– Vi, kérlek – kezdett bele Lőrinc. Hangja aggodalommal volt teli, tekintete riadalmat sugallt. – Nem teheted ezt! Megnyílsz előtte? Tényleg? Olyat mondtál el neki, amit senki nem tud! Megégeted magad, pedig a tűzhöz sem mentél közel! – A fiú nagyon ideges volt. Nem akarta, hogy barátját bántsák.

– Mit akarsz ezzel mondani? – fortyant fel Viktor. Nem értette, hogy Lőrinc mióta nem támogatja őt. – Kornél sem lesz több mint az összes többi kefélésem!

– Erről majd beszélgetünk, ha megvolt és te nem zúgtál bele. Ha meg mégis, kaparjon fel a földről anyád, vagy Ernő. Engem hagyj ki belőle! – pattant fel Lőrinc. Azt hitte, megérti a másik, de rá kellett jönnie, hogy önmagával sincs tisztában. Azt sem tudta, hogy miért hívta el biciklizni. Egyszerűen csak kibukott belőle a kiselőadás után, amire ötöst kaptak. Ami megdöbbentette az viszont az volt, hogy Kornél azonnal rábólintott.

Viktor csak nézte, ahogy barátja elsétál. Nem értette a fiút. Miért nem támogatja? Miért nem áll mellette úgy, mint eddig? Megbántotta? Talán olyat mondott, amit nem kellett volna? Vagy az baszta fel az agyát, hogy a közös projekt alatt, amit Kornéllal kellett megcsinálnia, egyszer sem kereste fel? Nem értette barátját, magát sem, Kornélt meg pláne.

***

Kornél igyekezett felöltözködni, mert már késésben volt a megbeszélt biciklizésről. A kiselőadásuk jól sikerült. Egy kicsit jobban megismerte Viktort, ami kétségeket vetett fel benne. Van-e joga ezt tenni vele? Ám ilyenkor eszébe jutott Gábor, ami kissé enyhítette a mellkasára nehezedő súlyt. Minden a tervei szerint haladt. Viktor megnyílt neki. Betekintést engedett a mélyebb berkekbe. Így egyértelmű volt számára, hogy elfogadja a kirándulásra való meghívást. Azonban valamit nem kalkulált bele a történetbe, a barátnőjét, akit még mindig a feje tetejétől, a lábujja hegyéig szeretett. A hisztijét viszont ki nem állhatta, igyekezett mindig békésen kezelni a kirohanásait.

– Ne izélj már, édesem – kérte Kornél, miközben fél lábon ugrálva akart belebújni a biciklis nadrágjába. – Ez is a terv része.

– És te ezt még el is hiszed? – köpte dühösen a lány. ‐ Egész héten a suliban vagy. Múlt hét szombaton büntetésed volt. Vasárnap fene tudja hol voltál, ma meg bicajozni mész azzal a kreténnel.

– Én viszem vásárra a seggemet, legalább hadd döntsem el, hogyan.

– Aztán nehogy a farkát találd a seggedben a semmi közepén – kiabálta, majd lecsapta a telefont a lány.

Kornél megdermedt a mondatra. A lány hangjából a merő féltékenység sütött, holott nem is így indultak bele ebbe az egészbe. Ő még kétségeit fejezte ki augusztusban is, hogy jó ötlet-e, de a lány hajthatatlan volt. Most pedig ő táncolna vissza.

Leült az ágyára, lehunyta a szemét, hogy figyelni tudjon arra, mi zajlik benne. Szerette Vikit, és gyűlölte, hogy a Viktor okozta galiba miatt sírt napokon át. Viszont ott volt Viktor, aki nem is mindig olyan, mint egy bunkósbot. Tagadhatatlanul nagyot vétett, de minden éremnek két oldala van, és ő kezdte a másikat is megismerni. Zavartságot érzett. Nem volt már biztos benne, hogy helyesen cselekszik. De vissza lehet fordulni mindig, nem? – tette fel magában a kérdést. Beharapta a szája szélét. Tudta jól, hogy Viktor soha nem tudja meg, ha visszavonulót fúj, de vajon velük mi történik ezután?

Eddig jutott a gondolataiban, mert megrezzent a telefonja. Viktor írt neki, hogy az utcán várja, nem kíván bemenni hozzájuk. Gyorsan felkapkodta a ruháit, majd anyjának beköszönve a konyhába kiszáguldott a bringájáért. Viktor, feszes biciklis mezben várt rá. Nem tagadhatta le, hogy a látvány igenis kellemes a szemnek.

– Kocsányon lóg a szemed. Tudom, hogy jól nézek ki, de azért egy zsepi nem ártana mielőtt elfolyna a nyálad – mosolygott Viktor. Kivételesen él és lenéző stílus nem csengett a szavaiban. Látszott rajta, hogy valami nem stimmel, a megszokott összeszedettség hiányzott a tartásából. Barna szemei is, mintha vörösebbek lettek volna. Olyan látszatot keltett, mint aki nem sokkal ezelőtt még sírt volna. Egy pillanatra nézett csak rá Kornélra, felszállt a biciklire és nem is figyelve, hogy merre, csak elindult.

Kornél megrázta a fejét, majd utána indult. Ahogy a menetszél az arcába csapott, már jobban érezte magát. Imádott biciklizni. Neki mindegy volt az évszak, csak tekerhessen. Hamar utolérte Viktort, aki a várostábla felé vette az utat. Kornél ezt nem bánta, jobban szerette a pusztaságot járni, mint a zajos várost.

– Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy kurvára nem hajt a vágy, hogy tekerjek? – kérdezte meg Viktor a bringának támaszkodva, mikor megálltak pihenni, és inni. – Engem igazából nem érdekel, hogy szél a hajamba kapjon, vagy az arcom simogassa – nézett rá boci szemekkel. – Apuval cangáztam utoljára.

– Te hívtál el – szólalt meg Kornél, miután lenyelte a vizet.

– Mert azt hittem, jó móka lesz – felelte könnyedén a másik. – Az is, ne értsd félre! Csak most érzem, hogy hiányzik apu. – Viktor újra felült a biciklijére, és tekerni kezdte. Érezte, hogy a helyzet kezd kínossá válni megint. Kornél elmosolyodva hajtott mellé.

– Mióta az eszemet tudom apu külföldön el. Kéthavonta egyszer jön haza. Neked, legalább míg volt, addig tartalmas időt töltöttetek együtt – magyarázta teljesen felé fordulva Kornél, ami hiba volt. Belehajtott egy lyukba, és elveszítette az egyensúlyát. Szitkozódva esett egy nagyot a biciklivel. A térdéből azonnal folyni kezdett a vér.
– Oh, a picsába! – csukta be a szemét, mert a rosszullét kapta el, ahogy meglátta a vért. A fájdalmat már nem is érezte az émelygés mellett.

– Baszd meg! – nyikkant fel Viktor, és fékezett azonnal. Leugrott a kerékpárról, ami a földön kötött ki. Letérdelt Kornél mellé.

– Azt nem te szoktad? – kérdezte kótyagosan Kornél.

– A faszságodat betudom a sokknak – morogta a fiú, miközben kiegyenesítette a másik lábát, aki még mindig csukott szemmel felszisszent. A kulacs után nyújtózott, hogy lemossa a vért, de a látvány így sem volt a legszebb. Feltápászkodott és a biciklijéhez sietett. Mindig volt nála egy kis elsősegély dobozka, mert édesapja ezt belé sulykolta.

Lefertőtlenítette a sebet, majd letakarta több réteg gézlappal. Remélte, hogy nem ázik át pillanatokon belül. Segített Kornélnak felállni, de nem hagyta, hogy tovább tekerjen, a csomagtartóra ültette fel őt. Légzése kicsit megakadt, ahogy a másik átölelte, és arcát a hátához simította. A fiú biciklijét a kormányánál megfogva irányította hazáig. Szerencsére nem jártak messze még a várostól. Kicsit ideges volt, mert tudta, hogy az anyja otthon van. Kornél találkozni fog vele, gömbölyödő alakjával és nagyon nem akarta ezt, de ők laktak közelebb. – Nálunk kitisztítjuk a sebet rendesen, és le is kezelem. Nem hiszem, hogy rendesen le tudtam ápolni.

– Kérlek, üss le! Mert ha nekem ezt végig kell néznem, elájulok – nyafogta Kornél még szorosabban ölelve a másikat.

– Nem halsz bele és mikor a szád repedt fel, sem rinyáltál – morogta kelletlenül Viktor. Látszott rajta, hogy kezd feszült lenni. Újra burkot vont maga köré. Durvábbá vált. – Csak a hámréteg sérült, ronda, de ez minden.

– De a számat nem láttam – nyöszörögte Kornél. – De ez durva! Mi lesz, ha le kell vágni?

– Nem kell levágni! – pirított rá Viktor, miközben próbált az útra koncentrálni. – Nyugi már Kornélia. Annyira nem rossz a helyzet. Legalább nem állt a kormány a tüdődbe.

– Csak a fél Alföld a térdembe – nyafogott tovább a másik.

– Nézd, tudom, hogy fáj, de nem tudom, hogy mit nyavalyogsz! – Nagy erő kellett hozzá, hogy ne kezdjen el veszekedni. Viktor tudott türelmes lenni ahhoz, akit kedvelt, de ennek néha megvolt az árnyoldala. Olyan hirtelen robbant, hogy arra soha senki nem tudott felkészülni.

Mikor hazaértek, nagy nehezen lekászálódott a bicikliről. Kornél erősen fogódzkodott belé, így nem volt a legegyszerűbb mozdulatsor.

Kornél gyomra liftezett. Nem akarta elengedni a másikat, mert úgy érezte, hogy abban a percben elájul. Nem érdekelte ezekben a pillanatokban, hogy ki a másik. Csak arra vágyott, ne engedjék el, mert rosszul érezte magát. Utálta, mikor ennyire gyenge, de a nagyobb mennyiségű vért nem bírta azóta, hogy gyerekkorában az első biciklijével felszántotta hasával az udvart.

Meglepődött, mikor ujjak kulcsolódtak lágyan a karjaira. Eltávolodott tőle a másik teste, de annak keze mégis biztonságosan fogta. Légzése egy pillanatra megakadt, ahogy karját átvetette a másik a nyakán, majd derekára csúsztatva kezét elindult vele valamerre.

Viktor szíve hevesen dobbant, mikor Kornél karját fogva támaszt nyújtott a fiúnak. Életében nem érezte azt a furcsa, kellemes érzést, amit abban a pillanatban. Óvni és megvédeni szerette volna, nem piszkálni, beszólni neki. Egyszerűen csak mellette lenni, hogy tudja, nincs egyedül. Azonban hiába a kellemes és biztató érzés, tudta, hogy újra fel kell majd vennie a bunkó srác álarcát, ami az évek során megannyi helyzetben mentette már meg.

Lassan lépdeltek. Viktor kifejezetten figyelt arra, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot, aminek Kornél nagyon örült. A fiú érezte, mikor beléptek a házba, a levegő hűvösebbé vált. Megnyugodott kissé, mikor szilárd valamit érzett a feneke alatt.

Viktor a szekrényben kezdett kotorászni, majd elővett egy átlátszó folyadékot tartalmazó üveget. A hidrogénperoxid látványától elfintorodott. Soha nem értette, hogy az anyja miért tart otthon is belőle. Óvatosan leszedte a másik térdéről a kötszert. – Most már üvölthetsz is – öntötte rá a folyadékot.

Kornél szeme kikerekedett, majd ordítani kezdett, cifra káromkodásokat Viktor fejéhez vágva, amiben a farok, a baszd meg biztosan szerepeltek.

A kiabálásra rontott be a fiú anyja.

– Mi a fene folyik itt? – üvöltötte túl Kornélt ijedten.

– Neked is szia, anya! – köpte Viktor és rá sem nézett a nőre. Kornéllal foglalkozott egyedül. – Sebet látok el és kivételesen nem én sérültem meg. – Elővette a gézt és a kötszert. Fejét oldalra döntve kicsit elgondolkozott. – Talán szabadon kellene hagynom, de az biztos, hogy egy életre megoldottad a szőrtelenítést.

– Drága fiam – lépett közelebb hozzá, – Örülj, ha a fogadat nem veri ki ezután. Évek óta tiltólistás a hidrogénperoxid sebkezelésre. – Kornél ezt hallva gyűlölettől izzó tekintettel meredt Viktorra, miközben zihálva vette a levegőt.

– Nekem ezt honnan a faszomból kellene tudom? – fakadt ki Viktor és aggódva nézett Kornélra. – Tényleg nem tudtam! – ugrott fel és riadtan kezdett el hátrálni. – Één... – nem fejezte be a mondatot, inkább kirohant a fürdőből, le a hátsóajtóhoz, ki a kertbe. A kis fészerbe, aminek a kulcsát őrizte hosszú évek óta.

Kornél elkínzott arccal nézett a nőre, aki közelebb lépett hozzá, majd letérdelt. Kornél ekkor látta meg kerekedő hasát, azonnal fel akart állni, de a nő nem hagyta. A szíve a torkában dobogott, csak remélte, hogy a nő nem ismeri meg.

– Viktor tényleg nem akart rosszat – sóhajtotta. – Gyerekkorában ez volt a visszatartó erő, hogy ne ugorjon le mindenhonnan – magyarázta, miközben egy másik flakont vett elő. – Ez borzasztóan csíp, közömbösítem, és bekötözöm rendesen – magyarázta, miközben a kis dobozból gumikesztyűt húzott fel. Kornél a falnak döntötte a fejét, mert kavargott a gyomra. – Rosszul vagy a vértől?

– Kisebb sebek nem zavarnak annyira, de ez igen – vallotta be Kornél.

– Vegyél nagy levegőt – kérte Viktor anyukája. –, és ne nyisd ki a szemedet. – Kornél úgy tett, ahogy kérték tőle. A légzésére figyelt, a nő mozdulatait igyekezett kiszorítani az agyából. Fájt a lába, de az tagadhatatlanul jólesett, hogy Viktor haza indult vele. Most először ötlött fel benne, hogy talán félreismerte őt. Úgy gondolta, hogy egy érzéketlen fasz, aki mindenkit csak használ, majd eldob. Vele azonban teljesen másképp viselkedett, egészen kedvesen, féltőn, ami kellemetlen érzést keltett életre benne.

– Kész – szakította ki gondolataiból a nő. Kornél kinyitotta a szemét. Elhúzta a száját, mikor meglátta, hogy térd fölölttől majdnem bokáig be van kötve. – Kell neki pár nap. Ne érje víz, és köttesd át naponta. Ha nincs, aki megcsinálja, gyere át nyugodtan – mosolyogta kedvesen. Ez pont ugyanolyan volt, mint a fiáé.

– Köszönöm – biccentett. –Viktor hová ment? – kérdezte halkan, maga sem tudta miért. Simán haza sétálhatott volna.

– A fészerbe – sóhajtotta édesanyja. – Mióta az apja meghalt, nem enged be oda senkit. Azt hiszem neki az a menekülési pont. Most gondolom, megijedt, hogy bántott. – Kornél gyomra nagyot ugrott. Kezdte borzasztó rosszul érezni magát. Azt hitte, hogy ez ennél könnyebb lesz, de kihagyta az emberi tényezőket.

A fiú nyögve állt fel. Szemében fájdalom villant, ahogy leterhelte a lábát. Viktor anyukája kikísérte az udvarra és megmutatta merre menjen. Elbicegett egy faház felé. Ahogy közelebb ért, hallotta bentről a szitokszavakat. Nem akart rátörni, így bekopogott.

– Viktor – mondta halkan, de ahogy csend lett odabent, tudta azonnal, hogy hallotta a másik.

***

Viktor megijedt. Ezért szaladt be a fészerbe. Magára zárta az ajtót, ahogy szokta, és fel-alá járkált a rég nem használt szerszámok és kerti cuccok között. Tényleg nem akarta bántani Kornélt. Azt hitte, hogy segít azzal, amit tesz. Tévedett. Utána olvasott a dolognak, és most még rosszabbul érezte magát. Ha tudta volna, hogy milyen hatással lehet az az átkozott szer, soha nem öntötte volna rá a sebre. A munkaasztal előtt állt meg. Tekintete megakadt egy félig kész széken, amit még apja akart elkészíteni. Nem akart sírni. Erős kamasszá cseperedett, de még sem tudta megregulázni magát. Mutatóujjával végigsimított a fán. Szörnyen hiányzott neki az apja. Ő tudná, hogy mit tegyen. Megölelné, a hátát simogatná, kedves szavakkal hozna nyugalmat háborgó lelkére. Azonban apa nincs. Ernő meg legszívesebben megszabadulna tőle. Nem tudott mit kezdeni a gombóccal a torkában, így fojtott hangon káromkodni kezdett. Szidott mindent, ami az eszébe jut. Az életet, ami elvette az apját. Ernőt, akit szívből gyűlölt, mióta ismeri. Az anyját, aki soha nem állt mellette igazán, de gondolatait megakasztotta a kopogtatás. Mikor meghallotta a saját nevét a másik szájából, megdermedt. Azt hitte, hogy Kornél hazament azok után, amit tett vele. Lassú, szinte gyötrő léptekkel az ajtóhoz lépett. Elfordította a kulcsot, majd kinyitotta résnyire azt. Még nem akarta Kornélt oda beengedni. Nem állt készen erre. Lőrinc sem járt soha bent, pedig a legjobb barátja.

– Jól vagy?

– Jól – bólintott Kornél. – Anyukád befejezte, amit elkezdtél – mutatott a lábára. – Nem akartam köszönés nélkül hazasántikálni. A biciklit itt hagyom, ha nem gond, majd visszajövök érte. Hétfőn majd elvitetem magam anyuval iskolába. – Biccentett, majd megfordult, nem akarta tovább zavarni a látszólag feldúlt fiút.

– Haza kísérlek. Nem hagyhatom, hogy egyedül menj. Várj meg itt! – Sebtében visszament a fészerbe, hogy megkeresse nagyapja sétabotját. Még haragudott magára, de segíteni akart, ha már az ő hibájából rosszabb lett. Kezében a bottal jelent meg újra. – Talán ezzel nem lesz olyan rossz sétálni, de van mankó is.

– Biztos, hogy nem mutatkozok ezzel – tolta el a botot. – Inkább hazáig ölelgetlek.

– A papa most megharagudna, de meghalt apu halála után két héttel. – Visszadobta a botot a fészerbe. – Anyud ki lesz akadva? – Kicsit félt a nő szeme elé kerülni.

– Anyu nincs otthon, úgyhogy majd csak este akad ki – felelte Kornél az ajtófélfába kapaszkodva. – Téged se kérnélek hazáig, de most szükség, törvényt bont.

– Miattam van, ez a legkevesebb. – Arcára kiült a szomorúság, miközben gondolkodni kezd. – Van egy kis oldalkocsis robogóm, tudod, mint a Harry Potterben. Apu nekem adta. A jogsim is megvan. Ha gondolod, hétfőn beviszlek a suliba vele, csak leporolom egy kicsit.

– Hogy a végen azt higgyék, jóban vagyunk? – horkantotta fel Kornél. – Egyébként meg attól, hogy jogsid van, ami nekem is amúgy, azt törvényesen nem vezetheted.

– Tizennégy éves korom óta megvan, azt hiszem, már túl vagyok a próbaidőn – merengett el a fiú, de nem volt benne biztos, hogy nem Kornélnak van-e igaza. – Legalább is azt hiszem. Apu csak néha engedett vezetni, általában a pótkocsiban utaztam.

– Akkor sem – zárta le a vitát Kornél. – Anyu egyébként sem hagyná. Nem te löktél el, én voltam a béna, nem tartozol semmivel.

– Én öntöttem le azzal a szarral, plusz nem hiszem, hogy nagy baj lenne belőle, ha furikázlak, míg rendbe nem jössz – motyogta. A bűntudat túl nagy volt benne ahhoz, hogy ne próbálja kiengesztelni Kornélt. – Amúgy is terveztem, hogy használom a motort.

– Nem tudhattad, hogy anyád csak ijesztgetett azzal a löttyel. Ilyen a felnőtt kor. – Közelebb lépett Viktorhoz, hogy halkabban beszéljen. – Mikulás sincs.

– Nem mondod? Jézuska se, meg karácsony se, mert akkor apu itt lenne nem? – kérdezte kicsit élesen. Nagyot sóhajtott. Sokkal emberibb volt ebben a pillanatban, mint bármikor korábban. – Tudom, hogy nincs. Isten sincs. Erre egyedül jöttem rá, mikor a vasárnapi misék sokaságában nem kaptam vissza.

– Menjünk! – fordult el tőle Kornél és bicegni kezdett. Ismét újabb löket meglepetést kapott a fiútól, akit végig másnak képzelt. Érezte magában a zavart, hogy talán nem neki kellene igazságot osztania. Hisz ugyanolyan gyarló, mint ő. Azonban ott éltek még benne Gábor fájdalmas szavai, Viki sírása, de így sem volt benne biztos, jó-e amit tesz.

– Rendben – karolta át Kornél derekát, hogy segítsen neki. Bár ki akartak csúszni az inzultáló szavak a száján, kivételesen türtőztette magát. Nem érezte alkalmasnak a pillanatot, így más irányba terelte a beszélgetést. Fogalma sem volt róla miért kerül újra és újra elő benne annak a nyári fiúnak az emléke. – Meséltem neked arról a fiúról, nyáron. – Kornél nagyot nyelve bólintott. – Lőrinc elég sok irányba járkál a lányok után, kórházakba is – fintorgott. –, és azt mesélte, hogy a fiú nővére meg akart verni. – Hangja remegett, nem tudta, miért mondja el. Egyszerűen csak el akarta. A lelkiismeret-furdalás még most is rá-rátört. – Nem hagyták neki állítólag. Kár, hogy nem engedték neki. Simán megérdemeltem volna.

Kornél mélyen hallgatott. Csak remélte, hogy nem botlott bele Lőrincbe. De rá sem emlékezett a másik, pedig keményen beszólogatott ott neki a játékteremben. Oldalt pillantott, de egyértelmű volt számára, hogy nem jött rá erre. Azonban azt is tisztán látta, hogy talán mégis bánja a történeteket.

– Miért? Megoldott volna bármit, ha kibelez kanállal?

– Majdnem elvettem egy életet. Az a minimum, hogy életem végéig ezzel kell együtt élnem – húzta el a száját. – Amúgy meg kanállal nem tudott volna kibelezni. Adtam volna neki egy kurva pillangót a fészerből.

– Akkor sem lett volna megoldás. Őt leültetik, te meg éled tovább ugyanúgy az életedet – vázolta fel Kornél, miközben a gyomra liftezni kezdett az undortól, ami saját maga iránt kezdett körvonalazódni benne.

– Nem, nem lenne megoldás, de... – Elgondolkodott egy pillanatra. Megállt, ezzel Kornélt is erre késztette. Szembe fordult a fiúval és elmosolyodott. – Minden nap vágyom arra, hogy apuval legyek. Most ne vess meg, de talán, ha az a fiú meghal, – nem vette észre, hogy könnyek szöktek a szemébe. Azt sem, hogy kicsordultak. –, az a lány tényleg kinyírt volna. Megérdemeltem volna. Most is simán nekem jöhetne, és én nem tennék ellene semmit. – Kornél végigborzongott, ahogy meglátta a halálvágyat a másik szemében. Kornél szíve megrebbent. Ő ezt nem így gondolta! Nem hitte volna, hogy ilyen érzelmekkel kell szembenéznie! Ki ez a fiú? – futott át az agyán. Nyoma sem volt a nyári, flegma srácnak, ahogy annak sem, aki hetek óta azzal piszkálja, hogy megdugja. Egy ismeretlen ember állt vele szembe, aki utálja az életét. Keze megremegett. Mire rájött mit tesz, már megemelte azt, hogy letörölje könnyeit. Érezte, hogy most ő egy égbekiáltó farok, nem Viktor.

– Tudom, hogy néha, sőt mindig elviselhetetlen vagyok. A szavak, amik elhagyják a szám, irritálóak. – fordult el tőle, bár a tétova ujjak jólestek neki. Lassan, hogy Kornélnak se legyen annyira rossz, újra elindult. – Nem tudom, hogy mi lett abból a kisfiúból, aki bolond mód élvezte, mikor a szél a hajába kapott, akárhányszor az oldalkocsiban ült. Vagy, aki Lőrinccel kiosont éjszaka közepén, hogy a temetőben szeánszot tartson. Vagy azzal, ki az anyja mellett állt, mikor az sütit sütött.

– Kell hozzád idegrendszer – szúrt bele kicsit Kornél, amin Viktor elmosolyodott, de nem szólt vissza.

Némán tették meg a hátralévő pár utcát. Kornélék háza előtt megálltak.

– Köszönöm – mondta csendesen Kornél.

– Nincs mit – rázta meg a fejét Viktor. – Pihenj, és ha bármi kell, ne habozz telefonálni – kérte meglepően kedvesen, majd intett, és elindult arra, amerről jöttek.

Viktor egész hazaúton gondolataiba merülve próbált nem a kocsi elé kerülni, vagy arccal belebukni az árokba. Érezte, hogy valami elkezdődött benne. Alig pár perce vált el a fiútól, de már hiányzott neki. Elmosolyodott. Örült, hogy kevesen járnak az utcákon, mert nem szerette volna, ha látja bárki is. Nem az a fajta fiú volt, ki mindenki előtt mosolygott. Egyedül Lőrinc látta ezt az oldalát, de a kihalt utcán megengedte magának, hogy felfelé görbüljön a szája. A beszólogatások közepette, mindig fülig ért a szája, de ez csak egy álarc volt. Sokszor nem élvezte a szócsatát, egyszerűen csak nem hagyta magát soha senkivel szemben. Egészen elveszve a gondolataiban sétált a megszokott utcákat róva. Meglepődött, mikor megérkezett. Beérve a házba beköszönt az anyjának és felment a szobájába. Lefeküdt az ágyára, és a mennyezetet kezdte el fürkészni. Az anyja később szólt neki, hogy kész a vacsora, de nem érezte magát éhesnek. Egyedül szeretett volna lenni, emésztgetni kicsit az érzést, mi hatalmába kerítette. Játszani is szeretett volna még, de a nagy gondolatok, mik a fejében tomboltak, körbe-körbejártak, ezzel kifárasztva a fiút. Egy ideig még ébren volt, de arról, hogy mikor érte el őt az álom, fogalma sem volt.

***

Kornélban furcsa érzések kavarodtak, ahogy belépett az utcaajtón, majd gondosan magára is zárta azt. Az elmúlt alkalmakkor egy világ remegett meg benne Viktor kapcsán. Egyre kevésbé érezte relevánsnak, amit tesz. Szemét húzás volt, amit Gáborral tett, ezt nem tagadhatta le, ezért még mindig nagyon haragudott rá, de ítéletet hozott fölötte, egyetlen, elrontott lépése miatt. Van egyáltalán rá felhatalmazása, hogy így cselekedjen? Már nem is tudta igazán, de nem is gondolkodhatott sokat rajta. Mihelyt a teraszra lépett, egy piciny test ugrott a nyakába. Az érintést azonnal megismerte, így magához ölelte a virágillatú szépséget.

– Annyira sajnálom – suttogta a fülébe a kellemes tónusú hang. – Annyira aggódtam érted. – Kornél szíve melegen dobbant, mert álmában sem remélte, hogy a lány eddig merészkedik, és eljön hozzá.

– Hogy jutottál be? – kérdezte csendesen, még mindig ölelve. Jólesett a közelsége.

– Átmásztam a kapun – emelte fel a fejét, és elmosolyodott. – Egy kerítés nem állít meg, ha látni akarlak – mosolyogta. Kornél számára minden másodlagossá vált.

– Köszönöm – suttogta. Zavarodottsága oldódni kezdett, bár benne ciripelt továbbra is, hogy nem biztos jó, amit tesz.

– Szeretlek – puszilta szájon a lány, amibe Kornél beleremegett, de mégis furán érezte magát. Valamiért már a gyomra nem reszketett egyetlen csóktól. Ujjai nem remegtek azért, hogy a lányt érintsék. Érezte, hogy még mindig a szíve mélyén lakozik, de a varázst nem érezte, amit a lány hintett rá mindig.

– Én is, de szeretnék bebicegni – kérte fáradtan Kornél. A lány elengedte, és ekkor nézett végig rajta. Bekötözött lábánál megakadt a tekintete.

– Mit csinált veled? – kérdezte dühtől tocsogó hanggal, ami nem tetszett Kornélnak.

– Semmit – rázta meg a fejét. – Bicikliztünk, elestem, bekötötte, ennyi – vázolta fel a helyzetet, majd ellépett mellette, hogy kinyissa az ajtót.

– Ha bánt – ölelte át a derekát hirtelen a lány. – Tényleg kicsinálom.

– Tényleg csak elestem – lépett be a házba a fiú, a lány hozzásimulva követte. Csak akkor engedte el, mikor a kanapéhoz értek, és Kornél fáradtan, szétcsúszva vetette rá magát.

– Lehet, nem árt egy kis fájdalomcsillapítás – térdelt fel a kanapéra úgy Viki, hogy ne érjen a sebesült lábhoz. Átölelte barátja nyakát. – Meg egy kis vezeklés a türelmetlenségem miatt.

Kornél fáradt volt, nem vágyott most másra, mint pihenni, de barátnője túl céltudatosan kezelte a helyzetet. Ezerszer érintette már, adta neki száját mindenhol a testén, de most mégis más volt. Lecsukta a szemét, a teste reagált, de a lelke valahol máshol járt. Olyan helyen, ahol a bűntudat honol, egy olyan toporog, ahol nem létezik más, csak a fájdalom.

Meg is hoztuk az új részt. Mint mindig a közös munka isteni. Sokat nevetünk és élvezzük. A szöveg szinte magától születik. Ami a legfontosabb, hogy Élvezem.