Viktor nyugodtan dolgozott a műhelyben. Az előző estén jártak a gondolatai, amit Kornéllal töltött. Az anyja leteremtette, hogy miatta kellett hazudna Lőrincnek, amire nem kérte. Felőle elmondhatta volna az igazat, hogy elment a férfihoz, hiszen felnőtt ember volt, el tudta dönteni, hogy mit akar tenni.

Egy újabb ablakkal volt kész, amikor besétált Lőrinc. Neki is volt kulcsa a műhelyhez, hiszen az épület másik fele a lakatos tanoncoké volt.

– Tegnap voltam nálatok. – állt meg az asztal mellett, ahol Viktor éppen gyalult. – Anyukád zavarban volt, nem akarta elmondani hol vagy. – vázolta fel a férfi kissé haragos éllel a hangjában a történteket.

– Nem értem, hogy min vagy felháborodva! Sétáltam egyet. – vont vállat Viktor, még csak a barátjára sem nézett. – Annyi minden történt mostanában, hogy rám fért.

– Ha te éjjel sétálgatni mész, az soha nem jelent jót! – sóhajtott Lőrinc.

Nem egyszer esett meg az évek alatt, főleg a hosszú gyógyulásnak az elején, hogy eltűnt éjjel. Eszter ilyenkor őt hívta, és Lőrinc ment. Bejárta a várost utána.

– Nem esett bajom! Sétáltam, és belebuktam egy kukába! Megvártam, amíg elmúlik a szag! – húzta el a száját Viktor.

Utált hazudni a legjobb barátjának. Most sem akart, de nem volt benne biztos, hogy a másik simán fogadná a történteket.

– Nem akartalak megijeszteni.

– Viktor, legalább ne hazudj! – kérte Lőrinc maga előtt összefont karral. – Ernőke mesélt a nagyszerű "tanárjáról" a táborban! – a tanár szónál macskakörmöt mutatott. – Arról is, hogy találkoztál azzal az idiótával.

– Nem hazudtam! Belebuktam a kukájukba! – lépett egy lépést közelebb Lőrinchez, és a szemeiben harag gyúlt, de maga sem értette, hogy miért. – Megtennéd, hogy nem játszod el anyámat? Megköszönni indultam, hogy kiállt Ernőke mellett!

Megállt a megszeppent férfi előtt, és elmosolyodott.

– Nincs gáz!

– Érdekes, hogy tíz éve se volt, aztán kárt enyhítettünk évekig! – csattant fel a barátja. – Tíz év után barátkozósat játszotok? Vagy meggondolta magát, és csak keféld meg, míg a nyári szabadságát tölti? Kényelmes...

– Mert? Mi nem ezt tettük, mikor te zuhantál össze? – mennydörögte Viktor, és most olyan volt, mint tíz évvel ezelőtt: vad és zabolátlan. – Kérlek! Szó sincs arról, hogy meg akarom kefélni! Próbálom rendezni a múltam, hogy elengedhessem, és végre én is élhessek!

– A ti múltatok igen gáz! – vágott vissza Lőrinc.

Emlékezett még, hogyan üvöltött vele Kornél, ahogy arra is, mikor a barátja rájött, csak játékszer volt.

– Nem hiszem el, hogy ennyi év után nektek lenne miről beszélni! Nem fértek meg egymás mellett! Képtelenek vagytok normálisak lenni egymáshoz! Az a szarság, amit végigvittetek annak idején, ezt nem engedi! Lelki nyomorékká tett! Csak azt remélem, hogy nem telt el úgy egy kibaszott napja sem, hogy ne jutott volna eszébe, mit tett! De hiába is pofáznám, hogy ne találkozz vele, mert nem tesz jót az egészségednek, te úgyis mész a saját fejed után! Soha nem értettem, anyám mit szeret a Tövismadarakon, vagy hogy egyáltalán miért az a címe, de téged látva megvilágosodtam! Olyan vagy, mint az a kicseszett madár: szereted magad felnyársalni a töviseken, csakhogy eldalold azt a kibaszott dalt újra!

– Nem értem, hogy mit vakerálsz itt! – morogta Viktor és elfordult. – Ha szerelmet akarok, és boldog lenni, akkor meg kell tennem, és elengednem a múltamat, de ehhez az kell, hogy találkozzak vele! Amúgy meg pont én ne tudnám, hogy mit okozott? Bennem okozta, nem benned! Bárki másnál jobban tudom, hogy min mentem keresztül!

Ügyelt rá, hogy hangsúlyozza a 'bennem' és a 'mentem' szavakat. Tudta, így van esélye, hogy Lőrinc felfogja, hogy miért teszi.

– Tudom, hogy aggódsz, és miért vagy ennyire felcseszve, de ha én nem szóltam bele az elbaszott kapcsolatodba, amiből sikeresen kimásztál, akkor kérlek, bízz bennem, tudom, hogy mit teszek!

– Nem benned nem bízom, te idióta, hanem benne! – bökte meg dühösen a mellkasát Lőrinc. – Az a pasi egy hurrikán: jön, lát és romokat hagy maga után! Értem én, mi jár a te fejedben, és valahol meg is értem, de hadd gyűlöljem már azt a faszt kedvemre!

– A keresztfiad imádja! – bökött vissza, és hagyta, hogy egy könnycsepp kibuggyanjon a szeméből. – Elsősorban miatta teszem! Én letudtam a részem! Elengedtem a múltam nagy részét. Kornél visszamegy Németországba, mi maradunk itt. Ernőke le lesz törve! Utáld Kornélt, vesd meg, nem érdekel! Az öcsém miatt sem tehetem meg, hogy nem lógok Kornéllal. Szemmel kell tartanom!

– Hová tettétek ti az agyatokat? – horkant fel Lőrinc. – Remélem, az a kölyök már tud róla, hogy a nagyra tartott Kornélja heteken belül lelép! A ti családotokra nincs jó hatással ez a faszi! Tartsd szemmel, letojom, – hátrált meg Lőrinc – csak nehogy az a fegyver fordítva süljön el!

– Most miért vagy bunkó? – kérdezte meg Viktor, és lehajtotta a fejét. – Azt hittem, hogy azok után, amin keresztülmentünk, nem érhet meglepetés, de az, hogy pont te, akire az életem rábíznám, legyél ilyen... mindegy, csalódtam már eleget nem egy emberben! Mehet ez is a kupacba a többi közé!

– Nem bunkó vagyok, hanem reális! – sóhajtott fel Lőrinc. – Tisztában vagyok vele, ha a fejedbe veszel valamit, attól eltántorítani nem lehet, de minden egyes alkalommal megpróbálom. Tudod, miért? – kérdezte, mire Viktor felpillantott rá. – Mert szeretlek, te idióta! Ha képes lennék a testvéri érzésen túljutni, biz' isten, már meg lennél gyűrűzve, ami anyukád nagy vágya!

– Legyen bármi ennek az egésznek a kimenetele, törjek össze megint, ha ez kell, de tudod, miért vágok bele ennyire vakmerően? – kérdezte meg, és egy lépést közelebb lépett Lőrinchez. – Mert nekem van a legjobb nem testvér testvérem a világon! Tudom, hogy bármi lesz is, te leszel az első, aki rohan, és mellettem áll majd! Tudom, hogy minden haragod ellenére, amit érezni fogsz, tartod majd a vállad, mert ennyire vagyunk egymásnak fontosak!

– És mi van, ha egyszer későn érkezek? – bukott ki Lőrincből. – Mi van, ha egyszer olyan mélyre kerülsz, hogy én se tudlak kihúzni onnan? Borzasztó nagy hülyeségre készülsz, de tudod, hogy hol találsz! – sóhajtott fel a férfi, majd megszorította barátja vállát, és elkezdett kisétálni a műhelyből, nem akarta ezt a meddő beszélgetést folytatni.

– Lölőke! Ne legyél már ennyire dramatikus! – nézett utána meghatottan Viktor. – Annál mélyebbre, már nem kerülhetek, ahonnan egyszer neked köszönhetően kimásztam! Örökké hálás leszek neked érte! Szóval, ne aggódj, amíg te mellettem állsz, jöhet bármi!

– Azért én nem akarom látni a pofáját, ha nem gond! – grimaszolt Lőrinc. – Most meg megyek, mert egetrengető szexet ígértek nekem ma reggel, miután kirángattak az ágyból, hogy a könyvtár ajtajába beletörték a kulcsot.

– Megcsalod a pasid? –Viktor szemei kiguvadtak. – Azt hittem, hogy szereted!

– Ő ígérte, te tulok! – csapta hátba Lőrinc. – Épp benne voltam, mikor hívtak! Tíz órája kefélni akarok, ne idegesíts!

– Ahelyett, hogy rám törsz, miért nem mentél kefélni, te isten barma! – kezdte el taszigálni kifelé Lőrincet. – Szex után talán nem rontasz rám, és nem akarnám kivételesen megtérdelni a fejed!

– Miután a farkamra húztam őkegyelmét, többször is, nincs kedvem sétálni. – fintorgott. – Ne dolgozz sokat! – csapta hátba

– Na, húzz a lovagodhoz, vagy én húzlak faszra! – röhögött fel, és miután Lőrinc távozott, visszasétált a megmunkálni való faanyagokhoz.

A beszélgetés járt a fejében. Lőrinc tényleg aggódott érte, de vajon jogosan? Elköveti ugyanazt a hibát, mint a múltban? Nem akart ezen agyalni, így nekilátott csiszolni. A gépet használta, mert az gyorsabb. Az új városház épületének átadása rohamosan közeledett, és nem egy feladattal bízták meg. Ablakok és ajtók mellett bútorokat is el kellett készítenie. Éppen újra belemerült a munkába, mikor kopogtatásra lett figyelmes.

***

Kornél fel és alá sétálgatott a műhely előtt. A villany fénye kiszűrődött az egyik helyiségből, de a férfi nem volt benne biztos, hogy be kellene kopognia.

Az előző este kellemesen érintette, jólesett kicsit szabadnak lenni, kicsit gondtalannak, akkor is, ha épp Viktor mellett találta meg ezt! A férfi is nevetett, ahogy szaladtak a bokrok között, majd lepuhányozta őt, mikor az ágak összecsikarták, és nyafogott miatta, de ezt most nem bánta, mert a külvilág zaja kicsit eltűnt. Mintha egy másik dimenzióba csöppent volna, ahol már nem dübörög a szíve, nem vádolja, hogy nagyot vétett.

Furcsa érzésekkel feküdt le. Nem akarta, hogy a másik kényszerből legyen vele, csak mert Ernőke ragaszkodik mind a kettőjükhöz! Vágyott arra, hogy miatta legyen vele a másik, hogy a múlt minél halványabban lobogjon tovább benne!

Megállt ismét az ablak alatt, és győzködte magát, hogy nem csinál nagy marhaságot. Nem is olyan régen, ha valaki azt mondja, árnyékként suhan, hogy találkozzon Viktorral, komplett idiótának nézi.

Végül nagy levegőt vett, hisz kérte a férfit, hogy szóljon, ha a „barátságuk" sok. Bekopogott az ablakon, mire a benti zajok elhallgattak, majd kinyílt az ablak, ha nem ugrik el, orrba is vágja.

– Te mit keresel itt? – kérdezte Viktor, de az arcára volt írva, hogy mennyire jólesett neki. – Mázlid, hogy be vannak zárva a kutyák!

– Te mondtad, hogy jöjjek el! – felelte azonnal Kornél.

A szíve hevesebben dobogott, ahogy a másikat figyelte. Még mindig nem volt benne biztos, hogy normális, amit csinál.

– Kérdés sem volt, ki az, aki még este kilenckor is dolgozik.

– Már csak apróságok vannak! A lakkozás, hogy időtálló legyen a fa, meg persze be kell őket csomagolni, hogy szállíthatóak legyenek. – vonta meg a vállát Viktor. – Bejössz, vagy megvárod, hogy az automata kapu kinyíljon, és hat, igen agresszív rottweiler rontson neked? – állt félre Viktor az ablakból. – Az ajtót bezártam, légy kamasz, és az ablakon mássz be!

– Soha nem másztam be senki ablakán! – fintorgott Kornél. – Ennyire romantikus nem vagyok!

– Pedig a romantika mindig benned volt! – nevetett fel Viktor. – Az exkurvád sokat mesélt! Túl sokat is, ha engem kérdezel! Tudok a jobb farpofádon elterülő, göncölszekeret formáló anyajegyekről, a bal combodon lévő vágásról, amit még gyerekként szereztél.

Viktor szemeiből egy pillanatra kihunyt a fény. Látszott rajta, hogy fáradt.

– Amikor visszajött, nem egy alkalommal megjelent a műhelyben, hogy arról beszéljen, milyen eget rengető vagy az ágyban.

– Ez az, amit te soha nem fogsz megtudni, hogy igaz-e! – ciccentett Kornél. – Szeretek odafigyelni a páromra, de az ablakon bemászást, vagy az éjjeli dörömbölést ki kell érdemelni.

– Az a szuka csak gyötörni akart! Ha nem verte volna szájba az egyik diákom, még most is engem szekálna! – nevetett fel újra Viktor, és megtámaszkodott az egyik asztalon. – Nem is nagyon érdekel, hogy igaz-e! Amellett meg most készülsz bemászni miattam az ablakon! Előrébb vagyok, mint az a retardált kurva valaha volt! Most is azzal henceg, hogy milyen párja van! – A barna szemek elégedetten csillantak fel, ahogy ellökte magát az asztaltól. – Ismerem a fazont! Ahogy lesz a kölök, lelép!

– Viki nem érdekel, és – mielőtt elbízod magad – csak azért mászom be az ablakon, mert nem akarom, hogy kutyaeledel legyen a hátsóm, és a harapás miatt karanténban csücsüljek, ha hazamentem.

Kornél belekapaszkodott a párkányba, és egy nagyot szökkent. Sikerült a műanyagra érkeznie, de azon volt valami, ami csúszott. Sikkantva ingott meg, és kezdett el kifelé dőlni. Viktor egy lépésből termett ott, és húzta be Kornélt. Barna szemei furán csillogtak. Nagyot sóhajtott, és ahogy Kornél bent volt, lábbal rúgta arrébb a megrepedt műanyagdarabot.

– Mióta vagyok én olyan, aki elbízza magát? Oh, várj, azt az énem megölték!

– Találkoztál egy hülyegyerekkel. – lépett egyet hátrébb Kornél, mert túl közel volt hozzá a férfi, akinek illata keveredett a forgács friss szagával, egyedi elegyet hozva létre. – Arról volt szó, hogy pont azt a retardált időszakot igyekszünk beragtapaszozni, – sóhajtotta Kornél – de ha nem akarod, inkább megyek is! Jó lesz az az asztal, ahogy van!

Csalódottságot érzett. Viktor szavai hol kellemesek voltak, hol pedig élesebbnek bizonyultak, mint egy harcra kész katana.

– Te tényleg ilyen hülye vagy? – kérdezte meg Viktor. – A te részeddel ki vagyok békülve! Kamaszok voltunk, idióták, te meg egy görény is, de ezt a szálat lassan elengedem.

Kedvesen kezdte el Kornélt taszigálni a kész asztal felé.

– Lehet, hogy most megleplek, de nem csak a te tetteid okozták egy kamasz virágzásának végét! A felét nem tudod, hogy akkoriban min mentem keresztül! Na, de nézd meg az asztalt! – taszította Kornélt a bútor felé.

Viktor büszkén húzta ki magát a kész mű felett. Az asztallap kicsit sötétebb árnyalatot kapott, mint a lábai, a lapjába egy nyíló tulipánt vésett, amely körül kis madarak repkedtek. A lábai egyedi stílusban kifaragott, felfelé szökő borostyánt ábrázoltak a halványabb barna színben.

– Ha nem tetszik, újrakezdem!

Kornél végignézett az asztalon, amelyen végigsiklott a neoncsövek fénye, csillogásba vonta, kifinomult árnyalatot kölcsönzött a faragott díszítésnek. Mintha apró árnyékolások lettek volna a szirmok, a levelek mentén, holott csak a fény játszott az ügyes kéz alkotta szimbólumokon. Kornél rásimította tenyerét az asztalra, szinte érezte, hogy dísze lesz az édesanyja ebédlőjének! De volt ott más is: egy érzés a férfi szívében. Valami, ami dobogott, valami, ami mesélni akart. Már nem vádolta, hanem azt ciripelte, hogy hallgassa meg, amit ez a csodás bútor elmond arról, aki megalkotta.

– Egyszer azt mondtad, mesél a fa. – nézett Viktor szemébe Kornél, aki kíváncsian figyelte őt. – Ez miről mesél?

– Nem tudom. – vont vállat Viktor. – Érzésből csináltam. A dokim azt mondta, amikor megmutattam, hogy a tulipán a kinyíló lelket jelképezi, a madarak a szabadságot, amire vágyik a lélek, a borostyán pedig a növekedést, de annyira nem gondolkodtam még el rajta.

Kornél ismét végignézett a férfin, aki mellette állt. Már képtelen volt kamaszként gondolni rá! Felnőtt, férfivá vált, olyanná, akit csodált. Az érzés meglepte! Nem gondolta volna, hogy valaha is így fog gondolkodni róla! Feléledt benne egy halvány vágy, hogy a hátralevő időben ha lehet, megismerné.

– Csodálatos munkát végeztél, – mondta elismerően – de szoktál néha aludni is?

– Nyakamon a határidő! Az alvás, most az utolsó, amit megengedhetek magamnak! – sóhajtott a férfi, és a kávéfőző felé indult. – Már csak pár megrendelést kell megcsinálnom, és kész vagyok! Utána jöhet az otthoni munka is! – mosolyodott el Viktor, és töltött magának egy csésze jó erős kávét. – Ernőke letört lenne, ha nem kapná meg az új szekrényét és komódját.

– A munkamánia ismerős. – sóhajtott fel Kornél. – Ülve végzem leginkább, de sokszor jó a pluszt is elvégezni!

– Nem engedhetjük meg maguknak, hogy még új bútorokat is vegyünk. – húzta le a fekete italt Viktor, és az egyik félkész ablakhoz lépett. – Szerencsém van, hogy a megmaradt fatörmeléket felhasználhatom! Vagy, ha egy megrendelés változik, például ha másik fából szeretnék azt az asztalt vagy szekrényt, akkor hogy ne vesszen kárba, nekem adják az anyagot. Cserébe elvállalom a pepecs munkákat is.

– Két gyerekkel nem könnyű! – bólintott Kornél. – De igazán kitettél magadért!

– Ha már az apjuk egy kretén, valakinek példát kell mutatni! – sóhajtott fel Viktor, és nekilátott az ablakon az utolsó réteg lakkozásának. – Anya lerobbanása nagy törést jelentett az ikreknek. Azt látták, hogy az apjuk egy lecsúszott farok, aki többre tartja az alkoholt, meg a focimeccseket, mint a gyerekeit. Azt kellett végignézniük, hogy a bátyjuk fürdeti, pelenkázza az anyjukat, és közben rájuk is figyel. Ezek mellett dolgozik, ellátja az otthoni teendőket. Nem kitettem magamért, inkább megtanultam helytállni, ha nem akartam, hogy a családom összeomoljon!

– Rengeteget változtál! – mosolyodott el halványan Kornél. – Tíz éve mindezt nem néztem volna ki belőled, most azonban ha lehet, szeretnélek jobban megismerni! – vallotta be, és a tarkója égni kezdett, amit nem is értett.

– Kamasz voltam! Nem kicsit zűrös és neveletlen! Próbáltam magam megvédeni, ehhez meg az éles nyelv, és a bunkó stílus volt a legkönnyebb. – köszörülte meg a torkát Viktor.

Úgy érezte, hogy egész testét lángok mardossák! Kiszáradt, ezért a vizeskancsóhoz lépett.

– Tíz éve még én sem hittem volna el, hogy Nemes-Németh Viktor mos, főz, takarít, és két gyerekre vigyáz majd! Álmomban sem gondoltam, hogy... nem fontos!

– De igen! – lépett utána Kornél, és a kezére fogott, megrémülve a saját vakmerőségétől, de ő tényleg komolyan gondolta, amit mondott. – Jó lenne egy esély arra, hogy tényleg tudjam, ki vagy! Az már nem titok, hogy ezek a kezek – emelte meg a férfiét, amely megrezzenő tenyerében nyugodott – csodákra képesek! És úgy érzem, hogy az egész lényedben van valami, ami csodálatraméltó!

– Még is mi? – kérdezte meg Viktor fásultan. – Mi a csodálatra méltó egy olyan emberben, akivé váltam? Még mindig érzem magamban a halálvágyat. Ezen az sem segít, hogy a kicsik vannak. Nem tudom, hogy mit látsz, miben változtam, de csalódást kell okoznom. – Félre kellett néznie, hogy ne buggyanjanak ki a könnyei. – Nem változtam azóta, hogy kioltottátok belőlem a tüzet, amiért még hálás is lehetek. Egyszerűen csak megtanultam, hogy hogyan legyek jó példa, és remek a munkámban, amit imádok.

– Mikor már nem gyűlöltelek, – kezdett bele halkan Kornél, továbbra is a másik kezét fogva nem értette, hogy miért nem húzza el a másik, de ha őszinte akart lenni magával, nem is akarta volna – mikor már tényleg érdekesnek találtalak, akkor is láttam benned jót! Akkor is mondtam, és akkor se hitted el! A tíz év ezen javított! Hibát hiba után követtünk el, de míg én menekültem az elmúlt tíz évben, te szembenéztél vele, és ezt csodálom benned! A történtek ellenére nem akarsz kicsinálni. A félelmeid ellenére megmaradtál a testvéreid mellett. Még mindig vívod a csatát Ernővel, de immáron nem magadért! Amihez hozzáérsz, – bökött az asztalra – gyönyörűvé válik! Nem, Viktor, te szívből dolgozol, csak vedd észre!

– Szívből? Ha tudok szívből dolgozni, akkor más miért nem látja, hogy van? – kérdezte Viktor csalódottan. Ő is az asztalra nézett. – Még mindig tartom magam ahhoz, hogy a fa mesél, ha hallod a szavait! Képes egy egész történetet eléd tárni, ha tudod, hogy mire figyelj! Én értem, hallom, és ezért vagyok sikeres. Nincs ennek köze a szívhez! – húzta el a kezét Viktor, mert zavarta a másik érintése.

– Ragaszkodj akkor ehhez a gondolathoz! Borzasztóan sajnálom, hisz hozzájárultam ahhoz, hogy ezt ne lásd, de míg itthon vagyok, mindent igyekszek megtenni, hogy a jövőben ne okozzak neked rossz perceket! Bemásztam egy kibaszott ablakon, a minimum, hogy kiféle jössz, és elmegyünk inni! – hadarta hevesen dobogó szívvel Kornél.

Nem akart még hazamenni! Egészen jó gondolatnak tűnt viszonozni az előző napi látogatást, de ahogy a felvont szemöldökű férfit nézte, elbizonytalanodott.

– Mehetünk, de akkor siessünk! Engem megszoktak a kutyák, de téged nem. – Viktor megropogtatta elgémberedett nyakát és ujjait. – De ha van kedved megint szaladni... – hümmögte az előző estére gondolva, amit élvezett, bár a vizet hidegnek találta.

– Ha megharapnak, te biztosan nem kezelheted a sebemet! – jelentette ki félmosollyal Kornél, mert eszébe jutott az az egyetlen alkalom, amikor azt a másik megpróbálta. – Ha adsz egy széket, kimászok az ablakon!

– Van kulcsom! Különben, hogy lehetnék itt ilyenkor? – rázta meg Viktor a hatalmas kulcscsomót. – Csak ki kell találnom, hogy melyik az. Néha elég macerás, hogy a város minden fontosabb épületébe bejárásom van.

– De a kutyáktól is megvédesz, ha a nyakadba ugrok? – kérdezte Kornél.

Utálta Dorian kis csivaváját is, de az érzés legalább kölcsönös volt. Veszett kis dög volt, és mindent megtett, hogy Dorian minden figyelme az övé legyen.

– Nem vadak, legalábbis nem nagyon! – vigyorgott rejtélyesen Viktor.

Akaratlanul is eszébe jutott az első alkalom, amikor késő estig maradt. A kutyák, ahogy kilépett, ráugrottak, és össze-visszanyalták az arcát.

– Ha a jelenlétem ellenére mégis megtámadnának, megvédenélek!

– Mondtam én, hogy van szíved! – mosolyodott el Kornél.

– Jó, legyen! Van szívem! Most meg haladjunk, mert tényleg lassan kiengedik a kutyákat! – kuncogott Viktor. – Nincs kedvem megnézni, ahogy Hádész meghág!

– Ha Zeusz lenne, jobban megijednék! – röhögött Kornél. – Sietünk, te meg mutatod, hol igyunk!

– Hádész az én kutyám. Szerinted, nem tenné meg? – nevetett Viktor, és előreindult. – Én hoztam ide, amikor megtámadta Ernőt.

– Okos kutya! – lépett mellé Kornél, és elindultak kifelé.

– Anya rinyált, hogy veszélyes, de Ernőkét védte. Akkor vettem, amikor sűrűek voltak a betörések. Ernőke vele aludt, így imádta. Mindig örül, ha meglátja. Ő nevezte el.

A kutyák morogtak az idegen szagra, de minden baj nélkül kiértek a sötét utcára. Későre járt már, de Kornélt ez nem zavarta. Hevesen dobogó szívvel sétált Viktor mellett, talán bele a holnapba.

Viktor sem szólt. Megszokott utakon koppant a cipője talpa. Egyetlen kocsmát ismert a városban, ahová munkásruhában is besétálhatott. Ő tervezte meg az épületet, a pultot és a székeket, az egész hely tükrözte az ő lelkületét. Merőben más volt, mint az átalakított játékterem. Itt szabadjára engedhette lelke rezdüléseit.