Kornél napjai, amilyen nyugisan indultak, úgy váltak hirtelen gyorssá. Az első napokban csak óvatosan közelítették meg a gyerekek, azonban mikor rájöttek, hogy nem tanár, feszegetni kezdték a határokat. A férfinak ezért határozottan, bár nem durván kellett fellépnie. Egy hét után már tudták a gyerekek, meddig mehetnek el nála.

Kornél nem vallotta volna be hangosan, de egészen élvezte a nyári napokat a táborban! Néha bizony eszébe jutott, hogy kellene neki is gyerek, de ilyenkor Dorian is beférkőzött az agyába, aki napi többször hívta, és küldött neki üzenetet, amit nem a legjobban fogadott. Ilyenkor úgy érezte, hogy nem akar megállapodni mellette! Mást szeretne, de valójában ő sem tudta, hogy mit.

A másik dolog, ami meglepte, az az Ernő nevű kisfiú volt. Már másnap követte mindenhová, igyekezett beszélgetni vele. Hiába küldte játszani, nem akart menni. Mesélt a kedvenc könyveiről. Valahogy az sem érdekelte, hogy Kornél nem is olvasta azokat a műveket. Látszott a fiún, hogy társaságra vágyik, azonban nem a maga korabeliekére. Ezt megerősítette az a tény is, hogy belefutott abba, amint épp veszekszik az ikertestvérével. Meglepődött a hangnemen, amit Ernő megengedett magának, de azon még inkább, hogy mennyire különböznek. Eszter, mert később megtudta a nevét, szöges ellentétje volt a fivérének: barátkozó, nagyhangú, cserfes. Vonzotta a többi lányt, és sok fiút is. Annak is fültanúja volt, mikor verést ígért egy idősebb fiúnak, ha csak rá mer nézni Ernőre. Elmosolyodott ezen, mert ők is ilyenek voltak a testvérével: vállt vállnak vetve védelmezték egymást.

Voltak éjszakák, amikor a férfi csak vergődött, de igazából nem jutott előrébb annak kapcsán, amit a párja kért. Egyik része tiltakozott, másik része nem akarta cserbenhagyni a másikat. Fogalma sem volt, hogy melyikre is hallgasson!

Kornél fáradtan ért be az iskolába, persze késéssel. Az éjjel felét azzal töltötte, hogy beszélgetett Doriannel. A férfi mindenről be akart neki számolni, amiről az elmúlt napokban lemaradt. Hangja most is édes volt, kedves, minden mozdulata arról árulkodott, hogy mennyire szereti Kornélt. Ő azonban nem érezte a lángot. Szeretett vele lenni, de abban egyre biztosabb volt, hogy nem szerelmes belé.

Ahogy belépett az iskolába, egy alak azonnal felé szaladt. Ahogy Kornél meglátta őt, elmosolyodott. Ernőke mindenfajta átmenet nélkül átölelte a derekát, és azt suttogta, hogy félt, mert azt hitte, nem jön. Kornél mosolyogva vallotta be, hogy elaludt.

– A felnőttek miért alszanak el? – szegezte neki a kérdést Eszterke.

Ő is odarohant hozzá, de nem kezdte el ölelgetni. A kislány azóta szívlelte jobban, mióta megvédték a testvérét, de büntetést kapott miatta, azonban a férfi enyhítette ezt azzal, hogy adott neki egy könyvet. Kornél tudta, hogy nem kellett volna biztatnia, de azt is, hogy a testvéréért tette. Eszébe jutott a nővére, akivel kisebb korukban gyakran együtt vitték el a balhét csak azért, hogy a másiknak ne kelljen egyedül bűnhődnie.

– Mert kevesebb az energiánk, mint nektek. – mosolygott rá kedvesen Kornél.

– Az lehet! – gondolkodott el a kislány. – A tesó mindig azt mondja, hogy olyanok vagyunk, mint két búgócsiga, akiket jól felhúztak.

Kornél elmosolyodott a megállapításon. Unokaöccseiről pont ugyanezt gondolta, de a táborban eltöltött napok is ezt bizonyítottak. Mikor ő már alig élt, a gyerekek még mindig sikítozva rohangáltak.

– Meg azt is, hogy ne verekedjünk! – fordult a tesója felé Ernő.

– Tehetek én róla, hogy nekem rohant az az ökör? – vonta meg a vállát a kislány. – Pechjére a teniszütő épp a kezembe volt. – adta elő a drámát a kislány, de Kornél is, és Ernő is tudta: azért jól meglendítette azt az ütőt!

A jelzőcsengő ekkor szólalt meg. Ez volt a gyülekező hangja, így Ernőke elengedte Kornélt, és fintorogva testvére után sétált. Kornél elszaladt a tanároknak kijelölt helyre, hogy átöltözzön. Az atlétájára egyelőre húzott egy pólót, mert éjszaka nagy vihar volt, így a levegő kicsit hűvösebbnek bizonyult, mint a korábbi napokon. Miután végzett, csatlakozott anyjához az eligazításra.

– Jól bánsz vele! – bökött Ernőke felé, miközben halkan beszélt a fiához.

– Ismered őket? – érdeklődött a fia.

– Nem. – rázta meg a nő a fejét. – Nem a mi iskolánkba járnak. A tanítójuk azt mesélte, hogy igen zűrös családjuk van. A szüleik elváltak, apjuk igen agresszív tud lenni. A kisfiú csendesebb, jobban szeret olvasni, mint beszélgetni. A kislány vehemens, és többet van büntetésben verekedésért, mint az egész évfolyam együttvéve. Édesanyjuk nagyon kedves, nemrég volt sztrókja, a bátyjuk a másik pénzkereső a családban.

– Nem minden család példás. – morogta Kornél.

Őt ugyan soha nem bántották, apjával is jó volt a viszonya, de a több ezer kilométer azért néha nem tette könnyűvé a kapcsolatukat.

– Doriant, tudod, hogy kiutálta a családja. – sóhajtotta Kornél a szép mosolyú férfira gondolva, akinek csak egy bűne volt: hogy meleg.

– De lehet neki másik! – simított anyja mosolyogva karjára a kezét, mire Kornél szája megremegett, és inkább az eligazítást hallgatta tovább.

Nem akart még foglalkozni az előtte álló dolgokkal, hisz úgy érezte, hogy van még ideje.

Az eligazítás után maga köré terelte az első csoportban játszó fiúkat. Ezúttal a betonpályára mentek, amit lesepertek, de így is nedves volt. A nap azonban kezdett erőre kapni, így tudta Kornél, hogy délre felszárad.

Simán ment minden délelőtt. A fiúk jókat játszottak, nem egy kislány is csatlakozott. Ebédre kellőképpen elfáradt mindenki, de délután ismét jöttek rúgni a labdát a gyerekek. Kornélon csak két kávé tudott segíteni, hogy ne aludjon el.

A délutáni csoportban volt Ernőke is, aki grimaszolt, mikor kiderült, hogy testvére nem állhat be focizni, mert két nap büntetést kapott az előző napi viselkedéséért. Olyan játékot nem játszhatott ez idő alatt, amiben ütő vagy labda kapott szerepet, így a pálya széléről figyelte testvérét, aki összerezzent minden egyes labdától, ami felé repült. Nem értette, hogy miért erőltetik ezt neki! Látszott rajta, hogy utálja! Elhatározta, hogy majd szól cseréért, és átkíséri teniszezni.

Minden jól is ment, míg egy kisfiú neki nem esett a kapunak. Kornél gyorsan odaszaladt. A fiú szepegett kicsit, lett egy dudora, de látszólag nem történt baja. Azonban mikor visszaküldte volna játszani, sírás, ordítozás támadt. Odakapta a fejét.

Ernőke keservesen sírt a betonon fetrengve, térdéből ömlött a vér. Kornélt azonnal elfogta a hányinger, de uralkodnia kellett magán, mert Eszterke már egy fiún ült, és ott ütötte, ahol érte.

– Megmondtam, hogy ne nyúlj a testvéremhez! – sikította, miközben lesújtott.

Olyan erővel ütött, hogy az alatta fekvő fiú sírva fakadt.

– Mondd, te süket vagy?

Kornél odarohant hozzá, és a derekánál fogva megkapta a kislányt, aki kapálózott, hogy hagyja békén. A betonon fekvő fiúnak folyt a vér az szájából.

– Hagyjon békén! Direkt elgáncsolta! Kitépem a karját, és azzal fogom ütni még a mentőautóban is!

– Akkor sem verheted meg! – fogta erősebben Kornél, bár neki is fájtak a lány rúgásai és karmolásai.

– Csak figyelje! – nyögte, majd beleharapott Kornél karjába, aki felszisszent, de a lány nem érte el a célját, mert nem engedte el így sem.

– Hagyd abba! – szólt rá erőteljesebben. – Ernőkének nagyobb szüksége van rád, minthogy megtorold! – játszotta ki az ütőlapot, ami úgy nézett ki, hatott.

A kislány a testvére felé fordult, aki összegörnyedve sírt a betonon. Kornél lazított a fogásán, hogy lássa, merre mozdul Esztike. Mikor látta, hogy az ikeröccse felé, elengedte. A lány odaszaladt hozzá, és ölelgetve vigasztalta.

– Segítsetek neki eljutni az elsősegély sátorhoz! – kérte meg a fiúkat, miután talpra állította a véres, sírástól maszatos arcú másik gyereket, és meggyőződött róla, hogy nincs komoly baja.

A többiek bólintottak, és a karjánál fogva maguk után húzták őt.

Hárman maradtak. A síró Ernőke, az őt ölelő testvére, és Kornél. A férfi nagy levegőt vett, majd feléjük sétált. Útközben lehúzta a pólóját. Tudta, hogy nem túl higiénikus, de nem engedhette meg magának a gyengeséget. Ahogy odaért, leguggolt, és ránézés nélkül terítette be kék pólójával a kisfiú sebét.

– Nincs semmi baj! – simogatta meg a fejecskéjét.

– Fáj! – sírta a kisfiú.

– Tudom. – bólintott Kornél. – Képzeld el, egyszer elestem a biciklivel, és az egyik lábszáramról teljesen lement a bőr!

– Tényleg? – kérdezte szepegve a fiú, majd alákukkantott pólónak. – Ez tenyérnyi. – mondta csendesen. – Mit csináltak vele?

– Hidrogénperoxidot öntöttek bele. – fintorodott el Kornél, miközben szívébe mart az emlék.

– Azt nem szabad! – sikkantott Esztike. – Anyu egy időben azzal ijesztgetett, de a bátyó elmesélte, hogy tilos használni, mert károsodást okozhat!

Újabb emlék hasított a fiúba. Az, ahogy egy másik kamaszfiú megrémül, mikor megtudja ezt. Valami furcsa érzés fogta el, ahogy a két gyermekre ránézett. Valami, amit nem tudott hová tenni. Ismeretlen idegesség tört rá, ujjai is megremegtek kissé.

– Anyu nem fog! – mosolygott rá biztatóan Kornél.

– Nem csinálnád te? – kérte ijedten Ernő.

– Az a helyzet, – hajolt közelebb a gyerekekhez – hogy nagyon nem bírom a vér látványát, ezért terítettem le a sebedet. Ez már bőven az a kategória, amitől rosszul leszek, de ez a mi titkunk, oké? – kacsintott a fiúra, aki elszánt arccal bólintott.

Kornél ráigazította a pólóját a lábára, majd az ölébe vette a kisfiút, aki átfogta a nyakát, majd elindult az anyjához vele, de ahogy bámulta a karjaiban a gyermeket, egyre zavarosabb érzések költöztek belé.

***

– Elértük anyukádat! – lépett be a csendes helyiségbe Kornél. Ernőke már egyedül volt, térdét vastag kötés fedte. Esztikét elhívták a verekedés miatt. Próbálta enyhíteni a büntetését, de tudta, hogy a tábor végéig minimum csak gyöngyöt fűzni hagyják.

– Az jó! – könnyebbült meg a fiú. – Apu biztosan dühös lenne! – sütötte le a tekintetét.

Kornél fájón dobbanó szívvel lépett oda hozzá. Leguggolt elé.

– Biztos örülni fog, hogy egyben vagy! – biztatta a férfi.

– Üvölteni fog velem, hogy miért nem rúgtam belé, vagy vertem meg! – fakadt ki keservesen Ernő. – Nem szeretek verekedni, és nem érti! Gyűlölöm a focit is, de folyton néznem kell vele! A szabályokat sem értem, azt sem, hogy ki, kivel van! Nekem egyik csapat olyan, mint a másik. Egyszer lila póló volt rajtam, és letépte. Sokáig nem tudtam miért, de Esztike elmondta, hogy az az Újpest színe, apa meg ízig-vérig fradista.

Kornél fájó szívvel nézte a kisfiút, akit már ki tudja hányszor alázott meg a tulajdon apja. Nem értette, hogy ez mire jó! Kinek lesz jobb, ha egy gyermeket bánt? Tisztában volt szülőhazája hozzáállásával az egynemű párokhoz, és a gyermekvállalásukhoz. Pedig ahogy nézte a fiút, ismét rájött: attól, hogy valaki heteroszexuális, és képes gyermeket nemzeni, nem biztos, hogy jó apa!

– Szerintem retteg attól, hogy buzi leszek! – temette tenyerébe az arcát.

– Figyelj csak! – fogta meg a csuklóját, és kényszerítette, hogy nézzen rá, mert a kisfiú ismét pityergett.

– Nem leszel attól meleg, hogy ezeket a dolgokat nem szereted! Nem egy olyan tudós van a világban, akik olvasni szerettek, tanulni, a sportot meg ki nem állhatták, és nem melegek. – magyarázta.

– Nem lenne baj, ha az lennék! – rázta meg a fejét. – Anyu szeretne úgy is, a bátyót is imádja, csak ne kellene átélnem ezeket! – sírt fel újra.

Kornél átölelte őt. Hagyta, hogy a piciny test az övéhez simuljon. Nem érezte nehéznek. Legszívesebben jól elverte volna az apját, hogy hagyjon békét a fiának!

– Miért nem lehet azt mondanom, hogy nem akarom látni? – hüppögte.

– Mert törvény adta joga. – sóhajtott Kornél.

Nem értett egyet az állam azon álláspontjával, hogy egy rettegő gyereknek is látnia kell az apját, mert annak jogai vannak.

– De egyszer mondhatsz majd nemet, addig viszont erősnek kell lenned!

– És ha nem tudok? – kérdezte keservesen Ernő.

– Esztike majd segít. – suttogta, mire a kisfiú kicsit felnevetett.

Percekig csak a némaság volt társuk. Ernő ölelte a férfit, aki saját magával sem volt tisztában, mégis tőle várta a megnyugvást egy piciny lélek. Halk ajtónyitódásra lett figyelmes Kornél, így igyekezett a fiút lefejteni magáról, azonban nem kellett kedvesen határozottnak lennie, mert Ernő magától elengedte és talpraugrott.

– Viktor! – kiáltott, és elsántikált az ajtó felé.

Kornélnak bennszakadt a levegője, a szíve a torkába ugrott. Gondolataiba villant egy barna szempár, amely nevet, majd keservesen sír. Érezte a lüktetést, amely évek óta kísérte. Látta magát sebes lábbal, ahogy előtte térdel egy várandós asszony. Nagyot nyelt, majd az érkező felé fordult, csakhogy guggolásból döbbent nyikkanással a földre huppanjon.

***

Viktor a legtöbb szabadidejét a fészerben töltötte, ahol a testvéreinek készítette a bútorokat, a megrendeléseket, amelyekkel kicsit elmaradt. Volt, hogy hullafáradtan vetette magát az ágyba, hogy rögtön kimerült álomba zuhanjon. Mégis minden reggel szánt arra időt, hogy elkísérje a testvéreit a táborba. Érdeklődve hallgatta Ernőke beszámolóját az új barátjáról, akivel mindenről beszélgetett, és remélte, hogy tényleg vele egykorú lesz a fiú. Esztike is hozta a formáját. Hiába kérte szépen, hogy ne verekedjen, mégsem tudta elkerülni a bajt. Aggódott mindkét testvéréért, de nem mutatta. Egyre fáradtabb volt, már nem tudott fókuszálni a munkájára sem, ezért kivett egy szabadnapot, hogy feltöltődhessen.

Reggel elkészítette a táskákat, amíg a kicsik aludtak, hogy később azzal se legyen gond. Meg sem lepődött, hogy Esztike elrejtett egy kisebb botot az övében. Elkobozta, és ment, hogy megigya a reggeli kávéját. Azon merengett, hogy mivel üsse el a napot. Lőrinc nem ért rá, Patrikhoz nem volt kedve, így arra gondolt, hogy az egész napot sorozatnézéssel fogja elütni egy hatalmas tál pattogatott kukorica társaságában.

– Na, mi a terved mára? – ült le vele szemben Eszter, aki fáradtnak látszott, szemei alatt sötét karikák húzódtak, amin a nő elfintorodott – Gondolom, megint dolgoznod kell majd!

– Nem! Kivettem ezt a napot szabadságra! – vont vállat Viktor.

Elmosolyodott, amikor az anyja a homlokára tette a kezét. Minden ilyen kijelentés után azzal heccelték, hogy biztos beteg. A nagy munkamániás nem vesz ki csak úgy szabadnapot!

– Nem vagyok beteg, csak kell idő magamra is. Tavaly sem vettem ki minden szabadságom. Most nem lesz baj, ha megteszem.

Ezzel inkább anyját nyugtatgatta, mert ő, ha tehetné, egy napot sem venne ki egész évben, mert addig sincs ideje gondolkodni.

– Akkor elmegyünk ma a moziba? Megnézhetnénk egy akciófilmet, vagy valamit! – vetette fel a nő.

– Menjünk a fészerbe, és nézzünk romantikusat! A szerelmünk lapjait, mint régen!

Eszter meghatódva nézett legidősebb fiára. Legalább tíz éve nem nézte meg sem ő, sem pedig Viktor azt a filmet! Tudták az okát, mégsem beszélgettek róla. Felállva átsétált az asztal másik végéhez, hogy megölelhesse a fiát. Viktor még mindig úgy kapaszkodott az anyjába, mint azon az átkozott napon, amikor elzavarták Ernőt.

– Mi ez a családi összeborulás? – jelent meg Ernő az ajtóban. – Pici Viktorkának megint bántja valami a kis szívét?

– Már nem vagyok kamasz! – állt fel Viktor, és farkasszemet nézett a férfivel. – Úgy tudom, hogy még nem apás hét van, szóval? Mégis mi a faszt keresel itt?

– Jöttem szólni, hogy nem érek rá hétvégén! – húzta ki magát Ernő, és állta a barna szempár dühös tekintetét. – A srácokkal elmegyünk meccset nézni! Ma indulunk.

– Szóval, egy focimeccs – amit mellékesen jegyzem meg, két olyan csapat játszik, akik szart sem érnek – fontosabb a gyerekeidnél? Szerintem most hagyd el a házat, mert ha segítenem kell benne, nem a meccsen kötsz ki, hanem valamelyik kórházban!

Érezte a dühöt ismét, ami arcára is kiülhetett, mert Ernő hátrálni kezdett.

– Legközelebb használd a telefont, és kímélj meg minket a pofádtól reggeli közben!

Ernő grimaszolva fordult ki az ajtón, amin Viktor jót mosolygott. A lépcső felé nézett, ahonnan lépések zaja hangzott fel: Ernőke ballagott lefelé. Ajkai mosolyra húzódtak, várta már, hogy elinduljanak. Leült az asztalhoz, és nézte, ahogy bátyja leteszi elé a reggelire készített rántottát és teát.

Esztike nem sokkal később ballagott le. Ikerbátyjához hasonlóan az ő haja is a szélrózsa minden irányába állt. Leült Ernőke mellé, és mosolyogva figyelte, hogy őelé is reggeli kerül. Gyorsan ettek, egy percet sem szerettek volna késni a táborból.

Reggeli után négyesben sétáltak el a táborig. Hatalmas ölelések után elváltak, és Viktor az anyjával kettesben ment el bevásárolni a filmnézéshez. Vettek mogyoró ízesítésű pattogatott kukoricát, kólát, és négy zacskó chipset.

Az úton hazafelé még belebotlottak Patrikba is, akinek láttán Viktorban felment a pumpa. Tervezte, hogy elkerüli, hogy nem beszél vele, de néha az volt az érzése, hogy a férfi követi.

– Sziasztok! – köszönt kedvesen Patrik, ami csak jobban hergelte Viktort. Tudta, hogy ez csak színjáték, ezzel szeretné behízelegni magát a nadrágjába! – Merre mentek?

– Haza. – szólalt meg Eszter kedvesen, aki csak nagyjából tudta, hogy mi van a fia és a másik férfi között. – Megnézünk egy filmet.

– Csatlakozhatok? – kérdezte lelkesen Patrik Viktorra mosolyogva.

– Már csak az kellene! – köpte Viktor ingerülten. – Családi programot terveztünk, te meg tudtommal nem vagy a család része, és nem is leszel!

A szavai kegyetlenül csengtek. Patrik arca megrándult, Eszter kissé vörösödni kezdett, de nem akart beleszólni a fia életébe.

Patrik még szólni szeretett volna, de Viktor nem várva meg, ellépett mellette, és elindult haza. Belülről marta a harag, a düh fojtogatta, és attól félt, hogy nem ereszti! Ő nem bízott meg Patrikban, még a saját anyjában sem mindig tudott teljesen. Hiába telt el tíz év, és halványult a seb, benne még ott élt az a korszak, amikor úgy érezte, hogy egyedül maradt. Néha még eszébe jutott, amikor Eszter Ernő mellett állt, amikor nem hitt a saját fiának, mert elvakította a szerelem. Volt, hogy rémálmok gyötörték, a hang, amely belülről marta, ismét hangosan szólalt meg a fejében.

Hazaérve lehúzta a redőnyt, és bekapcsolva a gépét megkereste a filmet. A hatalmas tévén nézve sokkal jobb élményt nyújtott a mozi. A film kellős közepén szólalt meg Eszter telefonja. A táborból keresték. Ernőke térde súlyosan megsérült. Az egyik táborfelelős már elkezdte kezelni, ennek ellenére jobbnak látták, ha elviszik a gyerekeket, mert Esztike megint verekedett. Eszter ijedten nézett Viktorra, már kelt volna fel, de a fia megelőzte.

– Majd én elmegyek értük! – ültette vissza anyját az ágyára. – Én hamarabb odaérek, neked meg amúgy is pihenni kell.

Meg se várta, hogy Eszter mit mond, már rohant. Szíve a torkában dobogott. Ernőkéért is aggódott, de jobban izgatta az, hogy Esztike mennyire verte meg a másik gyereket! A lányban hatalmas védőösztön tört fel, ha Ernőkéről volt szó!

Rohant, ahogy csak tudott. Mindenféle kép tódult az elméjébe. Nem nézte, hogy ki mellett halad el, vagy ki kiabál utána! Őt csak az érdekelte, hogy minél hamarabb az öccse mellett legyen! A tábor bejáratánál egy pillanatra megállt. Keresett valakit, aki felnőttnek nézett ki, hogy segítsen útmutatást nyújtani, merre is kell mennie.

Egy kedves hölgy elmondta neki, hogy merre keresse az öccsét. Mélyeket lélegezve próbálta magát megnyugtatni. Összeszedettnek kellett látszódnia, hogy ne ijessze meg az öccsét, aki sokkal érzékenyebb volt, mint a korabeli fiúk.

Lassú léptekkel közelítette meg a kis épületet, amiről magyaráztak neki. Belül megregulázta magát, és benyitott. Öccsét egy trikót viselő férfi ölelésében találta, nem látta, de a haja emlékeztette őt valakire, akit nagyon szeretett volna elfelejteni. Ahogy Ernőke észrevette őt, lassan elengedte a férfit.

– Viktor! – kiáltotta el magát, és felé kezdett el bicegni.

Viktor letérdelt az öccsével szemben. Alaposan szemügyre vette, és megnyugodott, hogy nem esett komoly baja. Akaratlanul is eszébe jutott a sok évvel korábbi incidens. Nagyot nyelt.

„Ekkor fordult meg Kornél. Viktorban egy pillanat alatt fordult meg a világ." Ahogy nézte a seggre huppant férfit, legszívesebben kimenekült volna, de Ernőke láthatóan kedvelte Kornélt. Óvatosan kapta karjaiba sebesült testvérét, és kedvesen mosolygott rá, annak ellenére is, hogy belül üvölteni tudott volna.