Visszhangot vert a folyosó csendjében, ahogy Kornél végigfutott a néptelen helyiségeken. Mindenki dolgozott, csak neki akadt sürgős dolga. Alacsony testalkatához képest gyorsan szedte lábait, bár a munkavédelmi cipőben minden lépése fájt. Izzadt, barna tincsei a szemébe lógtak, verejtéke végigfolyt csinos arcán. Szaporán vette a levegőt, miközben igyekezett beérni az öltözőbe.

Kivágta az ajtót, csak úgy döndült a falnak csapódva, de őt ez nem érdekelte. Hevesen dobogó szívvel sietett a szekrényéhez, és tépte fel annak ajtaját. Az óra a kezén újra megrezzent, így elővette telefonját a zsebe mélyéről. Barátnője hívta, ki tudja már hányadszor. Idegesen tárcsázott.

– Kornél – zokogott a lány a telefonba. – Gyere hozzánk – kérte kétségbeesetten. A fiú szíve hevesen dobbant, az idegesség még mindig szorongatta.

– Mi történt? – préselte ki magából a kérdést, miközben lerúgta cipőit.

– Gábor – sírta keservesen. – Kórházba vitték. – A fiú erre a mondatra lerogyott a padra. Az ijedtség rajta is kezdett elhatalmasodni.

– Miért? – suttogta.

– Öngyilkos akart lenni! – tört ki hisztérikusan a lány. – Én találtam meg – vált még szívszaggatóbbá hangja. – Anya vele ment...nem akarok egyedül lenni! – tört fel belőle.

– Indulok – biztosította a lányt. – Leteszlek, de negyed óra múlva ott vagyok. – Barátnője hüppögve kérte, hogy siessen. Kinyomta a telefont, majd gyorsan öltözködni kezdett. Már elkéredzkedett, mert érezte, hogy baj van. Biciklis mezt és sisakot húzott. Becsapta szekrénye ajtaját, és rohanni kezdett újra. Lábujja sajgott, de meg sem állt a biciklitárolóig, ahol kilakatolta azt, és rápattanva tekerni kezdett. Fogalma sem volt róla mi is történhetett. Gábor kicsit csendes volt. Ijedős, évekig rettegett a coming outtól. Míg ő Vikivel nem kezdett járni, félt megnyílni, de mikor benne sorstársra talált, megnyugodott. Egy beszélgetős éjjelen merte elmondani, amit Kornél már tudott. Vikit nem zavarta, hogy az öccse meleg. Azt is megemésztette, hogy szerelme biszexuális. Elmesélte neki, hogy volt dolga férfival is, de a lány azt mondta, a múlt, az múlt.

Mikor a házukhoz ért, nyitva találta a kaput. Behajtott rajta. Mihelyst ledobta a biciklit, egy test ugrott a karjaiba. A lány magasabb volt nála, de ez soha nem zavarta. A vörös lány zokogott, könnyei nyakába folytak. Átölelte őt, nyugtatgatta, az ő szíve is majd belehasadt szerelme keservébe. Nem akarta így látni. Vidámnak szerette volna ismét, de a kín, ami benne járt, csak nehezen csillapodott.

– Mi történt? – kérdezte Kornél, mikor barátnője sírása alább hagyott.

– Gyógyszereket vett be – zihálta a lány. – Azokat, amelyeket a pánikbetegségére kapott. Eszméletlenül találtam rá – sírt fel újra. – Próbáltam felébreszteni, de nem ment. Sikítottam anyuért, ő hívta a mentőt azonnal, mert alig találta a pulzusát. – Szavait ismét elnyomta fájdalmas sírása. Kornél még szorosabban ölelte magához, majd felemelte, és ölében kedvesével a szobája felé sétált, ahol letette ágyára. Mellé feküdt, csitította, simogatta. Érezte, hogy erősnek kell lennie, mert párjának szüksége van rá. Szíve vadul dobogott. Először amiatt, hogy a lány, akit szeret, ennyire szenved, hisz imádta a testvérét. Kilenc hónap van csupán köztük. Együtt nőttek fel, kitartottak egymás mellett mindig. Ő akkor is a védelmébe vette, mikor az élete zűrzavarossá vált. Az első volt, aki átölelte a síró fiút, mikor végre ki merte mondani azt, ami a szívében élt. Szorosabban ölelte, enyhíteni szerette volna fájdalmát, mert nem akarta így látni őt. A sírás az ő torkát is szorongatta, de nem engedett a feszítésnek. Egy volt a fontos, párja védelme.

Ahogy lassan elernyedt a karjaiban tartott test, úgy kezdett el benne kibontakozni egy másik érzés. Valami, ami szintén tépte a szívet, de másképp. Érezte napok óta, hogy a mosolygós fiú már nincs meg. Elveszett, de nyugtatta magát, hogy csak kamaszkori csend. Ő is sokat vágyott rá pár évvel korábban, de valami mégis történt. Tudni akarta, mi sodorta eddig a tizenöt éves fiút, így óvatosan kikelt barátnője mellől, aki megmozdult, de nem ébredt fel. Lábujjhegyen ment ki a szobájából, csakhogy beléphessen egy másikba, ahol a függöny félig letépve lógott. Szinte látta, ahogy ijedten húzza el barátnője. A földön kiborult gyógyszersüvegeket talált, foltokat a szőnyegen. Egy telefon rezzent meg az ágy alatt. Odasétált, és felvette azt. Felvont szemöldökkel nyitotta ki a billentyűzárat, ami ugyanaz volt, mint a barátnőjének. Szemöldöke felszaladt, ahogy egy Viktor nevezetű fiú utolsó üzenetét olvasta, ami arról szólt, nem is a legkedvesebb stílusban, hogy hagyja őt békén. Ne zaklassa, egy kis játék volt csupán.

Szaporán dobogó szívvel lapozott vissza a beszélgetésben, ami hetekre nyúlt vissza. Voltak benne szép szavak, majd igen pajzánok, de aztán minden megváltozott. Viktor gorombává vált. Gábor pedig könyörgött, mire a másik fiú még bicskanyitogatóbban kezdett írogatni. Elmondta, hogy soha nem érdekelte, csak arra kellett, hogy megdugja. Nem volt nagy kaland elcsábítani, szinte percek alatt tette szét neki a lábát.

Kornél döbbenten ült le az ágyra, miközben a pontocska ugrálni kezdett. Egy kép jelent meg hirtelen a beszélgetésben, ahol a Viktor nevezetű fiú, egy Gábor korabeli srácot ölelgetett. A barna fiú szinte álmatagon nézett a barna hajú, egyébként csinos arcú fiúra. Kornél kezében a telefon megremegett. Az undor szétáradt testében. Látta maga előtt a vörös fiút, aki hetekkel korábban tényleg vidámnak tűnt. Többször eljárt otthonról, a betegség, ami sokszor megkeserítette az életét mintha háttérbe szorult volna. Most már értette a tekintetét, azt a fajta ragyogást, amit a szerelem okoz. A fiú belesétált egy olyan ember karjaiba, aki csak azért létezik, hogy strigulákat gyűjtögessen. Játékszernek nézi a másikat, ha megunta, szívfájdalom nélkül eldobja.

Újabb kép érkezett. Ahol félreérthetetlenül a nyelvét tuszkolta át a fehérbőrű fiú szájába. Kornél gyomra megrándult. Felugrott. Bántani akarta ezt a szívtelen senkiházit. Azt, aki ártatlan, útjukat kereső srácokat pécéz ki. Újra a képre nézett, ahol most meglátta a feliratot is. Zsebre dugta a telefont, majd kirohant az udvarra. Felpattant a biciklijére, és olyan gyorsan tekert a központ felé, ahogyan csak tudott. Bántani akarta azt a szörnyeteget. Lenyeletni vele még a nyelvét is. A bosszúvágy feléledt a testében, ha kell egy kanállal vájja ki a szívét a helyéről. Gyűlölete magas lángon lobogott, úgy érezte, hogy alig lát tőle. A játékterem elé érve berohant, majd keresni kezdte azt az idiótát. Nem is kellett sokáig nézelődnie, meglátta őt egy csapat fiú körében. Ő ült a középpontban, magához ölelve a néma, álmatag srácot. Vajon ő tudja már kinek a kezei közé került? – futott át az agyán, de nem lépett. Erőfölényben voltak. Ahogy a Viktor nevezetű fiú köré ültek a többiek, szinte látta, hogy egy fenyegető mozdulatára tízen ugranának rá.

Tétován billegett egyik lábáról a másikra, de ekkor a másik megmozdult. Letette öléből a fiút, majd elkezdett felé sétálni. Itt volt a lehetősége revansot venni.

– Hé, szépfiú, nem csak a játékgépekkel lehet ám játszani – nevetett fel, mikor közelebb ért hozzá. – A mellékhelyiségben akár mást is kaphatsz.

– Szifiliszt biztosan – vágott vissza élből Kornél.

– Hangulat gyilkos – morogta Viktor kelletlenül és visszatekintett a nem rég ölében ülő fiúra. – Ide is csak prűd faszok járnak.

– Húzzak sorszámot? – bökött hirtelen a fiú felé, aki leszegett fejjel ült a padon. – Ő biztosan egy szavadra szétteszi a lábát.

– Nem mindenkinek engedem, hogy élvezze a gyönyört, amit nyújtani tudok – húzta kisfiús mosolyra a száját. Barna szemeiben huncut fény csillogott, ahogy az ismeretlen fiút nézte. – Azonban veled kivételt tehetek.

Kornél újra a vékony fiúra nézett a távolban, aki némán ült. Átfutott az agyán, hogy vajon hányszor fordulhatott már meg a fiúban. Ezzel együtt a harag újra gyűlni kezdett benne, kezét ökölbe szorította. Lendíteni akarta azt, mikor a többi fiú feléjük fordult:

– Már másik játék kell? – röhögött fel egy szőke fiú.

– Lőrinc, most mit vagy meglepve? – vonta fel szemöldökét és pajkosan rávigyorgott. – Nem új játék. Érdekel a srác, csak a nyelvét kellene kivágni, hogy ne pofázzon vissza.

Kornélban a düh cikázni kezdett, de lenyelte azt, mert tudta, hogy verekedéssel nem megoldható semmi. A srác, aki eddig némán ült zokogva ugrott fel, és rohant az ajtó felé. Kornél csak remélte, hogy nem tesz kárt magában. Újra Viktorra nézett, aki vigyorogva méregette. Meg sem hatotta a közjáték, ami tovább dühítette őt. Megverte volna szívesen, de tudta, hogy az ő fajtáját ez nem hatná meg.

Ekkor csörrent meg a telefonja, amit elővett. Barátnője hívta.

– Szia, édes – szólt bele mosolyodva. – Megyek mindjárt, és elmesélem milyen tuskóba botlottam – fordított hátat Viktornak, aki undorodva grimaszolt, de Kornélt ez nem érdekelte. Egy szánalmas, undorító embernek tartotta, aki nem érdemel meg egy sima verést.

Kisétált a játékteremből miközben barátnője elszipogta, hogy Gábor jól van, és megijedt, mikor nem találta ott. Kornél megnyugtatta, hogy mindent elmesél neki, ha visszaért. Mikor letette a telefont elindult a bicikliéhez, de mikor meglátta a fiút bentről, összetörve gubbasztva az árok partján, sóhajtva sétált hozzá, és lehuppant mellé.

– Nála sokkal többet érdemelsz – szólalt meg halkan. A fiú felnézett rá. Sötétbarna szeme sírástól csillogott. – A könnyeidet pedig abszolút nem.

– Buta voltam – szipogta. – Hogyan is gondolhattam volna, hogy egy olyan fiút, mint Viktor, érdeklem? – Kornél végignézett a szeplős fiún, aki jó, ha tizenöt éves lehetett. Arca még átmenetet képzett a gyerek és felnőtt kor között. Nem mondta volna csúnyának, de az esete sem volt.

– Nincs veled semmi baj – jelentette ki Kornél, mire a másik felvont szemöldökkel nézett rá. – Csak ne ilyen seggfejekre pocsékold az idődet.

– Az a baj, hogy nem is válogathatok – ölelte át a térdét a fiú. – Előtte nem találkoztam olyannal, mint én.

– Pedig vagyunk páran – biztatta Kornél. A fiú újra ránézett. – Nekem is kellett némi idő, hogy rájöjjek mit akarok, de az olyan fazonok, mint az az undorító féreg – mutatott a játékterem felé. –, nem képezik részét a megismerésnek. Ő csak egyet akar, és ha kijátszotta magát, eldob. – A szavai keményen csengtek. A fiatalabb fiú megrémült.

– Nem feküdtem le vele – suttogta.

– Hidd el, jobban jártál – bólintotta Kornél. – Menj haza, és ne állj vele szóba többet – állt fel a fűből.

– Sokadik vagyok? – kérdezte remegő hanggal a fiú.

– Szerintem a számot nem akarod tudni – fintorogta Kornél. A fiú könnyei újra megindultak, de felállt. Biccentett Kornélnak, majd elfutott. Az idősebbik csak remélhette, hogy ignorálja most már azt a férget.

Kornél addig várt, míg a fiú elfordul a sarkon, majd sóhajtva a bicikliéhez indult. Kilakatolta, majd felült rá. Levegőre volt szüksége, így egy hosszabb útvonalat választott, ami visszaviszi barátnőjéhez. A menetszél az arcába csapott. A levegő meleg volt, de őt a sebesség által gerjesztett szél hűsítette. Olyan gyorsan tekert, amennyire csak bírt. Le a patak partjára, végig a meder mentén. A dühe már csökkent, de a gyűlölet még benne pislákolt. Nem értette soha a Viktor-féle embereket. Undorítónak tartotta az efféle viselkedést. Az emberek nem játékszerek, de addig nem jönnek rá erre sokan, míg maguk is azzá nem válnak. Nagyot nyelt erre a gondolatra, mert borzasztóan rossz dolognak ítélte a bosszút is. Azonban ahogy felvillant előtte Gábor és az az ismeretlen fiú, a síró, reszkető barátnője, úgy aludt ki benne a sajnálat, mint hullócsillagok fénye nyári éjszakákon.

Mire visszaért a házhoz, már zihálva vette a levegőt. Elfáradt, de ahogy letette a kerékpárját, már rohant is be a házba. Viki, amint meglátta, újra az ölelésébe bújt, amit nem is bánt igazán a fiú, mert a szíve érte dobogott.

– Anyu hívott – sóhajtotta a lány. – Gábor felébredt, de visszaaltatták, mert egyre azt kérdezte miért nem hagyták meghalni. – A hangja ismét elcsuklott, így Kornél még szorosabban ölelte magához. – Nagyon kiborult. Pszichológust javasolnak – nyelt nagyot.

– Talán ő tud segíteni neki – suttogta Kornél.

– Pedig boldognak látszott. Azt mondta, hogy van valakije, de nem mert ennél többet mondani – mesélte csendesen, mire Kornélban a gyűlölet még magasabb lángra gyúlt, de tudta, el kell mondania barátnőjének, hisz az elején megegyeztek, hogy nem titkolnak semmit. Így mesélte el Kornél, hogy valójában biszexuális.

– Volt – nyelt nagyot, mire barátnője felkapta a fejét. Zöld szeme kikerekedett, szája rángatózni kezdett.

– Volt? – ismételte meg azt, amit barátja mondott.

– Gyere – fogta karon a lányt Kornél, és a kanapéhoz vezette. Tudta, ha meghallja mi történt, a világ végére is elrohan, és kikaparja annak az idiótának a szemét. Leültek, magához ölelte újra kedvesét. – Viktornak hívják – kezdett bele keserű szájízzel.

– Miért titkolta? – vágott közbe Viki, kérdőn nézve párjára.

– Nem olyan könnyű megnyílni másoknak, akkor sem, ha a családod elfogadó. Az enyém is zökkenőmentesen vette a vallomásomat, de nem volt egyszerű elárulni nekik, mikor barátom lett – magyarázta csendesen. – Tudjuk, hogy nem tehetünk róla, nem mi kértük ezeket a lapokat, de mégis ott a félsz, hogy mikor a vallomás valósággá válik, talán azok is kiakadnak, akik szeretnek.

– Soha nem bántanám a választottját – jelentette ki Viki. Kornél szíve félrevert. Apró puszit nyomott barátnője fejére. Imádta a kedvességét, megértését, szeretetét, ahogy Gábor és felé is fordult.

– Tudom, édesem – lehelte Kornél. –, de akkor sem olyan, amivel csak úgy hazaállítunk. Gondolom először ő akarta megélni az egészet, felszabadulni kicsit, mert az elmúlt évek nem voltak könnyűek neki.

– Bár könnyebbé tehettem volna – mondta sírós hanggal Viki. – Annyira egyedül volt. A pánikbetegség, majd a depresszió, de láttuk a javulást – fakadt ki. Kornél megremegett. Gyűlölte, hogy neki kell az igazságot elmondania.

– Javult is – bólintott, hisz asszisztált hozzá az utolsó majd egy évben. –, de Viktor visszalökte – fejezte be csendesen. Viki ránézett, várta a folytatást, de a fiúnak nem akaródzott elmondania, a zöld szemek azonban kérlelték, ő pedig nem tudott nemet mondani erre. – Ő egy olyan srác, aki tudja hogyan fogjon meg valakit, főleg, ha bizonytalan. – Kezét a barátnője tenyerébe csúsztatta, és erősen megfogta azt, miközben a szemébe nézett. –, és Gábor áldozatául esett. – Hangja remegett. Tudta, hogy fájdalmat okoz szerelmének, de már nem volt visszaút. – Játszadozott vele, majd csúnyán félredobta, és Gabi ezt nem bírta elviselni. – A lány arca eltorzult. Ahogy felfogta párja szavait, zöld tekintete izzani kezdett. Kornél látta benne feléledni a gyűlöletet, azt, hogy gyilkolna is testvéréért. Fel akart állni, de Kornél nem hagyta. Magához ölelte az erősködő lányt.

– Engedj el! – sikítozott. – Megkeresem, és kicsinálom!

– Nem éri meg! – reagált hevesen Kornél. Barátnője vállára csúsztatta a kezét. Határozottan, de nem fájdalmasan fogta azt meg, nehogy elszaladjon. – Mit érnél vele, ha bántanád? Tudom, hogy szereted Gabit, de ő sem akarná, hogy egy ilyen szerencsétlen miatt évekig börtönben legyél!

– Akkor csak megverem! – harciaskodott tovább a lány. Kornél más esetben ezen nevetett volna, de tudta, hogy most van annyi gyűlölet a másikban, hogy addig pofozná azt a szemetet, míg csak szusszal bírja.

– Az se használna – rándult meg szája. – Azért mentem el, mert láttam az üzenetváltásaikat. Én is megverni akartam, de az a tetű annyit sem érdemel! Fel se venné, ha jól megvernék, ugyanonnan folytatná, ahol abbahagyta! Megkockáztatom, hogy arról se lenne gőze, ki az a Gábor. – Szavai kegyetlenül csengtek a helyiségben, de éreztetni akarta, hogy erőszakkal nem mennek semmire.

– Akkor sem hagyom annyiban! – tolta el Kornél kezét Viki, majd felpattant, és az ajtó felé sietett. – Előkerítem a föld alól is! – Kornél megijedt. Látta, hogy barátnője beszámíthatatlan, ha kell egy kiskanállal belezi ki Viktort. A szíve hevesebben kezdett verni. Ő maga is ijedt volt, tenni akarta valamit, de nem egy lélek árán.

– Van egy ötletem! – szólt utána hirtelen, miközben végigborzongott. A lány azonban megállt, és felé fordult. – Lehet, hogy nem fog tetszeni.

– Bármire kész vagyok – jelentette ki emelt fővel Viki. Kornél bólintott.

– Akkor gyere, és hallgass végig...

Halihó Manók. Meghoztam/hoztuk a második fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek.