Kornél megkövülten bámult fel a férfira, akit utoljára tíz évvel korábban látott, és soha nem tudott elfelejteni igazán. Minden egyes nap nyomasztotta a tette, és vádolta abban a pillanatban, ahogy boldog lehetett volna.

Nem mert levegőt venni, de tekintetét elszakítani sem az immár rá fókuszáló barna szempárról sem. Látta a pillanatot, amikor a szemek tulaja rájött, ki az, aki némán figyeli őt a padlóról.

Az évek meglátszottak Viktoron, ezt el kellett ismernie Kornélnak. Az arca markánsabbá vált, kamaszos vonásai eltűntek. Egy ízig-vérig felnőtt férfit figyelt, aki olyan óvatosan ölelte a testvérét, mintha a legnagyobb kincs lenne számára. Emlékezett rá, hogy mennyire nem akarta őket. Szinte tombolt, most mégis védelmezően ölelte magához a fiút. Már értette, hogy miért érezte magát furcsán az ikrek közelében, akaratlanul fedezte fel vonásaikban az egykori osztálytársát.

Itt volt az esély, hogy lelkiismeretét megnyugtassa, de sem mozdulni, sem megszólalni nem tudott. A múltnak történései, a háborgó szempár belefojtották a szavakat. Csak ült, és bámult rá. Vagy várt talán? Esetleg azt, hogy a vihar kitörjön, és rázúduljon? Tudta, hogy megérdemelné, de a férfi nem mozdult, nem is beszélt.

Viktor meredten nézte Kornélt. Szemei kistányérnyira nyíltak, ahogy rájött, ki az, aki őt figyeli. Az idő Kornélon is meglátszott: felnőtt lett, de benne még a tíz évvel korábban sebet okozó kamaszfiú élt. Az, aki bocsánatkérés nélkül ment el! Nem telt el úgy nap, hogy ne fájt volna neki, az, amit a másik tett! Ahogy felismerte, kiabálni szeretett volna, tombolni, mint régen, de nem tette. Az öccse előtt nem tehette! Ernőke láthatóan felnézett Kornélra, nem tehette meg, hogy lerombolja a fiúban lévő képet! Nagyot nyelt, próbált türelmet erőltetni magára, de nehezen ment neki, mert legszívesebben ordított volna Kornéllal, hogy hagyja békén a családját!

A pillanatok csak teltek, egyikük sem tudott beszélgetést kezdeményezni. Elvesztek a múltban, elvesztek abban az érzésben, amit egymásnak okoztak.

– Viktor! – engedte el hirtelen Ernőke a nyakát, és mosolyogva Kornél felé fordult. – Róla meséltem! Ő olvasta, amit én is, és ő állt mellém, ő megért! – mesélte lelkesen csillogó szemekkel a fiú, amitől Kornél gyomra nagyot rándult.

El sem tudta képzelni, hogy mennyire csalódott lenne, ha rájönne, ő nem az, akinek hiszi. Nem egyenes ember, hazudott, megbántotta a testvérét, akit imádott a fiú.

Viktor karjaiban az öccsével állt, és még mindig mereven bámult előre. Ajkai remegtek, ahogy Kornélt nézte. Lelke fájón rezzent, ahogy megelevenedett előtte a múlt. Barna szemei riadtan kerekedtek ki, és észrevétlenül igyekezett az öccsével együtt kifarolni a kis szobából. A szíve hevesen kezdett el dobogni. Maga előtt látta azt a Viktort, aki még sírt, aki kereste a megnyugvást a feldúlt lelkére. Egészen a falig lépdelt hátra, hogy minél távolabb legyen a férfiól, akinek az arcára kiült ugyanaz a döbbenet. Szemtől szemben álltak ennyi év után, és neki fogalma sem volt, hogy mit kezdjen a helyzettel! Öccse mintha beszélt volna, de nem hallotta a szavát. Gondolatban valahol messze járt. Visszament a múltba, ahol megismerte Kornélt. Hirtelen a szalagavató éjszakáján találta magát. Ott állt, és nézte, ahogy a szerelmi vallomás után elszalad.

– Viktor! – Ernőke erőteljesebb hangja zökkentette vissza a valóságba. – Jól vagy? Bátyus!

– Jól vagyok! – mosolyodott el a férfi kényszeredetten, gyenge, erőtlen mosoly volt, de elég ahhoz, hogy megnyugtassa Ernőkét. – Keressük meg Esztikét, és menjünk jó?

Bólintott a fiú, de egy percre sem vette le a tekintetét a bátyjáról, akin látszott, hogy nem találja önmagát. Mindig is csendesebbnek ismerte, de most magához képest is túl halk volt. Tekintetében ott vibrált a múlt, amit Ernőke nem ismert teljesen.

Kornél nem bírt felállni. Izmai nem engedelmeskedtek neki, ahogy a hangját sem bírta használni. Nem állt készen egy ilyen találkozásra! Azóta az éjszaka óta, hogy eljött a sufnijából, tudta, hogy összefuthat vele. Elmenekült, hogy az esélyeket csökkentse. Eddig jól ment. Egyszer sem találkozott vele az évek alatt. Azt sem tudta, hogy a városban lakik-e még. Volt, hogy megfordult az agyában, mi lenne, ha találkoznának, de minden alkalommal, amikor elhagyta szülővárosát, megkönnyebbült, hogy erre nem került sor! Most azonban ott állt előtte teljes valójában, férfias mivoltában, de mégis gyengéd mozdulatokkal Ernőke irányába. Nem tombolt, de Kornél látta, hogy görcsösebben öleli testvérét. Tudta, hogy mondania kellene valamit, de még felállni is képtelen volt.

– Kornél! – szólt hozzá Ernőke, mire Viktor látványosan összerezzent.

A kisfiú ekkor leugrott az öléből, és visszasétált a másik férfihoz.

– Miért nem állsz fel? Beteg vagy? – kérdezte aggódva.

– Minden rendben, – szólalt meg halkan Kornél – csak a guggolást nem bírja a térdem. – mosolygott szelíden a fiúra. – Menjetek Esztikéért, anyu elengedi haza!

– Nem is akarod megismerni a tesót? – érdeklődött kissé döbbenten a fiú.

– Ismerem őt. – lehelte Kornél. – Egy ideig egy osztályba jártunk. – mondta el a részigazságot.

– Menjünk, Ernő! – kérte határozottabban Viktor.

A kisfiú bólintott. Elköszönt Kornéltól, majd visszaugrott Viktor ölébe, aki köszönés nélkül, szapora léptekkel hagyta el a termet.

Kornél egyedül maradt. Az emlékek azonnal rátörtek! A szíve hevesebben kezdett verni, a vád, amely egy évtizede benne él, még hangosabban kezdett dübörögni benne! Elég volt ránéznie a másikra, hogy tudja: más lett! A tekintete már nem volt a régi! Nem volt benne játék, maró gúny sem, csak sok-sok magány! Én tettem volna ezt vele? Ez járt a fejében folyamatosan. Elképzelése sem volt, hogy mit zúzott össze akkor a fiúban, de nem maradhatott mellette, tudta jól! Elfutott, maga mögött hagyta őt, aki talán kicsit bízott is benne! Összetörte, megalázta, játszott vele! Bosszút akart valakiért, akiről azóta már semmit sem tud. Könnyeket akart felitatni másokéval, a vége azonban saját lelkének megtörése lett!

– Minden rendben, kisfiam? – guggolt le mellé az anyukája.

Ő felnézett rá. Egész testében remegett.

– Ernőkéék elmentek? – kérdezte halkan.

– Karolina azt mondta, hogy igen. – bólintott a nő. – Sápadt vagy! – emelte meg kezét a nő, hogy fia homlokára simítsa tenyerét, de Kornél megállította a mozdulatában.

– Nem vagyok beteg. – mondta csendesen a férfi. – Nem kaptam el semmit...Én...Ernőke... – nagy levegőt vett. – Esztike és Ernő Viktornak a testvérei! – szakadt fel belőle.

– Annak a Viktornak? – kérdezte halkan édesanyja, mire Kornél bólintott.

– Anyu, még mindig fáj! – remegett meg a szája Kornélnak. – Nem akar elmúlni!

– Őrült nagy butaságot csináltál évekkel ezelőtt! – simította tenyerét a fia arcára. – Lehet, itt lenne az ideje pontot tenni a végére, hogy ne ostorozd magad még ötven éven át egy kamaszkori botlásért! Eltelt tíz év. Felnőttetek. Ami akkor nem működött, talán most fog! – biztatta az édesanyja, amiért Kornél hálás volt, bár kételkedett benne, hogy Viktor hajlandó lesz vele valaha is szóba állni, amit megértett.

Megbántotta, hazudott neki, összetörte és magára hagyta, szétzúzott talán egy jövőképet is benne.

***

Viktor erősen figyelte a megkopott kövezetet, amelyen sétált. Nagyokat nyelt, ahogy próbálta csillapítani felgyorsult szívverését. Azt hitte, hogy túl van rajta, hogy már nem okozhat neki fájdalmat a másik, de a felbukkanása felidézett benne mindent! Azt a mérhetetlen fájdalmat, amit érzett, a kínokat, amelyek béklyóba fogták a lelkét.

– Elmeséled, hogy mi történt? – kérte halkan Viktor, hogy addig se Kornélon kelljen gondolkodnia. – Ki bántott?

– Ellökött! Fociztunk, és ellökött! – fakadt ki Ernőke. – Utálom a focit!

– Tudom!

Haragudott nagyon az öccse apjára, amiért ezt tette a fiával!

– Otthon odaadom az egyik könyvem, és elolvashatod! Most nyugodj meg!

A kisfiú remegő szájjal bólintott.

– Tényleg osztálytársak voltatok Kornéllal? – érdeklődött a kisfiú. – Láttam a tablóképedet, de őt nem.

– Fél évig jártunk csak egy osztályba. – válaszolt kelletlenül Viktor.

Kerülni akarta a témát, de tudta, hogy képtelenség lesz, így megszaporázta a lépteit. Megérkeztek oda, ahol Eszter várt rá. Az ajtó felé lépett. Ahogy benyitott rajta, Eszterrel találta szemben magát, aki morcosnak látszott. Szeme azonban felcsillant, amikor meglátta Viktort. Szélesen elmosolyodott, és odafutott. Átölelte a férfit, aki visszaölelte őt. Imádta őket, de a gondolataiból mégsem tudták elűzni a férfit, akit pár perce hagyott maga mögött. Nem bízott benne, számára még mindig ugyanaz a kamasz volt, aki összetörte őt szívben és lélekben! Borzasztó nagy pechnek érezte, hogy Ernő épp vele talált közös hangot! Óvón magához szorította a testvéreit. Elsétált velük a legközelebbi padig, és alaposan szemügyre vette őket. Esztikén látta a verekedés nyomait, mégsem tette szóvá. Úgy érezte, az a fiú megérdemelte, bár elhatározta, hogy beszél a húga fejével ismét.

– Köszönöm, hogy ellátta, ha nem gond, most hazaviszem. Esztikével meg elbeszélgetek arról, hogy ne verekedjen! – fordult a fiatalabb tanítónőhöz, aki mindig vágyakozó szemekkel vizslatta.

A nő bólintott, majd kisétált a teremből.

– Te beszélsz? – háborodott fel a lány, mikor már csak hárman voltak. – Te is végigvertél mindenkit, aki csúnyán nézett rád, vagy sértegette Lőrinc bátyót!

– Az más volt! Én fiú vagyok! Nekem sem kellett volna! Az erőszak nem megoldás! – ismételte ugyanazt, amit anyja is éveken át.

– Ne gyere már ezzel a fiús dumával! – förmedt rá a húga. – Mondd már meg, hogy miért lett a vagány Viktorból az, aki?

Viktor elsápadt. Látványosan vált fehérré, és úgy érezte, hogy remegni kezd, mert Kornél arca ismét az agyába férkőzött. Látta maga előtt a kamaszfiút, de azt is, akivé vált. Rettenetesen fájt még mindig neki! A rengeteg átsírt éjszaka jutott eszébe, a fájdalom, amibe majdnem belehalt! Ernőke volt az, aki mielőtt bárki is észrevehette volna, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, magához húzta. Csúnyán nézett Esztikére, aki felfogva, hogy mit is mondott, szintén megölelte a bátyját. A férfi visszanyelte könnyeit. Gyűlölte, hogy újra látnia kellett, de azt még jobban, hogy ennyi év után is fájdalmat okoz neki Kornél!

Elindultak haza, mikor úrrá lett magán Viktor. Az úton végig gondolkodott. Nem tudta kiverni a fejéből azt a képet, amikor Kornél meglátta őt. Megdöbbent! Pont úgy, ahogy ő is! Nem hitte, hogy viszontlátja még! Lassan haladtak Ernőke miatt. Erről is Kornél jutott eszébe! A bűntudat, amit érzett, amikor leöntötte hidrogén-peroxiddal, vagy az, hogy milyen jól érezte magát a társaságában, de az is, amikor faképnél hagyta.

Otthon odaadta Ernőkének az egyik könyvét, és a fészerből kialakított kis menedékébe bújt el. Szabadnapja volt, de úgy érezte, hogy ha nem áll neki dolgozni, akkor felemésztik az események! A lelkében a látszólagos béke megtört, a víz felszínét már elérték a közelgő vihar szelei, a partot vadul nyaldosták a hullámok! A csónakot erősen sodorta az orkán oda, ahonnan egyszer már elindult! A fekete felhők lassan fedték el a kék eget, és ő ugyanott találta magát, mint évekkel korábban! Üresnek és sebezhetőnek érezte magát, és védtelennek!

A meghagyott fészerben ügyködött, ami köré kiépített magának egy kisebb életteret: a szobáját, amelyben aludt, és egy fürdőt. A testvéreinek szánt szekrényeken munkálkodott, amikor Eszter megjelent. Amíg ő a táborba ment, addig nekiállt főzni. Aggódott Ernőkéért, de amikor a fiú elmesélte, hogy Viktorral mi történt, megijedt.

Látva, hogy a fia dolgozik, összeszorult a szíve. A barna szemek fénytelenül figyelték a keze alatt megmunkálandó fát, amelyen vésővel dolgozott. Azt sem vette észre, hogy az anyja bejött.

– Jól vagy?

Eszter hangjára megugrott, és a tenyerébe állította a vésőt.

– Ernőke elmondta, hogy mi történt.

Fia vérző kezére nézett, és eltűnt egy pillanatra a fürdőben. Viktor addig is elmerengett. Azok az idők jutottak eszébe, amikor még Ernő velük lakott. Akkor az anyja sem így állt hozzá. Az az állat majdnem elválasztotta őket egymástól! Mélyet sóhajtott, és nem érdekelte, hogy a tenyeréből ömlik a vér, folytatta a munkát. Anyja kezei állították meg. Óvatosan leültette az egykoron félkész hintaszékbe, amely már befejezetten állt a munkaterület egy tisztábbnak nevezhető, bár elég poros részén, és megnézte, hogy mennyire mély Viktor sebe.

– Aggódom! – Viktor Eszter szemébe nézett: ott ült benne a féltés, ami kicsikart a férfiből pár könnycseppet. – Nem szeretném látni, hogy megint összetör!

– Ernőke ne tudja meg! – nézett félre Viktor, és hagyta, hogy anyja bekösse a kezét. – Kedveli Kornélt, aki kedves hozzá. Ne tépjük ki az épp kinyíló virágot!

Eszter bólintott. Az aggodalom és a féltés nem tűnt el a szemeiből, de tudta, hogy már nem az a kamaszfiú ül előtte, akit majdnem elveszített. Felnőtt, de lélekben még mindig ingatag volt. Egy feketébe borult napon az ő erős, bátor, vehemens fia meghalt, és helyébe lépett egy törött, szárnyaszegett fiú, aki annyi küzdelmen van túl, annyiszor tépték le az épp újranőtt szárnyait, amibe más belerokkant volna. Viktor azonban nem! Küzdött, mert hiába a törött szív, a sebzett lélek, és a mindennapos küzdelmek az őt fojtogató depresszióval szemben, megtalálta azt, amiért, akikért megéri küzdeni! Neki a testvérei jelentették a fényt!

– Rendben! Nem kell tudnia! Most magadra hagylak, hogy pihenj!

Viktor egyedül maradt. Egy ideig gondolkodott azon, hogy folytassa-e a munkát, de nem érzett magában kellő késztetést, ezért elvonult a szobájába. Az ágyán feküdt, és a mennyezetet bámulta. Lehunyni a szemét nem merte, mert rögtön egy fiatal Kornélt látott a szeme előtt, aki minden szó nélkül elsétált, nem adva magyarázatot a történtekre. Álmosnak érezte magát, de hosszú ideje először, nem mert elaludni! Rettegett, hogy visszatérnek a lidérces álmok, amelyektől olyan nehezen szabadult meg! Hiába voltak egyre nehezebbek a szemhéjai, mindent megtett, hogy ne aludjon el.

– Anya mondta, hogy kész az ebéd!

Esztike hangjára megijedt, aminek örült, mert kiröppent az álom a szeméből.

– Told ki a segged, és egyél! Utána meg mesélj nekem! Miért borultál ki Kornél bá láttán? Ernőke azt mondta, hogy ismered.

Viktor megdöbbent, ahogy a kislány szúrós szemmel nézett rá. Esztike nem volt soha buta, hamarabb leszűrte a helyes következtetéseket, mint mások, így tudta, hogy nem kerülheti el a beszámolót. Nem titkolhatja előtte, hogy köze van Kornélhoz, hogy régebben szerette, vagy talán még most is egy kicsit. Kelletlenül felállt, és követte a húgát, aki hátranézve meglátta, hogy be van kötve a keze.

– Arról is leszokhatnál, hogy vésőhasználat közben akarod kiverni! Beteges ez a fafétised!

Viktor úgy összeszűkítette a szemét, hogy Esztike azonnal tudta: jobb lesz csendben maradnia.

– Édes, egyetlen húgocskám! Szeretlek, amióta megszülettél, de ha még egyszer meghallok tőled egy ilyen megnyilvánulást, a nyár hátralevő részeben nem táborban leszel, hanem itt sepregetsz, vagy a műhelyben!

– De te és Lö...

– Én és Lőrinc felnőttek vagyunk! Hallgatózni meg alapból illetlenség, nem elmondtuk ezerszer?

Viktor mérgesen markolta meg Esztike karját, akinek arca elsápadt, és fájdalmasan nyögött fel. Tettétől megrémülve engedte el húgát, majd egy mozdulattal kitette a sufniból, és becsapta az ajtót. Nekidőlt a fának, és zihált. Megijedt önmagától, és az egész helyzettől! Ő erre nem volt készen! Nem akart találkozni Kornéllal minden délután, ha megy a gyerekekért! Gyűlölte őt, remegett egész testében miatta, ahogy a gondolattól is, hogy a húga meglátta a benne tomboló vihar jeleit! Nem akart visszacsúszni, nem vágyott újra a sötétbe! Nyugalmat akart, de úgy nézett ki, erre a nyárra ettől búcsút is vehet!