– Beszélnünk kell a délután történtekről! – szólalt meg Eszter, mikor hazaért fia a munkából. Nem akarta azonnal letámadni, de a történtek benne is fájdalmat élesztettek.

– Kinn! – indult meg a nő kifelé az udvarra.

Nem akarta, hogy kisebb gyerekei halljak a szavaikat. Viktor egy szó nélkül fordult meg, és lépett ki a házból.

– A műhelyemben, az mégiscsak hangszigetelt, és van egy olyan érzésem, hogy nem fog épp simán menni a beszélgetés! – morgott a barna hajú férfi. – Amellett, eszedbe ne jusson Ernőt védeni! – figyelmeztette az anyját.

Úgy érezte, hogy a férfinak ez a kirohanása volt az utolsó csepp a pohárban! Nem volt hajlandó anyja egyetlen érvét sem elfogadni immár! Eszternek eszében sem volt ilyet tenni! Sokat gondolkodott az elmúlt órákban, miközben a gyermekeit vigasztalta, akik folyamatosan bújtak hozzá. Gyűlölte az apjukat, amiért ezt teszi velük szimplán bosszúból!

Bólintott, majd követte fiát a műhelybe. Ahogy belépett, megcsapta a faforgács illata, amitől a szíve fájón dobbant. Viktor jutott eszébe, a férfi, akit tényleg szeretett, aki itt igyekezett kifaragni a bölcsőt érkező gyermeküknek. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Eszter a székhez csoszogott, mert rettenetesen fájt a lába.

– Én tényleg hittem, hogy tud normális lenni, hisz nagyon örült, mikor kiderült, hogy érkeznek! – magyarázta Eszter.

Szerette volna, ha kisebbik gyermekeinek van apja, de már érezte, hogy erre nincs esély.

– Azonban te engem, és az ikreket választottad helyette, és most bosszút áll! Add be a kizárólagos felügyeletre a kérelmet!

Viktor a munkaasztalhoz lépett, ahol egy asztal négy lába várta, hogy kidolgozza.

– Segítek! Mindenben segítek! Csak anya, kérlek, – egy pillanatra az anyja felé fordult, szemeiben csillogtak a könnyek – a kicsik ne menjenek azon keresztül, amin én!

– Nem helyezhetek rád ekkora súlyt, hisz te sem éltél még igazán! – sóhajtott fel Eszter, de tudta, hogy a bátyjuk az egyetlen esélye a gyerekeinek, ha vele valami történik. – Nem szerettél igazán! Nem éltél senkivel! Azt se akarom, hogy egyedül éld le az életedet, feláldozva magad a testvéreidért!

– Mert eddig nem ezt tettem, ugye?

Viktor visszafordult az asztallábakhoz. Már csak a csiszolás volt hátra, és a lakkozás. Elővette a csiszolópapírt, és óvatos mozdulatokkal nekilátott.

– Én vállaltam, hogy itt vagyok! Én nem mentem egyetemre, és én nem tanultam tovább, mert nekem nem maradt más, csak ti és Lölő! Jó állásom van! Annyit keresek, amennyit Ernő soha nem fog! Ha kell, leszek én a törvényes gyámjuk! Neked csak be kell menni, és kérvényezni!

– Apjuk helyett lettél az apjuk! Ennek rohadtul nem így kellene lennie! – fakadt ki Eszter. – Nem Ernőnek kellene az apjuknak lenni, hanem Viktornak! Itt kellene lennie! Veled, veletek! Neki egy perc fennakadása sem lett volna azzal, hogy meleg vagy! Az sem érdekelné, ha Ernőke rózsaszín pólóba grasszálna, és gyöngyöt fűzne egész nap! Egy normális világban te gyerek és kamasz maradtál volna sokáig! A szobádból húztunk volna ki a pasiddal, hogy enni, és fürödni is kell néha! De elcseszte az élet, elcsesztem én is... és borzasztóan hiányzik az apád! – sírt fel a nő, és arcát a tenyerébe temette.

Viktor letette a csiszolópapírt, és az anyja elé guggolt.

– Nézd, az élet velünk mostohán bánt! Velem különösen, de itt vagyok! Jól vagyok, és az ikrekért bármit megtennék! – emelte meg az anyja arcát, és lágyan mosolygott rá. – Ezért sem szabad hagyni, hogy az ikrekkel ezt tegye! Tudom, hogy mi lüktet benned! Nekem is hiányzik apa, de tudom, hogy büszke lenne rám! Te mondogatod, hogy olyan vagyok, mint ő! Kérlek! Szabaduljunk meg egyszer s mindenkorra Ernőtől, hogy a kicsik további élete ne legyen szenvedés!

– Nem tudok mást tenni, csak bízni benned, kisfiam! – puszilta meg Viktort az édesanyja. Borzasztóan bánta azt a pár évet, amit egymástól elfordulva éltek le együtt!

– Holnap benyújtom a kérvényt, de nem lesz egyszerű menet! Ernő ki fog akadni!

– Ernőt majd lerendezem! – csillant Viktor szeme vészjóslón. – Te tedd meg a lépéseket, én beszélek Lőrinccel, hogy cserélje le a zárakat még ma! Milyen jó, hogy lakatos lett belőle!

– Mihez kezdenék nélküled? – ölelte át az előtte guggoló férfit Eszter. – Problémás kamasz voltál, de egyre jobban hasonlítasz apádra!

– Ja, csak apa ennyi idősen már beteg volt. – szomorodott el Viktor. – Holnap, amíg a kicsik a táborban vannak, nem jössz el velem a temetőbe? Holnap lesz a szülinapja!

– De igen, rendbe kellene tenni már a sírját! – sóhajtotta az anyja. – Emlékszem, mennyire elképedt, mikor kiderült, hogy érkezel! Nem terveztünk még gyereket, mert egy fillérünk sem maradt a ház megvásárlása után, de hallani sem akart arról, hogy elvegyük az életedet! Kilenc hónapon át, minden áldott délután, miután hazaért munkából, fúrt, faragott, festett. Kiásta a csatornát, bevezette a házba vizet, lecsempézte a vizesblokkokat, járólapozott, laminált. – emlékezett vissza Eszter remegő hangon. – Miután hazajöttünk a kórházból, két hétig itthon volt. Az ágyból nem engedett felkelni, mert számára úgy volt helyes, hogy te meg én összeszokjunk rendesen.

– Szerintem, apa különleges volt! Emlékszem, hogy nem egy ügyfelet hagyott ott, amikor sírva jöttem haza az iskolából vagy az óvodából!

Viktor hangja is elcsuklott. Szemeiben ismét megjelentek a könnyek, és a nyíló ajtóra nézett. – Csak szeretném, ha néha úgy érezhetném, hogy büszke rám, büszke lenne arra, hogy abból a zűrös kamaszból ilyen felnőtt lettem! Még néha azt érzem, hogy ingatag talajon járok, hogy megőrülök a sok munka miatt, attól, hogy minden nap görcsben áll a gyomrom, ha Ernőre gondolok, arra, hogy bántja az ikreket...most legalább a diákok segítenek, és végre pontot teszünk Ernő ügyére is! Te sem aggódsz majd annyit!

– Apád jó ember volt! – folytatta Eszter. – Jóban voltak Ernővel. Sokat beszélgettem vele a vége felé. Apád azt mondta, hogy bízhatok benne. És én így tettem. Mindenben segített a temetés után is. Te befordultál, nem tudtam veled mit kezdeni. Egyedül éreztem magam, de Ernő ezen enyhített. Téged sem igazán bántott az előbújásodig, amit én is csak egy „jól van"- nal intéztem el. Szerettem Ernőt, de mikor ez eltűnt, akkor láttam meg, mit tett veled! Nem akarom, hogy a testvéreid ezt átéljék!

– Miért? Mit vártál? Hogy majd ujjongok, hogy apa meghalt, és minden rendben? Nekem apa volt a hősöm! – sóhajtott mélyet Viktor, és lehajtotta a fejét. – Amikor Ernő elkezdett piszkálni, utáltam, utáltalak téged, mert nem láttad, hogy mit tesz velem, és gyűlöltem a világot! Úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak, amikor hazaértem, ezért éjjeleket aludtam a temetőben apa sírja mellett tavasszal és nyáron. – nagyot nyelt, és bánatosan nézett anyja szemébe. – Utána már nem éreztem semmit! Téged sem utáltalak, Ernő meg mindig kiharcolta, hogy bunkó legyek vele. Apát emlegette, hogy mennyire csalódott volna bennem! Nem tudod, hány alkalommal akartam meghalni! Bele sem merek gondolni, hogy Ernőke hány alkalommal gondolkozott el azon, hogy jobb lenne, ha nem élne!

– Vétettem, nem is kicsit! Ha visszaforgathatnám az időt, akkor is képtelen lennék változtatni bármin is, mert Ernő és Esztike csak így születhettek meg, és kaphattalak vissza téged! – szipogott az édesanyja. – Hármótokkal kerek az életem! – simogatta meg a fia arcát. – Megvívjuk ezt a csatát, de addig tuti nem halok meg, míg gyűrű nem lesz az ujjadon! – nézett komolyan Viktorra.

– Anyu! Nézz már rám! Egy munkamániás, érzéketlen gyökér vagyok! Kinek kellenék így? –húzta el a száját Viktor. – Nem akarok több embert bántani! Patrikkal sem bánhatok úgy, ahogy! Nem várhatja tovább, hogy a szívem adom neki, amikor nem megy! El kell neki mondanom, hogy vége, ugye? A gyűrűről meg... itthon nem lehet!

– A gyűrű a jelképe valaminek, ami fontos! Apád – a mai napig nem tudom, honnan – szerzett egy pár gyűrűt, mert úgy volt, hogy nem lesz, de azt mondta, hogy így illik. Ez jelképezi az érzéseit. Az eskü teljesíti ezt ki, minden más csak papírforma! – magyarázta Eszter. – Biztosan van egy férfi, aki megdobogatja még a szívedet!

– Ezt már megbeszéltük! Nekem nem megy! Szeretnék én is szerelmes lenni, de ha Patrik nem volt képes elérni, talán nem is létezik olyan férfi, akinek sikerülhet! – vont vállat Viktor, és ropogó térdekkel felállt. – Amellett nem szeretném, ha miattam vennék a szájukra a családot. Most másra kell koncentrálnom! Ernőre, akitől meg kell védenem benneteket! Kornél is megbízott egy munkával, azt is meg kell csinálnom, mielőtt hazamegy.

Eszter a férfi nevének hallatán megrezdült. Nem akarta, hogy a fiának bántódása essen ismét miatta!

– Biztos, jó ötlet vele dolgozni?

– Megbízott egy munkával! A munka az munka, és nem számít, hogy ki a megrendelő! – lépett újra a munkaasztalhoz. – Az ügyvéd nem olcsó! Nélküle meg esélyünk sincs Ernő ellen! Nem engedhetem meg magunknak, hogy a múltbéli sérelmeim miatt lemondjak egy ilyen megrendelést! Amellett ne feledd, hogy megvédte Ernőkét is! Ti mondogatjátok állandóan, hogy nézzek szembe a múltammal! Ha megteszem, akkor az a baj, de ha nem, akkor meg az?

Eszter ezzel nem tudott vitatkozni. Nézte a fiát, aki újra elkezdett dolgozni. Tudta, hogy ők itt befejezték a beszélgetést a máról, így felállt. Megsimogatta a fia vállát, majd visszabicegett a házba, hogy bevegyen egy fájdalomcsillapítót.

Viktor elmerülten csiszolta az asztallábakat, majd felkente az első réteg színtelen lakkot. A gyantaszerű anyag szaga még évek múltán is irritálta az orrát, de kellett, hogy a fa kibírja a nedvességet, és sok minden mást is. Amíg a lakk száradt, nekilátott az asztallap előkészítésének. Vésőt ragadott, és elkezdte kivésni a mintázatot, amit megálmodott.

***

Kornél izgatottan állt az iskola kapujába. Remélte, hogy az előző napi incidens miatt nem veszik ki az ikreket a táborból! Ha csak visszagondolt rá, még mindig megütötte volna azt az apának gúnyolt lényt!

Ekkor feltűnt a sarkon az ikerpár, nyomukban az anyjukkal, aki sántított. Kornél emlékezett, hogy a nő sztrókot kapott. Úgy gondolta, hogy ennek a családnak már több gond kijutott, mint megérdemelték volna!

A két gyerek lehajtott fejjel lépdelt, de mikor Ernőke megemelte a fejét, és meglátta Kornélt, futásnak eredt. Az anyja utánakiabált, de a fiú nem állt meg, egyenesen a férfihoz szaladt, és átölelte őt. Kornél el akarta bújtatni a fiút, megvédeni bármitől.

– Örülök, hogy itt vagy, és hogy apa miatt nem küldtek el!

– Ingyen munkás vagyok, nem fognak! – felelte Kornél viccesnek szánva, de a fiú meg se rezzent. – Hogy vagy?

– Kicsit jobban. – nézett fel a vörös szemű kisfiú a férfira.

Kornél tudta, hogy igen nehéz éjszakája lehetett.

– A bátyó azt mondta, hogy nem muszáj ma jönnünk, de én akartam!

A bús, fáradt szemek szíven ütötték Kornélt. Nem érdemelt ennyire kicsiként ilyen fájdalmat!

– Tudod mit? – mosolygott rá Kornél. – Ma elkísérlek titeket a kézműves sátorba!

– Egész napra? – csillant fel Ernőke szeme.

– Igen! Te megnyugszol, a húgodat meg próbálom fékezni, hogy senkiből ne csináljon woodoobabát a gombostűkkel!

A kisfiú felkuncogott. Ikertestvére és az anyjuk ekkor értek oda. Eszterke is átölelte. Érezte, hogy az előző napi események őt is közelebb sodorták hozzá.

– Jó reggelt! – köszönt félszegen Kornél a némán vizslató nőnek.

Elég volt ránéznie, hogy tudja: a nő tisztában van vele, ki ő.

– Menjetek az eligazításra, aztán találkozunk a kézműves sátornál!

A két gyerek nagy nehezen elengedte, majd kézenfogva egymást elsétáltak, így Kornél kettesben maradt Eszterrel, amit kissé kényelmetlennek érzett.

– Köszönöm, hogy tegnap kiálltál Ernőkéért!

Eszter hangja barátságosan csengett, a szemeiben bujkáló kétkedés ellenére is.

– Ernőke elmesélt mindent! Rettenetesen restellem, hogy ennyi gondot okoz a családom! Ahogy azt is, hogy látnod kellett az exférjem kirohanását!

Eszter már távozott volna, de eszébe jutott Viktor. Legidősebb fia nem volt jól! Emésztette magát azért, mert a kicsik előtt úgy viselkedett. Megfordult, és felvont szemöldökkel figyelte Kornélt.

– Nem tudom, hogy a legidősebb gyerekem mit lát benned azok után, amin végigment miattad! Szeretném, ha nem bántanád meg újra!

– Buta, átgondolatlan húzás volt, amit a múltban tettem! Évek óta nem enged nyugodni az esemény súlya. – vallotta be őszintén Kornél. – Ahogy Viktort sem. Talán lehet esélyünk bezárni egy borzasztó fejezetet életünk könyvében!

Csak reménykedett, hogy van rá lehetőségük.

– Jó lenne, de Viktor esetében más a helyzet! – komorodott el Eszter, és tekintetével egy padot kezdett el keresni. – Soha nem tette túl magát a történteken igazán, csak eltemette. Egy idő után már nem téged, önmagát vádolta. Az önvád jobban megmérgezi a lelket, de neked ezt tudnod kell!

A nő lába megbicsaklott, így Kornél a karja után kapott, és a padhoz vezette, ahová segített neki leülni, majd ő is mellé huppant.

– Későn ismertem meg Viktort, amikor már minden elszabadult! Meg akartam állítani, de nem tudtam! Úgy éreztem, az a legjobb, ha soha többet nem hall rólam.

– Az soha nem megoldás! Lehet, hogy először az öklével találtad volna magad szemben, de utána leült volna veled megbeszélni a dolgokat.

Eszter hangja elcsuklott, ahogy elmerengett.

– Nem kívánom, hogy átéld azt, amit nekem kellett! Évekig rettegtem attól, hogy elveszítem! Éjszakákon át álltam az ajtajában, hogy nézzem, mikor vágja fel az ereit! Nem csak te eszméltél fel túl későn! Én sem vettem észre, hogy mi zajlik le benne! Korán jöttem össze Ernővel, és nem vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy terrorizálja Viktort! A fiam eleinte az ikrekkel sem foglalkozott! Rettegve maradt kettesben velük, mert félt, hogy egyetlen mozdulatával kárt tesz bennük! A mai napig fél szeretni! Látom rajta, hogy imádja a testvéreit, de fél ezt kimondani, mert attól retteg, hogy magára hagyják, ahogy én, az apja, és te is tetted!

– A múlton már nem tudok változgatni! – állt fel Kornél, mert hallotta a jelzőcsengőt. – Azt magunkkal kell hurcolnunk mind a kettőnknek, de a jövőn könnyíthetek, oda már nem kísérem őt! Most megyek, mert Ernőke vár. – fordított hátat zakatoló szívvel Eszternek. Felkavarták a nő szavai, még cudarabbul érezte magát, mint éveken át! Tönkretett egy életet, talán végleg!

Eszter szomorkás arccal állt fel, és elindult haza. Sajnálta Kornélt, de a fiát még jobban féltette! Lassan bicegett hazáig. Mélyen a gondolataiba mélyedve: vajon jó döntést hozott-e azzal, hogy beszélt Kornéllal?

***

Kornél mosolyt erőltetett az arcára, úgy kísérte el az ikreket a megfelelő sátorhoz. Azt hazudta mindenkinek, hogy meghúzta a bokáját. A helyettesítő tanárnak nem tetszett, hogy neki kell mennie a pályára, de csak grimaszokat vágott. A sátorban várakozó, fiatal tanítónő viszont örült Kornélnak, de a férfi rá se hederített. Őt csak az ikrek érdekelték.

Esztike kötőtűért szaladt. A sátorban többségében lányok voltak, így Kornél remélte, hogy a lány senkibe nem állítja bele őket! Leült egy kényelmes babzsák fotelbe. Egy kissé setén, de odafigyelve kezdett el kötni.

Ernőke a gyöngyöket figyelte, de nem lépett arra.

– Ha ahhoz van kedved, csináld nyugodtan! – taszította a színes golyókkal teli asztal felé a fiút, aki bólintva odasétált, majd maga elé vette a gyöngyszövő keretet.

Kornél meg sem lepődött, hogy a kisfiú tudja, hogyan működik.

Csend szállt rájuk, talán túlságosan is nyomasztó. Kornél figyelte a kisfiút, aki hol felfűzött egy gyöngyöt, hol nagyot ásított.

– Fáradtnak tűnsz! – simogatta meg Ernőke fejét Kornél, mikor már percek óta nem beszélt a kisfiú.

– Nehezen tudtam elaludni. – vallotta be a kissrác, miközben igyekezett egy gyöngyből készült könyvjelzőt megalkotni. – Megijesztett apa, és a bátyó is.

– A bátyád félt benneteket! – védte meg azonnal Kornél a testvérét.

– És te? – kérdezte meg hirtelen, szemét a férfira emelve.

Kornél látta benne azt, hogy a kisfiú szeretetre vágyik! Tudta, hogy a családjától megkapja, de ő többre vágyott, amiért nem hibáztathatta. Egy elcseszett apja volt, aki folyton csak kritizálta, megalázta.

– Aranyos kisfiú vagy! – mosolygott rá Kornél. – Okos, és ügyes sok dologban, de a kirohanásokat nem tudod kezelni. – Ernőke elszontyolodott. – Ez nem azt jelenti, hogy gyenge vagy! – jelentette ki Kornél azonnal. – Ez azt jelenti, hogy más szinten állsz, mint az átlag. Itt más szinten! – kocogtatta meg a fejét. – A világ nagy tudósai soha nem voltak a szavak emberei. Sokuk például nagyon későn kezdett beszélni.

– Én is későn kezdtem. – nézett fel reménykedve a srác. – Mikor elsősök lettünk még alig beszéltem. Azt hittem, hogy buta leszek, de nagyon gyorsan megtanultam mindent. A többiek még csak makogva olvastak, én már folyékonyan! – mesélte kihúzva magát. – Másodikban a szorzótáblát még keverték, mikor én már tudtam az egészet! Egyszerűen megragad!

– Te ebben vagy jó! – bólintott Kornél. – Ma már többre mész azzal, ami a fejedben van, mint az erővel, de akkor is meg kell tanulnod kiállni magadért, mert sok ember viszont csak az erőszak nyelvén ért! – sóhajtott fájdalmasan Kornél.

Neki is volt ebben bőven része!

– A bátyó is sokat verekedett. – folytatta a munkát Ernő.

– Védekezett! – felelte a férfi.

Mostanában sokszor eszébe jutottak a régi idők, ahogy Viktor mindig csak védekezett, támadni ritkán látta, de ehhez ennyi év kellett, hogy megértse.

– Az osztálytársai többségét ismerem, de rólad soha nem beszélt. – nézett rá újra a kisfiú. Kornél szíve félrevert, a lelkifurdalás ismét a zsigerekig mart belé, de igyekezett nem pánikba esni a fiú előtt.

– Mondtam már, hogy csak fél évet jártam hozzájuk. – nyelt egyet.

– Miért? – szegezte neki a kérdést Ernő.

Kornél szíve még hevesebben kezdett verni. Vádolta ismét: mert tönkretett egy életet, talán örökre! Nézett a fiú kérdő szemébe. Nem akart hazudni, de most nem volt más választása! Nem is igazán maga, inkább Ernőke miatt. A fiú élete csupa zökkenő. Ő úgyis visszautazik Németországba, nem kell, hogy még egy terhet a nyakába tegyen!

– Elmentem dolgozni. – felelte a részigazságot. – Budapestre készültem tanulni, és az drága hely!

Remélte, hogy a kisfiú ezt elfogadhatónak találja.

– Egyszer én is egyetemre megyek! – jelentette ki. – Esztike mindig azt mondja, hogy nem lesz rá pénzünk.

– Vannak állami szakok.

– De én orvos akarok lenni! – vallotta be pirulva, majd visszafordult a munkájához. – Meg akarom gyógyítani anyut! Azt mondták, hogy már soha nem lesz a régi! – csuklott el a hangja egyre jobban.

Kornél szíve fájón dobbant, így átölelte a kisfiút.

– Ne add fel az álmaidat! – kérte tőle.

Ernőke letörölte a könnyeit, majd bólintott.

– Most ezt akarom megcsinálni! – mutatott a munkájára. – Adogatod a gyöngyöket? – kérte kedvesen Ernő, mire Kornél gyomra összeugrott, mert realizálta, hogy heteken belül eltűnik a fiú mosolya, ha megtudja, hogy ő visszamegy oda, ahonnan hazalátogatott.

De egyelőre még békét akart neki adni, egy kis illúziót, hogy minden rendben van. Ráér még megtudni az igazságot!