Kornél elgondolkodva bámult ki a repülő ablakán. Most, hogy közeledett ismét a szülőföldje felé, a szíve hevesebben kezdett dobogni, a torka elszorult. Évek teltek el azóta, hogy elhagyta az országot. Először még egyetemen, egy csereprogram keretében, majd diploma után véglegesen.

Nem lelte a helyét a hazájában, az életében. Elmenekült. Érettségi után a fővárosba ment, felégetve maga mögött mindent. Szakított Vikivel, mert az érzés soha nem jött vissza már, a varázs elillant akkor decemberben. Akárhányszor a lányra nézett, az jutott eszébe, amit tett! Bántott egy másik embert, aki meg sem érdemelte igazán! Egy időben gondolkodott azon, hogy felkeresi Viktort, de az utcájuk sarkán megtorpant. Nem volt joga hozzá, így csak sétált a sötét utcákon, lelkiismerete vádló dallamát hallgatva. Elvállalt minden túlórát, helyettesítést, hátha a lelkébe maró furdalás csökken, de nem tudott felejteni. Bármerre járt, emlékek gyötörték. Egy idő után nem mozdult ki a házból, ha pihenőnapos volt. Tanult, dolgozott. Nem érdekelte más.

Mikor kiderült, hogy felvételt nyert az egyetemre, ráadásul az is, hogy sorrendet változtatott, borzasztó veszekedéshez vezetett közte és Viki között. Ez volt az utolsó csepp, nem bírta tovább, nem akart a lánnyal lenni már. Sírt miatta Viki sokat, kérlelte, de ő nem engedett a lelki nyomásnak. Úgy érezte, nincs tovább, kettejüknek akkor fellegzett be, mikor a bosszút kitalálták.

Elindult bele a nagyvilágba, bele a felsőoktatási életbe. Nem keresett párt, nem akart senkivel sem lenni, kizárólag egyéjszakásokat vállalt be, de azokat is komoly megegyezés után. Nem akarta már adni a szívét, vagy nem is volt már rá képes, mert az önvád erősebb volt mindig benne. Azt suttogta, csak bántana mindenkit. Valami elromlott benne, nem érezte magát méltónak arra, hogy szeressen, vagy szeressék.

Sóhajtva vett egy nagy levegőt. Most is menekült, tudta jól. Hagyta, hogy egy szép mosoly elcsábítsa, nyugodt életet ígérjen. Engedett valakinek, akit kedvelt, akivel jól érezte magát, de nem szerette igazán. Erre akkor jött rá, mikor a házasság kérdése felmerült. Pánikba esett, ő erre nem állt készen, így a felgyűlt szabadságát hihetetlen gyorsan ki is vette.

Gondolataiból egy kellemes női hang rángatta ki, amely arra kérte az utasokat, hogy kapcsolják be öveiket, mert landolnak. Tette, amit kértek, de az ablakról nem vette le a szemét, nézte, ahogy Budapest egyre közelebb kerül hozzá.

Landolás után az ajtóhoz indult, majd megkereste a bőröndjét. Nem vágyott haza igazán, de a nővérét és az édesanyját látni akarta, így megszaporázta a lépteit. Ahogy a váróba lépett, egy nő sikkantva vetette magát a karjaiba, ott puszilta, ahol érte.

– Én is örülök, Gréta, de ne nyalj már össze! – nevetett fel Kornél.

– Nővéri előjogom, pláne, hogy egy éve nem láttalak! – bújt hozza a fiatal nő.

– Majdnem minden nap beszélünk. – röhögött a férfi, de magához ölelte testvérét.

– Az nem ugyanolyan! – suttogta a fülébe boldogan Gréta.

Csendben álltak, egymást ölelték. Belefeledkeztek percekre a nyugalomba, egymás karjaiba, pont úgy, mint gyerekként. A távolság szétszedte őket, de miután Kornél Pestre került, újra szoros lett a kapcsolatuk.

– Fáradt vagy? – tolta el Gréta magától öccsét, hogy lássa a válaszát.

A férfi megrázta a fejét.

– Reméltem is! – örvendezett Gréta. – Gyerekmentes övezetté tették a napomat anyósomék! – ragadta karon Kornélt. – Estig csak te vagy! – mosolygott.

Kornél örült, hogy egy darabig még halogathatja a kicsikkel való találkozást, akik imádták, de neki túl zajosak voltak.

Elindultak az autóhoz. Ahogy Kornél beszállt, megrezzent a telefonja. Elkomorodva húzta elő, és válaszolt sablonosan párja kérdésére, hogy rendben megérkezett-e.

– Nem vagy túl boldog! – jegyezte meg Gréta, miközben beindította az autót.

– Házasságot akar. – bökte ki csendesen, miközben lenémította a telefont.

– Huszonnyolc évesek vagytok, és ott elveheted Doriant. Cuki pasi! – csicseregte Gréta.

– Az, de nem érzem, hogy házasodnunk kellene! – vallotta be Kornél, Gréta csak hümmögött, hogy figyel. – Tudom, hogy két éve együtt élünk, de ahogy felhozta a témát, rájöttem, hogy nem kellene ezt tovább csinálnom. Szeretem, de nem szerelemmel. Ez nem biztos, hogy elég hosszútávon.

– Lehet, idő kell! – szólalt meg Gréta.

– Közel négy évem volt rá! – fintorgott Kornél. – Ha összeházasodunk, és továbbra is fennáll a helyzet, neki okozok fájdalmat.

– Mert így nem? – vonta fel testvére a szemöldökét.

– Te meg Peti, zsák a foltját, de most őszintén, neked melyik lett volna a jó: ha előtte mentek szét, vagy most négy év házasság és két gyerek után, mert soha nem szeretett igazán?

– Végül is jogos! – értett egyet a nővére. – De mi a baj vele? Évékig senkit nem engedtél magadhoz közel, őt igen.

– Tökéletes pár lenne, de nem vagyok belé szerelmes, ami szerintem kell a házassághoz. Nem akarok még egy emberrel játszani! – fejezte be csendesen.

Az ablak felé fordult, és kifelé bámult. Figyelte a nyári, pesti utcákat. Kinn nagyon meleg volt, azonban az autó klímája lehűtötte. Újra érezte a fájdalmat, amit évek óta, azóta, hogy megcsinálta utolsó tanévben azt az őrültséget. A lelkiismerete azóta sem hagyta békén! Újra és újra rátámadt, vádolta, a szívébe mart! Tudta, hogy megérdemli a fájdalmat, talán még ennél is jobban, hisz biztos volt benne, hogy a másiknak sokkal borzalmasabb volt minden! Hallotta még mindig a hangját, tisztán a fülében csengett a vallomása. Néha újraélte a fészeres elválást, és ilyenkor borzalmas szívdobogásra ébredt! Mintha szorították volna belülről! Megesett, hogy úgy belemart a mellkasába, hogy nyoma maradt.

– Ennyi idő után is? – kérdezte meg halkan Gréta.

– Örökké! – lehelte az ablaküvegre Kornél. – Az életemben, a halálomban, és megérdemlem!

– Butaságot csináltatok. – értett egyet Gréta, aki egy évvel a történtek után szerzett tudomást mindenről. – Kamaszok voltatok!

– Nem voltam már gyerek! – ellenkezett élesebben Kornél, mert még mindig feldúlta a téma, ha eszébe jutott, és még több fájdalmat akart, mert úgy érezte, nem törlesztett eleget. – Tudtam, mit csinálok! Szándékosan tettem! Soha nem mertem felkeresni őt, hogy megtudjam, milyen károkat okoztam! Nem mertem bocsánatot kérni! – A nővére felé fordult. – Tudod miért? – A nő megrázta a fejét. – Mert nem valószínű, hogy a tettemre van bocsánat!

– De az sincs rendben, hogy így élsz! – szállt vitába a nő. – Jobb lesz, ha egy életen át cipeled ezt a súlyt?

– Így legalább nem bántok meg senkit! – morogta Kornél.

– Mert Dorian biztosan felhőtlenül boldog lesz három év után! – jegyezte meg epésen Gréta.

– Ha nem hozza fel a témát, akkor is a szakítást fontolgatnám. – vallotta be Kornél. – Azt hittem, működni fog, de nem tudok mélyebben érezni, úgy, ahogy ő szeretné! Ez megmérgezne mindent!

– Meg sem próbálod! – vágta rá a testvére. – Tíz kibaszott év telt el, és te még mindig ezzel takarózol! Húztál egy kurva nagy falat, és elhatároztad, hogy nem engedsz át rajta senkit! Kényelmes megoldás! – gúnyolódott. – Ahelyett, hogy végre feldolgoznád, elengednéd, makacsul ragaszkodsz hozzá! Kellene neked egy pszichológus!

– Voltam. – vallotta be Kornél. – Nem is egyszer. Azt szajkózza, amit te, de egyikőtök sem tudja megmondani, hogyan csináljam!

– Mert azt neked kell! Lehet évekkel ezelőtt kellett volna vele beszélned, és akkor le tudnád zárni! – vetette fel a nő, de Kornél a gondolattól is megborzongott.

Nem érzett elég erőt magában arra, hogy találkozzanak! Rettegett a gondolattól, hogy beszéljen vele! Nem akarta tudni, milyen károkat okozott a másikban!

– Nem akarok erre gondolni! Azért jöttem haza, hogy a jelenlegi életemen gondolkodjak el. Egy hónap csak elég lesz!

A nővére felciccent, de nem szólalt meg. Kornél tudta, mire gondol: ha tíz év nem volt elég átgondolni mindent, egy hónap sem lesz, de örült, amiért testvére nem feszegette tovább a dolgot.

Egy kicsi étteremhez mentek, amely csendes volt, de finomakat főztek. Eleinte nehezen indult meg a beszélgetés, de végül belerázódtak. Egy idő után nevettek, még Kornél is elfelejtette kicsit, mi nyomja a lelkét. Nővére vicces történetei felpezsdítették, így már alig várta, hogy találkozzon a gyerekekkel.

Amint beléptek a budai lakás ajtaján, két kisgyerek rohamozta meg Kornélt azonnal. A két fiúcska egymás szavába vágva mesélt, miközben belökdösték a nappaliba, ahol két alak várta őket. Első ránézésre nagyvárosi, sznob nyugdíjasnak nézte őket Kornél, de hamar rájött, hogy igen vagány a két öreg. Az ő identitásán sem akadtak fel, azt mondták, joga van eldönteni, kivel szeretné az életét megosztani.

A két kicsi ragaszkodott hozzá, hogy játsszon velük, így a délután nagy részében lefoglalták őt. Estére kicsit elfáradt, de jól érezte magát mindaddig, míg a párja fel nem hívta. Sokat kereste, akár telefonon, akár üzenetben, és ez most zavarta. Rettegett az elköteleződéstől, attól, hogy ez még hangsúlyosabb lesz az életükben, ha összeházasodnak.

– Ez nem hangzott túl jól! – lépett ki a gömbdíszekkel megvilágított teraszra a sógora.

A férfi igen nyúlánk volt, Kornél ízléséhez képest vékony is talán, de egyébként kedves és türelmes. Egy üveg sört nyújtott felé, majd belehuppant a másik napozószékbe.

– Dorian hívott. – kortyolt bele a hűs italba, ami jólesett neki. – Házasságot akar.

– Te viszont nem. – Kornél megkönnyebbült kicsit, hogy nem kell végre magyarázkodnia, mert egyértelmű, mire gondol. – Gréti szavaival élve: – bökött a lakás felé – cukik vagytok, de a házassághoz ez kevés! Ő ezerfokon ég érted, de te éppen csak pislákolsz! Házasságot erre megkötni nem lesz hosszútávú. Mikor elhatároztam, hogy megkérem a nővéred kezét, tudtam a válaszát. Dorian azért nem így lépett, mert bizonytalan benned. Felvázolta neked, mit szeretne, várva, hogy te lépj. Az egész rajtad múlik!

– Nem biztos, hogy akarom ezt az egészet, de még nem vetettem el sem. Talán nem lesz több lehetőségem az életben.

– Rengeteg nő és férfi szaladgál a világban! – ellenkezett Péter.

– Viki óta nem kezdtem nővel. Minden kalandom férfi volt. – húzta el a száját Kornél.

– Mi, férfiak hamarabb lenyeljük az egyéjszaka fogalmát, mint egy nő! – hümmögte az idősebb férfi.

– Egy nő hamarabb akar holtomiglant is! – fintorgott Kornél. – Volt idő, amikor akartam ezt. Még minden előtt – szorult el a torka ismét – azt hittem, hogy Viki és én örökké együtt leszünk, de a kapcsolatunkat mi magunk mérgeztük meg. Egyszerűbb, tisztább, ha csak a vágyról van szó! Dorian energikus, édes férfi, de teljes szívet érdemel! Nem kellett volna elhinnem, hogy nekünk van jövőnk!

– Neked kell azt eldöntened, hogy milyen áldozatot hozol meg a szeretetért! – magyarázta tovább a sógora.

– Rettegek attól, hogy megbántom a másikat! – vallotta be ismét azt, ami benne volt.

Szerette a sógorát, jól kijöttek mindig. Egyetem alatt nem egyszer ment érte, ha valamiét felhívta. Egyszer még éjjel is átverekedte magát a városon miatta, amiért halás volt.

– Érthető, – bólintott a másik – de elkésve sem vagy! – jelentette ki. – Pihenj most, amíg megteheted!

– Mondjuk, egy nyári tábor vár rám! – nevetett fel a fiatalabb férfi.

– Te vállaltad! – vonta meg Peti a vállát.

– Igazából olyan régen eljöttem itthonról, hogy már senkit sem ismerek. Egyedül meg rosszabb lenne! Belefér a napomba a foci, a fogócskázás és bújócskázás! – emelte szájához az üveget.

– Talán kedvet kapsz egyhez! – nevetett fel Péter, mire Kornél prüszkölve köpte vissza üvegébe a sörét.

– Ne ijesztgess! – köhögött fel, majd nevetni kezdtek.

Jó ideje először őszintén és boldogan érte ez Kornélt. Egy pillanatra érezte, hogy milyen felszabadultnak lenni, terhek nélkül élni a világban.

***

Kornél heves szívdobogással fordult körbe a szobájában, amely már idegen volt számára. Évek óta csak vendég volt ott, ahol megélte a gyermekséget, kamaszkorát.

Látta az éjszakai nasizást, amit Grétával művelt, miután édesanyjuk elrejtette előlük a kekszeket, persze sikertelenül. Azokat a napokat, mikor büntetésből kellett a nyári melegben a szobájában ülnie.

Agyába tolultak azok a képek, mikor kamasz lett, és zárkózottabb. Azok az éjszakák, amikor a plafont bámulta, mert nem tudott Zoli miatt aludni. Próbálta őt kiverni a fejéből, másra gondolni, de újra és újra az agyába férkőzött. Csak őt látta, csak őt kívánta, miközben engedett a hormonjai kérlelésének.

Itt feküdt le vele először, amit nem is egy alkalom követett. Nem volt már ekkor szűz, de másik fiúhoz még soha nem ért korábban. Egy kellemes délután emlékét adta neki az első alkalmuk, majd ennek a szobának falai itták fel a könnyeit is, mikor el kellett engednie.

Újra körbefordult, újabb emlékeket látott. Volt köztük boldog, de árnyékos is. Hirtelen állt meg, mert belémart még egy. Az, amelyiknek megtörténnie sem szabadott volna! Az ágyára nézett, amely még mindig ugyanott állt. Látta a rajta ücsörgő grimaszoló, undok, de sebzett srácot, akivel együtt kellett dolgoznia...

Évek teltek el, de az ő háborgása nem csökkent. Érezte, hogy ismét vádolja a hang: bosszút akartál, hát élj azzal a tudattal, hogy megkaptad!

– Kornél! – kopogtatott be édesanyja, majd benyitott.

Egy mosolygós arc nézett a fiúra, amely öregedett kicsit az évek alatt, de Kornél számára még mindig gyönyörű volt!

– Öntöttem limonádét, van ebéd is, ha éhes vagy! Beszéltem apáddal, de nem tud hazajönni! Hirtelen volt a döntésed, nem tud újabb három hetet kivenni.

A fia csak bólintott. Már megszokta az évek alatt, hogy még ritkábban látja apját, mint korábban. Bár amióta Németországban élt, mindig meglátogatta, ha arrafelé volt dolga, karácsonykor pedig két hetet is együtt töltöttek minden évben. Egy évvel korábban például náluk voltak, a kölni lakásukban.

– Rendben. – bólintott.

– Kár, hogy Dorian nem tudott jönni, szeretem azt a fiút!

Kornélba belehasítottak az anyja szavai. Őt nem akarta még beavatni a válságába!

– Felgyűlt a szabim, neki nem, de így – lépett anyjához, és átölelte – veled tölthetek pár hetet!

– Meg száz gyerekkel! – nevetett fel a nő, majd lehúzta a fejét, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára. – Hiányoztok! – sóhajtotta. – Hárman, háromfelé! Ezt soha nem lehet megszokni!

– Apa után mehetnél! – szólalt meg csendesen Kornél. – Madridot is elérem géppel, nem csak Budapestet.

– Apád a kutatásait szereti, én a kis tanítványaimat. Nem bírnék egy teljesen idegen helyen várni rá hetekig, míg hazaér a világ végéről. Ebben a városban nőttem fel, itt vannak a barátaim.

Kornél tudta, hogy ez már nem erről szól. Fel kellett nőnie, hogy megértse: a szülei már képtelenek együtt élni, de bevallani sem tudják ezt. Évente pár hetet együtt töltenek, talán már csak barátilag, ami fájt kicsit neki, de úgy tett, mintha nem tudná, mert az édesanyja erre kérte némán.

– Minden pletyka érdekel! – húzta kifelé a konyhába az anyját. – Az is, hogy a táborban kinek a lányával, unokájával akarnak összeboronálni. Remélem, tudják, hogy a fiúk elől sem zárkózok el!

– Zsóka néni még engem is tanított, ő kicsit megilletődött, hogy ez a mai fiatalság mennyire szabad szellemű, de az unokaöccsét talán érdekelheted. – nevetett.

Kornél puszit adott anyjának, akit imádott, aki úgy fogadta el őt, ahogy van: a szeretetével, a kirohanásaival, a bűneivel együtt.

♥♥♥ Itt is vagyok a második fejezettel! Remélem, hogy tetszett ♥♥♥