Kornél a plafont bámulta. Képtelen volt aludni, mert akárhányszor lehunyta a szemét, Viktort látta. Azt a fiút, akit összetört, és azt a férfit is, aki vált belőle. Egy megbízhatatlan, csapodár alak volt annak idején, de mindez csak a felszínen látszott így. Ennél sokkal mélyebb érzésű fiú volt, aki rejtegette magát, nehogy megsebezzék. Neki feltárta a lelkét, és mit kapott cserébe? Fájdalmat, semmi mást!

A férfi az oldalára fordult. Kinn még éppen csak derengett. Máskor ilyenkor még aludna, de most képtelennek érezte rá magát. A szíve zakatolt, hol vádolta, hol csak megszakadni készült újra. Tíz év telt el, de még mindig fájlalta, amit tett! Nem akarta elhinni: érezhetett valaha úgy, hogy egy másik emberen bosszút is állt volna, mert bántotta a szeretett lényt? Olyan távolinak, annyira hihetetlennek tűnt! Azóta sem érzett így! Nem akart, vagy talán büntetés volt? Ő sem tudta igazán, de a legjobbnak úgy érezte, ha senkivel nem ápol mélyebb kapcsolatot.

Dorian jutott az eszébe. A vidám férfi, akivel kicsit boldognak érezte magát, de rá kellett jönnie, hogy mindez csak vágy volt, illúzió. Mindig is benne lüktetett a vád, amely most, hogy látta Viktort, igencsak felerősödött. Egyre távolabb került Doriantől, tudta jól, de talán így a legjobb mindenkinek!

Képtelen volt tovább feküdni, így kikelt az ágyból, majd felvette a tréning nadrágját, hogy futni menjen. Csak remélhette, hogy maga mögött hagyhatja a gondolatait! Ahogy az udvarra lépett, hűvös levegő ért az arcához, ami kifejezetten jólesett a napközbeni forróság után. Az utcára lépve futni kezdett, a néptelen utakon igyekezett kiszellőztetni a fejét, azonban a gondolatok nem maradtak le, vele tartottak, nem hagytak neki békét. Átfutott a városon, majd vissza a központba, de ez sem segített: benne dobogott a bűnbánat, a kétségbeesés, hogy ezután mit tegyen.

A parkban sétált pár kört, miközben a szervezete jelzett, hogy kávéra lenne szüksége, így körbenézett, hogy merre mehetne. Nem messze meglátott egy pékséget, remélte, hogy kávéjuk is lesz. Belépve az üzletbe hangosan köszönt, csakhogy a felé forduló alaktól földbe gyökerezzen. Nézte az eladónőt, azt a valakit, akiért a világ legnagyobb butaságát is bevállalta! A szívében még pislákolt a gyűlölet, bár tudta jól, hogy a lány annak idején nem kényszerítette. Az ő terve volt, de soha nem gátolta, revansot akart, aminek az ára a kapcsolatuk lett.

A nő végigmérte őt, a szája megrándult, az egykoron csodás szemekben utálat villant.

– Kornél! – mondta csendesen a lány. – Hazataláltál? – tette hozzá gúnyosan.

– Átmenetileg – bólintott a férfi. – Pár hét, és hazautazom Németországba.

– Még mindig menekülsz. – jegyezte meg vicsorogva Viki.

– Te meg még mindig haragszol! – vágott vissza Kornél. – Nekünk nem működött!

– Addig igen, míg Viktor...

– Be se fejezd a mondatot! – szólt rá erélyesen egykori barátja. – Előbb-utóbb rájöttem volna magam is, hogy nem működik!

A hangja kegyetlen volt, de az igazat mondta. Ahogy eltűnt a varázs, látta a lány manipulatív oldalát. Minden módon magához akarta láncolni, jeleneteket rendezve szüntelen. Talán érezte, hogy valami végképp megváltozott, de megjavítani már képtelenek voltak.

– Még szerencse! – köpte ingerülten Viktória. – Legalább most hozzámegyek egy normális férfihoz! Eldöntötted végre, hogy faszt vagy puncit akarsz?

– Nincs hozzá közöd! És a kávéd se kell!

Kornél kicsörtetett a helyiségből, az ajtót jelzésértékűen hangosabban húzta be maga után. Vádolni akarta a nőt, de a lelkiismerete nem hagyta jóvá. Folyamatosan azt suttogta: te hoztad a döntést!

Ismét futni kezdett, ezúttal addig, amíg bírta, bár úgy érezte: a gondolatai elől talán a világ végére is futhatna, az se lenne elég!

Édesanyja azonban nem engedte, felhívta, hogy merre jár. Mikor megmondta, hogy mit csinál, arra kérte a nő, hogy hozzon a boltból pár dolgot a főzéshez. Sóhajtva tette le a telefont, és sétált a legközelebbi szupermarkethez, amelyik már kinyitott. Unottan tologatta a kocsit, fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Szerette volna, ha minden tényleg a múlté, ha maga mögött hagyhatná Viktort és Doriant is! Új életet akart, amelyen már nincs árnyék, de ehhez tudta jól, beszélnie kell a férfival!

A szíve a torkába ugrott, azt hitte rosszul lát, mikor az egyik sor végén pont gondolatainak tárgyát fedezte fel! Képtelen volt mozdulni, csak nézte a jelenést, aki végül ránézett, és az arca elkomorodott egy pillanat alatt.

***

Viktor már hajnalban fent volt, hogy a munkájával foglalkozzon. Ebbe menekült azután, hogy Kornéllal újra szembetalálta magát. Amikor a fát munkálta, kicsit úgy érezte, hogy önmagát is kicsit szebbé, jobbá vésheti, mint amilyen valójában! Emésztette magát azért is, amiért Esztikén vezette le a benne felgyülemlett feszültséget. Keveset mutatkozott a házban, mert nem akarta látni, hogy az anyja szomorúan néz rá. Látását elhomályosították a feltörő könnyei. Szívében felszakadtak a soha be nem gyógyult sebek, lelkében újra haragosan kezdett el fújni a szél, ami egyszer már lecsillapodott. Ő nem akart így érezni! Nem akarta magát újra a múltban találni, ahol megsebezték! Letette a vésőt, és behunyva a szemét fiatal önmagát látta, aki minden berendezést összetört a szobájában, aki sírva az ágyára zuhanva kimerülten álomba szenderült.

– Nem tudom, hogy mi jár a fejedben, de megrémít! – Lőrinc hangjára Viktor megugrott. – Hallottam anyudtól, hogy Kornél felbukkant! Hogy vagy?

– Őszintén? Fogalmam sincs! – Viktor hangja lemondó volt. – Reméltem, hogy nem találkozom vele újra, de azt talán jobban, hogy ha mégis, nem lesz rám hatással.

Lőrinc szomorúan nézett barátjára. Látta már ezt a Viktort. A magába roskadó, kedvetlen, menedéket kereső barátot, aki minden idejét a sufniban töltötte. Rettegett attól, hogy megint visszaesik! Lőrinc felhúzta a munkaasztal mellől, és lágy mozdulatokkal beterelte a házba. Esztike kedvesen mosolygott rá, Ernőke kicsit merengve figyelte őt. Az anyjuk akkor jött ki a konyhából, és meglátva a fiát, szorosan az ölelésébe vonta.

– Nem lesz baj! – puszilta homlokon.

Ebben az érintésben minden benne volt, amit a fia iránt érzett: szeretet, féltés, aggodalom. Erre nem vágyott Viktor. Nem akarta, hogy valaki is aggódjon érte! Nagyot nyelve ült le a kanapéra a testvérei mellé. Ernőke kezében egy könyv volt, amit még ő adott neki. Öccse felényújtotta a könyvet, amit elvett, és fellapozva olvasni kezdte. A kis nappaliba csend telepedett, amit egyedül Viktor hangja tört meg, ahogy olvasta a Monte Cristo grófját. Esztike grimaszolt közben, ő nem szeretett annyira olvasni, de mindig meghallgatta azt, amit bátyja felolvasott.

A történet végeztével Eszter magához intette legidősebb gyermekét.

– Elmennél nekem a közértbe? – simogatta meg az arcát. – Elfelejtettem pár dolgot a mai ebédhez.

– Persze! Rögtön indulok.

Visszasétált a pénztárcájáért, majd Lőrinc társaságában elindult, aki félúton elkanyarodott. Más dolga akadt, de megígértette Viktorral, hogy később átmegy hozzá. Ez egy kicsit jobb kedvre derítette. Egyvalami állandó maradt. Lőrinc tudott olyan részleteket is, amiket más nem, ennek ellenére is mellette maradt. A mosolya még az árukkal megrakott polcok között is megmaradt egészen addig, amíg észre nem vette, hogy valaki őt figyeli. Felnézett, de azonnal elkomorodott, amikor meglátta, hogy ki figyeli. A legutolsó ember, akit ilyen korán látni szeretett volna, az Kornél volt!

– Mostantól bevásárolni sem lehet a kellemetlen társaságod nélkül? – kérdezte meg hangosabban Viktor, mikor már képtelen volt türtőztetni magát.

Most nem voltak ott a kicsik, hogy beléfojtsák az indulatot. Kornél nem szólt, csak figyelte a másik ideges arcát, kitágult orrlyukait, arcát azonban még így is szépnek találta. A borosta kicsit öregítette, de ez nem állt rosszul neki.

– Most filmbeli klisét játszunk? Bámuljuk egymást, miközben szól a nyálas zene?

– Eszter ugyanolyan vehemens, mint te voltál! – szólalt meg halkan Kornél, bár fogalma sem volt, hogy miért ez jutott épp az eszébe. – A szemeiben ugyanaz a tűz lobog, mint annak idején a tiédben!

– Ne haragudj, de nem igazán van kedvem a szentimentális baromságokhoz! – felelte eléggé nyersen Viktor. – Mondd csak, jó volt játszani? Jólesett eljátszani a barátot? Csak azért, mert hoztam egy rossz döntést? Mondd, hogy azzal a csajjal legalább jót röhögtetek rajtam!

– Nem röhögtünk! – nyelt nagyot Kornél.

Mélyet sóhajtott, és remegő kézzel vette le a konzervbabot a polcról. El akarta felejteni a pékséges incidenst, de képtelen volt rá! Három ember életét pecsételte meg egy meggondolatlan bosszú, amitől a bűntudata meg fájdalmasabban marcangolta belül.

– Ki akartam szállni, elmondani az igazat, de nem ment! Nem volt jogom a bíró szerepéhez, és erre rájöttem, mikor megismertelek! Félreismertelek, és azóta is bánom! Nem is maradtam Viktoriával sokáig!

– Majd elkezdelek sajnálni! – fintorgott Viktor. – Mindent tönkretettél! – bökte meg a mellkasát lángoló tekintettel Viktor, mikor közelebb lépett hozzá.

Kornélnak ez fájt, de nem az ujjának nyoma, hanem a szavai, amelyek visszhangként kántáltak tovább benne. Nehéz volt már Viktort kihozni a sodrából, de most őrjöngött belül! Bántani akarta a másikat, legalább annyira, mint ő tette vele!

– Egy „bocsánat" se hagyta el a szádat! Egy gerinctelen féregként viselkedtél! Ha tehetném, kiradíroználak az életemből! Ha tehetném, az öcsém közelébe sem mehetnél! De valami kicseszett vicc miatt, amin nem tudok röhögni, az öcsém pont rád matricázódott! Ha megbántod...

Nem tudta befejezni, mert Kornél befogta a száját. Úgy meglepődött, hogy a hangja is elakadt.

– Szerintem, te sem gondolod, hogy az öcsédet meg akarom bántani! Ennél okosabbnak hittelek! – motyogta Kornél szomorúan, tekintete bánatosan csillant. – Téged sem akartalak, de addigra olyan súlyos volt a vétkem, hogy egy bocsánatkéréssel nem oldottam volna meg a gondot! Azt hittem, hogy jót teszek vele, ha eltűnök! Viszont, ha akkor nem tettem meg, akkor most kérek bocsánatot! Csak azt ne felejtsd el, hogy te sem épp egyenes emberként viselkedtél Gáborral!

– Még abban az évben bocsánatot kértem Gábortól! – lökte el a kezét Viktor. – Akkor tudtam meg, hogy te és a nővére együtt jártatok előttem is, utánam is! Gábor azóta Angliában él! Férjhez ment, és most fogadtak örökbe egy gyereket! Mondd, te milyen információt tudsz felmutatni, ami bizonyítja, hogy megbántad? Hisz tíz elcseszett éve nem hallottam rólad!

– Nem voltam elég erős, hogy a szemedbe tudjak nézni! – kiabálta el magát Kornél. – Te már akkor sokkal erősebb és bátrabb voltál, mint én! Mit akarsz hallani? Hogy tíz kicseszett éve minden este a lelkemben kiabáló „megérdemled" szóval fekszem le? Hogy tíz retkes éve nem alszom egészségesen, mert ha lehunyom a szemem, téged látlak könnyes, vörös szemekkel?

Viktor felvont szemöldökkel nézett a másikra, akinek barna tekintetében tényleg fájdalmat vélt felfedezni. Nem akarta ezt látni, nem akarta, hogy egy újabb teher nehezedjen rá a másikra a lelkiismeret-furdalástól! Viktor haragudott a másik férfira! Annyira, mint kevés emberre az életében! Utoljára talán az apjára, mert elment, és itthagyta őt! Később ez elmúlt, de most, ahogy nézte a vele szemben álló férfit, kételkedett abban, hogy valaha is meg tud neki ténylegesen bocsátani!

– A bocsánat ide már kevés!

– Nem kérem, hogy bocsáss meg! Sem azt, hogy higgy nekem! – lépett hátrébb Kornél. – Megbocsájthatatlan, amit veled tettem! Ha lenne rá mód, visszatekerném az időt, és meg nem történtté tennék mindent, de nem tudom! – fordult meg, és lassú léptekkel indult el a kassza felé. – Mit vársz tőlem? – torpant meg pár lépés után.

Viktor maga sem tudta, hogy mit szeretne. Ezerszer elképzelte, hogy egyszer a másik bocsánatot kér tőle, elismeri, hogy bunkó és kicsinyes volt. Most azonban, ahogy ez bekövetkezett, nem érzett semmit, csak ürességet! Nem lett elégedett, nem fájt kevésbé a múlt. Egyszerűen ki lett mondva, de neki ez már semmit sem jelentett.

– Vigyázz az öcsémre! – válaszolta végül, majd hátat fordított Kornélnak, és elsétált.

– Az nem a te feladatod? – próbálta úgy mondani, hogy a másik ne hallja, de a bolt, amelyben voltak, nem volt túl nagy. – Mindent megteszek, de több tucat gyerekre kell figyelmem, amúgy meg Eszter tette után nem hiszem, hogy bárki bántani merné.

Kornél szíve minden mondatba beleszakadt. Felfoghatatlan volt számára, hogy nem csak ő sínylette meg a múltban elkövetett tetteit! Remélte, hogy nem okozott a másikban maradandó kárt, de végül sikerült! Az anno hangosan zakatoló hang, amely egyszer már csendesebb lett, de soha nem tűnt el, újra felharsogott a korábbinál is hangosabban: te tetted ezt!

Viktor azonban hallotta, így megállt, és visszanézett:

– A nyár nagy részében rád lesz utalva. Arról nem is beszélve, ha azt mondtam, hogy rád tapadt, mint a bélyeg, azt vedd szó szerint! – eresztett meg egy halvány mosolyt.

Fogalma sem volt, mi van a másik férfiban, ami vonzotta őt, és most az öccsét is.

Kornél megállt, és megfordult.

– Ernőke kedves, szeretnivaló gyerek, de olyan, mint akit nem hagynak élni. Hallottam, hogy bánt vele az apja! – köpte a szavakat Kornél.

Felbőszült, ahogy agya lejátszotta a táborban történt eseményeket.

– Ernő semmit nem változott! Most, hogy téged nem bánthat, a saját fián éli ki magát?

– Ernő ugyanolyan gyökér, mint volt! Fogalmam sincs, mit szeretett rajta anya, vagy a te anyád! – bökte oda kissé gonoszul Viktor, miközben az undor elfogta a gondolttól, hogy a férfi mindkettőjük anyjában megfordult.

– Anyu még akkor ismerte, mikor nem volt fasz! – morogta Kornél felvonva a szemöldökét, de az ő arcára is kiült az undor. – Amúgyis, anya csak egyszer feküdt le vele. Na, meg miután anyád elhajtotta, megkereste, hogy hátha... de nem ment bele.

– Oké, ez a beszélgetés kezd átmenni bizarrba! – fintorgott Viktor. – Ernő faszsága nem javít a tényen, hogy ha nem is vagy akkora gyökér, mint ő, egészen jól fejlődsz, hogy az legyél! Most meg megyek, veszek stoplis cipőt Ernőkének, mert valami idióta azt kért a pályára.

– Nem engedem focizni! – bökte oda Kornél. – Nem szereti a focit, így nem kényszeríthetem! Tornacipőt vegyél, mert teniszezni fogunk! Azt még kedveli is!

Viktor szája megremegett a szavaitól, de nem mosolyodott el. Nem érdemelte meg a férfi, de a szívének mégis jólesett, hogy ennyire figyel az öccsére. Nem mindenki születik focistának, nem minden kisfiú szereti a bőrt rúgni. Ettől nem lesz sem rosszabb, sem kevésbé fiú, és örült, hogy Kornél ezt tudja.

– Ernőke nem átlagos srác, érzékenyebb, szelídebb. – nézett farkasszemet Viktorral Kornél. – Könyvet olvas, amit gondolom, tőled kapott, karkötőt csinál. Ő kérte, hogy inkább teniszezzünk, mert azt szereti. Később kézilabdameccs lesz, amiben benne lesz, ha van kedved, nézd meg, és szurkolj neki!

Egy pillanatig habozott, de aztán elmosolyodott.

– A bátyus a példaképem! Okos, gondoskodik rólam, megvéd, és ha sírok, ő mindig azt mondja, hogy nem baj, ha sírok. – utánozta Kornél Ernőke gyermekei hangját. – Imád téged!

– Benned nem bízom, de Ernőke érzéseiben igen! – jelentette ki Viktor.

Ez több volt, mint amit Kornél remélhetett. Viktor nem szólt, csak biccentett, majd elfordult a másiktól. Kornél figyelte őt. A lelke háborgott, de mintha a beszélgetés kicsit enyhített volna a viharon, amit évek óta érzett, azóta, hogy behúzta maga után a sufni ajtaját.