Kornél már napok óta nem csinált mást, mint feküdt az ágyában, a plafont nézte, vagy játszott a telefonjával. Nem igazán beszélt sem az anyjával, sem Vikivel, aki beengedte magához a szalagavató éjjelén. Nem bírta neki elmondani, hogy mi történt, de örült annak, hogy így is átölelte, és kérte nyugodjon meg. Vele maradt, szüksége volt az ölelésére, hogy ne vesszen el a lelkében dúló fájdalomtól. Ezt nem akarta. Szerette volna elkerülni, hogy egy érzés szökkenjen szárba a másikban. Tudta jól, hogy ezért indult el ezen a rozoga úton, de ő meghátrált, soha nem hitte volna, ennyi idő elég ahhoz, hogy beleszeressen a másik. Próbált azzal érvelni, hogy részeg volt, de tudta jól, ez igen ingatag lábon álló megállapítás. Ha valamit megtanult az alkoholról az az, hogy borzasztóan tud tőle fájni az ember feje, és igazat mond az is, aki pislogás nélküli hazudozó.

Viktor elé tette a szívét. Feltárta azt, amit nem akart hallani, amit képtelen volt viszonozni. Ő maga másért dobogott, de szíve mégis zakatolt a vallomás óta. Belé mart a fájdalom. Úgy tépte, hogy azt hitte beleroppan. Néha azt kívánta, bár törné össze teljesen. Ne érezzen soha többet semmit, ne harsogja benne a bűntudat a bosszú zenéjét.

Ha Viktorra gondolt, a torka ismét elszorult. Teljesen mindegy volt áll, ül, fekszik, vagy épp úgy szorít valamit, hogy már fáj, az érzés nem akart eltűnni. Első éjjel csak összegömbölyödve feküdt, hallgatta a vádló szavakat. Erről mesélt a szobája, ahol a házit írták, a szék, amire leült. A kintről behallatszó szél, az ablakán kopogó faág. Minden csak őt vádolta, amitől újra és újra összetört. Nem érezte már magát erősnek vagy jónak. Minden ember szerint kedves, udvarias, jólelkű. Most azonban undorodott magától, attól, amit tett egy másik emberrel. Miért hitte azt, hogy könnyen fog menni? Miért ámította magát azzal, hogy Viktor megérdemli? Miért hitte magát jobb embernek, mint ő? Igazságot akart, ami nem az ő feladata kiosztani. Gyerekkorában azt tanították neki hittan órán, hogy Isten színe előtt kell megbánnia, amit tett, Csak Istennek van joga ítéletet mondani életünk felett. Most mégis át akarta venni az ő szerepét, amiért súlyos árat fizetett zakatoló szívével.

Halk kopogtatás szakította ki gondolataiból. Odamorrant egy szabadot, miközben mélyebbre bújt a takaró alá.

– Kornél, ez így nagyon nincs rendben – hallotta meg nővére hangját, aki még mindig otthon volt. Még mélyebbre fúrta magát a meleg takaró alá. Ki akarta rekeszteni a külvilágot. – Napok óta poshadsz a szobádban. – A barna hajú lány megkerülte az ágyat, és leült arra az oldalra, amelyik irányba Kornél nézhetett. Barna tekintete aggodalomtól csillogott, ahogy nézte testvérét. – Az iskolát sem kerülheted örökké.

– Azért megpróbálom – válaszolt epésen az öccse.

– Köze van ahhoz, hogy Viki három napja hozzád jár, de te be sem engeded? – puhatolózott a lány tovább. Kornél nem válaszolt. – Tehát igen. Utoljára akkor voltál ennyire kibukva, mikor Zolival szakítottál. – Kornélnak felrémlett a csillogó szempár, a mosolya, ahogy a nevét ejtette ki. Apró sóhajai, amit ő csalt ki belőle, miközben érintette őt. Elmarták mellőle a fiút. A családja, az osztálya, a barátai. Úgy érezte, soha többet nem megy ki a szobájából a történtek után. – Vagy Viktorhoz van köze, akiről anya mesélt, és úgy ugrált körülötted a szalagavató után, mint...

– Ne fejezd be, kérlek – suttogta Kornél a sírás küszöbén. Gyűlölte, hogy a nővére ennyire jó megfigyelő.

– Szereted őt? – kérdezősködött tovább a lány, mert tényleg fájt neki így látni a fiút.

– Nem szeretem! – bújt ki végre a takaró alól Kornél, és dühösen nézett a nővérére. – Ez ennél bonyolultabb.

– Hallgatlak – mosolygott rá testvére.

– Gréta, légy szíves, ne kelljen – könyörgött Kornél. A szíve ismét zakatolt az emlékek súlya alatt.

– Soha, semmit nem kellett eltitkolnod előlem – simított testvére arcára kezét a lány.

– De ezt nem lehet! – fakadt ki, és tolta el Gréta ujjait. Nem érezte méltónak magát az érintésére. – Nem akarom, hogy Viktor szeressen!

– Biztosan? – vonta fel a szemöldökét a lány, mire Kornél füle vörösödni kezdett. Ha a szó egyéb értelmét néztük, de szerette volna, ha kedveli a másik, de a szívét nem kérte, nem akarta elfogadni. – Akkor mondd meg neki egyenesen – kérte szelíd nyugalommal Gréta. – Ez legtisztább út. Az igazságból még baj nem lehet. – Kornél ebben nem volt annyira biztos. – Gondolom, ebéd sem kell. – Öccse megrázta a fejét. – Holnap visszamegyek Pestre, de tudod, hogy bármikor hívhatsz.

– Igen – bólintott ismét Kornél, majd hagyta kisétálni a lányt a szobájából válaszok nélkül.

Visszahanyatlott az ágyra, és újra a plafon kezdte bámulni. Tudta, hogy testvérének igaza van, de akkora véteknek érezte, amit tett, hogy nem tudott csak úgy a másik elé állni, és elmesélni mindent. Egy ilyen történetet egyáltalán hogyan lehetne? Mi okból várna rá enyhülést vagy bocsánatot? Hisz ő maga sem állna szóba Viktorral fordított esetben. Ha engedné a lelke, simán csak visszautasíthatná. Ám tisztában volt vele, hogy soha többet nem bírna a szemébe nézni, mellette lenni, nevetni, vagy bármi mást csinálni.

Lehunyta a szemét. Újra Viktorral táncolt, aki kényelmetlenül közel lépett hozzá. Egy másik helyzetben ez nem zavarta volna. Ha nem ő a hunyó, egyszerűen ott helyben közli, hogy nem szeretne tőle semmit. Ez így ijesztő volt. Végbement egy terv, ami felett talán soha nem volt hatalma. Nem tudta, miért hitte azt, hogy ő irányít. Hisz az érzéseket nem lehet. Ha erre lenne az embernek lehetősége, valószínűleg ő is megkíméli magát a Zolival történtektől, és soha nem szeret bele a fiúba. Tudta, hogy szembe kell nézni azzal, amit tett, azzal, hogy egy embert talán összetört. A gondolatra, hogy a másik miatta sírt, újra ugrálni kezdett a gyomra. Nem érzett magában erőt ahhoz, hogy átmenjen hozzá. Még nem állt készen a viharra.

***

A következő két napban is csak fetrengett. Viki járt náluk, hallotta a hangját, de ő nem akart ránézni. Nem szeretett volna addig hozzá visszamenni, míg mindennek a végére nem tesz pontot. Az volt számára a mélypont, mikor osztályfőnöke felhívta az anyukáját. Törvényesen nagykorú volt, nem is iskolaköteles már, de ha gond volt, az anyja volt az első, akit hívtak az iskolából. Próbált elbújni, de anyja léptei közeledtek szobája felé.

– Király Kornél! – kopogott be a szobába. Hangja kissé idegesen csengett. – Ebből elég volt! Vagy kijössz, vagy hozom a feszítővasat! – vázolta fel a terveket. Ha más nőről lett volna szó, simán kineveti Kornél, de anyjáról tudta, hogy simán megteszi. Gyerekkorában egyszer beszorult a wc-be, a nő egy hatalmas feszítővassal nyitotta ki az ajtót. Fintorogva sétált az ajtóhoz és kulcsolta ki.

– Igen? – érdeklődött ártatlan arccal.

– Most azonnal konyha! – mutatott a helyiség irányába a dühös nő. Kornél nem mert ellenkezni. Lehajtott fejjel sétált a helyiségbe, és ült le az asztalhoz. – Napok óta arra várok, hogy mondd el mi a bajod! – szólalt meg számonkérően a nő, az asztalra támaszkodva, közel hajolva fiához, aki nem mert felnézni rá. – De te hallgatsz! Beteg nem vagy, úgyhogy visszamész az iskolába! – Kornél rémülten kapta fel a fejét.

– Nem! – válaszolta dacosan a fiú.

– Te erőltetted ezt az iskolát! – emlékeztette a nő. Kornél szája megrándult, ahogy belehasított, miért is tett így. – Befejezhetted volna levelezőn is, mert munkát adtak volna neked a gyárban, ahol jól érezted magad – ismételte el nyár eleji terveire a nő. – Nem bántam, hogy nappalin folytatod, de ha nem jársz be, komoly problémák lesznek. Szóval – húzta ki határozottan a széket, és ült le fia mellé. –, hadd halljam az egész Viktóriás, Viktoros dolgot! – Viktor nevét hallva Kornél elvörösödött.

– Nincs sem...

– Kisfiam, én meg most másztam le a falról! – vágott közben a nő. – Valami nincs rendben már hónapok óta. Viki ide jár napok óta. Mióta Viktort ismered, kifordultál önmagadból. Nem tudsz olyat mondani, amivel meglephetnél! – állította a nő. Ebben Kornél nem volt olyan biztos. Nézte az anyját, annak határozott arcát, de látta a szeretetet és aggodalmat a szemében, ami neki szólt. Mostanában veszekedtek párszor, de a nő szerette, tudta jól. Szégyen öntötte el attól ismét, amit tett.

– Rosszat tettem – suttogta a falapnak Kornél. Tudta, hogy nem szabadul meg az anyjától, míg mindent el nem mond. Nagy levegőt vett, és belekezdett. Minden elmesélt. Viki hívásától kezdve, a terven át, ami megszületett benne. Nem nézett az anyjára, nem merte tekintetét ráemelni. Csak mondta csendesen. Elmesélte hogyan ismerte meg Viktort, és jött rá, hogy nem rossz ember. Arról is beszámolt, hogy próbált vele őszinte lenni, de rettegett, majd mesélt a szalagavató éjszakájáról, amitől ismét könnyek gyűltek a szemében.

– Nem ő volt a gonosz, hanem én! – fakadt ki. Arcát tenyerébe temette. Csend állt be a konyhában, ahol percekig csak Kornél szipogását lehetett hallani.

– Nagy butaságot csináltál – simította karjára tenyerét a nő. – Neked is kell helyrehozni.

– De hogyan? – fakadt ki a fiú, és végre anyjára nézett. A nő tekintetében csalódottság ült. Egész arca arról árulkodott, hogy azon gondolkodik, hol rontotta el.

– Az igazsággal – simogatta meg újra fiát, amiből ő tudta, hogy anyja haragszik rá, de szeretetét nem fogja megvonni tőle. – Tartozol ezzel annak a fiúnak, és Vikinek is, hogy nyíltan szerethesd.

– De Viktornak fájni fog – suttogta kétségbeesetten Kornél.

– Igen – bólintott az édesanyja –, de hogy tovább tudjon lépni, szüksége van az igazságra.

– Gyűlölni fog, ugye? – suttogta reszketeg hanggal Kornél.

– Valószínűleg – biccentett ismét a nő. A szíve kicsit megkönnyebbült, hogy beszélhetett róla, de arra még nem állt készen, hogy a valóságot zúdítsa rá a védtelen fiúra, és elveszítse, amikor már kezdett a kapcsolatuk jó irányba haladni.

***

Viktor nem csinált mást, csak a fészerbe zárkózva próbálta megérteni a helyzetet. Szerelmes volt. Életében először elmondhatta magáról, hogy az. A visszautasítást nem viselte jól. A szalagavató estéjén barátjánál aludt, de másnap reggel korán hazament. Anyja aggódva nézett a fiára, aki csak átsétált az udvaron, és bezárkózott a fészerbe. A régi foteleket összetolva ággyá alakította, hogy ne kelljen kimennie. Telefonja a házban maradt, így azon sem lehetett elérni. Nem is akarta, hogy keressék. Nem csinált mást, csak a kis magnón zenét hallgatott. Fel-feltörtek belőle a könnyek, amiket nem akart sem megállítani, sem letörölni. A Groovehouse-tól szólt egy végtelen magnószalagon a Mit ér neked című dal, ami csak jobban belemart a szívébe. A napok lassan teltek. Anyja mindennap többször bekopogott, de nem nyitott ajtót. Lőrinc is mindennap meglátogatta, de nem engedte be őt sem. Az ajtót résnyire kinyitotta, hogy megmutassa még él, de másra nem volt ereje.

– Ne csináld ezt magaddal! – kérte barátja csendesen. Fájt neki így látni a fiút. – Legalább gyere ki enni. Három napja nem ettél.

– Nem vagyok éhes – sóhajtotta a megtört fiú, de ez nem hatotta meg Lőrincet. – Beszélgetni sem szeretnék. Hagyj magamra, kérlek! – Csukta volna be az ajtót, mikor Lőrinc megragadta és kirángatta a fészerből. A házba vonszolta és visszakozást nem tűrő tekintettel nézett rá, miközben leültette az ebédlőasztalhoz. Anyja szedett neki enni, nem sokat, ép csak annyit, hogy ne legyen rosszul és szemeivel kérlelte, hogy egyen egy keveset. Remegő kézzel fogta meg a kanalat és merítette bele a levesbe. Barna szemét újra ellepték a könnyek. Tudta, hogy nem érdemelték meg, ahogy ő viselkedett velük. Szájához emelte az evőeszközt, de mielőtt bekapta volna eldobta és felpattant az asztaltól. A fészerbe menekült ismét. Hallotta, hogy utánaszaladnak, de nem voltak elég gyorsak, így bezárta magára az ajtót.

– Kisfiam, kérlek! – könyörgött a nő. – Mondd el, mi történt!

– Nem megy. Ne kérj meg rá, mert nem tudok beszélni. Fáj. – Megfordult és hátát az ajtónak vetette. Sírt, ezt kintről is hallották. Fájt a fiúnak élni is. Fájt az anyának így látni gyermekét. Fájt a barátjának tehetetlenül állni az ajtó előtt.

A következő nap is így telt el. A fiú ki sem mozdult a helyiségből, ahol egy kicsi kályhában fűtött a törmelékből, amit nem sajnált. Lőrinc aznap is eljött, de csalódottan is ment haza. Viktor édesanyja is kijárt a fészerhez, tett le ételt az ajtó elé. Egy kicsit megörült, mikor látta, fia pár falatot harapott belőle.

– Viktor, kicsikém, nyisd ki az ajtót! – kérte édesanyja, de ismét látta, hogy süket fülekre talál. Ott állt a hidegben, az ajtó előtt toporogva, mert úgy érezte ezt kell tennie. Évek óta képes volt elnézni Viktor butaságait, szavait, de most az dobolt benne, hogy fia nem ura önmagának.

– Megjöttem! –Viktor összerezzent, mikor meghallotta Ernő hangját. Nagyot nyelt, amit kint is lehetett hallani. – Mi folyik itt? Miért állsz a fészer előtt ebben a hidegben? – Közeledett a hang.

– Viktor nem akar kijönni – válaszolta kétségbeesetten a nő. Várta, hogy párja segítsen neki.

– Mi baja van megint? – kérdezte Ernő, szemrehányóan. Napokig távol volt, nem erre akart hazajönni. – Egyest kapott? Talán megint az igazgató hívatta? – fintorgott.

– Nem – rázta meg a fejét a felesége –, ez valami más. – Hangjából sütött a féltés, ami kicsit meg is lepte Viktort.

– Mit sajnálod? Egy kóbor kutyában több a tisztelet, mint ebben a kis szarosban! – mordult fel férfi. Bentről a sírás hangosabban tört fel, de ez sem hatotta meg Ernőt. Tekintete egyenesen elsötétült. – Csak a baj van vele, nem? Baszottul elegem van abból, hogy elszökni sem képes. Megyek, hozom a puskát! – Hátat fordított. A nő földbegyökerezett, és elszörnyedve nézett a férfi után, aki évek óta élt vele. Tudta, hogy nem kedveli a fiát és viszont, de eddig valahogy nem vette észre az igazságot. Szíve fájón dobbant. Hasára simította kezét, miközben könnyek gyűltek a szemébe. A gyermekei apja volt, de a fészerben zokogó gyereket is ő hordta ki, nevelte fel, vadította el magától egy szörnyeteg miatt.

– Ne merészeld! – kiáltott utána.

– Ne már! – Ernő megállt egy percre. Hátranézett feleségére. Tekintete gyűlölettől izzott, ahogy a nő válla felett a fészerre nézett. – Viktor egy kudarc! Te is tudod. Lesz két csodás gyerekünk. Rá mi szükség? Küld el, vagy engedd, hogy én magam intézzem!

Eszter szeme kikerekedett. A szíve mintha egy pillanatra elfelejtett volna dobbanni. Mikor újra hallotta verdesni, akkor már csak a dühöt érezte a férfi iránt, akit valaha szeretett. Nem látott mást, csak egy utálatos alakot. Egy senkit, aki a fiát bántalmazza. Azt a gyermeket, aki szintén szerelemből született, és ő majdnem elveszített. Felnyílt a szeme, most már mindent látott, és érzett. A gyűlöletet Ernőben, az elhagyatottságot fiában. Lassan lépdelt Ernő felé, aki diadalittas mosollyal nézett rá. Megállt a férfi előtt:

– Takarodj az életünkből!

– Tényleg? Eszter, ne már! Azt a kis korcsot választod helyettem? – kérdezte a férfi éles hangon. Tekintete az előzőnél is haragosabban fénylett. – Az apja után kellett volna küldenem, mikor lehetőségem lett volna rá. Megérdemli a halált, ahogy az apja is megérdemelte! – köpte undorodva. A kezét emelte, hogy megüsse a nőt, mikor kicsapódott a fészer ajtaja. Viktor könnyes szemmel állt az ajtajában. Remegett a haragtól és elindult Ernő felé. Kedvesen mosolygott az anyjára, mikor mellé ért.

– Elintézem, hagyd csak! – ragadta meg Ernő vékony kabátjának nyakát és elkezdte kivezetni az udvarról. – Engem szidj, leszarom! Utálj és vess meg, nem érdekel, de nem bántod anyámat! – Viktor hangja remegett, ahogy ő maga is. Hallotta, hogy Eszter követi őket, ahogy a ház melletti keskeny ösvényen taszigálja Ernőt. – Engem basztathatsz, megszoktam, de apámat a szádra ne merd venni! Ő messze jobb volt, mint te valaha leszel! – Ernő nagyot nyekkent a földön, ahogy nevelt fia kitessékelte a nyitva hagyott kapun és bezárta előtte. Viktor egy pillanatra anyjára nézett és hangosan felzokogva térdre rogyott.

Ernő szitkozódott, kiabált az utcáról, de Esztert nem érdekelte. Szerette őt, de ez már nem mentesíthette az alól, ahogy fiával beszélt. Az évek alatt párszor elcsípte, hogy nem kellemesen nyilatkozott Viktorról, de ha rászólt, abbahagyta. Azonban, ahogy az elmúlt percek újra és újra lepörögtek előtte, rá kellett jönnie, hogy a háta mögött bántalmazta fiát. Már sejtette ezt egy ideje. Mióta tudta, hogy terhes, egyre többet hallotta Ernőtől, hogy nem kellene-e elküldeni dolgozni Viktort. Volt, hogy azzal jött haza, egyik ismerőse adna neki munkát Győrben. A nő hárított, ragaszkodott hozzá, hogy fejezze be az iskolát, de ez újra és újra előjött. Nem akart ilyen férfit az életében, hiába volt a két magzatnak az apukája. Ez nem jogosította fel arra, hogy így bánjon nagyobb gyermekével.

– Ne sírj, kincsem – guggolt le fia mellé. – Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig vak voltam – kérte nagyokat nyelve.

– Szereted Ernőt – emelte fel bánatos fejét Viktor, hogy az anyjára nézhessen. Remegve emelte fel a kezét, hogy megsimogassa a számára fontos arcot. Annak ellenére, hogy viszonya a férfi miatt évről évre romlott az anyjával, szerette. Nem akart neki fájdalmat okozni. – Szeretlek, ez nem változott soha. Te vagy az anyukám, a nő, aki életet adott és felnevelt, még ha ez sok küzdelemmel is járt. Ernő éket akart verni közénk. Majdnem sikerült is neki. Örülök, hogy legalább most megláttad az igazi arcát. – Viktor gondolkodás nélkül húzta magához Esztert. Nem érdekelte az sem, hogy Ernő még mindig üvöltött az utcáról, sem az, hogy teljesen átfagyott már egy szál pólóban. Kellett neki az anyja ölelése, az, hogy érezze, mellette áll. – Elmegyek dolgozni iskola mellett. Segítek a kicsikkel. Megváltozom, hogy büszke legyél rám.

– Az vagyok, kincsem – puszilta homlokon. –, de az iskolát be kell fejezned – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – A testvéreidet megoldom én. Futok még az apjukkal pár kört – sóhajtotta, bár az üvöltözést hallva kételkedett benne, hogy szót ért vele. – Most pedig menjünk be, hallani akarom mi borított ki ennyire. Ernőn kívül persze – fintorgott.

Viktor bólintott és felállva segített az anyjának is. Évek óta most érezte először, hogy a nő tényleg figyel rá. Előre engedve nyitotta ki előtte az ajtót és még mielőtt becsukta volna a fakeret mellett álló fasast kihajította az udvarra, mert mindig utálta. A konyhába mentek, anyja készíteni szeretett volna maguknak egy-egy csésze forró teát, de kivette a kezéből a feladatot. Mikor elkészült, Eszter elé tette az egyiket, a másikkal leült anyjával szembe. Fájdalmasan felsóhajtott, mikor belekezdett. Elmesélt mindent, ami közte és Kornél között zajlott le. Nem akart újra sírni, de nem tudta megállni. A szalagavató napján törtétek még mindig rettenetesen fájtak neki. Mikor ez került szóba, eleredtek a könnyei.

– Nagyjából ez történt mostanában. Ernő csak hab volt a tortán.

– A szerelem nem egyszerű, kisfiam – sóhajtott fel a nő. – Eltemettem, akibe kamaszként szerettem bele, és született tőle egy gyönyörű fiam – simogatta meg Viktor karját. – Most pedig kipenderítem az életemből azt a férfit, akit szerettem, és szeretek még, de nem engedem többet, hogy bármelyik gyerekemhez is köze legyen! – határozta el magát a nő. Viktor mosollyal az arcán ölelte át anyját. – Engedd el, ha menni akar, ha nem férsz bele az életébe. Egy napon majd elvesz egy rendes fiú.

– Ezt majd visszaidézem neked, mikor párnádba zokogsz Ernő után – csipkelődött Viktor és szorosabban ölelte az anyját. Megremegett, ahogy Kornélra gondolt. – Amellett lehet, papnak megyek. Kell a bajnak a szerelem, ha ennyire fájdalmas.

– Az egyetlen férfi, akit elsirattam, az apád volt – sóhajtott fel, miközben a torka leszorult. – Ezen most sem óhajtok változtatni. Papnak meg ne menj, tényleg ott akarok lenni az esküvődön.

– Apa különleges volt ugye? Az a férfi, aki mindent megtett volna értünk? – Viktor hangja remegett. Tekintete megtelt fájdalommal, mint mindig, ha az apja került szóba. – Amúgy meg ne röhögtess. Engem elvenni? – nevetett fel Viktor, ami önmagát is meglepte. – Nem ártana kicsit elbeszélgetni arról, hogy ki kit fog elvenni. Nem adom én az ujjamat olyan könnyen – nevetett fel újra, mire Eszter felprüszkölve követte. Régen nem érezték magukat ennyire felszabadultnak, de jólesett mind a kettőjüknek, tartogasson bármit is a másnap.

Itt az új rész Manók! Jó szórakozást hozzá!