Kornél szaporábban lélegezve igyekezett eljutni a megbeszélt helyszínig. Elképzelése sem volt arról, hogy miért is tart az étterem felé. Egy része azt súgta, hogy ennek nincs értelme, egy másik azonban elhitte, hogy megnyugvást lelhet, ha mindent elmesél a másiknak. Nem tudta még, hogyan tálalja azt, hogy az egész bosszúhadjárat ellenére anno ténylegesen megismerte, és rájött, hogy jóbarátok lehetnének.

Ahogy végiggondolta a történteket, a szíve ismét fájón dobbant. A lelkiismeret-furdalás ismét belemart, olyan intenzitással, hogy egész testében beleremegett, de ment tovább. Már csak makacsságból is. Már csak azért is, mert Dorian veszekedett vele az indulása előtt. Ő beszélgetni akart, de Kornél nem. Elindulni sem igazán, de a másik hisztijét még kevésbé bírta elviselni. Ismét érezte, hogy megfojtja a férfi. Széttépi a tudat, hogy neki, Kornélnak, nem kell eléggé a másik, még ha ésszel tudta is, hogy így lenne helyes.

Az étteremhez érve elcsodálkozott. Régen, mint mondta is Viktor, ez egy játékterem volt, de most egy sokadik kategóriás étterem előtt állt, ahol az étlap nagy részét olajban tocsogó, előre elkészített, frissensültnek gúnyolt valamik alkották.

Elfintorodott, de belépett. A falak immáron terrakotta színben pompáztak, színes festményekkel, de mégsem volt élvezhetetlen az összhatás. Az asztalok elhelyezése igen kaotikusnak tűnt, pont úgy, mint egy gyorsétterem esetében, csak szebben próbálták tálalni.

Kornél csak állt a bejárati ajtó előtt, miközben emlékek törtek rá. Egyszer járt itt, de az éppen elég volt ahhoz, hogy az élete fenekestül felforduljon. Hirtelen tűntek el a sötét falak, minden fehérré vált, nyüzsgővé. Több tucat fiatal mozgott a teremben, a játékok hangja betöltötte a teret. Kornél arrafelé fordult, ahol hajdanán egy kanapé állt, amelyen egy fiú ült, akit teljesen félreismert.

***

Viktor észre sem vette Kornél megérkezését. El volt foglalva egy asztal megjavításával, ami hirtelen jött munka volt ugyan, de csak egy csavarhúzó, és némi ragasztó kellett hozzá, hogy újra használhatóvá váljon. Közben beszélgetett a mellette álló fiatal fiúval. A nyüzsgés ellenére is lehetett hallani a hangját, ahogy élvezettel beszél a munkájáról. Ez volt az egyetlen, ami az űrt tompítani tudta benne az évek alatt. A hajába túrt, és egy utolsó húzással megerősítette a csavart, és az asztalt is:

– Kell neki legalább két óra, hogy megkössön a ragasztó. A rendeléseket felvettem, igyekszem minél hamarabb legyártatni az asztalokat.

Felállt, és leporolta magát. Kiropogtatta a vállát, az ujjait, és elmerengve nézett a kamaszok irányába. Nem lehettek idősebbek, mint ő volt, amikor az élete megváltozott. Bebújt a soha le nem vetett pajzs mögé, és soha többé nem engedett közel magához senkit. Nem értette, hogy miért is hívta el azt az embert, aki olyan mélyen sebezte meg! Úgy érezte, hogy talán adhat valami magyarázatot, olyat, amit ő maga még nem tudott. Remélte, hogy örökkön át sajgó szíve végre megnyugvást talál!

Viktor egy órával korábban érkezett az étteremhez. A tulajdonos hívta, hogy az egyik asztallal van valami, így odasietett. Szerszámot nem vitt, mivel azt mondták neki, hogy minden van, amire szüksége lehet, mert a játékterem idejéből megőriztek mindent. Előd, a tulaj örökölte meg a játéktermet az apja halála után, amit ő gyorsétteremmé alakított. A játéktérem is működött, de azt közelebb helyezte el az iskolához. Az okostelefonok ellenére is nagy forgalma volt, aminek Előd igazán örült.

Ahogy Viktor belépett az épületbe, megrohamozták az emlékek. A rengeteg játékkal töltött óra, Lőrinc hülyeségei, a rettenetes éjszaka, és az azt követő események miatti játékfüggőség. Előd apja úgy bánt Viktorral, mint a saját fiával. Sajnálta őt! Az, hogy mi történt vele, a kis közösségben gyorsabban terjedt el, mint a futótűz, így nem volt olyan ember, aki ne sajnálkozva nézett volna rá, vagy az anyjára.

Ez rettenetesen dühítette a fiút, de kihalt belőle a harciszellem. Élőholtként járta az utcákat, és bánatos pillantásokat vetett azokra, akik felhozták a témát. Elbújni vágyott, elveszni, meghalni, vagy bármi mást, ami megóvhatta volna a sajnálattól, meg az együttérzéstől! Az a tudat sem boldogította, hogy kistetvérei lesznek. Ernő a végleges kiköltözés után is inzultálta pár alkalommal, míg be nem telt a pohár. Viktor az anyja szeme láttára esett a férfinak, kiadva minden elnyomott frusztrációját. Üvöltött, sírt, és olyan erősen ütötte a földön heverő férfit, hogy Eszter attól tartott, a fia lesz az, aki elveszi az életét.

– Hol van már! – Viktor az órájára nézett, csak remélte, hogy Kornél nem ülteti fel. – Találkozóm lenne valakivel, de nem tudom, hogy hol késik! – sóhajtott fel, ahogy Elődre nézett.

Kornél hallotta Viktor szavait, de őt pont kitakarta egy oszlop, így a másik nem láthatta. Még ha eddig el is futott volna, ezután már biztosan nem! Meg kellett tennie, tudta jól!

– Itt vagyok. – lépett elő Kornél, hogy Viktor is láthassa. – Csak körbenéztem, mert mikor utoljára jártam itt, kicsit másképp nézett ki a hely. – mondta magabiztosan, bár belül remegett.

– Persze, mert akkor nem asztalok, hanem játékgépek álltak itt. – mosolyodott el Viktor. Barna szemei büszkén csillogtak, ahogy körbenézett. – Itt mindent én terveztem, és csináltam meg. Üljünk le, majd jön valaki, és hozza az étlapot.

Kornél újra körbenézett. Neki ugyan nem tetszett a berendezés, de azt el kellett ismernie, hogy a másiknak van tehetsége.

Követte a férfit, akinek izmos hátára ráfeszült a póló. Nem volt kigyúrva, egyszerűen a munka átrendezte a testét az évek alatt.

Egy távolabbi, csendesebb részhez mentek. Az asztalt három oldalról fal vette körül, így privátabb szférát biztosított. Az asztalon a foglalt tábla díszelgett. Kornél felvont szemöldökkel nézte, ahogy leül a másik. Kornél nem szólt, hanem lehuppant a Viktorral szembeni székre, és csend szállt rájuk. Csak nézte a másikat, próbált rájönni, hogy mi történhetett vele az elmúlt tíz évben, miután ő otthagyta a sufniban, de rá kellett jönnie a másik merev tekintetéből, hogy szavak nélkül soha nem fogja megtudni.

Viktor is csendben figyelt, ami egy idő után kezdett kellemetlenné válni. Nem tudta, hogy mit mondjon, vagy hogyan kezelje a helyzetet. Már nem egy kamasz volt, aki minden előjel nélkül kezd el beszélni, vagy elküldeni mindenkit oda, ahova gondolta. Csak az előtte ülő férfit nézte, és közben azon gondolkozott, hogy miként lehetne kíméletesen könyörtelen a másikkal.

– Éhgyomorra szeretnéd, vagy ha már ettél? – kérdezte meg halkabban Kornél.

– Preferálnám az evést, mert a kölykök leszívtak.

– Ezt az érzést most ismerem. – bólintott Kornél. Ahogy az étlapra nézett, rájött, hogy annyira nem is éhes, csak túl akart rajta esni.

– Itt jött az ötlet. – mutatott körbe az étteremmé átalakult helyiségen Kornél. – Ajánlatot tettél. Szívem szerint bevertem volna a képedet, de ennél sokkal szörnyűbb fegyvert adtál a kezembe, mikor rájöttem, hogy bejövök neked.

– Várj! Szóval te előre tudtad, amit én magam nem? – kérdezte meg Viktor. – Szóval az érzéseim kihasználva váltál ocsmányabbá, mint én valaha is voltam?

– Igen. – bólintott Kornél. – Úgy gondoltam, hogy megérdemled, ha a saját tetted súlya nyom össze! Szerettem Vikit, és fájt látnom, hogy beleszakad abba, ami Gáborral történt! Nem volt nehéz dolgom veled, sem itt, sem az osztályban, hogy ajánlatokat tégy.

– Gábort sajnáltam! Tényleg, de valahol kellett az, hogy valaki olyan állapotba kerüljön, és kinyíljon a szemem! – merengett el Viktor. – Túl sok mindent engedtem meg magamnak! Visszaéltem azzal, hogy minden pasi a lábaim előtt hevert, és megkaphattam, akit akartam! Gábor volt az ébresztő, de addigra már olyan mélyen voltam mindenben, hogy kimászni nem tudtam volna! Te jöttél, elviseltél, még ha csak megjátszottad is. Szerelmes lettem, apa halála óta először megbíztam valakiben, aki nem Lőrinc. Az, hogy egy csótány voltál, valahol nem az én szégyenem!

Kornél szívébe minden szó tőrként hasított! Tudta, hogy megérdemel minden egyes szitokszót, ami ezekben a pillanatokban elhagyja Viktor száját! A torka megremegett, levegőt vennie is nehezére esett, így az étlapot kezdte böngészni. Többségében frissensültes ételeket szolgáltak fel, amelyeket szeretett, de most nem bírta elképzelni, hogy képes lenne enni.

– Zolinak hívták. – kezdte el mesélni az étlapnak. – Egy iskolába jártunk, bár külön osztályba. Tizenhat voltam. Nem tagadtam le, mit érzek, ami a vesztét is okozta az egésznek. A bántást, legyen az verbális vagy tettleges, ő nem bírta elviselni. A saját szülei nem fogadták el, ahogy engem sem. A bizalmam megingott az emberekben, úgy éreztem, hogy ha lehetne, mindet én magam büntetném meg a fájdalmamért! Aztán jött Viki, akibe bele tudtam szeretni. Ő elfogadta azt a tényt, hogy nekem volt fiúval is kapcsolatom, én meg tudtam segíteni Gábornak is megnyílni, legalább a családja előtt. Már szabadabb volt, amikor te beletenyereltél mindenbe!

– Mert nekem olyan rózsás volt az életem, ugye? – Viktor kicsit feljebb emelte a hangját, de nem érdekelte. – Nem voltam ártatlan ezt tudom! Ahogy Gábor sem, de gondolom, ezt ájultan, begyógyszerezve nem mondta el!

Viktornak nagyot kellett nyelnie, hogy megnyugtassa magát. Nem akart balhét az étteremben. – Őt mindenki sajnálta, mert meg akarta ölni magát, engem meg átvertek, mert én lettem a gonosz! Azt nem mesélte véletlen a volt csajod, hogy miután te eltűntél, Gabika bevallotta, hogy amúgy nem miattam akart öngyilkos lenni? Azt nem mondta el, két kefélés közben, hogy amúgy Gabika, a drága mellettem másokat is fűzögetett? Kezdtem megszeretni! Én, igen én! Amikor szex után a mosdóba ment, véletlenül megláttam az üzenetet, amit kapott, és bennem összedőlt minden! Persze, hogy megtettem, amit kellett! Csak én nem tehettem meg, hogy megpróbálom kinyírni magam, mert Viktor az erős, mindent kibíró gyerek! Közben meg minden nap azt vártam, hogy meghalhassak!

Kornél belenézett a barna szemekbe, kereste a hazugság szikráját, de nem találta benne. A szíve fájón dobbant: ezért csináltam mindent? Nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörtént! Ő nem így ismerte meg a fiút, de úgy nézett ki, hogy Viktor nem hazudik, így viszont a tíz évvel korábban történtek teljesen feleslegesek voltak!

– Még abban az évben szakítottunk Vikivel. – köszörülte meg a torkát Kornél. – Semmi nem volt már a régi. Basszus! – csapta le az étlapot – Még a neve is rád emlékeztetett! Semmi nem volt olyan már, mint előtted! Tényleg gyűlöltelek! Utáltam az embereket, mert az alapján ítéltek meg, hogy kivel vagyok! És utáltam azokat is, akik játékszernek nézik a másikat! De kemény leckével megtanultam tíz éve, hogy a látszat csalhat! Rájöttem, hogy milyen vagy! Arra, hogy több van benned, mint amit mutatsz! Arra, hogy én nagyobb szörnyeteg vagyok nálad! A végére kedveltelek! Azt szerettem volna, hogy barátok legyünk, de te akkor... a szalagavató éjjelén...

Kornél nagyot nyelt, a torka megremegett, ahogy újra hallotta a fülében az elsuttogott vallomást.

– Már akkor sem érdekelt, hogy mit mondanak rólam egyesek! A magam csatáit kellett vívnom! – húzta el a száját Viktor, és egy pillanatra az étlapra nézett. – Ernő egyenesen pokollá tette az életem! Amikor szerelmet vallottam, az tényleg komoly volt! Nem tudtam, hogy miért, vagy hogyan jutottam el odáig, de bevallottam, hogy beléd szerettem, pedig Gábor után azt hittem, hogy ez lehetetlen! Azt nem mondhatom, hogy nem esett rosszul, hogy a vallomásom nem hagyott nyomot, de meg tudtam bocsájtani. Csak négy évembe került, hogy ne érezzem magam úgy, mint akiből kitépték a szívét! Már nincs energiám a felesleges haragot táplálni egy múltban elkövetett hülyeség miatt!

– A bosszúval egy baj van: csak akkor tökéletes, ha nincs szíved! – szólalt meg halkan Kornél. – Éreztem, hogy rosszat csináltam, de azt is, hogy még nagyobb kárt tennék benned, ha melletted maradnék! Ahogy mondtam a sufniban is: nekünk ez nem működött volna! Te másra vágytál, én is másra vágytam, így nem mondtam el az igazat sem, csak ki akartam sétálni az életedből.

– Nem! Én valakire vágytam, aki megért, akivel nem éreztem a lelkemben tomboló ürességet! Nem tudtam, hogy van valakid, ha tudtam volna, nem hagyom, hogy beléd szeressek! – Viktor minden szava hidegen csengett, szemeiből eltűnt a fény. – Lényeg a lényeg! Azóta nem adtam a szívem senkinek!

Kornél nem szólalt meg azonnal, átgondolta, amit a másik mondott, és rájött, hogy talán mind a kettőjük szíve bezárult az eset után! Viktor féltette az övét a fájdalomtól, Kornél pedig attól, hogy fájdalmat okoz másoknak, ha hagyja szabadon dobogni! Dorian jutott eszébe, amitől fájdalom kúszott fel a szívébe, de nem attól, hogy elveszíti, hanem, hogy évekig áltatta! Egy jottányival sem bánt vele jobban, mint Viktorral!

– Azóta gyötör a lelkiismeret-furdalás. – vallotta be Kornél. – Estin leérettségiztem, majd Budapestre mentem, onnan Németországba, de soha nem tudtam elfelejteni, hogy mit tettem egy nem tökéletes, de jó emberrel!

– Soha nem voltam jó! Az a Viktor meghalt az apjával! Ne mondd, hogy az voltam, amikor Gabival is megtettem azt, amit! – belenézett Kornél szemébe, és felvonta a szemöldökét. Csendben figyelte a másikat. Hagyott időt magának, hogy átgondolja a dolgokat.

– Mondjuk, azt még sajnálom, hogy az excsajodnak nem hagytátok, hogy kicsináljon! Mindkettőnket megkíméltetek volna pár év szenvedéstől!

– A magad módján jó voltál, és amit láttam eddig belőled, az vagy most is! – erősködött tovább Kornél, maga sem tudta, hogy miért. – Akkor sem láttad, és most sem!

– Nem vagyok jó! Ha nem születtek volna meg a kicsik, talán tovább tombolok! Vagy megteszem, amit Gábor nem tudott!

– Ezen reggelig vitatkozhatnánk! – mosolyodott el Kornél, mert ő még mindig úgy gondolta, hogy a viszontagságok ellenére Viktorból jó testvér, és jó ember lett.

– Remélem, nem kérsz monoklit is, mint annak idején, mert tíz hosszú éve nem bunyóztam! – gúnyolódott Viktor. – Kiveszett belőlem a harciszellem!

– Emlékeim szerint nem volt régen sem egyszerű a dolgod velem, azóta meg fejlődtem! – vigyorodott el Kornél, és szívében a nyomás enyhülni kezdett.

Az évek óta tartó préselés egyszercsak lazulni kezdett, ahogy a halványan derengő, barna szemekbe nézett.

– Nem, ha akkor levertelek, most sem lenne nehéz dolgom, de nekem példát kell mutatnom! Bármerre megyek, ismernek a közösségben!

– Megoldottuk mi azt anno is! Mondjuk, az iskola mögött. – jegyezte meg Kornél visszagondolva a múltra, ami már nem is nyomta annyira.

Félretolta az étlapot, és közelebb hajolt Viktorhoz.

– Elmúltak az évek. Te sem, én sem ugyanazok vagyunk már. Rettegtem attól, hogy találkozzak veled, elmondjam, hogyan is éltem meg azt a rövid időszakot! Gyűlölni akartalak, de nem tudtalak, vallani akartam, de gyáva voltam! Bocsánatot kellett volna kérnem, de rettegtem! Tíz éve viselem a döntéseimnek a súlyát! Tíz éve félek végigmenni az utcán, ha itthon vagyok, attól tartva, hogy beléd botlok! Az élet furcsa játéka, hogy Ernőkét mellém sodorta a szél. Nem szeretném a következő pár hétben kerülni őt, és téged sem, ha jössz értük! Felemelte a kezét, és Viktor felé nyújtotta:

– Bocsáss meg minden tettemért!

– Nem haragszom! Már nem! Volt, amikor meg akartalak keresni, hogy laposra verjelek téged és Vikit is, és hogy kerek legyen a verés, Gábort is, de elmúltak azok az idők! – fogadta el Viktor a felkínált kezet. – Azonban nem hiszem, hogy ez a paktum, vagy mi, elég lesz, hogy megnyugtasd a háborgó lelked! Adjunk ennek egy esélyt! Ernőke miatt is, mert tényleg megkedvelt, de tényleg nagyon figyelj oda rá! Eszterke miatt mondom!

Kornél hevesen dobogó szívvel bólintott. Nagyobb kegyet elképzelni sem tudott volna! Ha nem is lesznek barátok, legalább a múltat ténylegesen odadobhatják, ahová való. Egy esélyt kapott, nem akarta elherdálni, így erősen ráfogott a másik kezére.

– Ernőke nagyszerű fiú! – tette le a kezét az asztalra, miután elengedték egymást.

A másik meleg keze nyugtatta is, de a tenyere mégis ismeretlenül bizsergett a másik érintésétől.

– Borzalmasan kevés esélyt látok rá, hogy meleg lesz! Az apja ezzel csak azt éri el, hogy utálni fogja önmagát! Alsós koromban a nőverem járt át az épületünkbe, hogy elverje azt, aki csak csúnyán néz rám. – mosolygott Kornél. – Kicsi voltam mindig is, de nem ettől lettem biszexuális.

– Ernő egy világi fasz volt mindig is, Ernőke meg érzékeny! Mindent megtesz, hogy éreztesse a fiával: felette áll, hogy rangban magasabb! Én meg minden ilyen után megmutatom, hogy nem! – nevetett fel Viktor, és Kornél megborzongott a hangjától. – Nem minden harciszellem veszett oda! Ha az öcsémről van szó, ölni tudnék!

– Jobb esetben ilyenek a testvérek! – bólintott Kornél. – Gondolom, sakkozni se tanította meg az apja, – fintorgott – pedig biztosan tetszene Ernőkének!

– Én tanítottam meg! Megtanultam, amikor annyira rosszul voltam, hogy napi szinten látogattam a pszichológust! – vont vállat, és felemelve a kezét jelzett a pincérnek.

Kornél csodálattal figyelte a férfit, akiből régen ki sem nézte volna, hogy leül a sakktábla mellé.

– Ernőke okosabb, mint én voltam! Két alkalom után már vágta a szabályokat!

– Ez esetben átviszem sakkozni, bár az nem szerepelt a lapon, amit beadtatok, gondolom, Ernő még átnézte a leadás előtt! Szerintem lövése sincs róla, hogy több a meleg focista a világon, mint a meleg sakkozó, akkor is, ha arányosítjuk! Nem lep meg, hogy Ernőke a sakkot ennyire rövid időn belül megtanulta! Láttam kirakózni, és rubik kockát forgatni is! Gondolom, kitűnő tanuló!

– Ernőke retteg attól, hogy elveszít mindenkit, akit szeret, ha nem felel meg! Az apja egészen kicsi kora óta azzal szekálja: ha nem csinál fiús dolgokat, bemelegszik. – túrt a hajába a férfi, barna szemeiben megjelent a harag. – Ernőkével másképp kell bánni! Ha azt akarod, hogy figyeljen rád, tedd azt, amit szeretne! Ha sakkozni akar, akkor játsszatok vele! Mellesleg nem is akart a táborba menni, mert az apja azzal basztatta, hogy ott meleg lesz!

– A sötétséggel akkor van a legnagyobb baj, ha a két füled között helyezkedik el! – mondta fintorogva Kornél. – Az első nap láttam, hogy nem focizni való, Esztike meg nem gyöngyöt fűzni!

– A két gyerek szerepet cserélt. Esztike vehemens, és egy amazon veszett el benne! – mosolyodott el Viktor. – Együtt nézte velem a Xenát is. Ernőke inkább olvas, rajzol, és bármennyire meglepő, de Szex és New Yorkot néz. Nem hinném, hogy meleg lesz, egyszerűen csak őneki én voltam a bálvány, a példakép. Nem tudom, hogy ez előny vagy hátrány-e a számára!

– Esztike inkább a kamasz 'te'. – jegyezte meg halkan Kornél a szalvétát birizgálva. – Érdekérvényesítésben jeles!

– Ettől félek én is! – morogta Viktor, és lesütötte a szemét. – Állandóan verekszik, az iskolában a fiúkat is elkeni. A nála nagyobbak is rettegnek tőle! A mindene Ernőke, és a barátai. Egy hét sincs, hogy ne az igazgató előtt kössünk ki! Mi vagyunk a közösség zűrös családja!

– Nem lehet tökéletes minden család! – vonta meg a vállát Kornél, miközben a pincér kihozta a vacsorájukat.

Egészen felszabadultnak érezte magát, a lelke kezdett megnyugodni. Annak kifejezetten örült, hogy a másik sem firtatta tovább a történteket!

Enni kezdtek. Eleinte nem beszéltek, de Kornél nem akarta némaságban tölteni az este ezen részét, így kérdezgetett a gyerekekről, amire Viktor válaszolt is. Látszott rajta, hogy szeret az ikrekről beszélni, imádja őket minden hülyeségükkel együtt. Néha még fel is nevettek, amit az elmúlt tíz évben Kornél elképzelni sem tudott volna! Talán eleget bűnhődött, talán tényleg itt a vezeklés vége! Remélte, hogy így van, és többé nem harsog benne: bosszúra vágytál, megkaptad, élj ezzel a tudattal!

– Nem akarom, hogy valamelyik testvérem az én sorsomra jusson! Nem olyan erősek lelkileg, mint én voltam! – kezdett el enni Viktor.

Amit rendelt, a szokásosnál is finomabb volt, amitbetudott annak, hogy nem sokkal korábban megjavított egy széket. Mosolygott,lelkesen beszélt a testvéreiről is. Kornél kérdezgette, ő meg készségesen válaszolt. Kezdte úgy érezni, hogy talán elengedheti a múltat! Már nem kell a történtek árnyékában élnie! Végre felengedhetett egy kicsit a gyomrában évek óta ülő görcs.