek a mását, amit apa és Sarah visel.

- Igen! – nevet édes, meghatottságtól csengő hangon, ugyancsak a könnyeivel küszködve.

- Boldog születésnapot drágám – ölel meg Sarah majd apa is, miután az előbbi átvette tőle a kis tortát.

- Köszönöm – nézek végig a társaságon.

- Gyere, vágjuk fel – csalogat továbbra is édesen mosolyogva Annabell a mutatóujjával az új, tíz személyes, sötétre festett asztalunk felé.

- Csak még valami – ugrasztja meg Viktória a szemöldökeit, és húzza fel a másik ékszert a jobb gyűrűsujjamra.

Ahogyan a másikra mosolygunk, a szemeink minden olyan érzést elmondanak, amik annyira mélyek, hogy szavakkal talán nem is kifejezhetőek. Miután egymásnak döntöttük a homlokunkat és kezeink is egymásra találtak, olyan meghitt békesség áraszt el, amitől szinte már megremeg a lelkem. Mint ahogyan azt már korábban is megígértük egymásnak, másnap hajnalban, pokrócba csavarva lementünk a stégre hogy megnézzük a napfelkeltét.

Mire kis túlzással feleszméltünk, elszállt az október majd korai havazással beköszöntött a december. Sarah ragaszkodott hozzá, hogy az idén nálunk töltse az ünnepeket a család. Olyan kellemesre, sőt, még inkább meghittre sikerült az este, hogy nem bírtam magammal, kikiáltottam hosszú ideje a kedvencemnek – de talán ez lett a legjobb egész életemben. Mindenkinek volt valami aprósága a másiknak. A nappalit ínycsiklandó ételek és italok illata, lágy Jazzszó és ünnepi hangulat járta át. Forró csokoládé, Fahéjas, vaníliás tojáslikőr, Mokka és a Sarah féle Cappuccino. No és a számtalan ízesítésű szaloncukor.

Saraht idézve: „Úgy foszlott szét a házat megülő negatív aura, mintha csak soha nem is létezett volna."A hangulat azonban akkor csúcsosodott ki igazán, amikor a csengettek, nem sokkal később pedig Viktória Petra Monroval tért vissza. Lehet, hogy a nő Viktória unokatestvére, viszont azok után, amiket értünk tett, gondolkodás nélkül tiszteletbeli Aostinná fogadtam. Apa másnap bejelentette, hogy a karosszériák és az alkatrészek még a vártnál is hamarabb érkeznek meg. Mivel a média szokása szerint a lehető leginkább felfújta a Ferell mizériát, apa St. Louis-i barátai ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjon velünk.

Mivel az egyéb munkáink is megritkultak, amit csak lehetett, beszereztünk az autókhoz. Ennek értelmében, amikorra néhány nappal később megérkeztek a hiányzó elemek vagy alkatrészek, már nem volt más dolgunk, mint összeszerelni az autókat. Mivel többek között Viktóriát is megtanítottam az autószerelés alapjaira az elmúlt időszakban, ha sokat nem is, tudott segíteni. Arról a legelejétől fogva volt elképzelésem, hogyan fognak kinézni, azonban, amilyen formában végül a Buick Special és a Ford Coupe megelevenedett, attól elállt a lélegzetem.

Viktória eldöntötte, hogy amint lehet meg fogja szerezni a jogosítványt, és hogy azt az 1968-as Mercury Cougart akarja, amit még az ősszel találtunk. Walter temetésén a felesége közölte, hogy sohasem szerette a Camarot, maradjon nálunk. Ebből következett az az elhatározásom, hogy az autótemetőből elhozott Cougar és Econoline után átalakítva azt fogom megépíteni a műhely autójának. Sarah viszont kijelentette, hogy ha jön az Econoline, akkor eladja a Chevy Malibut, már csak azért is, mert a Jeepet jobban szereti.

Két hónap alatt sikerült megépítenünk a Hot Rodokat, ami már csak azért is igencsak szép teljesítmény, mivel, mint ahogyan Viktória, Kevin és Annabell, az iskola miatt én sem tudtam egész napokat a műhelyben tölteni. A vasárnap délután pedig Viktóriáé és az enyém volt. Február elején indítottuk be először a motorokat. Azokban a napokban, amikor a tél is ráeszmélt, hogy nem ártana önmagának lenni. A műhelyben fűtés ugyan van, hőszigetelés viszont nincsen. Hiába a bélelt bőrdzseki, a farmernadrág, a bakancs, a sapka és még a kesztyű is, mégis úgy érzem magam, mint valami hús-vér hóember. Mondjuk úgy, amióta bejött a keményebb hideg, kibővültek a káromkodásról az ismereteim

- Sajnálom édesem, ennyi a fűtés, és ennél gyorsabban sem merek hajtani – érintem meg Viktória karját, amikor ismét megborzong.

- Nem gond – rázza meg a fejét dideregve. – Csak érjünk már oda.

- Jó ég, hogy utálom, amikor vezetés közben találnak meg – forgatom a szemeimet, amint megszólal a mobilom.

- Igen szívem, már mondtad – paskolja meg a váltón nyugvó jobbomat, majd nyúl a bőrdzsekim belső zsebébe. – Halló, tessék, Lucy Aostin mobilja – fogadja a hívást megremegő hangon. – Szia, Annabell. Igen, most is éppen oda tartunk – fordul előre, amikor elhaladunk az: „Üdvözlet Loganban" tábla mellett. – Az a tervünk hogy elvisszük az első körre. Nem, gyere csak nyugodtan. Sőt! Arra gondoltam, hogy ha nincsen sok dolga, Kaylt és a lökött Kevint is hívhatnánk.

- Tessék? Ő is a műhelyben van? – emelem meg az államat. – Mondd meg neki, kérlek, hogy komoly bajok lesznek, ha hozzányúl az autónkhoz.

- Még Annabell sincs ott, de át fogja adni – biccenti felém a fejét Viktória, mire nevetés szüremlik ki a hangszóróból. – Rendben van, mindjárt ott vagyunk. Szia. Annabell is jön a műhelyhez.

- Remélem, hogy holnapra végre megjönnek azok az új abroncsok – veszem be fintorogva a kanyart, mivel ismét kissé megcsúszik az autó hátulja.

Kevin a szeretett ócskavasából éppen akkor száll ki, ahogyan befordulok a műhely mellett futó kőzúzalékos parkolóba, a Firebird pedig az után bukkan fel, hogy leállítottam a motort. Annabell, miután valamivel távolabb a fiú csotrogányától leállította a Pontiac motorját, a kesztyűs kezeit dörzsölve indul felénk. Még annak ellenére is borzasztóan vacog, hogy lábszárközépig érő szövetkabátot, sálat és sapkát visel. Kevinen bezzeg, aki kesztyűt és sapkát sem visel, sőt, ehhez a hideghez még a kabátja is fájdalmasan vékonynak látszik, ugyanez nem látszik. Meg is kapja a mostanra szokássá vált rosszalló pillantásokat vagy a rosszalló, csipkelődve kritikus beszólásokat.

- Szia, Annabell – öleli magához Viktória a lányt, hasonlóan dideregve.

- Helló – puszilja meg Viktóriát. – Neked is Lucy – ölel magához. – Üdv bozont – fordul a feje Kevin felé. – Á-á! – tartja maga elé a kezeit ráncokba ugró homlokkal, amikor a fiú is megölelné. – Reméltem, hogy tegnap elég egyértelmű voltam. Amíg továbbra is össze vagy veszve a borotvával, az arcom közelébe sem jöhetsz.

- Tényleg azt hitted, hogy egyetlen szólás elég lesz? – kuncogok félrebiccentve a fejem.

- Elfogyott a borotvahabom – vonja meg a vállait Kevin.

- Sejtettem, hogy lesz valamilyen kifogásod – forgatja a szemeit Annabell. – Ha holnap is így jelensz meg, esküszöm, hogy tanítás után én fogom levágni birkanyíróval, azt viszont a hajad is bánni fogja.

- Csak viccelsz? – emeli rá a szemöldökeit a fiú. – Ahhoz néha magamat is csak morotva engedem hozzányúlni.

- Ami mondjuk úgy, megmagyaráz ezt-azt – horkanok, fintorba ugró arccal.

- Hé, nem azt mondtam, hogy koprás vagy zsíros! – fonja össze maga előtt a karjait.

- Elég korpás vagy te anélkül is – vágom rá Annabellel csaknem egyszerre. – Gyertek, így csak megfázunk – indulok a műhely ajtaja felé, Viktória és Annabell szinte már harsogó kacagásától kísérve.

- Meg lettem tisztelve – zuhannak le Kevin vállai, miközben jön utánunk.

A Buick fekete a díszlécek alatt, míg a felső része, a tetőt, a maszkot, a lökhárítókat és a felniket leszámítva, pedig vérvörös. Ahogyan az első kerék mögött lévő három, kör alakú kopoltyút, a maszkot és a lámpabúrákat is krómszegély öleli körbe. Igen ajánlom a fehér oldalfalas abroncsgarnitúrának, hogy megérje a pénzét. A műszerfalban és a beltérben annyi módosítás történt, legalábbis a gyári állapot visszaállításán majd a felfrissítésén túl, hogy a műszerek háttérvilágítást kaptak, a kárpit pedig kényelmesebbre, strapabíróbbra lett cserélve. A hátsó ülések megmaradhattak, ám csak azon az áron, hogy bukókeret fut végig a belső térben.

Az autókürttel vértezett kormánykerékhez elektromos szervóval együtt, a botváltóhoz, a szélvédőfűtéshez és a légzsákokhoz legalább annyira ragaszkodtam, mint ahogyan apa a bukókerethez. A belső tér hőszigeteléséhez még jobban is. Már csak a hangja alapján erős lett a motor – szándékosan nem akartam az első tesztkör előtt számítógéppel leméretni a teljesítményét.

- Számítottam rá, hogy téged ismerve nem fogod beérni kisebb teljesítménnyel, de ez... – mutat tenyérrel a délelőtti szürke fényben csillogó autóra Annabell. – Gratulálok Lucy, kitettél magadért – tárja szét a karjait és emeli meg a szemöldökeit.

- Köszönöm – figyelem, ahogyan Viktória, akárcsak Annabell és Kevin, eltátott ajkakkal körbejárja az autót. – Volt azért segítségem is – kapom át a mellém lépő Viktória derekát. – Sőt! Meglepő módon néha Kevin is benézett – emelem Annabellre a szemöldökeimet.

- Ismét nagyon vicces – forgatja a szemeit a fiú. – Áruld el inkább, hogy merre van a Ford? – forgatja a fejét.

- Tessék? – pislogok. – Elfelejtettem volna említeni? – csapok a homlokomra. – Francba, tényleg! – emelem a műhely plafonjának az arcomat. – De hülye vagyok, pedig külön megkért, hogy szóljak. Elvitte roncs derbizni azért cserébe, amit a legutóbb a Mercuryval tettél.

- Jesszusom Aostin – szalad ráncokba Kevin homloka. – Hideg van a rossz viccekhez.

- Honnan veszed, hogy vicceltem Ramsay? – biccentem félre a fejem, kifejező mosollyal.

- Lucy? – változik meg az arckifejezésével a hangja is. – Mondd, hogy nem tette meg? Mert, ha igen akkor... – kapja a fejét a műhely másik bejárata felé a kuruttyoló motorhangra. – Szemét – borzolja rám a szemöldökeit.

Kayl, csakúgy, mint Annabell és Viktória, vigyorogva gurul be az 1934-es Ford Coupeval majd a közelünkben bőgeti fel a motort.

Az autó külsőre egyedül abban hasonlít a Buickra, hogy a sarkai le vannak kerekítve. A Special azonban hosszabb és terebélyesebb. Matt fekete. A hátsó kerék valamivel nagyobb és vastagabb is az elsőnél. A felnikkel és az autó festésével kontrasztban, az abroncsok oldalfalai szintén fehérek.

Kissé ovális fényszórói vannak. A hátsók valamivel kisebbek és az eredetivel szemben nem tartó rudakon ülnek, hanem félig-meddig a sárhányóba süllyednek. Velük szemben az elsők viszont maradtak ugyanúgy a tartóikon a hűtőrács felénél, ám enyhén felfelé ívelnek. A hátsó irányjelzők a körfényszórók alá, míg az elsők valamivel rövidebb vasrudakon a fényszóró búrák alá kerültek. A tolatólámpák a hátsó rendszámtábla alatt vannak, tíz centi távolságban egymástól.

A műszerek ugyancsak háttérvilágítással lettek ellátva, ahogyan a bukókeret sem maradhatott el. Eltérve az eredeti állapottól, a visszapillantó tükrök valamivel nagyobbakra lettek cserélve. Az ülések élénkbarna bőrrel és félig fekete szövettel lettek kárpitozva. Ahogyan a Buick esetében, a finomra hangolt elektromos szervokormány gondoskodik a jó irányításról. Annabellre közel akkora hatással van, mint a Buick, Kevin pedig a reggelijére is képes ennyire rácsodálkozni – amit maga készített el.

- Na, hogy tetszik? – állítja le a motort Kayl, majd száll ki

- Az ősszel már a lestrapált változatára is azt mondtam, hogy álomautó lehet belőle, arra viszont nem számítottam, hogy ennyire – int felé Annabell elkerekedő szemekkel. – Mit gondolsz, ha már ennyire ügyes kezetek van, lehetne kezdeni valamit az enyémmel is? – jár a fiú és köztem a pillantása.

- Az leginkább attól függ, hogy mit szeretnél belőle? – vonom meg a vállaimat.

- Pontosan még nem tudom – simogatja meg az állát. – Annyi biztos, hogy valószínűleg már időszerű lenne a műszaki átvizsgálás, és ha már ott vagyunk... – vonja meg szintén a vállait.

- Úgymint? – szalad ráncokba a homlokom.

- Jobb fékek és lengéscsillapítók, velük együtt pedig talán rugók. Másik, valamivel takarékosabb motort biztosan akarok bele, és ha odakerül a sor, akkor már új váltót is – vonja meg ismét a vállait.

- Jól van Annabell, holnap hozd be – szalad ráncokba a homlokom. – Viszont, szemügyre fogom venni a karosszériát is. Ugye tudod, hogy ha ott gondok lesznek, csavarjaira kell, szedni, majd megerősíteni az alvázzal együtt? Az erősebb motor miatt mindenképpen.

- Persze, semmi gond – vonja meg ismét a vállait. – Erre számítotok én is. Sőt, azt már megtanultam tőled, hogy ezt az ennyire idős autóknál ezt nem is feltételezni kell, hanem kijelenteni. Addig is Kevin lesz a sofőröm – kúszik az ajkaira vigyor.

- Na és erről tudok én is? – fordul felé a fiú emelt szemöldökökkel és kissé leszegett állal.

- Most már igen – vonja meg ismét a vállait a lány, Kevinre vigyorogva.

- Lucy azt találta ki, hogy Charlesba kellene mennünk, megnézni, milyenekre sikerültek – int Viktória a Special felé. – Lenne kedved velünk jönni? – fordítja a fejét Kayl, Annabell majd Kevin felé.

- Jó az ötlet, miért ne? – biccent a fiú.

- Nekem is tetszik, viszont lemaradtam – dörzsöli meg az állát ismét Annabell. – Mi van St. Charlesnál?

- Az N Beach Road – vonom meg ismét a vállaimat. – A Bear Lake Idahói részén van St. Charles felett. Széles földsávon fut, ami átszeli a tavat, jobbára kis forgalommal. Átvágunk rajta, majd a parti úton visszajövünk a harmincas főútra Laketown mellett.

- Joe? – fordul Kayl a nem sokkal korábban felbukkant férfi felé.

- Nem gond, menjetek csak, legfeljebb ne maradjatok el sokáig – vonja meg a vállait Joe is. – Malcoy közel háromnegyedóra múlva behozza az autóját, addigra szeretném, ha itt lennétek – biccent felém. – Jó szórakozást, és ha lehet, ezúttal ne hozz haza büntetést.

- Az csak egyetlen alkalom volt – fonom össze a karjaimat.

- Egyetlen alkalom is tudd szokást teremteni drágám – forgatja a kezét csuklóból, belépve az irodába.

- Még mire várunk? – ráncolja a homlokát Kevin a Ford nyitva hagyott ajtajában állva, miután csend telepedett a társaságra.

- Szokás szerint rád Ramsay – vonom meg ismét a vállaimat és indulok a Special felé Viktóriával.

- Ismét nagyon vicces Aostin – csapja be az ajtót Kevin majd indítja be a motort.

- Ismét nem vicceltem Ramsay – ingatom a fejem.

Annabell és Kayl nevetve indulnak kifelé. Beindítom a motort, miután bekötjük a biztonsági öveinket. A szemem sarkából látom, hogy Viktória ugyanúgy beleborzong.

- Lányoké az elsőbbség – mutatok felfelé fordított tenyérrel a bejárat felé, mire Viktória hátravetett fejjel kacagni kezd, rajtam pedig ismét, régi, jó barátként melegség fut át.

„Imádom, ahogyan nevetsz."

Mire kigurulunk a műhelyből, majd pedig megállunk egymás mellet az épület előtt futó járdaszegélynél, a Mercury és a Firebird már a parkoló bejáratánál várakozik. A Coupéval lassan haladok Logan fehér, hol szürke, hótól kontrasztos főútján, míg Kayl és Annabell mögöttünk jönnek. Éppen amikor elérjük azt a kereszteződést, ahonnan jobbra fordulva a Bear Lake tóhoz lehet eljutni, égővörös autó fordul ugyanarra. Legalább olyan kiguvadt szemekkel dőlök előre, mint ahogyan a sofőr bámul vissza.

- Petkonak nem valamiféle szakadt autója volt, amikor a legutóbb láttuk vele? – dől előre Viktória is.

- De, Wolfneren bogara, ha jól emlékszem. Vajon honnan szerzett Hot Roddá átalakított 1940-es Ford Sedant?

- Menjünk és kérdezzük meg – ugrasztja meg a szemöldökét, amikor zöldre vált a lámpa.

- Frászt – fordítom előre a fejem. – Inkább állva hagyom – fordulok utána kissé csikorgó kerekekkel.