Kornél elgondolkodva borotválkozott. Kissé fáradtnak érezte magát, nem kívánta a sok gyereket sem aznap, de abszolút nem bánta, hogy hajnalig beszélgettek Viktorral. Kerülték ugyan a régi dolgaikat, de bőven volt meséjük az életükről is, amíg csak meg nem jelentek az első napsugarak a házak falán.

Nem ittak sokat, csak három-három üveg hideg sört. Kornél mosolyogva figyelte a lelkesen mesélő férfit, aki szinte végeláthatatlanul tudott történeteket mondani az ikrekről, és a munkájáról. A magánélet témáját is kerülték, de ezt sem bánta Kornél. Nem akart Dorianről mesélni, és arról sem, hogy miért látogatott haza hetekre.

Ha Dorianre gondolt, fájdalmat érzett. Azért az évek, amelyeket eltöltöttek együtt nem voltak olyan rosszak. Sok jó emléke volt róla, de tényleg érezte, hogy nem akar elköteleződni mellette. Nem érezte, hogy horgonyt kellene vetnie, akkor sem, ha illendőnek tűnt. Nem akart kényszerházasságot!

Gondolatai ismét visszakanyarodtak Viktorhoz, a férfihoz, akit teljesen félreismert. Már tíz éve rájött, hogy nem az, akinek mutatja magát, most pedig egy egészen más oldalát látta, amit igazán érdekesnek talált. Az évek nyomot hagytak lelkén, talán maradandó sebeket is kapott, de mégis élt, mert volt miért.

Már világos reggel volt, mikor elválták útjaik, alig két órát, ha aludhattak, de Kornél örült, hogy ezt is megélhette. Végre nem feküdt le önváddal!

Megtörölte az arcát, majd kisietett a konyhába, hogy a hideg kávéját magába döntse, majd elinduljon anyja után.

Izgatottan járkált az udvaron. Egy része azt kívánta, hogy Viktor hozza a gyerekeket, egy másik azonban nem. Gyomra kicsit megugrott, mikor meglátta az ismerős alakot. Viktor kicsit lassan lépdelt, bizonytalanul, az ikrek azonban felé szaladtak.

Viktor arra sem vette a fáradtságot, hogy megborotválkozzon. Élvezte az estét, minden pillanatát megjegyezte. Fura érzések töltötték el, ahogy boldog és boldogtalan történeteket mesélt az ikrekről. Akkor váltak el, amikor a nap felkelőben volt. Már akkor érezte, hogy valami nem stimmel. Nehéznek érezte a lábait, nehézkesen mozgott. Egész testében érezte a forróságot, annak ellenére is, hogy kellemes idő volt odakint. Hazaérve kitöltötte magának a kávét, de csak ült felette, nem kívánta a gyomra a fekete italt. Lassan emelte tekintetét a lépcső felé, amikor meghallotta, hogy a testvérei jönnek lefelé. Izgalmuk tapintható volt, ezen Viktor máskor mosolygott volna, de most nem érzett magában elég erőt. Amikor indulniuk kellett, felállt, kiöntötte a kávéját a mosogatóba, és elindult. A gyerekek előtte viháncoltak, nevetgéltek, ő csak arra koncentrált, hogy elvigye őket a célig. Amikor odaértek, nem lépett oda Kornélhoz. Félt, ha még egy lépést tesz, összerogy a lába! Egy fának támaszkodott, és a közeli tanárnővel kezdett el beszélgetni. Észrevette, hogy a nő, ha tehetné, bepróbálkozna, de ez hidegen hagyta. Félszegen odaintett Kornélnak. Intés után egy szó nélkül hagyta ott a pedagógust, és indult el haza. Nem jutott messzire, a legközelebbi árok partján le kellett ülnie, mert forogni kezdett vele a világ.

***

– A bátyó morog. – grimaszolt Esztike, miután elment a bátyja. – Megint nem aludt éjjel!

– Szerintem meg beteg. – nézett összehúzott szemöldökkel testvérére a kisfiú. – A kávéját is a mosogatóba öntötte.

– A kávé keserű, ott a helye! – fintorgott a kislány.

Kornél felnézett. Viktor addigra beért az iskolába, de nem sétált oda hozzájuk, ami rosszul esett a férfinak. Helyette egy fiatal tanárnővel beszélgetett, aki felvette a megfelelő pozíciót, hogy tetsszen a férfinak. Kornél majdnem felnevetett ezen, majd elkomorodott, mikor csak felejük intett, és elment. Az arca nyúzottnak tűnt, tekintete távolinak, mozgása darabosnak. Kornélnak nem igazán tetszett, amit látott, így elirányította a gyerekeket a megfelelő helyre, ő meg elkérezkedett.

Kissé aggódva sietett ki az iskolából. Nem tetszett neki, amit Ernőke mesélt. A férfi arca tényleg vörös volt, szeme furán csillogott, most már tudta, hogy miért zavarta: Viktor lázas lehetett!

Ahogy befordult a sarkon, meglátta őt. Az árok szélén ült, átölelve a térdét. Nem jutott messzire. Kornél rosszul érezre magát, hisz miatta nem pihent az éjjel. Elmondása szerint nem sokat aludt egyébként sem, de most a betegség hirtelen rátört. Aggódott érte, így odasietett hozzá.

– Nem nézel ki valami bizalomgerjesztően! – ült le mellé, bár csak a karjához ért, de így is érezte, hogy a másik tűzforró.

Viktor körül furán forgott a világ, egész testében érezte, hogy lángra akar lobbanni. Lábai minden lépésnél meg-megrogytak, mérhetetlen fájdalom nyilallt a testébe. A tüdeje égett, mintha lefutotta volna a maratont. Örült, hogy eljutott az árokig, aminek leült a szélére. Felhúzta a lábait, amire a fejét hajtotta. Próbált erőt gyűjteni, hogy haza tudjon menni. Amikor meghallotta Kornél hangját, megijedt, az értintésére nem kevésbé.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok! Nem komoly! – nézett a férfira, és próbált mosolyogni. – Vissza kellene menned a gyerekekhez!

– Nem komoly? – horkantott Kornél. – Melegebb vagy, mint a hétköznapokban!

– Nincs gáz! Pihenek egy keveset, és jól leszek! – sóhajtott Viktor, és próbált felállni. – Ernőke is aggódik.

Kornél figyelte, ahogy Viktor próbálkozik, de izomzata nem akart engedelmeskedni. Megingott, így Kornél utánakapott. A férfi nekiesett, könyöke beléfúródott, de meg sem nyikkant. Ahogy a test hozzá simult, rémületen észlelte, hogy nem kicsit lázas a másik! Ha tippelnie kellett volna, olyan negyvenre teszi a voksát.

Óvatosan a dereka köré fonta a karját. Szíve hevesebben vert. Félt, hogy a másik eltolja, de nem így történt. Viktor hagyta, hogy visszahúzza maga mellé a másik, még a vállára is ráhajtotta a fejét. Nem volt ereje tiltakozni sem.

– Nem leszel kevesebb, ha belátod, hogy szarul vagy! – mondta csendesen Kornél.

– Jól vagyok! Tényleg! Csak kicsit kimerültem. – próbált hangosan beszélni, de már nem volt ereje hozzá, le-lebukott a feje, de ki akart tartani. Nem mutathatta azt, hogy gyenge. – Csak össze kell szedjem magam!

Kornél teljesen átkarolta Viktort. Ahogy körülfonta karjával a derekát, egész testében hozzásimult. Még inkább érezte, hogy nincs rendben semmi, mert a másik lángol.

Megremegett kissé, mikor Viktor feje a vállára nehezedett. Furcsa érzés volt számára a múltjuk ismeretében, de a jelenben mégis helyénvalónak vélte. A mában éltek, ismerkedtek, jövőt akartak adni egymásnak, így meggyőzte magát arról, hogy így minden jó. Viszont nem értette, ő miért reszket, miért nem mer szólni, vagy levegőt venni! Rápislogott a férfira. Ajkain érezte forró arcának hőjét. Viktor szeme csukva volt, nagyokat lélegzett. Tétován ölelte magához, ami ellen a másik nem is tiltakozott. Felmorrant kicsit, talán mondani is szeretett volna valamit, de képtelen volt rá.

– Pihenj egy kicsit, utána hazakísérlek. – suttogta Kornél.

– Mennem kell dolgozni! – Viktor hangja alig hallhatóan csengett.

Nem nyitotta ki a szemeit. Félt, ha megteszi, újra forogni kezd vele a világ! A fejét próbálta megemelni, de nem járt sikerrel. Úgy érezte, hogy a teste ellene fordult.

– A diákok várnak téged is! – suttogta maga elé.

– Ingyen munkaerő vagyok. – támasztotta meg jobban a nehéz testet Kornél.

Végigsiklott tenyerével a másik derekán, hátán, amitől ő is égni kezdett. Nem volt fából, nem hazudhatta magának, hogy ez az érintés hidegen hagyja! Ujjbegyeinek egészen tetszett, amit éreznek, még ha az agya helytelennek is tartotta ezeket a mozdulatokat. Nagyot nyelve igazította meg a férfit, aki nem is tiltakozott, így az előbbi dologtól még inkább szégyent érzett Kornél.

– Mondtam, hogy dolgom van, senki nem tartóztatott. Anyunak mondtam, hogy szóljon Ernőkének, hogy veled vagyok. Neked most pihenés kell, nem véső a kezedbe! Pihenj, amennyit jólesik, utána hazakísérlek.

– A gyerekek a műhelyben várnak! Nem mondhatom nekik, hogy menjenek haza, mert kicsit rosszul vagyok! – motyogta Viktor egyre halkabban, de alig tudott megállni a lábán, a teste egyre jobban lángolt, egészen átjárta a remegés.

– Fura! Közel harmincöt fok van, de fázom.

Viktor szorosan bújt Kornélhoz. Barna tekintete csillogott, ahogy kinyitva szemét egy pillanatra a férfira nézett. Rövid másodperc volt, kósza pillantás, mielőtt Viktor újra be nem csukta a szemét. Úgy érezte, hogy egyre csak fogy az ereje. Verejték borította az egész testét. – Büdös vagyok! – nyafogta, és még közelebb húzódott Kornélhoz. - Haza akarok menni!

– Végrendeletet ne írjunk? – nevetett Kornél a nyafogáson, miközben hagyta, hogy még jobban hozzábújjon a másik.

Engedte neki, mert beteg... de tényleg csak ezért? – villant át az agyán. Furcsa érzés volt számára, hogy a másik teste ennyire közel van hozzá! Halványan derengett neki, hogy milyen, mikor közel van hozzá. Érezte az apró remegést magában, amit régen a faházban is.

– A hazamenetelhez segítened kell! Kissé erősödtél az évek alatt!

– Nem halhatok meg! Anyának és a gyerekeknek szükségük van rám! - motyogta Viktor, ahogy nehezen igyekezett talpon állni.

Nem volt egyszerű feladat, de végül sikerült. A lábai remegtek, a mozdulatba fájdalmasan nyögött bele. Minden összegyűjtött erejét felhasználta arra, hogy felálljon, így ahogy két lábon állt, rögtön előre is kezdett dőlni.

– Pedig nem is ittam! – röhögött fel, de ebbe a nevetésbe is fájdalom vegyült.

– Mi férfiak, a halálunkon vagyunk, ha már tüsszentünk. – állt fel Kornél is, majd átvetette a nyakán a másik karját, miközben ismét átölelte Viktor derekát.

Most már nem érezte a zavartságot, egészen kellemesnek vélte, ahogy hozzásimult a másik.

– Ha részeg lennél, annak jobban örülnék!

– Bocsánat, de nem engedhetem meg magamnak, hogy egy nátha legyűrjön! – motyogta Viktor zavartan.

Kicsit sértette a kijelentés. Az eltelt évek alatt, amióta nem találkoztak, egyszer volt beteg, de azokat a napokat is végigdolgozta egyetlen szó nélkül.

– Ezt elmondtam már tíz éve is! Nem tartozom az átlagos pasik kategóriájába!

– Sok mindent lehet rád mondani, de hogy átlagos lennél, azt biztos nem! – mondta csendesebben Kornél, miközben lassan sétálni kezdett vele.

Viktorban még volt annyi erő, hogy ne nehezedjen rá teljes súlyával, de biztos volt benne, hogy egyedül hazamenni sem igazán tudna.

– Egy nap nem a világ vége! – folytatta csendesen Kornél. – Ennyi kell minimum, hogy regenerálódj! Senki nem akarja, hogy jobban lerobbanj! Egye fene: levest is főzök.

– Miért teszed ezt velem? – kérdezte meg elgyötört hangon Viktor.

A magas láz miatt már hallucinálni kezdett. Fogalma sem volt, hol van pontosan, ahogy arról sem, a régi vagy az új Kornéllal beszél éppen. Lassan szedte a lábait, minden erejével azon volt, hogy hazajusson. Erősen kapaszkodott Kornélba.

– N-nem szenvedtem eleget? – kapott szabad kezével a szívéhez. – Azt hittem, hogy... ha nyitok felé, te eltűnsz!

Kornél nem válaszolt azonnal. Az érzései napok óta kavarogtak, azóta, hogy meglátta Viktort. Először megijedt, menekülni akart, majd azt, hogy a férfi elverje, kiabáljon vele, elhordja mindennek, amit megérdemelt volna. Viktor azonban nem így tett. A tíz év, a felelősség megváltoztatta, ami viszont Kornélt vonzotta hozzá, mint virág a méhecskét! Érdekesnek találta őt. Már évekkel ezelőtt, a történtek vége felé is érezte, hogy más, van benne valami különleges, ami újra és újra visszahúzta hozzá. Most is így érzett. Ahogy elmúlt a félelem, ismét rátört a vágy, hogy szeretne vele több időt tölteni!

– Nem gyötörni akarlak, – válaszolta csendesen Kornél, erősebben magához húzva a forró testet – hanem tényleg megadni neked a továbblépés lehetőséget. Tudom, hogy tíz éve kellett volna, de akkor gyáva voltam. Most szeretném kiköszörülni a csorbát.

Viktor nem válaszolt. Szárazság kaparta a torkát, minden szó ráforrt. Kicsit tisztult az agya is a hallottaktól. Már nem látta a fiatal Kornélt, aki mély sebet szántott virágzásnak indult lelkében. Tátogni volt már csak ereje, de hang nem jött ki kicserepesedett ajkai közül. Érezte, hogy megmaradt ereje is tovaszállni készül, ezért még egy utolsó nekirugaszkodással igyekezett lépkedni. Minden mozdulat fizikai fájdalommal járt számára, és ez kiült az arcára. Barna szemeit ellepték a könnyek, ajkai némán nyíltak szét minden megtett lépés után. Kornél ránézett a pihegő férfira. Szíve fájón rebbent meg, mint kolibri szárnya repülés közben. Aggodalom kúszott fel benne, nem akarta így látni a másikat!

– Bírd még ki kicsit! – simította tenyerét Viktor arcára, ami talán még forróbbnak tűnt, mint percekkel korábban. – Hazasétálunk, és ágyba duglak!

Viktor egy pillanatra megdermedt, mielőtt bólintott. Valahol valóság és hallucináció között lebegett. Érezte a fájdalmat, azt, hogy úton vannak, de azt nem érzékelte, hogy merre mennek. Soha nem érezte magát olyan rosszul, mint akkor! Barna szemei le-le akartak ragadni.

– El ne aludj! – kérte szelíden Kornél. – Nem foglak tudni hazavonszolni, mentőt meg gondolom, nem szeretnél! Bírd ki kicsit még! – szusszantott a férfi, mikor befordultak az utcájuk sarkán.

Viktor lassan emelte meg a fejét. Körülötte forgott minden. A szemeit alig bírta nyitva tartani, mégis ment előre. Nagyokat pislogott, nem értette, hogyan került az utcába.

– Azt hiszem, álmodom. – motyogta rekedten.

– Nem, nem álmodsz, de megcsíphetlek. – mosolygott kedvesen Kornél.

Ha akart volna, se tud haragudni a védtelen férfira! Most annyira törékenynek, elveszettnek tűnt, ő pedig segíteni akart neki átvészelni ezt a napot, bár nem értette, miért, hisz néhány napja még azt hitte, gyűlöli a férfi.

Megerőltette magát, mert Viktor egyre jobban ránehezedett. Mire az utcaajtóhoz értek, már folyt Kornélról a verejték. Az utcaajtót nyitva találta, de az udvaron megállt.

– Most merre? – kérdezte hevesen dobogó szívvel.

Egy pillanatra eltűnt körülötte a fény, minden hideggé vált. Érezte a reszketést, az elfojtott könnyeit, a fájdalmat a szívében, mert átvert egy jó lelket. Elmenekült, a ködbe futott, gyáva nyúlként lapított tíz éven át. Nagyot nyelt, majd a férfira nézett, mire újra nyár lett, ismét a betegségtől volt piros Viktor arca, nem a csalódottságtól.

– Apuhoz a fészerbe! – motyogta Viktor, és már indult is meg.

Próbált nagyobbakat lépkedni, de nem sikerült. Megállt, és Kornélra nézett. Kedvesen mosolygott, barna szemei csillogtak a láztól. Oldalra döntötte a fejét, és fürkészve figyelte a férfit.

– Mi a baj?

– Be szabad nekem oda menni? – kérdezte halkan Kornél az emléktől liftező gyomorral.

– Persze, hogy be! – Viktor értetlenül állt a kérdés előtt. – Na! Gyere! Megmutatom, hogy mit faragtam! Anya azt mondta, hogy ügyes vagyok! – kuncogott rekedten. – Meg akarom mutatni!

– Szerintem én viszlek téged! – ölelte át a megingó férfit újra Kornél, majd az ajtóhoz vezette, amely szintén nem volt zárva.

Ahogy beléptek, a faforgács illata hatolt Kornél orrába, ismét felkavarva belül, mint tó vizét a rászálló madár lába. Nem akarta az emlékeket, a gyötrő lelkifurdalást, így igyekezett Viktorra koncentrálni. Körbenézett. Meglepte az ágy a szomszéd helyiségben, így arrafelé húzta a férfit. Ahogy beléptek a kis helyiségbe, még intenzívebben kezdte érezni a másik illatát. Az ágyhoz vezette Viktort, és letolta rá. Ő azonnal dőlni kezdett, magával rántva Kornélt is.

A férfi szeme kiguvadt, talán sikkantott is, ahogy Viktorra zuhant. A kezét még időben letette, de tenyere alatt így is érezte a forró testet, tekintete azonban végig a csillogó, barna szembe nézett, amely lázasan, és talán kicsit értetlenül figyelte őt.

– Nem vagyok álmos! – dörzsölte meg Viktor a szemét.

Sűrűn pislogott, miközben széles mosoly terült el az arcán. Lázasan csillogó barna szemei Kornélt nézték, teste szinte lángolt, homloka verejtékezett, mélyeket lélegzett, tüdeje sípolt.

– Mégis úgy érzem, hogy képes lennék bármelyik pillanatban elaludni.

– Mert beteg vagy! – felelte halkan Kornél, miközben igyekezett talpra állni.

Zavarban érezte magát. Túl közel került a férfihoz, így újra érezte azt az értetlenséget magában, mint évekkel korábban. Akkor bosszút akart, de teljes szívből képtelen volt rá. Ami történt végül, az neki is büntetés volt. Most úgy tért haza, hogy cipelte az évtizedes súlyt. Rettegett a találkozástól, de ez feleslegesnek bizonyult. Viktor, ha nem is engedte el teljesen a múltat, új útra tért, nyitott felé, ami jólesett neki, de így is benne ciripelt valami furcsa. Valami, ami már kamaszfejjel is ott volt, de nem értette akkor sem teljesen a szavát. Most is csak cincogott, zavart keltett a lelkében.

Felemelkedett a férfiról, de valamiért hűvösnek érezte a levegőt, pedig harmincöt fok volt lassan, de ezt lenge szellőnek érezte az ágyon fekvő, őt figyelő, lángoló férfihoz képest.

– Van legalább zacskós levesed? – nézett körbe zavartan a helyiségben.

Egy kisebb szoba volt egy ággyal, szekrénnyel, és asztallal. Minden fából. Letisztult formákkal, de az összhatást mégis kellemesnek érezte a férfi.

– Vízforralót láttam kint.

– A munkaállomás kelet felőli oldalán, az ablak felőli ajtó mögött kis konyha is van. – dörmögte Viktor alig hallhatóan. Az, hogy végre ágyban volt, sokat segített a helyzetén. – De azt hiszem, anya tett a hűtőbe nekem húslevest!

– Mi? – horkant fel Kornél. – Három nyelven beszélek, de ez most valahol elakadt a fülem és az agyam között.

– Van a szoba, ahol dolgozom! Kelet felől két ajtó van, az ablakhoz közelebbi ajtó mögött komplett konyha van! – ült fel Viktor nehezen, csillogó szemekkel nézett Kornélra, majd próbált felállni. – A másik ajtó mögött a munkámhoz szükséges dolgaim vannak. Mindegy, megyek én! – próbálta magát feltornázni, de ahogy lábra állt, bukott is előre.

– Vagy nem!

Kornél hozzálépett, még azelőtt, hogy orra esne, így viszont most Viktor nekiesett, amitől megint furcsán érezte magát. El is akarta engedni, de a gondolat megrémítette, hogy talán maradna is így, hisz a másik annyira elesett, de mégis igyekszik erős maradni, amiért csodálta. Ő éveken át menekült, bezárta maga mögött az ajtókat, Viktor pedig azon is belépett, amelyiknek a túloldaláról fogalma sem volt.

– Maradsz a seggeden! – tolta le vissza az ágyra. – Megtalálom!

Kornél elfordult, és kisietett. Egy kis levegőre volt szüksége, de a dolgozó részen sem lelt nyugalmat, mert a fának az illata visszahúzta Viktorhoz. Nem értette ezt az érzést! Még senkihez nem akart visszatérni! Még azokhoz sem igazán, akiket tényleg szeretett!

Átsétált a helyiségen, be az ajtón, amit Viktor mondott. Elismerően nézett körbe a kis főzőfülkében. Itt is a letisztultság dominált: a sötétre pácolt faajtók világosabb munkalappal, indukciós főzőlappal. Egy kis inox hűtő is volt beépítve, így ahhoz lépett. Abban egy fazék volt, egy műanyag ételessel. Kornél mindent a pultra tett, majd bekapcsolta a főzőlapot, amire rátette az edényt, majd beleöntötte a zöldségeket és a húst. Hamarosan érezte a húsleves ínycsiklandó illatát, ami Németországban mindig hiányzott neki. Tudott főzni, de odakinn valamiért a húsleves íze nem volt az igazi.

Míg melegedett a leves, áttúrta a szekrényeket, mire talált néhány gyógyszert. Egy-kettőről tudta, hogy mi, mert látta Doriannél. A családja nem kis sérülést okozott neki a majd két évtized alatt. Rosszul érezre magát, hogy a következő ő lesz, akiben csalódik, de nem tehette meg, hogy egy házassággal áltassa, amit ő nem szeretne!

Végül talált lázcsillapítót. A meleg levessel visszasétált Viktorhoz.

– Vedd ezt be! – nyújtotta felé a pirulát.

– Muszáj? – nézett egy pillanatra a gyógyszerekre. – Az egyik eltompít, a másiktól meg elalszom! Nem alhatok! – azért elvette, és tanácstalanul méregette a pirulákat. – Éhgyomorra amúgy sem tanácsos őket bevenni! Na, meg, ha alszom, ki megy a gyerekekért? Anya hosszúnapos ma!

– Felkeltelek, ha menni kell! Ha nem vagy képes rá, akkor majd kitalálok valamit. Szerzek egy kocsit, és elmegyünk értük. – gondolkodott Kornél. – Ki hozhatja még el rajtad, anyukádon, és Ernőn kívül őket?

– Ernő mióta hozhatja el őket? Nem azt írtuk a lapra, hogy csak anya, Lőrinc és én hozhatjuk el? – kérdezte meg Viktor.

Hangja elgyötörten csengett, barna szemei láztól csillogtak.

– Lőrinc nem biztos, hogy ráér, de ha írok egy meghatalmazást, talán te is elhozhatod.

– Azért nagyokos, mert az apjuk! – fintorgott Kornél. – Nincs bírósági végzés arról, hogy a teljes felügyeleti jog az anyukádé! Ha én tanár lennék, a valamelyik napiért meg is üthettem volna a bokámat. Te meg nem írhatsz meghatalmazást, csak anyukád, mert ő a törvényes képviselőjük, úgyhogy valahogy vedd rá Lőrincet!

A név kiejtésétől is megremegett a férfi. Emlékezett még az utolsó találkozásukra, amely nem volt épp kellemes. Utána döntött úgy, hogy maga mögött hagy mindent.

– Legalább annyira, hogy hozza ki őket a suliból, onnan átveszem őket, ha nem tud eljönni.

– Szerezz egy kurva kerekesszéket, és tolj el! – morgott Viktor, és eszébe jutott, hogy az anyja tolószéke is valahol a fészer egyik ajtaja mögött hever. – Azt hiszem, a fészer másik oldalán van az egyik tárolóban!

– Biztosan felemelő látvány lennél! – forgatta meg a szemét Kornél. – Vedd már be a gyógyszereket! – tolta felé a kezét. – Minél tovább húzod az időt, annál később fog hatni! Nem fog lemenni a lázad magától, akkor se, ha hisztizel, mint egy pisis! Alszol pár órát, aztán meglátjuk, mi lesz!

– Nem értem, hogy miért kell a többit is bevennem! Amúgy meg: nem hisztizem! Világéletemben nem vettem be semmit éhgyomorra! – mordult fel, és elővette a telefonját. – Szólok Lőrincnek! Szerintem már tudja, hogy nem mentem be dolgozni! Talán lesz olyan kedves, és elhozza a kicsiket!

Hívás helyett inkább egy üzenetet küldött a férfinak. Lőrinc nem volt az a hívásban beszélő típus.

– Ha nem csippan a telefonom, akkor elhozza a gyerekeket!

– Ott a leves! – tolta meg kicsit a tálcát is Kornél. – És de, igenis hisztizel! Már ezer éve beverhetted volna a levessel a gyógyszert, és rég aludhatnál, hogy használható legyél délután!

– Rosszabb vagy, mint anyám! Jól van, megeszem, de ki vigyáz a gyerekekre, amíg alszom? – nézett Viktor Kornélra. – Anya csak este jön haza!

– Mondtam én, hogy egyedül hagylak? – kérdezte Kornél, miközben a szépen faragott széket az ágy mellé húzta, illetlennek érezve, hogy a másik ágyára üljön.

Viktor egy pillanatra ránézett a levesestányér fölött. Ő tényleg azt hitte, hogy ha hazahozta, magára hagyja majd.

– Nem lepett volna meg, ha megteszed! – kapott be még egy kanállal a levesből. – Nem lenne kötelességed itt maradni, és istápolni engem!

– Fogd be, és egyél! – szólt rá szelíden Kornél.

Nem tudta a választ arra, hogy miért marad, csak azt érezte, hogy akarja. Kavarogtak benne a gondolatok, érzések, ahogy a férfira nézett. Ugyanott állt, mint tíz évvel korábban: fogalma sem volt, mit akar igazán Viktortól

– Jól van! Papucs is lesz nálad? – kuncogott Viktor, és fejezte be az evést, majd a gyógyszert is bevette. – Elégedett vagy?

– Teljes mértékben! – vigyorgott Kornél. – Mióta megismertelek, először csinálod, amit kértem!

– Mert nem vagyok az a szófogadó típus! Anyu is kért, hogy menjek egyetemre, de nem! – nevette el magát a barna szemű férfi. – Szakmunkás után dolgozni kezdtem!

– Most komolyan, olyan vagy, mint az unokaöcséim! Minél betegebbek, annál nehezebb ágyba dugni őket! – nevetett Kornél, miközben felállt.

Elvette a tálcát, majd finoman a matracra nyomta a láztól piros arcú férfit, végül betakargatta. Mikor rájött mit is csinál, egész testében megremegett. Nem igazán érezte magát normálisnak ebben a szituációban.

– Makacs vagyok, ez családi vonás! – sóhajtott fel Viktor, ahogy az ágyra ért a háta. – Mázlink van! Lőrinc nem írt, így hazahozza a gyerekeket!

Kornél nem volt ettől az információtól elragadtatva, de esze ágában sem volt a férfit magára hagyni! Viktor, az utolsó mondat után nagyokat pislogott, majd leragadt a szeme. Kornél visszaült a székre, és csak nézte őt. Az arca vörösen izzott, légzését nagyon gyorsnak érzékelte. Remegő kézzel nyúlt felé, tenyerét a mellkasára simította. Tenyere alatt hevesen vert a szíve is. A láztól igen gyors ritmusra váltott. Kornél nem akarta levenni a kezét, félt, hogy ha nem figyel, baja lesz a férfinak, amit nem akart. Most, hogy végre partot ért az önvád tengerén, szerette volna, ha ezúttal jó emlékeket hagy a férfiban.

Az arcára nézett újra, amely már ismeretlen volt számára. Férfivá vált, megkomolyodott, egy életnyi terhet cipelt a hátán. Finom vonásait tekintetével követte, le a nyakán át a kezéig, amelyet itt-ott hajszálvágások csúfítottak. Keményen dolgozott, nevelt, oktatott, és megtanult túllépni a történteken. Őt, Kornélt, mindenki támogatta, szerette, mégis képtelen volt nyílt szívvel élni! Sőt! Most készült megbántani még egy jó embert! Úgy érezte, hogy nem érdemel bocsánatot, nem érdemel társat vagy szerelmet, mert olyan, mint egy koordinálatlan kisgyerek: amihez csak hozzáér, ripityára törik. Viktor összerakta magát, de ő tudta, a seb örökké ottmarad, hirdetve, hogy mit képes tenni egy emberrel egy másik.

***

Kornél az udvaron sétálgatva várt. Tudta, hogy az ikrek lassan hazaérnek. Ő eleinte csak ült, Viktort figyelve, tikitakizva a gondolataival róla, majd Dorianről, akivel csetelt is kicsit. A férfi még mindig nagyon élénknek tűnt. Rettegett tőle, hogy ő tépi ki szárnyait, de tudta, hogy muszáj lesz.

Kinyílt az ajtó, amelyen berohant Ernőke, egyenesen hozzá.

– Hogy van a bátyó? – zihálta.

– A nap nagy részét átaludta. – felelte Kornél. – Hol felment a láza, hol le.

– Megnézhetem? – kérdezte reménykedve.

– Inkább ne! Fene tudja, mi a baja, ne kapd el!

A kisfiú elkomorodott. Közben befutott Esztike és Lőrinc is. Az utóbbi Kornél láttán olyan arcot vágott, mintha szorulása lenne.

– Mossatok kezet, öltözzetek át! – küldte be a gyerekeket a férfi, mire az ikrek a házba siettek.

Lőrinc és Kornél egymást méregették. Tíz éve történt, de még bennük dobogott az a délután.

– Nem hittem, hogy újra látom a képed! – köpte Lőrinc, és beindult Viktor szobájába, mert nem bízott Kornélban, hogy rendesen el tudta látni legjobb barátját. – Nekem megengeded, hogy ránézzek?

– Te felnőtt vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Az sem érdekel, ha elkapod ezt a nyavalyát! – felelte cseppet sem kedvesen Kornél. – És számomra sem szívderítő téged látni!

– Magasról teszek rá, hogy téged mi érdekel! Azok után, hogy gyökerestől téptél ki egy épp nyílni kezdő virágot! – mosolyodott el gúnyosan Lőrinc. – Mondd, hány pasit és csajt vertél át azóta?

– Semmi közöd az életemhez! – sziszegte Kornél. – Viktor beengedett a sajátjába most. Próbáljuk kijavítani, amit elcsesztünk! A velem való faszkodás helyett inkább segíts neki!

– Akkor is az élete része akarsz lenni, amikor te Németországban leszel? – kérdezte meg Lölő gúnytól csöpögő hangon. – Akkor is, amikor visszamész? A te lelki békéd miatt vagy most itt? Azért, hogy megnyugvást szerezz a lelkifurdalásodra? Így nyugodt lehetsz majd otthon!

– Nem egyedül hoztam meg a döntést! – kiáltott fel Kornél az igazságtalanság hallatán. – Viktor képes volt felém nyitni! Nem én kertem rá! Ha rajtam...

Nem tudta befejezi, mert Ernőke zokogása félbeszakította. Arrafelé fordult, amerről a zaj jött. A ház bejárata előtt, térdére hajolva zokogott a kisfiú. Lőrinc azonnal keresztfia mellett termett, és átölelve őt próbálta nyugtatni. Haragos tekintete Kornélra szegeződött.

– Viktor mindig is ostoba volt, főleg, ha rólad van szó, de olyan nekem, mint a testvérem! – puszilta meg Ernőke feje búbját, és az ölébe véve kezdte el ringatni. Nem volt már olyan kicsi, de így is elbírta. – Ahelyett, hogy vitatkoznánk, vigasztaljuk meg Ernőkét, mert úgy látszik, hogy ebben a családban Eszter nénin kívül, mindenki fejét elcsavartad!

Kornél szégyenkezve sétált oda a szepegő kisfiúhoz.

– Ernőke! – érintette meg a vállát Kornél, de a kisfiú nem figyelt rá. – Németországban élek, ott van a munkám, és ott van sok barátom, de képzeld el, hogy itthon is akad ám! – folytatta nagyot nyelve Kornél.

– Miért nem mondtad el, hogy kint laksz? – kérdezte Ernőke halkan. – Akkor a kezdetektől számítok erre, és most nem esett volna ilyen rosszul! – kapaszkodott Lőrincbe, akinek a tekintete ellágyult Ernőke láttán. – Azt hittem, barátok vagyunk!

– Először nem is gondoltam, hogy rád tartozik! – mondta őszintén a férfi. – Azután meg elfelejtettem melletted! – füllentett kicsit Kornél, erre a kisfiú arca felragyogott, Lőrinc viszont grimaszolt, de nem szólt. – Az a jó ebben a században, hogy nem kell heteket várni egy levélre, vagy vagyonokat fizetni egy-egy hívásért! Van már videóhívás, chatfelületek, amelyeken lehet beszélgetni.

– Csak érveket az igazságra! - morogta halkan Lőrinc. – Ernőke! Ha folytatni akarod Kornéllal a beszélgetést, meg kell kérdezned anyukádat, hogy szabad-e. Arra fel kell készülnöd, hogy Viktor hetente fogja nézegetni a levelezésedet!

– Levelezzen ő is Kornéllal, úgyis jóban vannak! – vágott vissza Ernőke, mire a két férfi összenézett. Kornél füle égett, Lőrinc pedig azt üzente a tekintetével, hogyha megbántja a két fiút, kivégzi! – Nem ugyanolyan így, de dolgozni kell! – sóhajtott fel Ernőke. – Délután kivel leszünk, ha a bátyó fetreng?

– Velem! – mosolygott rá Kornél.

Ernőke szeme felcsillant, majd leugrott Lőrinc öléből.

– Van egy csomó társasom és kirakóm!

– Nekem nincs kedvem most társasozni! –sóhajtott fel Lőrinc. – Játszhatunk, vagy bármi, de nem akarok órákat ülni egy társas felett! Bújócskázzunk!

– Elbújhatsz odakinn is! – nyögte oda Kornél Lőrincnek, aki haragosan nézett rá, de nem volt ideje szólni, mert Esztike kiszaladt. – Esztike a hunyó! – rikkantotta Kornél, és elszaladt, miközben a kislány számolni kezdett.

Elbújt a kis ház mögött, hátát a falnak vetette. Felnézett az égre, szaporábban vette a levegőt. Elmehetett volna, de nem akart. Fogalma sem volt róla, ez neki most miért jó, de nem is gondolkodhatott sokat, mert Eszter megtalálta, így kergetni kezdte, ő pedig sikongatva szaladt el előle. Lőrinc és Ernőke egy helyre bújtak. Tudták, hogy senki nem menne a faforgácsok, kisebb törmelékek közé, amelyek az udvar egy részén voltak hatalmas dombot alkotva. Izgatottan várták, hogy mikor találják meg őket.

Viktor az ablakból figyelte, ahogy a testvérei játszanak Lőrinccel és Kornéllal. Mosolygott, bár furának vélte az egész szituációt. Boldognak érezte magát, ha nem is értette miért, bár tudta, hogy Lőrinc szívből gyűlöli Kornélt, amit valahol mélyen meg is értett. Megzavarni a pillanatot azonban nem szerette volna, ezért csak bentről figyelte őket. Jobban volt már, de még gyengének érezte magát. Elnézve a mosolygó Ernőkét még szerencsésnek is érezte kicsit magát, hogy ledöntötte a lábáról a nátha és a kimerültség egyvelege, mert testvére végre felszabadultan játszott a cseppet sem könnyű életében.