Kornél elgondolkodva sétált a már ismeretlen utcákon. Minden megváltozott az elmúlt tíz évben, akárcsak ő. Egy volt a régi benne: a lelkiismeret-furdalás. Most, hogy újra találkozott Viktorral, hallotta a hangját, még erősebben mart belé a fájdalom!

Ernőkét megkedvelte, de az, hogy kihez tartozik a fiú, elüldözte volna messzire; azonban a kisfiú ragaszkodott hozzá, emiatt képtelen volt magára hagyni. Mindig, mikor ránézett, Viktort látta benne, holott nem is igazán hasonlítottak. Eszterkében már többet felfedezett fel Viktorból. A temperamentuma, nagy hangja egy az egyben a kamasz fiúé volt, akiből mára sokkal komolyabb férfi vált. Sokat gondolkodott azon, hogy ő tette-e ezt vele. Nem kiabált, nem fenyegette, nem tett borzasztó, bicskanyitogató kijelentéseket, nyugodtan hozta a tudtára, hogy a tíz év alatt sem enyhült meg felé! A boltban is nyugodtan beszélgettek. Tíz éve ez lehetetlennek tűnt!

Felhívta a nővérét. Elmondta, hogy viszontlátta Viktort. Gréta azt tanácsolta, hogy zárja le örökre itt, és éljen tovább végre zavartanul! Kornél azonban félt, rettegett attól, hogy igazán szembenézzen Viktorral! Attól, hogy őszintén elmeséljen mindent, holott tíz éve nincs olyan napja, hogy eszébe ne jusson, ami történt.

Nem volt még elég ereje, ezért igyekezett elbújni, ha jöttek az ikrekért, de az elmúlt két napban a félelme alaptalannak bizonyult, mert Eszter – eszébe jutott a neve – érkezett a gyermekeiért.

Befordult egy utcán, ahogyan elmagyarázták neki régebbi ismerősei. Hamarosan egy vaskapu előtt találta magát, amelyen a Fabútorok felirat állt. Belépett az ajtón. A recepción egy kedves, mosolygós lány fogadta.

– Jó reggelt! – köszönt szívélyesen. – Egy ismerősömtől azt hallottam, itt készítik a legjobb bútorokat!

– Jól értesült! – bólintott a lány. – A mester már nem igazán dolgozik a keze miatt, de a város legtehetségesebb asztalosát lenyúltuk a suliból.

– Akkor tényleg jó helyen vagyok! Esetleg tudok vele beszelni?

– Mondanám, hogy be van táblázva, de most mondták le a megbeszélést, így akár beszélhet is vele.

– Nagyszerű! – örvendezett Kornél. – Tudja, pár hét múlva visszamegyek Németországba, és az anyukámnak szeretnék csináltatni egy új étkezőasztalt.

– Jöjjön! – állt fel a lány, majd megfogta a mankóit, és ügyesen rájuk támaszkodva megindult egy vastag ajtó felé.

Kornél látta, hogy beteg a lány lába, de örült, hogy így is biztosítanak neki munkahelyet, fejlődik az ország. Ahogy kinyitotta az ajtót, azonnal hangzavar támadt: fűrész hangja töltötte be a teret, majd mikor ez elhalt, a csiszolás összetéveszthetetlen dallama. Elsétáltak több félkész bútor mellett, egyiknél sem volt mester. Az utolsó blokkig mentek.

– Viktor! – kiáltotta el magát a lány, mire Kornél szeme tányérnyira nyílt.

– Erika, kérlek! Tanítom a gyerekeket! – lépett elő az egyik osztály takarásából Viktor.

A munkahely biztosított gyakorlati helyet a közeli asztalos-növendékeknek. Pár diák nyáron is bejárt, hogy Viktortól tanulhasson. A férfi értett a munkájához, a diákokkal is szót értett, amit tíz évvel korábban esélytelennek tartott volna bárki.

– Most ismételtük át a fecskefarkú illesztést, ebéd után segítenek az élsimításban!

A hangja kedvesen csengett, mögötte a diákok csendben suttogtak valamit. Viktor először a nőre emelte a tekintetét. Barna szemeiben ott csillogott a munka szeretete, a diákok okozta boldogság.

– Miben tudok segíteni?

Csak ekkor pillantott rá Kornélra. Napbarnított bőre haloványfehér színt öltött, a lábai remegni kezdtek, szívverése felgyorsult, nehezebben vette a levegőt. Nem értette, mit keres ott a férfi! Nem érezte készen magát egy újabb találkozóra! Ha nem róla lett volna szó, még viccesnek is tartja, hogy napok óta a férfiba szalad bele!

Kornél is kényelmetlenül érezte magát. Már harmadszor futottak össze váratlanul! Eszébe villant az, amit testvére mondott: talán az élet is rá akarja kényszeríteni, hogy beszéljék meg, és zárjak le végleg a múltat!

– Tudod, attól, hogy a megbeszélést lemondták, a munka nem áll meg! – köszörülte meg a torkát Viktor a mondatot a lánynak szegezve.

– Az úr a város legjobb asztalosát keresi, az meg te vagy! – kacsintott a lány.

– Annyira nem sürgős! – motyogta idegesen Kornél, miközben azon gondolkodott, hogy elszalad.

Egyre szimpatikusabbá vált az ötlet, – pedig ő vétózta meg – hogy inkább elmegy az IKEA-ba egy új asztalért, de most se tudott megmozdulni. Csak nézte a másik férfit, annak komoly arcát, háborgó szemét. Látta benne a dühöt ismét, de érezte, hogy visszafogja magát, holott megérdemelte volna, hogy a világ minden haragját rázúdítsa!

– Úgy látom, sok dolga van, máskor is beszélhetünk! – pillantott a kamaszgyerekekre.

– A gyerekeknek már kiadtam a feladatokat. – felelte határozottan Viktor.

Most ő volt otthon, az ő munkahelyére pofátlankodott be a másik, nem hagyhatta, hogy az érzelmei vezessék.

– Megoldjuk a lehetetlent is! – címezte Kornélnak, akinek a nyaka égni kezdett. – Ahogy megbeszéltük! – engedte ki a hangját, és fordult a gyerekekhez. – A méretek adottak, az illesztéseket is megbeszéltük! Akiknek hibátlan lesz, azok eljöhetnek velem és az ikrekkel hétvégén az uszodába! Aki szemtelenkedik Erikával, az holnaptól forgácsot sepreget! – tette hozzá, mert tudta, hogy köszörülnék a nyelvüket a lányon, aki nem tehetett a fogyatékosságáról.

Kornél elismerően nézett az egykor zabolátlan gyerekre, milyen fegyelemmel terelgeti a kamaszokat.

– Jöjjön az irodámba, ott megbeszélhetünk mindent! Erika, küldj fel két csésze kávét Petivel, ha akadékoskodni mer, mondd meg neki, hogy nem felejtettem el a tavalyi stiklijét!

Viktor elindult egy másik ajtó felé. Kornél nagyot nyelt. Nem akart vele egyedül maradni, de Erika már a telefonján tárcsázott, így követnie kellett a férfit.

Álmában nem gondolta volna, hogy itt is Viktorba botlik! Emlékezett rá, hogy szeretett a fával dolgozni, de soha nem hitte volna, hogy kijárja az iskolát, vagy kamaszokat kezd el tanítani! Remegett belül, mint a nyárfalevél. Ujjai doboltak a combjain. Soha nem szokott ideges lenni egy megbeszélés előtt, de most minden porcikája tiltakozott ellene! Csak állt, és nézett a távozó férfi után, mozdulni azonban képtelen volt.

– Jöjjön már! Megbeszéljük a részleteket, és mehet is! Gondolom, az előre összeállított bútor nem a legjobb, ha idejött.

Rezzenéstelen arccal nézett Kornélra, akinek ettől a hideg futkosott a hátán.

– A magánéletem az ajtón kívül van. Ide dolgozni járok, ha már itt van, akkor akár meg is beszélhetünk mindent, ami a rendeléssel kapcsolatos!

Kornél nagyot nyelt, majd kényszerítette magát, hogy meginduljon Viktor után. A férfi eltűnt egy vastag ajtó mögött. Mikor Kornél belépett, betette maga mögött azt. Azonnal csendesebb lett a környezete, bár tompán még hallotta a kinti zajokat. A helyiség kicsi mivolta tovább nyomasztotta, ahogy a fehér falak is. És az egyetlen asztal a helyiség közepén helyezkedett el, körberakva öt székkel. Viktor leült az egyikre, majd várakozón Kornélra nézett, aki még mindig fontolgatta az elfutást, kockáztatva, hogy Gréti kinyiffantja, ha nem rendel asztalt az anyukájuknak.

– Nem, nem opció az IKEA-s és társai. – mondta csendesen Kornél, miközben közelebb sétált az asztalhoz.

Szándékosan a túloldalra ment, hogy legyen kettejük között valami, ami talán segít a kínos múltat áthidalni.

– A nővérem nem tudja lecipelni Pestről, és én sem igazán hazahozni repülőn. – folytatta csendesen, miközben leült Viktorral szembe.

Csend állt be. Egymást nézték. Szavak nélkül igyekeztek rájönni, mi jár a másik fejében. Tíz éve nem átallottak kiabálni, verekedni, amit újra kívánt Kornél, csak ezt a némaságot ne kellene hallania!

– Kitaláltátok már, hogy tömörfa, vagy bútorlapból legyen? Szín, stílus? – kérdezte meg Viktor, ahogy a fiókban kezdett el kutakodni. – Ha nem, akkor adok egy albumot az általam készített asztalokról. Talán segít.

Kornél nem nyúlt a felé tolt leporellóért. Egyszerűen képtelennek érezte magát arra, hogy tovább meneküljön! Egy évtizede benne volt, azóta nyúzta a lelkét kegyetlenül minden egyes nap!

Viktor határozottabban felé tolta a könyvecskét, de Kornél ellenkezett. A papírra akart tenyerelni, de ehelyett Viktor kezére sikerült. A férfi megdermedt. Az eddigi magabiztossága mintha megingott volna. Nem erőltette tovább azt, hogy a másik megnézze. Benne rekedtek egy furcsa, fájó pillanatban. A némaság vette őket körbe ismét, betakarta a két férfit, átadva őket dübörgő gondolataiknak.

Viktor nagyot sóhajtott. Belül égette a fájdalom, amit tíz éve hord. Szólni akart, de egy hang sem hagyta el a száját. Nem tudta, hogy mit mondjon, vagy hogyan mondja. A gyerekek előtt összeszedett tudott maradni, de az az apró érintés kizökkentette.

– Akkor, nem nézed meg! – jelentette ki végül.

Kornélnak rosszulesett a másik nyers hangja, de tudta, hogy megérdemelte. Felemelte a kezét, mert úgy érezte, ég a tenyere, nincs joga hozzáérni a másikhoz, ahogy az igazsághoz sem volt, mikor Viktor elsuttogta azon az éjszakan a titkát. Egy olyat, ami mindent megváltoztatott. Beleégetett vele egy hihetetlen nagy bűnt, amely folyamatosan izzott. Most is érezte! Ott volt, és gyötörte!

– Tudtam, mit cselekszem. – hajtotta le a fejét. – Mikor megtudtam, mit műveltél Gáborral, megkerestelek. A kezembe adtad a legjobb fegyvert. Elhibázott döntést hoztam! – fakadt ki. – Mire rájöttem, már késő volt! Minden lavinaként zúdult ránk! Kérlek, – nézett fel remegő szájjal Kornél, ami tíz éve kikívánkozott belőle, talán most sikerül is szavakba öntenie – hidd el nekem, hogy kicsúszott az irányításom alól minden!

– Bocsánat, de dolgozom! – nyelt nagyot Viktor.

Szánta az előtte ülő férfit, de nem adhatta meg neki a békét, amire vágyott.

– Tudom, hogy mit vársz, hogy kifakadok, üvöltök egy sort, de nem itt, és nem most. Itt a falnak is füle van, hiába csendes szobában ülünk, a diákok meg nem használhatnak gépeket, így hallanák. Kornél, tudom, hogy sajnálod, évek óta tudom! Viktória mindent elmondott.

Felállt, és az ajtóhoz sétált.

– Megnézem a gyerekeket, ha akarsz, várj meg, és megbeszéljük a bútor részleteit, ha erre sem vagy képes, hogy akarsz továbblépni? – húzta el a száját Viktor, és kisétált az ajtón.

Kornél figyelte a távozó férfit. Elcsodálkozott a reakcióján. Sokat változott, ezt elismerte, talán még a történteken is sikerült túllépnie. Akinek nem ment igazán, az ő volt. Felébredt benne a vágy, hogy elmesélje, őbenne mi ment végbe a szalagavató éjjeléig! Azt a bizonytalanságot, amely benne tombolt, a gyávaságot, amely visszatartotta az igazságot!

Sóhajtva nyitotta ki a brosúrát. A szeme tágra nyílt, ahogy meglátta a gyönyörű munkákat! Egyik bútorban sem volt hasonlóság, mind annyira egyedi és szép volt, ahogy valószínűleg a tervezője elképzelte. Egyszer azt mesélte neki Viktor, hogy a fa beszél: „Ha érted, mit mond, egy egész történetet tár eléd!", és ő most értette meg, mit suttog neki ez a sok, szebbnél szebben megmunkált fa: így hagyott hátra téged!

– A gyerekek jól haladnak. Nem is tudják, hogy a legjobb ablak díszíti majd az új egészségközpont utcafront felőli oldalát! – lépett be mosolyogva a férfi.

Egy pillanatra dermedt csak meg, de hamar le is rázta magáról.

– Tudom, hogy ha már itt vagy, szeretnél kibökni mindent, ami évek óta gyötör, de az idő nem alkalmas rá! Annyit azonban elárulhatok, hogy nem csak benned maradtak nyomok, el nem varrt szálak!

Kornél lelke háborgott, de belátta, hogy a hely tényleg nem a legalkalmasabb arra, hogy a régi időkről beszélgessenek. Tisztázni akarta az egészet, hallani, hogy milyen károkat okozott valakiben, akit jó embernek ismert meg.

– Hoztam rajzot. – szólalt meg pár pillanat után Kornél, és benyúlt a farmerja zsebébe, ahová az általa rajzolt tervet tette. – Nem túl profi, de szerintem, te tudsz vele mit kezdeni!

Viktor elvette a lapot, és tanulmányozni kezdte. Nem sok mindent látott benne az elején, egyszerű asztalról készült rajz volt, de nem is Kornél feladata volt, hogy bútort készítsen.

– Alapnak jó, megnézem, hogy mit tudok kihozni belőle! Egyszerű étkezőasztal, ha jól tippelem.

– Igen. – bólintott a másik férfi. – Anyu még az a generáció, aki leteríti az asztalt, de lássuk be, hogy az se nem szép, se nem higiénikus. Olyat szeretnék, amelyik sikítson vele: nehogy rám terítsd azt! Ezen felül: legyen masszív! Van két unokája, akik eltöltenek nála nyaranta egy hónapot, így jó lenne, ha az autók nyomai sem maradnának meg rajta!

– Gyereked van? Gratulálok!

Viktor próbált nyugalmat erőltetni a hangjába, de így is kihallatszott belőle a döbbenet.

– A bútor miatt ne aggódj, az otthonit is én csináltam, Esztike régen a barátnőjével táncolt a tetején. Tegyük hozzá, hogy nem nádszál a leány, de az asztal még mindig áll.

Kornél szája megremegett Viktor döbbenetén, de nem nevette el magát, inkább komolynak szánt hangon folytatta:

– Vannak gyerekeim. – bólintott, mire Viktor szemöldöke megrándult. – Alkalmanként kettő, néha 122, – vigyorodott el – de szeretem őket visszaadni a szüleiknek, testvéreiknek – bökött a férfira – a nap végén.

– Így vagyok Esztikével, ha én vigyázok rá! – mosolyodott el Viktor. – Szeretem, a régi önmagam látom benne, de néha megrémiszt, hogy mennyire vad! Én is ilyen voltam?

– Életed egy nagyon rövid szakaszában ismertelek, – pillantott fel rá Kornél – és teljesen más jellegű gondolatokkal barátkoztam veled. – húzta el a száját. – Lehet, nem most kéne megbeszélni, mert az öcséd vár!

– Akkor sem kellett volna úgy viselkednem. Az, hogy kamasz voltam, nem mentség! – vont vállat Viktor, és az ajtó felé nézett, amely kinyílt, és az egyik diák lépett be vérző orral. – Bocs, de úgy látszik, hogy Viktor megint verekedett. Az a srác lesz egyszer a vesztem! – felállt, és sebes léptekkel hagyta ott Kornélt.

– Viktor! Most azonnal velem jössz, és megyünk a büntető terembe, a haverod már ott van. Gondolom, nem kell mondanom, hogy ezt a feladatot kizárom a megnézendők közül, hiába tudom, hogy ez lenne a legjobb!

Kornél elmosolyodott, miután a másik kiviharzott. Soha nem hitte volna, hogy idáig jut! Gimis korában egy aranyhalat sem bízott volna rá, mára pedig már jó testvér, és jó oktató is lett. Ő ezt az embert bántotta, megalázta! Elkomorodott a gondoltra. Úgy érezte, hogy nem érdemel bocsánatot! Felállt, és elrakta a rajzot, mikor visszaért Viktor.

– Bocsánat, csak a gyerekeket nevelni kell, mikor otthon elfelejtik! – forgatta meg a szemét. Szerette a gyerekeket, foglalkozott is velük rendesen, csak néha úgy érezte, hogy sok.

– Viktor szülei válnak. Nehezen viseli. Nem erőszakos gyerek, csak akkor verekszik, ha valaki a szüleit veszi a szájára.

– Aham. – hümmögte Kornél. – Én azt hiszem, megyek.

– Még meg sem beszéltük, hogy milyen asztal legyen. – gondolkodott el egy pillanatra Viktor. – Gyere át délután! Ernőke is örülne, plusz megbeszéljük a részleteket is!

Kornél szeme tányérnyira nyílt, és csak rámeredt szemközt álló férfira. Nem akarta elhinni, amit hall! A történtek után még szóba tud állni vele? Mindig is erősnek gondolta, de most már biztos volt benne!

– Ne mereszd a szemed! Már nem vagyunk kamaszok! Az élet megy tovább! Nem lehetek ugyanaz, aki voltam. Két gyerek mellett valakinek éretten is kell viselkedni.

– Nem biztos, hogy Ernőkének hallania kellene az igazat. – szólalt meg csendesen Kornél. Van még a városban valami kulturált vendéglátó egység?

– A régi játékteremből éttermet csináltak. – húzta el a száját a barna szemű férfi, és nagyot sóhajtott. – Pedig az jó hely volt!

Kornél emlékei megelevenedtek. Ott látta őt először. Haragudott rá. Meg akarta verni azért, amit Gáborral tett. A kamaszfiú kikezdett vele, amivel olyan fegyvert adott a kezébe, amely később fordítva sült el. Nem volt benne biztos, hogy vissza akar menni oda, de nem is nagyon ismerte már a várost.

– Rendben. – bólintott Kornél. – Ötig elviszik az összes gyereket. Utána hazaugrom összeszedni magam, de szerintem nyolcra biztosan odaérek.

Viktor csak bólintott. Nem szólt, de nem is volt rá ideje, mert ismét beviharzott pár gyerek, a férfi pedig biccentve kirohant a kamaszokhoz. Kornél hevesen dobogó szívvel indult el. Elköszönt Erikától, majd az utcára lépve mert csak levegőt venni ismét. El sem hitte, hogy ez viszonylag simán ment, hogy kapott egy új esélyt! Kijavíthatja a múltbeli hibáját, lehetőséget kapva ezzel egy szebb, boldogabb jövőre!