Viktor feszülten állt a nappali közepén. Öccse vele szemben, mellkasa előtt összefont karokkal nézett vissza rá. A két testvér ádáz csatát vívott, még ha nem is kiabáltak egymással. Makacs tekintetük mindent elárult: hogy nem fognak egykönnyen meghátrálni, azonban a táborozás témája nem volt választható Ernőke számára. Hónapokkal ezelőtt megbeszélték, Viktor ki is fizette, visszaút már nem volt.

A férfi barna szemei csalódottan csillogtak a kisfiú láttán. Szerette volna, ha barátai lesznek, de végül sóhajtva elfordult. Nem volt kedve veszekedni, hiszen tudta, hogy Ernőke is olyan makacs, mint ő volt a maga idejében, de míg rá lehetett észérvekkel hatni, Viktorra még azokkal sem. Ha nem akart valamit, semmi nem vehette rá, hogy megcsináljon dolgokat!

A konyhában töltött magának egy csésze kávét, és leült az asztalhoz. Gondolkodnia kellett, hogyan is vehetné rá öccsét a táborra, amit várt. Fogalma sem volt, hogy mi miatt gondolta meg magát az előző nap óta.

Felnézett, mikor Ernő utána ment. Szemeiben könnyek gyűltek, ahogy a bátyját figyelte.

– Jó lesz ott neked! – kezdett bele Viktor sokadszor. – Barátkoznod kellene! Milliószor mondtam, hogy veled egykorú barátokra van szükséged!

– Marika néni a vegyesboltból, miért nem jó? – szegte fel állát a fiatalabb. – Vele is el lehet beszélgetni.

– Azt én értem, de vagy vele, vagy velem beszélgetsz, és ez nem tesz jót! – állt fel, és az öccse elé sétálva leguggolt elé. – Beszélgess, ismerj meg új embereket! Neked is jót tenne, ha nem csak a felnőttek társaságát keresnéd!

– Semmi közös nincs bennem a velem egykorúakkal! – emelte fel a hangját Ernő. – Az összes idióta, és olyan sötét, hogy a lámpafény is elvész mellettük!

– Horváth Ernő! – az idősebb hangja élesen csengett, amitől a kisebb behúzta a nyakát. – Anyával milliószor elmondtuk, hogy ne legyél ennyire utálatos, nem mindenki egyforma!

Viktor megrázta a fejét, soha nem értette, hogy öccse honnan vette ezt a bődületes ökörséget, bár, ha egy tippje lehetett volna, akkor az apjára tette volna a voksát. Ernő az évek alatt sem változott. Kegyetlen és manipulatív személy maradt, aki mindent megtett, hogy elérje, amit akart.

Elsétálva öccse mellett elindult, hogy felébressze húgát is. Közös élménynek szánták az ikreknek a tábort. Mind két fiatal várta is. Sőt, Ernőke már el is tervezte, hogy miket fog csinálni! Boldog volt, hogy mehetett, nem értette senki, hogy miért gondolta meg magát a tábor előtt.

A lépcső alján állt, mikor egy kis barna folt suhant el mellette. Esztike sebesen robogott a konyha irányába. Széles mosolya azonnal lelohadt, mikor a testvérére nézett. Megállt Ernőke előtt, aki halkan szipogott. Vádlón fordult meg, és nézett Viktorra, aki csak legyintett. Ezzel jelezték, ha Ernőke épp nyakaskodott.

A reggeli után Viktor még átment a fészerbe, hogy megnézze, mivel bízták meg. Csalódottan futtatta végig tekintetét a listán. Tudta, hogy egy újabb nyarát kell feláldoznia a munka miatt, amit ugyan szeretett, de a rengeteg felkérés miatt csak kevés ideje jutott minden másra.

– Kisfiam, nem kellene neked is pihenned kicsit? – nézett rá az anyja az ajtóból. – Már jól vagyok, mintha nem is kaptam volna agyvérzést. Lazíts, élvezd ki a nyarat!

– Jó lenne, de túl sok a megrendelés, és lesznek tanulóim is. – sóhajtott fel, és hajította le a listát Viktor. – A többiek meg nem segítenek, mert most nyaralni vannak.

– Mondd meg a főnöködnek, hogy vagytok épp elegen, vedd ki a felgyűlt szabadságod, és bulizz!

Viktor lágyan elmosolyodott. Már maga sem tudta, hogy mikor pihent egyhuzamban több napot! Fáradt volt. Fizikailag még bírta volna, de a lelke megpihenni vágyott! A rengeteg felelősség, ami a nyakába szakadt, már túl sok volt számára! Ügyes kezekkel művelte a fát, ami miatt rengeteg megrendelése volt a cégnek, ahol dolgozott. Ezért is gondolta úgy, hogy haza is visz belőle egy keveset. Az egyetlen dolog, ami tartotta a lelket benne: az erdei kirándulás volt.

– Gyere, még van pár köröd Ernőkével, mielőtt elindultok!

Eszter hangja szomorúan csengett, a tekintetében bánat bujkált.

– Az apja megint betalált nála! Most azzal csesztette a gyereket, hogy a táborban meleg lesz belőle.

Viktorban megállt az ütő. Tudta, hogy Ernő egy fasz, ez nem okozott neki meglepetést, de azzal túl messzire ment, hogy el akarta rontani a fia szórakozását! Feldúlt vadként csörtetett át a házba, remélve, hogy Ernőt még vonalban találja, de csalódnia kellett. A telefon az asztalon feküdt. Esztike szorosan ölelte ikerbátyját, aki csendesen zokogott. Mikor meglátta, hogy Viktor belépett a házba, azonnal a nyakába vetette magát. Az idősebb fiú nyugtatta öccsét, ahogy csak tudta, de ebben ő soha nem volt jó. Ő is törött volt mélyen belül.

– Bármit is mondott neked apád, – kezdett bele csendesen a férfi – ne hallgass rá! Tudod, hogy mindenkit, akit tud, piszkál!

– A-azt mondta, hogy a táborban buzi leszek! – zokogott fel Ernőke, amitől Viktor szíve fájdalmasan dobbant. – Ugye nem leszek az? Mondd, hogy nem!

– Ugyan már! Én is egy csomót voltam táborban, és mégsem ettől vagyok az, aki! – mosolyodott el Viktor, és kitörölte a könnyeket a kicsi szeméből. – Apád egy...idióta! Azért bánt, mert csendesebb vagy, mint a többi fiú, de ettől nem leszel meleg!

Ernőke elgondolkozva nézett bátyjára. Szemeiben ott égett a láng. Ő hinni akart Viktornak, aki soha nem hazudott neki, nem bántotta. Mindig megvédte, ha az apja a szeme előtt kezdte el piszkálni. Nagyot sóhajtva engedte el a bátyját, és kihúzta magát. Rámosolygott, és kezébe vette a táskáját. Eszter felkiáltott örömében, hogy Ernőke is megy.

– Megnézem, hogy mi mindent pakoltatok be, aztán indulunk is!

– Minek? – kérdezte meg Esztike, és a felháborodása kiült az arcára is. – Nem bízol bennünk?

– Benned? Bízni? Múltkor is úgy kellett elvennem tőled a baseball ütőt, mert te nekimentél volna a szomszéd Bencének! – vágott vissza Viktor kicsit epésen. – Csak azért, mert megsértette Ernőkét!

– Megérdemelte volna! – sikkantott fel a lány. – Elugattam neki, hogy a seggébe dugom a karját, ha kezet emel a bátyámra!

– Verekedni nem szép! Elmondtam már! – túrt a hajába Viktor.

Nem akarta a lányt bíztatni, de elmosolyodott, mikor eszébe jutott, hogy valamikor ő is hasonlóan heves természet volt.

– Igen, de pont te beszélsz, aki ennyi idősen többet volt kék-zöld foltos, mint ahány fűszál van a réten?

Viktor felnevetett. Ezzel nem tudott vitába szállni! Eszter ellenkezése mellett is átnézte a táskájukat. Meg sem lepődött, mikor az Ernőéből könyvek, ceruzák, füzetek kerültek elő! Nem akart felsóhajtani, de nem tudta megállni. A fiú társaságban mindig is csendesebben viselkedett, míg ha vele volt, hangot adott minden kételkedésének. Nem volt rest vitába szállni a bátyjával. Eszter holmija viszont meglepte. Minimum egy fakardra számított, ami nem volt ugyan, de helyette labdát, társasjátékot, és ugrálókötelet talált.

A fiatalok hátukra vették a táskájukat, és Viktort követve elindultak. A tábor nem volt tőlük messze, gyalog is tíz percre csupán. Az egyik iskola udvarán volt berendezve. Napközis tábor volt, így a gyerekek reggel nyolctól délután négyig lehettek ott, ami megkönnyítette Viktor és az anyja mindennapjait.

Az ikrek elől sétáltak, bátyjuk mögöttük. Figyelte őket. Eszter vagány, nagyszájú és cserfes lány volt, míg Ernő csendes, visszahúzódó és félénk. Remélte, hogy a tábor alatt barátokra lel! Szerette volna, ha talál magának egy olyan embert, aki nem a húga vagy ő, mégis mellette áll!

Annyira elbambult, hogy nem vette észre az előtte heverő letört faágat. Megbotlott, és elesett, mire a testvérei hátrafordultak.

– Kincset találtál? – kérdezte meg Eszter mosolyogva. – Nekünk nem is adsz?

– Neked nem! – áll fel és porolta le magát Viktor.

Meg se lepte, hogy Esztike nem hagyta szó nélkül az esetet! Szégyellte is magát, hogy ennyire elbambult, de ezt nem mutatta volna ki semmi pénzért!

– Na, haladjunk, mert a végén elkésünk, és ha a nyakamon maradtok, veletek gyalultatom le a gerendákat!

Mind a két gyerek megszeppent. Ők annyira nem szerették a famunkákat, mint a testvérük, de biztosak voltak benne, hogy a szavát betartja, így jobbnak látta az ikerpár, ha siet. Ahogy elértek az iskolához, megálltak. Viktor leguggolt testvérei elé, és megköszörülte a torkát.

– Érezzétek jól magatokat! Ernőke, ne felejts el barátkozni, mondtam, hogy jót tenne neked! Eszti, te meg nem verekszel, nem téped meg a kislányt, mert elvette a ragasztód vagy a labdád!

Beterelte őket az udvarra, szólt az egyik felügyelőnek, hogy megérkeztek. Egy gyors egyeztetés után a gyerekeket elvitték, ő pedig elindult, hogy belevesse magát a főnökével való beszélgetésbe a szabadságról, amire szüksége volt.

***

Kornél morogva ébredezett, mikor megszólalt a telefonja. Aludni akart még, így a fejére húzta a takarót, miután kinyomta a készüléket. Már éppen visszaszenderedett, mikor halk kopogásra lett figyelmes.

– Kornél, ébredj, elkésünk, ha tovább heverészel! – szólt be halkabban azédesanyja, mire csak egy morranással válaszolt.

Kilenc előtt soha nem kellett beérnie dolgozni, mert teljesen mindegy volt, hogy otthon, a kávé mellett dolgozik a tervezőprogramban, vagy a munkahelyén. Először csak azért járt be, hogy jó képet adjon magáról, hisz csak külföldi volt. Aztán meg azért, mert lettek barátai. A kollégaival jól kijött, senki sem akadt fenn Dorian megjelenésén sem az életében. Tartózkodó volt még mindig, de Klaus és Olivia meglehetősen közel kerültek hozzá. Imádta őket! Elrángatták bulizni, aminek Doriant is köszönhette. Kissé belemart a gondolat, hogy nem látja többé, de ott dobogott az is, hogy többet érdemelne nála.

Ismét megszólalt a telefonja, így érte nyúlt. Egy-egy üzenetet kapott a párjától és a barátaitól is, hogy el ne aludjon. Amilyen pontosan kelt középiskolás korában, egyetemen úgy romlott el! Ez a hat órakor kelés borzasztóan rosszul esett neki, de fél nyolcra a táborba kellett érniük, mert ők készítették elő a reggelit.

Nagy nehezen felült. Nyújtózott egyet, majd egy szál gatyában, ahogy aludt, a konyha felé vette az utat a kávéjáért. Mikor beért a helyiségbe, édesanyja dudorászva szorgoskodott. A kávé az asztalon várta.

– Jó reggelt! – üdvözölte anyukáját karcosabb hangon.

– Mindjárt kész a reggeli! – mesélte vidáman a nő, mire Kornél csak morgott megint, és a kávéjáért nyúlt.

Elég volt egy kortyot innia, hogy a melegség szétáradjon a testében, és agytekervényei lassan felébredjenek.

– Hogy a csudába képesek a kölykök ennyire korán kelni? – kérdezte morogván. – Gréti fiai is fél hat körül már piszkáltak. – panaszkodta el azt a három hajnalt, ami náluk köszöntött rá.

– Keltik őket, – vigyorgott rá édesanyja – de a többség nem alszik egyébként sem hat-hét óránál tovább. Te is jó sokáig fél hatkor keltegettél. – nosztalgiázott nevetve.

– A focit felügyelem? – fintorgott a férfi, mire az anyja bólintott. – Annyi közöm van hozzá, mint a hosszútávfutáshoz! – jegyezte meg epésen.

– Annyi a dolgod, hogy a fiúk ne öljék meg egymást!

Az arca grimaszba rándult. Emlékezett rá, hogy ők mennyiszer összevesztek osztálytársaival, mikor kisebbek voltak, de soha nem bántották egymást komolyan, bár azt is tudta, hogy a világ nagyot változott. Idősebb kollégáitól hallott pár hajmeresztő dolgot.

Beszélgetve megreggeliztek, majd felültek az előző nap átnézett biciklikre, és meg sem álltak a gyakorló iskoláig, ahol az ügyeleti tábor volt. A legnagyobb telekkel ez az iskola rendelkezett, így mindennek tudtak helyet adni. Már felállították előző este a sátrakat, a padokat a kézműves részhez, de a bálák is készen álltak a különböző sportokhoz.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztek, az első gyerekek is szállingózni kezdtek. Volt, akit a nagyobb testvére hozott. Mikor a lányok meglátták Kornélt, kidüllesztették a mellüket, mosolyogtak a piciny, tapadós ruháikban, de Kornélban semmi meg sem mozdult, csak viaskodást érzett az arcizmaival, nehogy elfintorodjon.

Eligazítás után minden gyerek megindult a kijelölt helyre. Kornél egész délelőtt koordinálta a különböző korosztályokat, de gond nem akadt. A lányokat is beengedték a fiúk. Minden rendben volt, egészen ebéd előttig. Annyi történt, hogy Kornél pár szót váltott egy idősebb tanárnővel, mikor is hangos, gúnyos szavakra lett figyelmes. A gyerekek felé fordult, amikor az egyik teljes erőből hozzávágta a nála jóval kisebb fiúhoz a labdát. Kornél rohanni kezdett.

– Buzi! Síros! – vágtak hozzá még egy labdát.

– Elég legyen! – állt be közéjük Kornél.

A tekintete lángolt. Utálta, ha valakit buziznak, akár az, akár nem!

– Meg ne halljam még egyszer! – szólt rá erélyesen a tízéves forma, felnyírt hajú, gúnyosan vigyorgó fiúra, akit a hangadónak tartott Kornél.

– De egy buzi! – röhögött fel a fiú, és vele együtt többen is.

– Megtiltom, hogy így beszélj! – szólt újra figyelmeztetően Kornél. – Kizárhatlak mindenből titeket, és ott fogtok ülni délutánig a kispadon, – mutatott az iskola fala mellé állított padra – és nincs játék, nincs beszéd, se telefon!

A fiúk arca eltorzult. Lángoló tekintettel néztek Kornélra, de nem mertek visszaszólni.

– Menjetek ebédelni! – parancsolt rájuk, jelezvén: hogy neki nem fognak visszabeszélni.

A fiúk eldobták a labdát, és az ebédlő felé sétáltak. Egyedül a legkisebb fiú nem. Ő lehajtott fejjel sétált a pályát szegélyező fal felé. Barna tincsei a szemébe lógtak. Vékony volt. A póló és a nadrág lógott rajta. Kornél szíve fájón dobbant, így utána sétált. Ez a kor már érzékeny a gyerekeknél, nem akarta ennyiben hagyni.

– Várj egy kicsit! – szólt a kisfiú után Kornél.

A srác megtorpant, még a táskáját sem emelte meg. Kornél odasietett.

– Nem kell sajnálni! – jött a csendes mondat.

– A csúfolódás minden típusát elítélem! – sóhajtott Kornél.

A kisfiú nem reagált, lehajolt a táskájáért, majd kotorászni kezdett benne.

– Tudod, mit mondtak neked? – próbálkozott tovább Kornél, hogy beszélgetni tudjon a fiúval.

– Igen, apu rendszeresen mondja nekem. – felelte vissza fásultan, amin a férfi megrökönyödött, majd harag gyúlt benne.

El sem tudta képzelni, milyen ember lehet az, aki ilyet mond a saját fiának!

– Mármint...

– Azt, hogy buzi leszek! – csattant fel a fiú, és felemelte a fejét, barna tekintete remegett, de benne izzott a végtelen düh is. – Gyűlölök focizni, horgászni, biciklizni! Elég, ha vésőt látok, és vérzik az ujjam! – tört fel belőle keservesen. – És végtelenül utálom, hogy itt kell lennem! – mutatott körbe az udvaron, miközben dacosan próbálta visszatartani a könnyeit.

Kornél szíve fájón dobbant. El sem bírta képzelni, mekkora zűrzavar lehet a fiúban.

– Ezektől önmagában nem leszel meleg! – dőlt neki a falnak Kornél. – Például Kanadában nemzeti sport a jégkorong. Brutális sport, tagbaszakadt óriási férfiakkal, és sok köztük a meleg.

– Tényleg? – kérdezte érdeklődve a kisfiú, immár nyugodtabban.

– Nem az határozza meg, kihez vonzódsz, hogy mit szeretsz csinálni! – magyarázta tovább Kornél.

Ahogy ránézett a kisfiúra, érezte, hogy őszintén beszélhet, nem kell elgondolkodnia azon, miket mond, mert mindent tud a témáról a srác.

– És honnan tudom, hogy az vagyok? – kérdezte meg vörösödve, majd lehajtotta szégyenkezve a fejét. – Bocsánat!

– Semmi baj! – borzolta meg a haját kedvesen Kornél. – Ezt az adott pillanatban fogod tudni, de most még kicsit fiatal vagy hozzá.

A kisfiú felnézett rá. Arca vérvörösen izzott, de a tekintetében ott ült a kíváncsiság.

– Ezt még a tesótól sem mertem megkérdezni. – vallotta be a kisfiú. – Tudod, ő... szóval....

– Értem. – segítette ki Kornél.

Így már jobban értette az apja szavait, a többiek reakcióját, bár undorodott az egésztől.

– Rendes testvér, figyel rám, apától is megvéd, ezért nem értettem soha, miért gond másoknak, hogy ő olyan! – felelte fájdalmasan a gyermek.

– Csak annak gond, aki buta. – kacsintott Kornél, mire a kisfiú halványan elmosolyodott. – Nekünk, értelmes embereknek – bökött a táska felé, amiből egy könyv kandikált ki – már nem probléma! Mit olvasol?

– A Robinsont! – lelkesedett fel kicsit a kisfiú, még ha Kornél össze is rezzent tőle kicsit. – A tesóé. Kismilliószor olvasta! Te ismered? – ismét elvörösödött. – Mármint...

– Tegezz nyugodtan! Nem vagyok tanár, csak segítek anyuék iskolájának. Azonban ez kiváltság! – mosolygott rá Kornél. – Csak ha ketten vagyunk!

– Rendben! – bólintott a fiú.

– Olvastam a könyvet. – kanyarodott vissza Kornél a korábbi kérdéshez. – Nem szeretem annyira, de az étkezőig beszélgethetünk róla.

– Muszáj? – fintorgott a fiú, mire Kornél élesebben nézett rá. – Legyen, de lassan! – kérte, és elindult.

– A nevedet is elárulhatnád! – lépett mellé Kornél.

– Ernőnek hívnak.

– Nos, kedves Ernő, örülök, hogy megismerhettelek! – nyújtotta felé kezét a férfi, amit a kisfiú büszkén elfogadott.