Kornél, a kirándulást követően egyre jobban kezdte azt érezni, hogy nem kellene ezt csinálnia a másikkal, hisz egész jó ember. Megbotlott, amihez ezernyi dolog segítette hozzá, ami nem mentség. Ám amióta egyre jobban és jobban megismerte, nem ítélte már a történteket akkora hibának. Játszott Gáborral, amit megbánt. Most ő csinálta ugyanezt vele, amitől a lelkiismerete nap-nap után egyre tombolt. Olyan volt, mintha egy szörnyeteg járná benne vádló táncát. Belemart. Minden egyes alkalommal a körmeit véste belé, mikor Viktor egy-egy kedvesebb megmozdulását látta. Nem érezte már a fiút akkora tehernek. Az sem zavarta lassan, hogy a társaságát keresi, amikor csak megteheti. Ott a faházban, hozzá bújva, két éjjelen át, hol ébren, hol szunyókálva még jobban vádolta a szörnyeteg azzal, hogy ő a nagyobb bestia, nem a fiú, aki melegen próbálja tartani.

Döntenie kellett merre menjen tovább, de képtelennek érezte magát arra, hogy az igazat elmondja. Megtehette volna, hogy nem beszél, csak barátként néz rá, de tudta, hogy a lelkiismerete ezt sem hagyná. Folyamatosan ott motozna benne. Tudta, hogy ezután talán szóba sem áll vele a másik, de még mindig volt rá esély, hogy a helyzetet kiigazítsa. Pár hét düh, vagy néhány maflás is belefért volna számára, de nem mert lépni. Nem tudta félbeszakítani a hevesen magyarázó fiút, vagy az éppen fetrengve nevetőt, mikor cinikusan felelt egy-egy mondatára. Nem tudta hogyan lépjen felé, mit mondjon. Egyszerűen csak hagyta, hogy minden folyjon a maga medrében, míg kitalál valamit.

– Miért nem alszol? – bújt hozzá Viki, mikor már sokadszor fordult meg párja mellett az ágyban. Egyedül volt otthon Kornél. Édesanyja elment a nővéréhez, hogy együtt jöjjenek haza a szalagavatójára.

– Nem tudok – vallotta be Kornél, mire a lány egy csapásra felébredt. Fölé hajolt. Reggel volt már, így tisztán látta az aggodalmat a másik szemében.

– Mióta hazajöttél a kirándulásról, fura vagy! – jelentette ki. Kornél nagyot nyelt. Nem merte elmondani Vikinek, hogy mi történt ott. – Történt valami, ugye? – kérdezte számonkérő hangon, ami idegesítette Kornélt.

– Ha nem így kérdeznéd, még válaszolnék is rá! – vágott vissza, majd hirtelen felült, és hátat fordított a lánynak.

– Lefeküdtél vele, mi? – jött a következő, igen sértő kérdés. Kornél megdermedt, még a vádaskodás is sértette.

– Mert pont olyannak ismersz! – harsant hangja élesebben, amitől a lány kissé megrezzent. Soha nem kiabált még vele a másik. Kornél felpattant, és járkálni kezdett idegesen. Kicsit fázott egy szál gatyában, de ez zavarta a legkevésbé. – Soha nem tennék ilyet! Ennél egyenesebb ember vagyok! Ha valami ott történik, ahol te nem vagy, azonnal jön a megcsaltalak kérdés! Képzeld, nem, nem csaltalak meg! – állt meg barátnője felett csípőre tett kézzel, lángoló tekintettel. – Bármennyire is hihetetlen, ezen kívül is lehet ezer más dolog, ami zavar.

– Akkor be is avathatsz! – kérte élesebben a lány, miközben teljesen felült, és farkasszemet nézett szerelmével.

– Be akarom ezt az egészet fejezni! – bukott ki az a fiúból, ami már napok óta benne motozott. Viki szeme kikerekedett, szája megremegett. Kornél azonnal tudta, hogy rosszul fogalmazott. – Viktorral! – tette hozzá, és újra sétálni kezdett. – Nem akarom ezt az egész őrültséget! Nem megy! Megismertem őt, és nem egy szörnyeteg!

– De Gábor...

– Én azt értem, kicsim – fakadt ki a fiú –, de nem volt erőszak. Gabi beleegyezett. Viktor kihasználta, de ennél bonyolultabb a helyzet!

– Hallgatom, hogy mivel ámított téged is! – válaszolta nyersen a lány, ami nem tetszett Kornélnak.

– Vannak hibái! Nem egy faszságot követett el életében, de nem rossz ember! Hát nem érted? Én vagyok az, aki ebben az egészben a gonosz! Én, aki ismeretlenül akart igazságot szolgáltatni, és nem megy!

– De megérdemli! – erősködött tovább a lány. Kornél tudta, hogy szavait az öccse iránti érzések hajtják, de nem akarta ezeket elfogadni.

– Miért te és én döntjük el ezt? – kérdezett vissza gúnyosan Kornél, mire a lány is felpattant, és elé sétált.

– Kinek az ötlete volt? – vádolta tovább a lány, ami fájt a barátjának.

– Az enyém, de egy percig nem vétóztad! – horkantott fel cinikusan Kornél.

– Jó ötletnek tűnt, de nem hittem, hogy eddig tart! Arról volt szó, hogy kikezdesz vele, míg érzéseket nem táplál feléd, de te helyette a barátja lettél! – vádolta tovább Viki.

– Nem ez volt a terv! – fakadt ki keservesen Kornél. – Hanem az, amit mondtál, de itt nem bírom – csapott a mellkasára, ahol a szíve dobogott. – Nem rossz ember!

– Szóval, ha jól értem, azért volt a szakításos mese, a hónapokig titokban találkozások, a veszekedés, hogy barátok legyetek? – kiabált a lány. Kornél nem tudta, mit feleljen, így hallgatott. – Kurva jó! – csapott barátja mellkasára. – Elbasztunk hónapokat, és még a szalagavatód közelébe sem mehetek! De tudod mit? – kérdezte élesen. – Nem is akarok! Menj a legjobb barátoddal! – lépett el mellette, és a fotelbe tett ruháit kezdte kapkodni.

– Viki, csak adj időt, hogy kiigazítsam – kérte Kornél. – Elmondok neki mindent.

– Nem érdekel, hogy mit csinálsz! – fordult felé Viki remegő szájjal. A sírás kerülgette. – Most kerültél kifejezetten közel ahhoz, hogy tényleg szakítsunk! – Kornél szíve fájón dobbant. Nem akarta ezt, hisz szerette a másikat. Ám ellent mondani sem tudott. Tisztában volt azzal, hogy a lelkiismerete szétzúzná őt magát, ha nem tesz mindent rendbe, mielőtt Vikihez közeledne ismét.

– Jó – suttogta, mire a lány szeme megtelt könnyekkel, majd lendült a keze és felpofozta a védtelen fiút. Csattanva húzta be maga mögött az ajtót, és rohant el. Kornél nem mozdult, nem akart utána menni. Leereszkedett a földre, arcát tenyerébe temette. Utálta magát, amiért ennyire kicsinyes bosszúhoz nyúlt. Gyűlölte, amiért nem tudja utálni Viktort, és vágyik arra, hogy a másik tudja az igazat. Hányni akart magától, amiért elüldözte Vikit, a lányt, akire ha úgy gondolt, nincs vele, a szíve is majd belehasadt.

***

Viktor a kirándulás után teljesen kifordult önmagából. Kedvesebb lett, de nyelve még mindig élesen mart a másikba, ha kellett. Nem volt rest egy-egy obszcén kifejezéssel illetni azt, aki felbosszantotta, de amint lecsillapodott, már bánta is. Lőrinc észrevette a változást. Azt, hogy barátja már nem ugyanaz és kezdte érdekelni, hogy mi is történt a faházban.

– Megbasztad ugye? – köpte a szavakat barátja arcába. Viktor szobájában ültek, kezükben a kontrollerrel. – Kornélka elérte, hogy a botodon ugrálhasson.

– Ne legyél már paraszt! – förmedt rá Lőrincre, ami megdöbbentette a másikat. – Nem, nem feküdtem le vele, ha érdekel. – Viktor nem merte elmondani, hogy gyengédebb érzelmeket táplál tényleg Kornél iránt. Tudta, hogy azzal kiakasztaná legjobb barátját. Tisztában volt azzal is, hogy a változás, amin végigment feltűnő lesz, de nem bánta. Jobb ember szeretett volna lenni. Egy olyan, aki méltó a szerelem érzésére, aki képes kedves és figyelmes lenni. Sok éven keresztül volt rideg és elutasító. Játszott másokkal és játszottak vele, de egyszer sem érintette meg igazán, vagy esett szerelembe. Gábornál kezdett kialakulni valami, de megijedt tőle. Rettegett a gondolattól, hogy a közelébe engedjen bárkit is, aki nem barátságot ígért. Azonban barátja haragos tekintettel meredt rá.

– Te belezúgtál tényleg! – fakadt ki, mire Viktor behúzta nyakát. A fiú nem hitte el, hogy ez tényleg bekövetkezik. Ő nem is olyan régen csak piszkálni akarta, hogy végre lépjen, és koptassa le az osztálytársukat, ha kijátszotta magát.

– Igen, baszd meg, az vagyok! De mi a faszomat zavar az téged? Ettől nem változtam meg!

– A lófaszt nem! – üvöltött tovább Lőrinc. Viktor életében először rettegett a barátjától. – Nem verekszel, nem teszel másokra megjegyzést. Egy ideje még csak kefélni sem hívtál el senkit! Sőt, tovább megyek, még csak nem is ajánlottad fel magad senkinek! – Viktor úgy érezte, hogy arcon csapták. Ezt nem várta volna legjobb barátjától. Úgy emelte rá bánatos barna szemeit, hogy Lőrincben bennszakadt a levegő.

– Menj el! – kérte halkan Viktor. – Ha nem vagy képes elfogadni, hogy beleszerettem Kornélba, akkor húzz a gecibe! – Szemeiben megjelentek a könnyek, ami meglepte Lőrincet. Nem látta még ilyennek a fiút. – A barátom vagy. Az egyetlen barátom. Te mégis mikor akartad elmondani, hogy lecserélted a nődet egy pasira? – Vádlón bámulták egymást. Eddig egyszer sem fordult elő velük, hogy ilyen durván veszekedjenek.

Lőrinc fogta magát és kisétált az ajtón. Viktor nézte barátját, aki becsapva maga mögött az ajtót szaladt le a lépcsőn. Az órájára pillantott. Mindentől elment a kedve, még a szalagavatóra sem akart már menni. Gondolkozott azon, hogy lemondja és ír egy üzenetet Kornélnak, de mégsem tette. Megérdemelte, hogy jól érezze magát. Megrázta magát gondolatban és nekiállt készülődni. Lőrinccel megbeszélheti a dolgokat máskor is. Szalagavató egyszer van egy középiskolás életében. Nem hagyhatta csak úgy ki. Úgy gondolta, hogy Kornél jelenléte és némi alkohol segít a helyzeten. Álmában sem gondolta, hogy ez ront el majd mindent.

***

Kornél az egyik sarokban ült, kezében forgatva a poharát, amiben azt sem tudta, hogy mi van. A teremben hangos zene szólt, disco fények vibráltak, bármerre is nézett. Mindenki önfeledten táncolt, csak ő érezte magát elveszettnek. Nem tartozott igazán sehová már. Az osztálya befogadta ugyan, de ő tudta, hogy színjáték az egész. Szerette volna, ha több lehet ennél, de képtelen volt kilépni ebből az őrületből. Már nem akarta Viktor vesztét. Nem akarta, hogy megtudja, milyen összetörni belülről, megtapasztalni a szerelem fájó oldalát. A lelkiismeret-furdalás, amivel már minden nap kelt és feküdt a kirándulás óta, nem hagyta nyugodni. Szégyellte magát a történtekért, azért, hogy egy ennyire rossz ötlete támadt. Ki akart mászni belőle, de ezt nem tehette meg másképp, csak ha elmondja az igazat Viktornak, amitől rettegett. Felemelte a fejét. Nem kellett sokat keresnie gondolatai tárgyát, nem messze táncolt tőle, már igencsak ingatag lábakon. Felé intett, amit Kornél tétován viszonzott. Nem érdemelte az irgalmat, tudta jól, de nem is egy részeg estén akarta az igazságot elmondani.

Viktor a táncparkett közepén ropta. Hosszú ideje először érezte magát igazán boldognak. Nem nyomta a lelkét a felvett álarc súlya. Nem hallotta a fejében a suttogó hangokat, hogy le kellene vennie azt a maszkot. A kelleténél többet ivott, de nem bánta. Jól akarta érezni magát. Egy pillanatra a sarok felé pillantott. Kornél, kezében egy pohárral, szomorúnak tűnt, amitől megrezegtek szívének húrjai. Szerelmes lett. Elmosolyodott és odaintett a fiúnak, de a táncot nem hagyta abba. Lőrinc mellette volt, esetlen mozdulatokkal próbált táncolni a zene ritmusára. Körülnézett a tömegen. Fájdalom hasított a szívébe, hogy ő nem igazán tagja a csapatnak. Soha nem akart igazán beilleszkedni. Nyers stílusával, szavaival és tetteivel elérte, hogy senki ne akarjon, Lőrincen kívül, barátkozni vele. Aztán jött Kornél. Az ugratások, a felhívások a szexre lassan átmentek érzelmekbe. Életében először tényleg szerelmes lett és nem a testiség vitte, de az érzéseiről, nem mert beszámolni. Félt a visszautasítástól.

Kornél nem reagált Viktor intésére, hogy menjen oda. Nem érezte magát odavalónak. Sem az osztálytársai közé. Viktor mellé meg pláne. Lélegzete elakadt, mikor a másik dülöngélve megindult felé.

Mikor odaért Kornél mellé, lehuppant a mellette álló székre, és átkarolta a vállát.

– Nem itt kellene ülnöd és csendben gubbasztanod a sarokban, mint valami szobanövény. – Nyelve akadozott már a temérdek alkoholtól és minden szóért megküzdött, de ki akarta mondani. Meg kellett tennie. A szíve ezt diktálta. – Te is a csapat, az osztály része vagy. Érezd jól magad! A kedvemért. – Kiskutya szemekkel vizslatta a mellette ülő fiút, aki nem tűnt elég elszántnak, ami fájt Viktornak. – Egy napra felejtsd el a kinti világ gondjait és éld meg a pillanatot.

Kornél azonban ezeket a pillanatokat nem akarta igazán. Ahogy a másikat nézte a villódzó fényben, ismét belehasított a felismerés, hogy mit tesz ezzel a fiúval. Ő ezt könnyebbnek hitte. Meg akart fizetni egy szívtelen embernek, de rá kellett jönnie, hogy van lelke a másiknak. Egy olyan, amit megtéptek, amin nevetve ugráltak. Pontosan ő is ezt csinálta, amitől gombóc gyűlt a torkában.

– Nem akarom – válaszolta letörve Kornél.

– A nem, az nem megfelelő válasz! – állt fel és megragadva Kornél kezét a táncparkettre húzta. A másik fiú megpróbált tiltakozni. Viktor ujjait lefejteni a csuklójáról, de az vasmarokkal fogta, így feladta a tiltakozást. Úgy gondolta, hogy valahol a másiknak igaza van, a mai este legyen vidám, a holnap gondja pedig maradjon a másnapé.

Kellett pár perc, hogy a zene ritmusát felvegye, de sokat segített rajta, hogy Viktor szélesen vigyorgott rá. Alkoholmámoros szeme meg-megcsillant a fényekben. Boldog volt, ezt érezte Kornél, amitől viszont ő kezdett el újra visszacsúszni az agóniába, amiből pár pillanattal ezelőtt rángatta ki a másik.

A zene lassabb ütemre váltott. Kornél megdermedt. Ijedten akart visszaszaladni az előző helyére, de Viktor gyorsabb volt. Átölelte, ő pedig leblokkolt. Hozzásimult, annyira gyengéden, árulkodóan, hogy a szíve fájdalmasan dobbant. Szinte sírt. Könyörgött magában, hogy ne az jöjjön, aminek gondolata tanyát vert benne.

Viktor habozás nélkül húzta magához, és átölelve a derekát kezdett el mozogni a lágy dallamra. Szíve hevesen dobogott, arca vörös lett, ahogy hozzásimult a másikhoz. Ki akarta mondani, nyelve hegyén égett az, ami benne tombolt. Egy pillanatra eltávolodott, hogy a másik szemébe tudjon nézni. – Kornél...én...szerelmes vagyok beléd.

A vallomás csendes volt, csak Kornél fülének szólt, de belül annál nagyobb visszhanggal csapódott le. Felsírt egy hang benne, amit eddig a percig sikerült elnyomnia. Üvöltött benne, hogy erre várt! Ezt akarta! Akkor miért nem boldog? Miért nem élvezi a bosszú, édes ízét? Csak figyelte a másik fiú arcát, csillogó tekintetét, remegő száját. Nem volt már az a nagyszájú fiú, akit az első percekben simán megütött volna. Csak egy kamasz volt, egy srác, aki szerelmet vallott, és várta a választ. De Kornélnak nem volt erre reakciója. Nem dobogott érte, nem lakott a szívében úgy, ahogy a másik szerette volna, így eltolta őt. Látta, amint elkomorodik a másik, értetlenség ül ki az arcára. Nem bírta őt tovább nézni. Hátat fordított, és elrohant. Futtában kapta fel a zakóját, és rohant bele kabát nélkül a november végi, hűvös éjszakába.

Kornél szaladt, azt sem tudta merre igazán. A tüdeje szúrt, a hideg levegő csípte az arcát, de az semmi volt ahhoz képest, ahogy lelkiismerete vádolta őt. Igen, ezért kezdett ki vele, de ő fékezni akarta a történteket. Nem úgy ismerte meg a fiút, aki csak úgy beleugrik az ismeretlenbe, és most láss csodát, kertelés nélkül vallott neki szerelmet, ami továbbra is hangosan lüktetett benne. Addig futott, míg el nem fáradt. Zihálva, verejtékezve nézett fel, mikor lefékezett. Keserűen felnevetett, mikor meglátta az ismerős házat, a kaput. Azt az épületet, aminek küszöbét, egy éve izgatottan lépte át. Most is idejött, de az érzés más volt. Tombolt benne a hiány, a harag. Csendre vágyott, de nem akart egyedül maradni sem. Tudta, hogy késő van, de hová mehetett volna? Át akarta ölelni a lányt. Elővette a telefonját, és tárcsázta. Percekbe telt, míg egy álmos hang beleszólt a telefonba.

– Engedj be, kérlek – suttogta a telefonba a sírásával küszködve. Egy apró sikkantás volt a válasz. Hangokat hallott, lépteket, majd a tornácon lámpa kapcsolódott. Egy szál köntösben tépte fel az ajtót Viki. Ahogy Kornél meglátta, nyakába borult. Könnyei ekkor kezdtek el peregni, lelke nem bírta tovább a terhet, ki kellett adnia magából.

– Sajnálom! – suttogta a lány nyakába, aki nem szólt, csak átkarolta. Majd a szobájába vezette, ahol hagyta, hogy szerelme összetörjön, hogy ismét építkezni lehessen.

***

Viktor megrökönyödve nézte, ahogy Kornél elszalad. Tudta, hogy egy ilyen vallomás megrémíti az embert. Főleg akkor, ha a kapcsolatuk olyan viharosan vette kezdetét, mint az övék. Nem értett semmit. Rendezték a konfliktusaikat. Ő sem nyilatkozott minden percben undorító módon. Azt hitte, hogy közelebb kerültek egymáshoz. A sírás szélére sodorta magát, csupán azzal, hogy gondolataiba merült. Nem érzékelt maga körül senkit és semmit. Remegő lábakkal indult el a kijárat felé. Már nem akart táncolni. Nem akarta jól érezni magát. Elbújni vágyott mindenki elől. A kabátját sem vette fel, mikor futásnak eredt. Szemét marták a könnyek, de nem akart sírni mások előtt. Szíve rettenetesen fájt, lelkében újra érezte azt a borzasztó érzést, mint mikor apja meghalt. Csak futott, nem nézte, hogy merre tart, azt sem, hogy hány autó fékezett le miatta. Nem látott mást csak Kornél távolodó alakját.

Tüdeje égett, mikor megállt. Újra a temető sírjai között találta magát, apjáé előtt állva. Egész testében remegett. Már nem kellett elfojtania a könnyeket, így keservesen felsírt. Hangja élesen vágott bele a némaságba. Térdei feladták a küzdelmet és ő hangos puffanással rogyott rájuk. Könnyein át nézte a fekete márványt, rajta a névvel; Németh Viktor. Életében talán nem először és utoljára azt kívánta, hogy bár ő feküdne ott. Bárcsak ő halt volna meg, akkor nem kellett volna szembenéznie az érzéseivel. Megijedt, mikor valaki ráadta a kabátot.

– Nem kellene ingben rohangálni, mert megfázol. – Lőrinc hangja, és az, ahogy ráterítette a kabátot, megmelengette a lelkét. Tudta, hogy igaz barát, annak ellenére, hogy veszekedtek, ott áll majd mellette, mikor beborul az ég. – Mi történt? Az a patkány elszaladt, te meg itatod az egereket.

Viktor nem állt készen, hogy valljon. Könnyei még nem apadtak el, torkában a csomó még ott ült, megakadályozva, hogy elmesélhessen bármit is. Tekintetével kérte őt, hogy várjon, mire Lőrinc bólintott. Azt hitte, hogy visszamegy majd a szalagavatóra, de nem tette. Lőrinc letérdelt barátja mellé, imára kulcsolta a kezét és behunyta a szemét. Viktor követte a példáját. Hosszú évek óta nem imádkozott már, azt sem tudta, hogy mit kell tennie.

– Menjünk – szólalt meg Lőrinc pár perccel később. Felállt és kezét nyújtotta Viktor felé, amit az elfogadott. – Szóltam anyunak, hogy átjössz és nálunk alszol. Készít forró csokit.

Viktor elmosolyodott. Felállt és elindult Lőrinc mellett. Némán sétáltak, tudták, hogy nem kellenek a szavak.

Az utcákon alig járt valaki, de nem bánták. Anélkül jutottak el Lőrincék házához, hogy belefutottak volna bárkibe is. Mikor beértek, Erika, Lőrinc anyukája aggódó tekintettel nézte Viktort. Gyengéden megfogva a vállánál, bevezette a konyhába. A némaságba burkolódzó fiú megijesztette. Akkor látta ilyennek, mikor elvesztette az apját. Óvatosan letette elé a bögre gőzölgő italt, mire Viktor megremegett, és újból feltört belőle a zokogás. Nem akarta, hogy így lássák. Nem akart maga körül senkit, egyedül vágyott lenni, mégis maradt. Lőrinc aggódva figyelte őt, ami kicsit bosszantotta.

– Elmondod, hogy mi történt, vagy szedjük ki belőled harapófogóval? – Lőrinc hangja kedvesen csengett. – Kérlek Viktor, tudom, hogy szar, de ha az a kis tetű az oka, tudni akarom.

Viktor igyekezett összeszedni magát. Felnézett az aggódó barátjára, és annak anyjára, aki néha jobban szerette, mint a sajátja évek óta, majd belekezdett. Elmesélt mindent, de azt olyan halkan tette, hogy fülelniük kellett, hogy meghallják a szavát.

– Szerelmet vallottam neki. – Hangja gyötrőn csengett, szemeiben megjelentek a könnyek ismét, de nem volt már ereje küzdeni. Hagyta, hogy végig folyjanak az arcán és az álláról a kezére hulljanak, amit az ölében tartott. – Ő elrohant, utána én is.

Lőrinc jobbnak látta, ha nem hagyja magára. A telefonjáért nyúlt és felhívta Viktor anyját, hogy este nála alszik a fia. Kellett pár perc könyörgés, mire a nő beleegyezett. Csendesen kérte barátját, hogy igya meg a forró csokit, de Viktor megrázta a fejét. Felállt és körülnézett. El akart menni, de barátja a karjára tette a kezét és elvezette a szobája irányába. Megállt az ajtóban. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. Csak Lőrincet nézte, aki kivett a szekrényből két rövidnadrágot és pólót, majd odanyújtotta neki az egyiket.

– Öltözz át! – sóhajtott fel Lőrinc. – Gyerünk már! Szedd össze egy kicsit magad!

Viktor üveges szemekkel, szaggatott mozdulatokkal kezdett el vetkőzni. Karjai remegtek, egy hangos puffanásra megijedt, ami kintről jött és elejtette a ruhákat. Lőrinc csak sóhajtott és odalépve kezdte el levenni Viktorról a nadrágot. Nem örült annak, hogy segítséget kell nyújtania az átöltözésben, de megtette. Tudta, barátja nincs olyan állapotban, hogy megtegye. Amikor kész lett és mind a ketten át voltak öltözve, ágyba dugta Viktort. Leguggolt az ágy mellé. Aggódva nézte a még mindig összetört fiút, akit kimerítettek a nap eseményei és szinte rögtön el is aludt.

Hali Manók. Elhoztuk az új fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog.