Viktor úgy érezte, hogy mindennek vége. A fészerbe zárkózva faragott. Nem mutatkozott, mikor az anyja ébren volt, és korán kelt, hogy ne találkozzon vele. Nem evett sokat. Nem volt étvágya. Emésztette belül a fájdalom. Minden vágya volt, hogy az apja átölelje, és kedves szavakkal nyugtassa. Gyógyírt jelentsen összetört szívének. Napok teltek el így. Érezte, hogy a teher, amit cipel, nem akar enyhülni. Minden napot úgy kezdett, hogy belemart a fájdalom és az utolsó gondolata is ez volt. Sírt, nevetett, a hangulata szélsőségesebb volt, mint az időjárás. Azt hitte, közel jár az őrület széléhez. Mikor már nem bírta tovább, bement a házba. Anyja a nappaliban olvasott, de mikor meglátta a fiát, letette a könyvet. Végig nézett Viktoron. Anyai szíve beleszakadt abba, hogy olyan állapotban kell látnia a fiát. Közelebb intette magához, hogy üljön le mellé. A csend rájuk telepedett, amit Eszter tört meg.

– Kisfiam, ideje lenne visszamenned az iskolába – kockáztatta meg Eszter a törékeny viszont kettőjük között.

– Nem maradhatnék még itthon egy kicsit? – kérdezte meg Viktor. Barna szemeibe könnyek szöktek. Ajka megremegett, ahogy a nőt nézte. – Fáj. Nem akarom újra látni. Kérlek! Csak egy hetet!

Eszter szerette volna, ha a fia összekapja magát, és visszatér az életbe, de nem akart neki felesleges fájdalmat sem.
– Jövő héten már szünet lesz, ez a három nap már nem oszt, nem szoroz – sóhajtotta –, de újévkor visszamész! – nézett rá ellentmondást nem tűrő tekintettel.

– Anya, jól leszek valaha? – tette a kezét a szívére Viktor. Kétségbeesetten kereste anyja tekintetét. – Itt? Mikor múlik el? Meddig fog még fájni?

– Az első szerelemre mindig emlékszik az ember – mesélte csendesen, miközben átült fia mellé a kanapéra, és átölelte őt. – Mindig eszedbe fog jutni, mert az amolyan vízválasztó, de fájni nem fog egy idő után. Ez az érzés egy első fellángolás, gyakran köszönő viszonyban sincs a szerelemmel. Ahhoz, hogy egy ilyen érzés fennmaradjon rengeteg munka, és kompromisszum kell, amivel az elsők többségében nem rendelkeznek. Én sem felejtettem el apádat – ölelte még szorosabban fiát, aki egyre jobban hasonlított valaha volt férjére. – Csak megpróbáltam nélküle élni, nem feltétlenül a legjobb módon. – A lelkiismeret-furdalás folyamatosan tépte, amiért magára hagyta évekkel ezelőtt a fiát. – De egy napon már csak emlék lesz. Egy napon, mikor azzal élsz, aki tényleg megérdemli, néha eszedbe fog jutni. Rájössz, hogy kellett ahhoz, hogy valami szebbet kapj később a fájdalom árán.

Viktor már válaszolni szeretett volna, mikor kinyílt az ajtó. Tekintetét odakapta, az épp belépő Ernőre. Észre sem vette, hogy még jobban bújik Eszterhez.

– Mi ez a családi összeborulás? A kis szarosnak még mindig fáj a kis lelke? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában, mire Viktort a sírás kerülgette ismét. – Nőj fel, az élet nem habos torta! – nevetett fel. Tekintete vádlón nézte a fiút. – Azt hiszed, hogy ez a kis színjáték ráveszi anyád, hogy ne küldjön el?

Eszter felállt, és fia elé lépett, hogy Ernő soha többet ne nyúlhasson hozzá.
– Arról volt szó, hogy a cuccaidat viszed el. Nem arról, hogy a kulcsot!

– Tényleg azt hiszed, hogy elmegyek? Ez a ház az enyém is! – felvont szemöldökkel lépett egyet közelebb, mire Viktor hangosan megnyikkant. – Legalább egyet elértem. Rettegsz tőlem. Ami téged illet Eszter, az én gyermekeim növekednek benned. Csak nem gondoltad, hogy simán megszabadulsz tőlem?

– A ház nem a tied! – vágott vissza Eszter. – Együtt vettük még Viktorral! Mióta a fia nagykorú, hivatalosan az övé a másik fele! Attól, hogy házasok vagyunk, soha nem volt és lesz tiéd! Ahogy a gyerekeim sem!

– Nem értem, hogy miért csinálod! – hördült fel Ernő. Viktor már állt volna fel, hogy megvédi az anyját, de Ernő szúrós tekintete megállította. – Nézz már rá! Remeg, mint a nyárfalevél! Egy szanatóriumban a helye, ahol rendbe teszik, és soha nem jön vissza! – Viktor nagyot nyelve Eszter elé állt, de egész testében remegett. Lábai reszketése azzal fenyegette, hogy elhagyja az ereje. – Húzz előlem, mert megcsaplak! Ez anyádra és rám tartozik!

– Választottam, Ernő – lépett arrébb Eszter, hogy férjére nézhessen. – A gyerekemet, akit évekkel ezelőtt is kellett volna. Nem rád kellett volna támaszkodnom Vikti halálakor, hanem a fiammal lenni. Nem akarlak többet az életemben! És nem akarlak a gyerekeim közelében sem!

– Ha így, akkor legyen így! – köpte a szavakat a férfi. – Te meg vigyázz magadra, mert megkapod a múltkorinak a párját. Szépen felszakadt a szád és a szemöldököd is nem? – mosolyogva nézett a fiúra, ki még mindig remegett. A szavakra, amik elhagyták a száját, Viktor a térdére rogyott. Ő nem akarta, hogy az anyja megtudja, hogy Ernőtől szerezte azokat. – Akkor én összeszedem a maradék ruhám.

– Hogy mit csináltál! – sikított fel Eszter, és úgy lépett férje felé, mint egy feldühített bika. Nem látott mást, csak a férfit, aki talán már évek óta bántalmazhatta fiát, és ő még csak észre sem vette. – Hozzá ne merj nyúlni a fiamhoz még egyszer! – ütött akkorát a mellkasára, hogy a férfi lélegzete bennszakadt egy pillanatra. – A puszta kezemmel gyilkollak meg, ha csak ránézel még egyszer! – üvöltötte magából kikelve, egész testében remegve. Érezte, hogy kissé szédülni kezd, de nem érdekelne. Bántani akarta, akár tíz körmével kikaparni ennek a szörnyetegnek a szemét! – Takarodj az életünkből! – csapott oda még egyszer – Takarodj a gyerekeim környékéről! – Akkorát ütött, hogy még a keze is belesajdult, úgy kapta vissza és szorította mellkasához.

– Eszter néni, ne! – lépett be Lőrinc. Látszott rajta, hogy feldúlt. A harag ült a tekintetében. Körbenézett és észrevette, hogy Viktor a kanapé előtt sír. Eszteren is látta, hogy nincs jól. Nagyot sóhajtott, ahogy megragadta Ernőt a grabancánál fogva. Nem figyelt arra sem, hogy lever valamit, arra sem, hogy Ernő kiabál. Húzta maga mögött a férfit, ki a házból, az udvarból az utcára. Kint elengedve még bele is rúgott. Nehéz szívvel lépett be újra.

– Tessék leülni, hozok egy pohár vizet – kérte legjobb barátjának anyját. Tekintete Viktorra tévedt, aki szívét szorongatva zokogott némán. – Úgy érzem, hogy van mit megbeszélni még.

Kiszaladt a konyhába, hogy hozzon Eszternek egy pohár vizet. A nő lassú kortyokban itta ki a pohár tartalmát és ült le zokogó fia mellé. Ez volt az a pont, mikor elhatározta, hogy pszichológushoz küldi. Tudta, hogy a fiú ellenkezni fog.

– Kicsim, telefonálok a régi pszichológusodnak – mondta halkan. – Azt hiszem, kell a segítség.

– Rendben – egyezett bele Viktor. Már nem volt ereje ellenkezni, és tudta is jól, hogy egyedül ebből már képtelen kimászni. Sok volt. Túlságosan is ahhoz, hogy a lelke egyedül elbírja.

Felállt és elindult az emeletre. Még visszanézett szomorú anyjára, mielőtt eltűnt volna a lépcső tetején. Eszter még hallotta, ahogy Viktor szobájának ajtaja becsukódik, mielőtt kezébe vette a telefonját és kikereste a doktor telefonszámát.

***

Mikor megbeszélték, hogy visszamegy az iskolába, nem gondolta, hogy ennyire hamar elérkezik a pillanat. Az ünnepek csendben teltek el, anyjával és Lőrinccel töltötte a napokat. Az újévet átaludta, de még ekkor sem gondolta, hogy a legborzalmasabb dolog nem az lesz, hogy újra rá kell néznie Kornélra, akiért továbbra is lángolt, holott tudta, gyűlölnie kellene.

A fiú nem jelent meg az első órán és a másodikon sem. Viktor titkon az ajtót leste, hátha befut a fiú, de nem. Harmadik óra utáni szünetben Lőrinc aggódó tekintettel meredt a telefonjára, ami nem kerülte el Viktor figyelmét sem.

– Mit nézel annyira? – kérdezte meg csendesen. Hangja érdesen csengett. – Látszik, hogy megijesztett a dolog.

Lölő egy szót sem szólva nyomta barátja arcába a telefont, ami nagy betűkkel írta, hogy Kornélnak barátnője van. A dátumból megtudta, hogy azelőtt már együtt voltak, mielőtt betette a lábát az iskolába. A bejegyzésből az is világossá vált, hogy szereti őt a feje tetejétől, a lábujja hegyéig. Úgy, ahogy ő vágyott volna rá, és nem kaphatott meg, mert másnak adta! Nem értette, hogy miért nem mondta ezt neki a másik! Miért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok köztük?

A barna szemekben könnyek gyűltek. Úgy érezte, a szívét tépték ki. Csendben felállt és kisétált az osztályból. A táskája a vállán ült, ahogy elhagyta az iskola épületét. Hazafelé vette az irányt. Nem érdekelte, hogy anyja mit fog szólni. Az sem, hogy lehet, összevesznek. Bátortalanul lépkedett az utcák kövén. Remegett a keze, mikor a kilincshez nyúlt. Szemeit égették a könnyek, de kint nem akart sírni. A szíve fájt, azt dobolta, hogy játékszer volt csupán. Nem több és nem kevesebb. Nagyot nyelt, mikor benyitott. Felkészült a szidásra, a kéretlen szavakra. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, hangosan felsírt, amire az anyja is felfigyelt és kijött a konyhából.

– Hát te? – kérdezte meg félénken. – Nem úgy volt, hogy ma iskolában leszel? Ott volt ugye?

– Nem, anya, nem volt – szorította szívére a kezét Viktor és könnyein át nézett az anyjára. – Barátnője van! Érted? Már akkor is volt, mikor megismertem! Szerelmes belé! Most is együtt vannak! Odaadtam a szívemet neki, miközben ő másra vágyott! Egy ócska játékszernek érzem magam ebben az egész borzalomban!

Eszter nem tudta, mit tegyen. Esze azt súgta, hogy vissza kellene küldenie a fiát az iskolába, de a szíve azt, hogy ölelje magához szorosan. A szívére hallgatva odalépett zokogó csemetéjéhez és szorosan átölelte. Szíve szakadt meg érte. Fájt, hogy így kell látnia a fiát.

Viktor kibújt az ölelésből és elindult az emelet felé. A szobájába érve falhoz vágta a táskáját. Zokogva borította fel az asztalt és rúgott bele az ágy lábába, nem érdekelte, hogy fáj. Az egyedüli, amit érzett a szívében tomboló kegyetlen kín volt, amitől szabadulni akart. Egy játék volt, egy olcsó szórakozás! Nem tudta felfogni, hogy ő kinyílt, a szívét adta. Akkor nem értette, hogy miért nem fogadja el a másik, vagy miért nem menekül el természete elől! Néha úgy érezte, hogy kedveli őt! Hagyta, hogy ölelgesse a három éjszaka alatt, amit az erdőben töltöttek. Nem zavarta az érintése, és flörtölése, mikor már kulturáltan tette. Talán B opciónak tervezte, amitől még fájóbban kezdett lüktetni belül. Gyűlölte őt, de magát még jobban, mert engedett egy érzésnek, ami hülyét csinált belőle egy pillanat alatt.

Órák teltek el, mire lecsillapodott. Észre sem vette, hogy az anyja az ajtóból figyeli fia minden tettét. Eszter megrémült. Látnia így Viktort, félelmetesnek bizonyult számára. Akkor nyugodott meg, mikor Viktor kimerülten dőlt be az ágyba és nem sokkal rá, már aludt is. Tudta, hogy nehéz gyógyulás előtt áll. A szíve és a lelke eltört, de ő mellette lesz a hosszú út során és fogja majd a kezét, míg lelke darabjait össze nem szedik együtt.

***

Kornél napjai csendben teltek. Nem volt hajlandó az iskola közelébe sem menni. Bár sejtette, hogy Viktor sem lépte át a küszöbét a szalagavató óta. Nem akart már menni, nem vágyott az osztályára. Kérte az anyját, hadd menjen át esti tagozatra. A nő nem ellenkezett, érezte, hogy nem tudná a fiát ettől a tervtől eltántorítani. Együtt hívták fel az osztályfőnököt, és mondták el, mit is szeretne Kornél. A férfi is próbálta meggyőzni, de Kornél hajthatatlannak bizonyult.

A napjai csendesen teltek ezután, mert nem tervezett iskolába menni már újévig. Le akarta győzni magában a fájdalmat, lelkiismeret-furdalását a semmibe lökni. Azonban az erősebb volt, folyamatosan benne dobolt. Elveszített egy barátot, egy szerelmet, mert Viki sem nagyon akart már hozzá szólni. Napokig próbálkozott, de mindhiába. Majd egyszer nem jött már, amitől a fiú még cudarabbul érezte magát. Bezárta magát gondolataiba, önként kattintott láncot a kezére, hogy lelkiismeretének szavát hallgassa naphosszat. Úgy érezte egy idő után, hogy elveszíti a valóságot, és belecsavarodik örökre saját gyötrő gondolataiba. Ekkor azonban onnan jött a lökés, ahonnan nem számított rá. A lelke megrepedt, de nyílt számára egy újabb lehetőség, ami kiutat jelenthetett abból a gödörből, ahová magát lökte.

Újabb nap kelt fel, és délelőtt szaladt tova, mikor csengőjükre valaki ráfeküdt. Kornél nem akart ajtót nyitni, de a kapujuk heves rázása már felkeltette az érdeklődését.

– Nyisd ki! – üvöltötte egy jól ismert hang. Lőrinc ideges volt. Dühöngött barátja miatt, aki azóta a beszélgetés óta csak jobban magába volt zárkózva. Nem úgy tervezte, hogy elmegy Kornélhoz, de mire észbe kapott az ajtajukban állt.

Kornél kinézett az ablakon. Látta Lőrincet az ajtajuk túloldalán. Mit is várt? Hogy csak úgy elsétál a történtek mellett? Egy barátság nem arról szól, hogy jóban-rosszban, amit ő soha meg sem tapasztalt igazán? Nagy levegőt vett és kisétált az ajtóhoz. Tudta, hogy csak így szabadulhat meg a másiktól.

– Ne üvölts az ajtónk előtt! – ragadta meg kabátjánál fogva, és berángatta a kerítésen belülre.

– Azt teszek, amit akarok! – üvöltötte torka szakadtából Lőrinc. Lerázta magáról a másik kezét és dühösen meredt rá. – Hadd tudja a szomszédság, hogy egy beszari kis fasz vagy! Egy féregnél is kevesebb! Megérte? – remegett meg a szája, ahogy Viktorra gondolt. – Elvetted Viktortól azt, aki. Megölted őt lélekben és szívben!

Kornélnak a szavak fájtak, de nem akart meghunyászkodni. Nem szerette volna, ha Viktor reménykedik.

– Nem mondtam neki, hogy érezzen irántam bármit is! Magának köszönheti, és pont ezért nem megyek a közelébe, mert tisztelem annyira, hogy hagyjam megbékélni! – fakadt ki Kornél, még ha gyűlölte is, hogy hazudnia kell részben.

– Megbékélni? Tényleg? – Lőrincből áradt a gyűlölet. – Ha te a szalagavató utáni tettedet követően nem mentél volna a közelébe, most Eszti néninek nem kellene azért könyörögnie ismét, hogy egyen! – húzta el a száját és megrázta a fejét. – Hibáztasd csak őt, mert életében először megnyílt, mióta elvesztette az apját. Legyen ő a bűnbak, mert te egy beszari kis csótány vagy! – köpte a szavakat rettenetes utálattal. – Eszti néni attól fél, hogy a fia depressziós lesz újra.

– Jó, legyek az! – hajolt bele az arcába a másiknak! – De elismétlem, nem vagyok belé szerelmes, bárhogyan is szeretné ő, te vagy bárki más! Hülyítsem tovább? Legyek a nyakába folyamatosan, hogy ne tudjon felejteni? – kiabálta most már Kornél. A szíve vadul dobogott, a torka remegett. Sírni akart. Viktorhoz rohanni, bocsánatáért esedezni, de ehhez nem volt joga. Azok után, amit tett, pláne nem. – Menj hozzá vissza! Ne velem foglalkozz! Neki van szüksége rád! – Hangja bezengte az udvart. A varjak a közli fán megrezzentek, de Lőrinc nem mozdult, gyűlölettel nézett rá. – Utálj, a szentségit! – csapott tenyérrel a fémkerítésre, ami dobként kondult a némaságban. A varjak vijjogva kaptak szárnyra, és repültek el. Lőrinc is megrettent a másik dühétől. – Vess meg! Ordíts velem! – őrjöngött tovább, újra és újra a fémre csapva olyan erővel, hogy tenyere is belesajdult! – De kurvára nincs értelme! Annak sem, hogy idejöttél! – zihálta már szédelegve. A fiú vele szemben már megilletődve nézett rá, de szemében az utálat továbbra is ott honolt. – Takarodj innen! – Csapott most ököllel az ajtóba, olyan közel Lőrinc füléhez, hogy az megnyikkant. Érezte az öklébe hasító fájdalmat. Tudta, hogy vére kiserkent, bütykei bekékültek, de nem érdekelte. Mindez semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, ami benne tombolt.

– Épp ez az! – ragadta meg a pulóvere nyakánál az őrjöngő fiút. Dühe újra a felszínre tört. Olyan erővel vágta neki az ajtónak, hogy ő maga is megrettent. – Senkit nem akar látni, nem akar enni és bezárkózott a fészerbe! – Feltépte az utcaajtót. Mielőtt kilépett volna rajta még hátranézett. – Itt neki lenne joga őrjöngeni, beverni a képed, leköpni és a földön húzni végig. Azonban ő a fészerben sír és sajog miattad! Remélem, hogy legalább a felét megkapod annak, amit ő érez most. Ez lenne a minimum. Na, szevasz! – kivágva a kaput elindult, hogy megnézze, hogy van a barátja.

Kornél remegve csukta be az utcaajtót, majd hátát nekivetve csúszott le mellette. Egész testében remegett, a könnyei újra kigördültek, vádlón végigégetve arcát. Ő tette ezt vele, saját akaratából. Egy bosszú miatt, amit nem is neki kellett volna kiosztania. Erősebbnek hitte magát. Tévedhetetlennek. Íme, itt volt, gyalázatos tettéért szörnyű lelkiismeret furdalással fizet. Elmúlik egyszer? Lesz olyan nap, mikor nem fog eszébe jutni, és nem kívánja saját magát a pokol legmélyebb bugyrába? Van erre bocsánat? Lelhet egyszer békét, szabad lelket még? Miért volt ennyire önhitt, és számító? Miért hitt a bosszú, hívó szavának? Hisz tudta jól, ez még soha nem vezetett jóra a világtörténelemben sem. Miből gondolta, hogy ő ennél többre képes?

Tenyerébe temette arcát, és csak zokogott a hideg udvaron. Nem érdekelte, hogy megfázhat, egyre csak Viktor járt a fejében, akit megbántott. Nem akart többet a szeme elé kerülni, ha van rá hatalma, kitörli magát az emlékei közül. Nem akart így élni. Nem akart iskolába menni. Nem érzett erőt semmihez magában.

Ekkor szólalt meg a telefonja. Reszketve vette elő. A szám ismeretlen volt, de felvette. Légzése bennszakadt, a szavak a fülében egy új helyzet lehetőségét teremtették számára. El kellett engednie Viktort tudta jól, mert a fájdalom, ami hozzá köti, csak embertelen érzéseket kelt mind a kettőjükben. Kinyomta a telefonját, és csak nézte a kijelzőt, amin egy szivárvány volt. Lecserélte, mikor „szakítottak" Vikivel, akit szintén elveszített ebben az őrületben.

Megnyitotta a galériáját. Az utóbbi hetekben több kép is készült róla és Viktorról. Sok közülük vidám emlék volt, a jelenlegi helyzet mégis megmérgezte őket. Nem látott mást, csak a szenvedő fiút, így a fotókat egyenként a kukába dobta, hogy ne okozzanak több fájdalmat neki.

Elért a nyárig, oda, ahol még gondtalan volt, nem telepedett szívére egy mázsás súly. Látta a képeket anyukájával, testvérével. Édesapja is hazaért, elmentek múzeumba, ami Kornélnak tortúra volt, de mégis emléke. Látta azokat a képeket, ahol Vikivel bohóckodik, csókot vált, kedvesen ölel. A tábortűz mellett ücsörögtek, ahol úgy érezte ők egymásnak teremtettek. Ahogy nézte a képeket, újra vágyott a békére, hogy ami történt a semmibe zuhanjon végleg.

Hirtelen pattant fel, majd a házba szaladt. Lezuhanyozott, majd átöltözködött. A borotvát is megtalálta, amit napok óta hanyagolt, majd bezárva maga után az ajtót a városközpont felé sietett. Útközben megállt, vett egy szál vörös rózsát, bár szája remegett, mikor kifizette, és magához vette a virágot. Megállt a pad előtt, és csak várt csendesen, a semmibe révedt, de úgy érezte nincs más remény. Egy útja van, egy irány, az, ami távol viszi Viktortól örökre.

Mikor befordult a busz, szíve hevesebben kezdett verni, úgy érezte, hogy menten rosszul lesz, vagy elrohan örökre. Végül maradt, mert úgy gondolta így tisztességes, így nyugszik meg a lelke ismét. Ahogy szálltak lefelé az emberek, ki meglepődve, ki mosolyogva nézett rá. Ekkor lépett le a buszról Viktória, akinek arca komor volt, tekintete nem olyan csodás már, mint a nyáron. Mikor meglátta Kornélt megtorpant, így a fiú lépett felé remegő térdekkel.

– Szia! – köszönt tétován Kornél. – Ezt neked hoztam – nyújtotta felé a virágot.

– Miért? – jött a szemrehányó kérdés Vikitől.

– Mert szeretlek! – nyelt nagyot a fiú. – Bocsánatot szeretnék kérni. Ha kész vagy rá, elhívni, randevúzni.

– Fog ez nekünk menni mindezek után? – tette fel a nagy kérdést a lány.

– Mindent megteszek ezért – suttogta Kornél, bár nem volt már semmiben sem biztos. Viki bólintott, elvette tőle a virágot, majd karjába kapaszkodva elindultak némán hazafelé. Kornélnak ennyi most elég volt. A remény, hogy túllépdelhet ő is a történteken, most felébredt benne.

– Mi lesz Viktorral? – tette fel a kérdést pár perccel később Viki.

– Nem vagyok belé szerelmes – hangoztatta újra Kornél, ma már másodszor, azonban a fájdalom, hogy soha többet nem látja, újra és újra belé mart. – A két ünnep között kérvényeztem az esti tagozatos oktatásomat – mesélte csendesen, mire a lány megtorpant, és barátja felé fordult.

– Miatta? – kérdezte éles tekintettel.

– Magam miatt – helyesbített Kornél. Úgy gondolta, egy ilyen kis hazugságtól már nem szakad meg jobban a szíve. – Visszavesznek a gyárba folyamatellenőrnek, és élni szeretnék a lehetőséggel.

– Oh, az jó – lelkesült fel jobban Viki. Kornél tudta, hogy örül a lány, amiért távol marad Viktortól. Mindenki ezt akarta. Egyedül az ő lelke akart ebbe beleroppanni folyamatosan.

– Január negyedikétől lesz munkaviszonyom – mesélte csendesen.

– Ezek szerint addig szabad vagy – csillant fel Viktória szeme, mire Kornél bólintott. – Lehet, élek a randevú lehetőségével – mosolygott rá édesen úgy, amitől régebben Kornél egy pillanat alatt elolvadt. Most azonban nem érezte ezt. Csak az ürességet, hiányzott valami, csak nem tudta mi.

– Gréta meghívott szilveszterezni Budapestre, jöhetnél oda is velem – vetette fel Kornél, ami nagyon tetszett a lánynak.

– De ugye nem fogsz letagadni? – kérdezte élesen a lány.

– Soha többet – rázta meg a fejét Kornél.

A lány boldogan bújt hozzá, ölelte magához, ám a varázslat többé nem létezett. Ellopták Kornélból. A semmibe hullott. Az édes szavak már nem hatoltak lelkéig, mert egy része kiégett. Pusztaság lett. Ott maradt egy fészerben, akárhányszor erre gondolt, a remegő száj kísértette. Akkor is rátört a fájdalom, mikor hivatalos lett minden, aki csak körülöttük volt, örült az új fejleménynek. Egyedül ő bukdácsolt a lelkiismeret rozoga mezsgyéjén. Még aznap reggel is furcsán görcsölt a gyomra, mikor más iskolába indult, ő pedig dolgozni. Vidáman búcsúzott tőle anyja és Viki is, az iskola előtt elhajtva a vádak ismét szörnyként mélyesztették belé karmait.

A gyárban kedvesen fogadták, az idősebbek kedvelték. A hangok, a zajok olyanok voltak, mint nyáron, de már nem olyan izgalmas egy kitikkadt léleknek. Vágyott arra, hogy minden a múlté legyen, a munka kiűzze belőle a történteket. Azonban az élet ennyire nem egyszerű. Egy érzés, ami belénk mart, nem múlik el nyomtalanul. Benne is ott dobogott, sokszor hangosabban, mint bármi más, lelkének húrjait cibálva szüntelen: bosszúra vágytál, élj tovább azzal a tudattal, hogy sikerrel jártál!

Helló Manók! Eljött egy újabb vég, ám bár most nem boldog. Szívem szakad meg a két fiúért. S bár a közös munka egy élmény volt, ennek ellenére a mellkasomban dobogó vekker megszakad. Sajnálom Viktort, de nem csak azért, mert én alkottam a karaktert és én játszottam el, egyszerűen Kornél, akit Asuya hozott létre, nem kicsit bánt el vele. Az igaz, hogy így lett megtervezve, de mind két fiú megjárta a poklot, mi meg lassan a karaktereinkkel együtt sírtunk.