Hanna nyugodt tempóban gyalogolt felfelé az emelkedőn, noha ha akart, se tudott volna gyorsabban haladni, mivel lába elfáradt a hosszas gyaloglástól. Nem is értem, miért mentem bele ebbe. Inkább kértem volna meg, hogy jöjjön el hozzám. – A lány már kezdte megbánni, hogy nekiindult, de a lelke mélyén tudta, hogy önzőség lett volna, ha neki egy tapodtat se kellett volna mozdulnia. Rendes tőle, hogy visszaadja a fülbevalómat, ha már sikerült elhagynom. Csak mégis, miért van olyan érzésem, hogy nem kizárólag ezzel a céllal akar velem találkozni? – Szíve szaporán lüktetett, ahogy minden energiájára szüksége volt az előrehaladáshoz. Bár mondta, hogy beszélni akar velem másról is. Van egy sejtésem, hogy miről... – Hanna összerezzent, amint kiabálást hallott valahonnan nem túl messziről, méghozzá nem is akármilyet: valaki a nevén szólongatta. Jézus! – rémült meg egy pillanatra, de aztán felismerte, hogy a mély férfihang egyértelműen Márkhoz tartozik. Normális ez? Mi ütött belé? – vonta fel a szemöldökét, majd telefonján rálesett az időre. Kicsit kések, és akkor mi van? Ennyit csak tud várni... – Hanna ekkor gombócot érzett a torkában. Azt hiszem, csak nekem nincs szívem. Más már lehet, hazament volna ennyi várakozás után. Inkább örülnöm kellene, hogy ilyen kitartó... – A fák megritkultak, a lánnyal szemben pedig fel is bukkant a kilátó ácsolata, Márkot azonban nem látta sehol sem a környéken.

– Itt vagyok már! Én vagyok az, Hanna! – Magát is meglepte, hogy elkiáltotta magát, mintha attól félt volna, hogy a srácnak már csak a hűlt helyét találja. Szerencséjére azonban rövid időn belül ki is bukkant Márk kobakja az építmény tetején a korlát felett:

– Azt hittem, már sosem érsz ide! Gyere fel! – válaszolt vissza.

Hanna nyomban meg is mászta mind a száz lépcsőfokot, hogy aztán a fiúval szemtől szemben találja magát:

– Megjöttem – pirult el rögtön, melyre az intenzív mozgás is rátett egy lapáttal, de elsődlegesen a srác zöld szemei varázsolták el őt.

– Elhoztam! – Márk élvezte a játékot, és le sem tudta venni a tekintetét a lány kék íriszéről: megvárta, amíg Hanna szegte le a fejét szégyenlősen, és csak utána vette elő az ékszert. – Tessék, a tiéd!

– Köszönöm... – A lány hangja egészen elvékonyodott, és egy finom mozdulattal elvette a fülbevalót, miközben ujjaival érezte a fiú tenyerének forróságát. – El sem hiszed, milyen sokat jelent ez nekem – nézte tovább a bizsuját.

– Tényleg? Volt egy olyan sejtésem, hogy igazi arany – tippelt a srác.

– Valóban, de nem is ettől különleges, hanem attól, hogy még Lillától, a legjobb gimis barátnőmtől kaptam ajándékba! – érzékenyült el Hanna.

– Ja, értem. Ő is a csapatotok része volt, akikkel kijártatok ide a közeli magaslesre? – érdeklődött Márk.

– Igen, de őhozzá még a többieknél is jobban kötődtem. Mondhatni, öribarik voltunk. Sajnos aztán az érettségi után elváltak az útjaink, mert kiköltözött a szüleivel külföldre – sóhajtott a lány.

– Hát kár, de persze érthető. Nekem a szüleim meg a húgom mentek ki, csak én maradtam itt – fűzte hozzá a gondolatait a témához a fiú. – Majdnem úgy volt, hogy én is megyek, de aztán mégis itt ragadtam. Egyszerűen túl sok minden köt ide – magyarázott Hannának, akinek azonban mintha komolyabbá változott volna az ábrázata, mint amilyen addig volt.

– Van ez így! – A lány egy könnyed mozdulattal lehuppant a padra.

A srác is helyet foglalt a szerelme mellett, ugyanakkor egész testében remegett, mivel eljött az ideje, hogy belekezdjen sorsdöntő vallomásába:

– Figyelj, Hanna. Van valami, amit el szeretnék mondani neked...

– Mi az? – A lány kérdően Márk felé fordult, miközben odébb húzódott, még ha maga sem értette, miért.

– Szeretnék bocsánatot kérni a múltkoriért, amikor felkaptam a vizet. Lehet, nem így kellett volna ezt lereagáljam. Viszont a magam részéről továbbra is tartom azt, hogy nem tudok rád barátként nézni azok után az élmények után, amiket együtt átéltünk – engedte szabaddá érzéseit a fiú.

Hanna eleresztett egy rövid mosolyt, de aztán komorabban meredt maga elé:

– Azt hiszem, se te, se én nem gondoljuk ezt komolyan. Egy lelki roncs vagyok. Egy csődtömeg, aki elvesztette minden érzését a férfiak iránt. Nem véletlenül mondtam azt a telefonba, amit.

– Elhiszem, hogy nehéz most. De az embernek nem szabad leragadnia a múltban! Nem akarom elhinni, hogy ne lobbanna fel benned is újra a tűz, ha megadnánk magunknak ismét a lehetőséget. És még ha csak rövid ideig is voltunk együtt, de azalatt csak a tiéd voltam, és ezután is csakis a tiéd lennék! – pakolt ki teljesen a srác, de maga is érezte, hogy lehet, nem ez volt a legjobb módja annak, hogy előrébb vigye kettejük viszonyát.

– Kár, hogy Gábor is ezerszer elmondta ezt nekem. Én hülye meg hittem neki végig! – fakadt ki a lány.

– Én sosem tudnék olyan lenni, mint ő! Nekem eszembe sem jutna megcsalni téged! – mentegetőzött Márk, azonban minden próbálkozása ellenére mégsem akartak pozitívan elsülni a dolgok.

– Figyelj! Mindig is bírtalak, és meg is bocsájtok neked. De fogadd el, hogy most nem szeretnék semmit. Majd talán egyszer... – Hanna nem bírta tovább, és pityeregni kezdett.

A fiú nem tudott hirtelenjében mit válaszolni, de aztán úgy ítélte meg, hogy jelen helyzetben nem is a szavaira van szükség. Finoman átkarolta a mellette üldögélő lányt, aki viszont nem kultiválta a közeledést, és felpattant:

– Nincsen szükségem erre! Nem kell nekem az égvilágon senki, ahogy én sem kellettem soha senkinek ebben a büdös életben! – A lánynak szokásához híven most is elborult az elméje, amit a srác is észlelt:

– Ne csináld már! – Nem is tétovázott: felállt, és szorosan magához húzta Hannát. – Ha csak egyvalaki is van, aki igaz szívéből szeret, az nem elegendő?

A lány csak tovább sírdogált, miközben egy ideig engedte, hogy Márk közelsége nyugtatóan hasson rá, de aztán váratlanul eltolta magától a fiút:

– Engedd el ezt a dolgot! Nem az én, a te érdekedben mondom. Majd egyszer találsz magadnak egy kedves, hozzád illő csajszit, aki nem ilyen lelki beteg, mint amilyen én vagyok! – A lány nekitámaszkodott a gerendákból ácsolt korlátnak, majd kezével olyan magasra felnyomta magát, hogy talpa is elrugaszkodott a padlózatról.

– Állj meg, ne csináld! Nem volt elég egyszer átélni ezt a sokkot? – mordult rá a srác, miközben lefogta a szerelmét.

– Bárcsak akkor... Bárcsak! – bőgött tovább Hanna, de aztán végül sikerült uralkodnia magán. – Inkább megyek haza, engedj el!

– Hogy engednélek, ilyen instabil állapotban! – emelte fel a hangját Márk. – Így nem hagyhatlak magadra!

– Dehogynem! Eressz el!

A fiú karja csak egy pillanatig ernyedt el, de ez pont elég volt arra, hogy a lány keze meglóduljon: akarva-akaratlanul is fejbe kólintotta a srácot, aki ezt követően szinte eszméletlenül terült el a padlón. Hanna, amint kiszabadult, futásnak is eredt, azonban a lépcsőn lefelé rohanva már nem vette észre azt, hogy a kelleténél jobban is megütötte Márkot...

♠ ♥ ♠

Milyen szép csillagos az égbolt! Csak mégis, miért van ilyen világos? – Márk pupillája összeszűkült, ahogy felnyíló szemhéja egyre több fényt engedett be a retinájába. Egy ideig csak nyugodtan feküdt a deszkapadlón, de aztán teste életre kelt, és felült egy hirtelen mozdulattal. Hol vagyok? – nézett körbe, miközben csak lassan tért magához. Mi volt ez? Bevertem a fejem? – A fiú hamarosan ki is tapogatott a kobakján egy dudort, mely a keze érintésére csak tompa fájdalomingerrel jelzett vissza. Hanna meg hova tűnt? – Kapkodva jobbra-balra tekintett, de a lányt sehol sem látta. Hát persze! – tért vissza az emlékezete, hogy a szerelme a lépcsőn lefelé szaladva tűnt el a szeme elől.

A srác talpra állt, ám továbbra is szédelgett. Remélem, nem kaptam agyrázkódást! – hasított belé a gondolat, de a vele szemben elterülő látvány által rögtön tudta, hogy semmilyen komolyabb baja nem esett. Azt a kurva! – A sárga napkorongot abban a pillanatban nyelte el a széles, távolban morajló felhőtömeg, mely gyönyörűen, ugyanakkor egyben hátborzongatóan is festett, akárcsak két héttel korábbi rémálmában. A messzeségben a táj már a homályba veszett a lezúduló csapadéktól, valamivel előrébb azonban mintha csak egy spirálon tekeregtek volna felfelé a gomolyok, hogy aztán fátyolos ernyőként terüljenek szét a magasban a sztratoszféra alsó határánál. Ez vajon már az a fázis lenne, amiről Kristóf beszélt? Mert ha igen, akkor innen már lehet, nem sok kell ahhoz, hogy a tölcsér is kialakuljon... – Márk nem tudta eldönteni, hogy a felhő alja valóban forgó mozgást végzett, vagy csak továbbra is fennálló rosszulléte gyötörte, de hezitálásra nem maradt ideje: kettesével vette lefelé a fokokat, hogy Hanna keresésére induljon.

A fiú szerencsére teljes épségben találta kerékpárját, melynek hálát adott, ugyanis csak így maradt esélye arra, hogy még azelőtt utolérje a lányt, hogy túl késő lenne. Émelygése csak lassan szűnt, de aztán sikerült egyensúlyba hoznia magát biciklijén. Már nekilódult volna, azonban ekkor rádöbbent, hogy három irányba egyszerre nem tud menni.

– Hanna! Merre vagy? Hanna! – eresztette ki hangját, hátha válasz érkezik a szerelmétől, de egy erőteljesebb széllökés zúgását követően csak a vihar előtti félelmetes csend uralkodott a napsütés hiányában egyre sötétebbé váló erdőben. Na, most merre tovább? – A srác próbálta beleképzelni magát a lány helyébe. Amerről én jöttem, Nagykovácsi felől, arra tuti nem mehetett. Miért ment volna arra? Egyértelmű, hogy Telki felé rohanhatott el! Hát persze, hülye vagyok, mondta is, hogy indul haza! – csapott a homlokára, majd fejét elfordította jobbra, a harmadik útirányt jelentő keskeny, gazos ösvény felé. Mi van, ha a vadleshez ment? Az sem zárható ki! Mindenesetre az csak pár perc ide, úgyhogy biztos, ami biztos alapon meg kell nézzem azt is! – Márk lábnyomokat kezdett keresni, de a kemény, kavicsos talajon egy darabot sem talált. – A francba! Mindegy, nyomás!

A magasles felé vezető út még gyalog sem volt egyszerűen járható, két keréken meg szinte maga a rémálom volt. A fiú elkáromkodta magát, ahogy a rózsatövisek belefúródtak a vádlijába, fájdalomérzetét azonban elnyomta az adrenalin. Bő egy perc múlva már meg is érkezett, de azon nyomban fordulhatott is vissza, mivel a tákolmány csak egymagában álldogált előtte, megremegve a távolból hallható dörgésektől. Sejthettem volna!

A srác visszaküzdötte magát a dzsumbujon keresztül a kilátó előtti tisztásra, hogy aztán a Telki felé vezető földúton induljon meg, mely szerencséjére már bringájával is kényelmesen járhatónak bizonyult. Lábizmai megfeszültek a tekerés közben, a lejtőn pedig még tovább tudta növelni a sebességét. Nem hagyom, hogy utolérjen a végzet, Hanna! Csak találnálak már meg! – Márkot balsejtelmek kezdték gyötörni, mivel hosszabb idejű haladása ellenére még mindig nem pillantotta meg a lányt. Mi van, ha taktikázott, és Kovácsi felé ment? – rázta meg a fejét, melynek tetején hasogató pukliját valamelyest legalább hűsítette a menetszél. Inkább megyek még egy darabig, és max ha belátható időn belül sem találkozok vele, majd akkor visszafordulok! – A fiú próbált nyugodt maradni, de csak egyre feszültebb lett, mivel versenyt futott az idővel. Jövök, Hanna! Történt, ami történt, de nem tudok haragudni rád! Meg foglak menteni! – A srác útja az eddiginél sűrűbb erdőben vezetett tovább. Egy villám cikázott keresztül a sötét égbolton, melyet a korábbiaknál hangosabb mennydörgés követett, Márk pedig csak reménykedhetett abban, hogy még azelőtt rátalál a lányra, hogy leszakadna az ég, vagy ami még rosszabb, kialakulna a tornádó.

♠ ♥ ♠

Hanna egyre lassabban tudott csak kocogni, mivel már több mint egy kilométert maga mögött hagyott azóta, hogy futásnak eredt. Az út végén már látszódott a tisztás, és a lány úgy határozott, kifújja magát egy kicsit, mielőtt továbbindulna. Meglep, hogy nem jött utánam, pedig azt hittem, hogy mostanra már utol fog érni cangával. – A lány a lelke mélyén azonban nem volt meggyőződve arról, hogy jobban járt így. Már majdnem kiért a rengetegből a kopár, dombos részhez, amikor rá kellett jönnie, hogy nem lesz ideje arra, hogy megpihenjen: az égbolt megdörrent, vele szemben pedig hatalmas zivatarfelhő terült el. Azt a mindenit! – Széttárta a karját, hogy a feltámadó szélben szinte egyé váljon a természettel. Mintha csak a lelkemből szólna ez a vihar! Azt se bánnám, ha zuhogni kezdene az eső! – Hanna néhány pillanatig megigézve nézte az égi jelenséget, de aztán határozott léptekkel ismét útnak eredt, mivel még gyors gyaloglással is körülbelül háromnegyed órányira volt otthonától.

Egy újabb villám világította meg a szürkés habokat, mely el is vonta a lány figyelmét, azonban mire a mennydörgés is megérkezett, mintha csak lelassult volna körülötte a világ. Baszd meg! – Hanna jobb lába reccsent egyet, amint az megakadt egy nagyobb kődarabban, a lány pedig elveszítette az egyensúlyát. Az esést kezével próbálta tompítani, földet éréskor azonban legalább négy helyen úgy beléhasított a fájdalom, hogy menten feljajdult. Hú, de fáj! – A lány talpra akart állni, hogy felmérhesse sebesüléseit, de amint megmozdította jobb alsó végtagját, felordított. Mi a fene ez? – Megpróbált felegyenesedni épen maradt bal lábával, azonban félúton begörcsölt a vádlija, így megint ugyanabban a pozícióban találta magát, mint előtte. Ne már! – Hanna az oldalára feküdt, miközben arcán újra könnycseppek kezdtek lefolyni. Szipogva nézegette sérüléseit: jobb térdét és könyökét, valamint bal tenyerét lehorzsolta, vére pedig még ha csak lassan és gyéren, de megállás nélkül folydogált sebeiből. Ruhája ugyan sértetlenül maradt, azonban ez érdekelte őt a legkevésbé. Még egyszer megpróbált feltápászkodni, de bedagadt bokája olyannyira nyilallt, hogy képtelen volt rá. Talán ha teljes erejéből megfeszült volna, lehet, sikerült volna neki, a lányon viszont győzött a kétségbeesés. Jobb is, ha itt fogok megpusztulni. Amúgy is ezt érdemlem... – A magasba tekintett: a rét határán a tölgyfák ágai fölötte hajladoztak a szélben. Hanna egyszerre félt is, ugyanakkor ízlelgette magában a gondolatot, hogy legalább kívánsága szerint a természet lány ölén érné utol a végzet.

A lány csak sírdogált, mialatt más eszmefuttatások is kavarogni kezdtek a fejében. Hülye voltam, hogy faképnél hagytam Márkot. Bárcsak itt lenne most mellettem! – Hanna próbálta magának is tagadni, hogy hiányzik neki a fiú, azonban előtörő érzéseit nem tudta elfojtani. Pedig ő mindig csak jót akart nekem! Én meg képes voltam kidobni őt Gábor miatt, aki csak kihasznált! A lelkem legmélyén már akkor éreztem, hogy rossz döntést hoztam... Most is Márk volt az, aki megállított, erre én meg felpofoztam! Ezután várhatok arra, hogy utánam jöjjön! Ó istenem, olyan hülye vagyok! Hülye, hülye, hülye! – tépett ki egy tincset hosszú szőke hajából, mivel képtelen volt uralkodni magán.

Egy fényes villám cikázott keresztül a sötétszürke gomolyokon, melyet rögtön követett a mennydörgés, akkora robajjal, hogy az egész hegyoldal beleremegett. A tisztás és az erdő nyugat felé már elveszett a homályba: a szél zúgása mellett szinte hallani lehetett, ahogy a pusztító jégeső végigsöpör a vadregényes tájon, áthatolhatatlan zuhatagként közelítve a lány felé. Viharosabbnál viharosabb lökések érkeztek, egy öreg tölgy pedig már nem bírt tovább ellenállni az időjárás viszontagságainak: kicsavarodott a földből, és hatalmas csattanással alig néhány méterre landolt a megrettent Hannától.

A lány csak itatta az egereket, de majdnem infarktust kapott, amint nagyjából déli irányba pillantott. Atyaég! – Szemét le sem tudta venni a felhőtölcsérről, melynek hegye ugyan messze volt a föld felszínétől, azonban még ha komótosan is, egyre csak szélesedett és közelített felé. Na gyerünk, futás! Mi van velem? – Hanna viszont meg sem tudott mozdulni, csak egész testében reszketett, mint a nyárfalevél. Már pedig ez erre jön, akárhogy is nézem. Pont felém! – A lány ismét intenzívebb zokogásban tört ki, miközben életösztöne már felülkerekedett rajta. Nem akarok meghalni! Eddig azt hittem igen, de nem! Élni akarok! Bárcsak visszamehetnék az időben, csak annyira, hogy Márkkal újra beszélhessek! De most már hiába! Minden elveszett! – egészen összekuporodott, de aztán felkapta a fejét egy ismerős hangra.

– Hanna! Te jó ég! Mi történt? Jól vagy? – Márk a földre döntötte kerékpárját, majd odalépett a lányhoz, azonban halálra sápadt, amint a tekintete megakadt az égbolton. – A forgószél! Még nem ért le, de pár perc, és...

– El se hiszem, hogy itt vagy! – A lány csakugyan azt hitte, hogy megtörtént a csoda. – Elestem, és nem tudok felállni!

A fiú lehajolt, hogy Hannát felsegítse, azonban ahelyett, hogy a szerelmét sikerült volna felhúznia, ő is úgy megbotlott, hogy egy másodpercen belül a pillantása egészen közelről összetalálkozott a lány könnybe lábadt szemeivel.

Az idő mintha csak megállt volna, olyan mozdulatlanok maradtak mindketten. Tekintetük összeakadt, de aztán egyszerre hunyták le a pillájukat, hogy utána egymás puha ajkait érezzék. A lány keresztbe fonta karját a fiú hátán, és szorosan magához húzta, miközben nyöszörögni kezdett, amint egy pillanatra kiszabadult Márk heves csókjainak fogságából:

– Bocsáss meg nekem... Csúnyán bántam veled nagyon... De a szívem legmélyén rengetegszer gondoltam rád... És be kell valljam neked, hogy kimondhatatlanul szeretlek!

A fiú egy gyengéd nyelves puszival viszonozta Hanna vallomását, és csak azután válaszolt:

– El sem hiszed, hogy én is mennyire szeretlek téged!

Egyre hevesebb széllökések érkeztek a sűrű mennydörgések közepette, azonban ez a tény egyikőjüket sem tántorította el attól, hogy folytassák vágyaik kibontakoztatását. A srác valamelyest visszább helyezkedett, és amint észrevette a lány sebeit, óvatos csókokat nyomott azokra, hogy enyhítse Hanna fájdalmát. A lány miniszoknyáját meglobogtatta a légáramlás, Márk pedig ezt kihasználva megszabadította selyembugyijától kedvesét, aki erre csak sóhajtott egy nagyot, és széttárta puha combjait, amennyire csak tudta. A körülmények ellenére hosszan élvezték a játékot, de aztán amikor eljutottak arra a pontra, ahonnan már nem volt visszaút, egyesült a testük, és olyan szorosan fonódtak össze, hogy még az orkán erejű szél sem tudta volna őket szétválasztani.

♠ ♥ ♠

A faszerkezetes, sötétbarnára mázolt kilátó időről időre megreccsent a huzattól, de rendíthetetlenül állt a Nagy-Hárs-hegy tetején. Az építmény akár el is szégyellhette volna magát a szomszédos és magasabban fekvő János-hegyen álló társával szemben, mely egészében kőből épült és sokkal impozánsabb látvány nyújtott, cserébe viszont megvolt az az előnye, hogy kevesebben is látogatták. Az egyik csütörtök délutánon csak ketten döntöttek úgy, hogy felkeresik a létesítményt, hogy onnan nézzenek szét, leginkább délnyugati és nyugati irányba.

– Nem semmi látvány! – Ádám egy keveset állított távcsövén, hogy élesebben szemügyre vehesse az égbolton terpeszkedő szupercellát. Nappalhoz képest a felhőben időnként a villámok is kivehetőek voltak, azonban a távolság miatt már kifejezetten fülelni kellett, hogy a morajlást is hallani lehessen.

– Nézhetem egy kicsit én is? – fordult Kitti a párja felé, mire a fiútól rögtön meg is kapta a binokulárt:

– Ha homályos, akkor a középső görgővel tudsz állítani az élességen, hogy a te szemedhez igazodjon!

– Hihetetlen! Ha nem látnám a saját szememmel, még most sem hinném el, amit szajkóztál nekem... – A lány arcára kiült az aggodalom, miközben pihentette egy rövid időre a kezét, ahogy a látcsövet nem bírta folyamatosan a szeme elé tartani.

– Pedig látod! És most már minden csak Márkon múlik... – Ádám a száját harapdálta, mivel egyre közelebb kerültek a kritikus percekhez. Telefonján is böngészni kezdett. – A meteorológiai szolgálat kiadta a piros riasztást a térségre. Sőt, még egy rendkívüli közlemény is kikerült...

– Tényleg? – Kitti is a kijelzőre pillantott.

– Tornádóveszély – olvasta a sorokat a srác remegő hangon, melyben részletesen leírták, mit tegyenek az emberek, ha kialakulna a katasztrófa. – Kiadva a Budakeszi, Pilisvörösvári, Szentendrei és Váci járásra...

– Durva! – A lány oldalról hozzásimult a kedveséhez. – Végig igazad volt, én meg ahelyett, hogy támogattalak volna, csak pöröltem veled...

– Mondjuk elhiszem, hogy hihetetlenül hangzott ez az egész. De mindegy is, a magam részéről már el is felejtettem a múltkori veszekedést! – oldotta fel a srác a függőben maradt konfliktusukat.

– Én sem gondoltam komolyan azokat, amiket hozzád vágtam. De akkor szent a béke! – Kittinek nem maradt sokáig mosoly a száján, ahogy Ádám felkiáltott:

– Oda nézz! – mutatott a felhőtömeg felé: a horizont már elveszett a szürkeségben a lezúduló csapadéktól, az izgalmasabb jelenetek azonban a zivatar délebbi, szárazabbnak látszó felén játszódtak le, ahol a hengert formázó, falszerű felhőalap közepéből egy hegyes alakzat nyúlt le.

– A tölcsér! Úristen, ha az földet ér! – cincogott a lány. Szeméhez emelte a távcsövet, és csakugyan meggyőződött arról, hogy a kialakulni készülő tornádót látja.

– Bassza meg! Úgy néz ki, Márknak nem sikerült – szitkozódott a fiú, miközben le sem vette a szemét a forgószélről, mely csúcsával egyre jobban megközelítette a földfelszínt.

– És most mi lesz? Te jó ég... – Kitti hangja elcsuklott, ahogy a sírás kerülgette rémületében.

– Ez a szörny le fog tarolni mindent, ami csak az útjába kerül. Erdőket, településeket... – A srác nehezen vette a levegőt. – Fel is hívom Fannit, hogy kiértek-e már a tűzoltók, mert ha ott éri őket utol a vihar, nekik végük, vagy legalábbis Kristófnak biztosan! Még az a szerencse, hogy biztos, ami biztos alapon már előre kihívta őket... – Mobiljához nyúlt, hogy hívást kezdeményezzen, azonban mielőtt megnyomta volna a megfelelő ikont, a párja rángatni kezdte őt a pólójánál fogva:

– Mintha most feljebb emelkedett volna, bár szélesedett is!

– Tényleg! – nézett vissza Ádám. – Érdekes...

Mind a két szempár az égi jelenségre szegeződött, azonban egy hirtelen érkező viharos széllökés majdnem ledöntötte őket a talpukról.

– Kapaszkodj belém! – kiáltott a fiú a lányra, mire Kitti rámarkolt az izmos karra.

– Egyre laposodik pedig, akárhogy is nézem!

– Talán lehet, hogy mégis... – Ádám döbbenten szemlélte az eseményeket: a tölcsér már teljesen el is tűnt, a zivatarcella pedig rojtosodni kezdett, miközben szélesebbre nyújtózkodott. Alapja mintha már magasabban lett volna, amely alatt a kék ég is átsejlett, ahogy csökkenni látszott a kihulló záporeső mennyisége.

– Mondd azt, hogy ez annak a jele, hogy sikerült! – könyörgött a lány.

– Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, hogy igen! – A fiú azért nem akart előre inni a medve bőrére.

Szkeptikusan néztek tovább a vihar felé, hogy nem akarná-e ismét leereszteni magából a forgószelet. Egy fényeset villámlott, ezt követően azonban úgy tűnt, a szupercella elvesztette erejét: a horizont felett már egyöntetűen kék lett az égbolt, a magasban pedig a gomolyos struktúrát fátyolos, egyre világosabb felhőzet váltotta fel, és az áramlás is mintha csak az addigi délies helyett északnyugatiasra fordult volna.

– Feloszlik! Feloszlik! – ujjongott önkívületi állapotban Ádám. – Sikerült, Kitti drágám! Sikerült! Hanna és Márk megcsinálták! – ölelte szorosan magához a kedvesét.

A lány arcán örömkönnyek csorogtak végig: nem csak az tette boldoggá, hogy elhárult a természeti katasztrófa, hanem az is, hogy a fiúval visszatért közöttük minden a normális kerékvásásba.

Ádám egy hosszú csókot nyomott Kitti ajkaira, mivel teljesen felszabadult, amint elméjéből el is tűntek a lehetséges halálesetek. Még egy ideig nyalták-falták egymást, de aztán úgy döntöttek, felhívják Fannit, hogy beszámoljanak neki a legjobbakról: a fiú telefonján a napsugarak is megcsillantak, ahogy a világító korong fénye már átszűrődött a magasban szétnyúlt és elvékonyodott lepelfelhőn.

––––––––––

Eddig tartott a tizenkettedik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! :)