Hanna majdnem megbotlott a küszöbben, amint kilépett a liftből, egyensúlyát azonban sikerült megőriznie: csak a kezében szorított szatyrának egyik füle csúszott ki az ujjai közül. Basszus! – kapott utána, de aztán megkönnyebbült, hogy a zacskó alján lapuló becsomagolt süteményeknek semmilyen bántódása sem esett. Biztos fog neki örülni! Legalább nem hiába kerekedtem fel így, ha már egy nappal elnéztem a vizsga időpontját! – A lány széles mosollyal lépett be a panellakásba, elégedett ábrázata azonban rögtön az arcára fagyott, amint a következő ajtón keresztül Gábor szobájába is betoppant.

Hanna mintha csak két kővé dermedt szoborral találta volna szembe magát, miközben még a levegő is mozdulatlan maradt, de a két emberalak azon kívül, hogy túlságosan életszerűen festett, gyanúsan szembe is néztek vele elsápadt arcukkal. Mi a... – A lány szóhoz sem jutott, és a tudatalattija teljesen átvette teste felett az irányítást: kék szeméből vékony patakokban csordogálni kezdtek a könnyek, jobb tenyere pedig elernyedt, amiből a desszertes csomag kihullva tompa puffanással a földön landolt.

– Hát te meg? – Gábor törte meg a hallgatást, azonban ezt leszámítva semmi mást nem tudott hirtelenjében kinyögni.

– Ezt én is kérdezhetném tőled... – Hanna képtelen volt feltartóztatni sírását, miközben tekintetét továbbra sem vette le a meztelen srácról és az alatta fekvő barna hajú lányról. – Ó, istenem, hogy lehettem ekkora barom!

– Figyu, ez csak izé... – A fiúnak esélye sem maradt a mentegetőzésre, ahogy Hanna odalépett hozzá, és lekevert neki egy hatalmas pofont, még annál is nagyobbat, mint amekkorát május első hajnalán kapott.

– Szégyelld magad! Ennyit érek neked? Átkozom azt a napot, amikor megismertelek! – A lány torka szakadtából üvöltött, de aztán magatehetetlenül lerogyott a padlóra, és csak megállás nélkül zokogott.

– Sajnálom, Hanna! – Gábor felugrott, és gyorsan magára húzta bokszerét, de csak ezt követően tudatosult benne, hogy átlépett egy olyan határt, ahonnan már nem volt visszaút. – Elbasztam mindent! – kiáltott fel, miközben elborult az agya az idegességtől.

– Az nem kifejezés! Csak tudod, lehet, hogy neked semmi sem számít – pillantott fel a lány könnybe lábadt szemekkel –, de nem mindenki olyan gerinctelen féreg, mint amilyen te vagy! Én mindent megadtam neked, és mégis szíven szúrtál! – Hanna nem tudott uralkodni magán, és nekiesett a srácnak olyan módon, hogy azt már Laura sem tudta tovább nézni, aki eddig a visszaöltözködés mellett csak lapított, mint dinnye a fűben:

– Hékás, na, elég ebből! – ragadta meg Hanna karját, miközben kettejük közé állt. – Hagyd békén! Bármit is tett, attól még nem jogosít fel arra, hogy így bánj vele! – Laura próbált szigorúan nézni, azonban csak félig-meddig tudta derültségét palástolni. Itt a vége, ribikém! Győztem!

– Te meg csak ne szólj ebbe bele! – A barna hajú lány Hanna vérben forgó szemeivel találta szembe magát. – Miattad van ez az egész, te kurva! Már a buliban is kikezdtél vele! – A szőke lány már megtépte volna riválisát, azonban az nem hagyta magát, az erőviszonyok pedig hamarosan eldőlni látszódtak, mivel Hanna sokkalta törékenyebb alkatú volt.

– Álljál le! – Laura határozottan lefogta ellenfele két karját, miközben eleresztett egy gúnyos vigyort. – Add fel! Sosem lesz Gábor csakis kizárólag a tiéd!

Hanna egy ideig valami erőteljes válaszon gondolkozott, de aztán végül teljesen összeomlott, és bőgése közepette egyetlen egy értelmes szó sem hagyta el a száját.

– Lányok-lányok, fejezzétek be! – próbálta csitítani őket a fiú, de csak kevesebb sikerrel.

– Ő nem fejezi itt be! – mutogatott Laura vele szemben a lányra, miközben valamelyest eltávolodott tőle.

– Én? Tudod mit? Akkor dugjatok, ahogy csak jólesik, én nem vagyok már erre kíváncsi! – Hanna sebes léptekkel el is tűnt a konyhában, majd hangos csörömpöléssel húzogatni kezdte a hűtő fiókjait. – Te szemét, még az energiaitalomat is megittad! – A lány visszafordult, és egy pillantásig még benézett a szobaajtón, de aztán végleg elhagyta az albérletet anélkül, hogy bármi mást mondott volna: csak a bejárati ajtó záródott be mögötte hangos csattanással.

A televízióban egyre hangosabb jelenetek követték egymást, mire Gábor egy gombnyomással kikapcsolta azt, hogy csak néma csendben álljon Laurával szemben: megszólalni azonban nem tudott.

– Bocsi, lehet, nem kellett volna... – A lány törte meg a csendet végül, miközben egy kicsit lelkiismeret-furdalása is lett Hanna miatt.

– Ja, nem a te hibád. – A srác leroskadt a fotelbe, és csak üresen nézett ki a fejéből. – Ezt csakis én szúrtam el.

– De magadat se okold ezért. Vagy miért ne követhetné az ember a vágyait? – Laura szorosan a fiú mellé ült, miközben rákészült, hogy az érzéseiről valljon így, hogy már senki sem állhatott az útjába, Gábor azonban odébb húzódott tőle.

– Asszem, jobb lesz, ha te is inkább hazamész most. Ne értsd félre, nem haragszom, de ezek után szükségem van egy kis magányra. – A srác türelmesen kivárta, hogy a lány felálljon mellőle. – Vigyázz magadra, aztán majd beszélünk! – noszogatta induláshoz Laurát.

– Rendben... – A lány vegyes érzelmekkel indult a kijárat felé, tekintete azonban megakadt a parkettán heverő szatyron. – Süti van benne! Megeszed majd? Vagy elvihetem?

– Vigyed, mit bánom én – legyintett a fiú, majd sóhajtozva elterpeszkedett a matracon.

Laura, kapva az alkalmon, magához vette a csomagot, mintha az ajándék csak neki pottyant volna le küldetésének sikeres teljesítéséért, de aztán egy gyors köszönést követően maga mögött hagyta a lakást. Gábort azért láthatólag megviselte a dolog, persze abszolút megértem. Jobb is, ha most elmegyek, aztán majd visszatérek néhány nap múlva, amikor már túltette magát Hannán. – A lány a liftezés helyett a lépcsőt választotta, hogy ezzel is kondiban tartsa magát, és kiengedje felszabaduló energiáit. Csak vissza ne könyörögje magát hozzá! De Hannának meg annyi esze csak lesz már, hogy a pofára esése után tudja, mire számítson! – Diadalittasan lépett ki a szabadba, a verőfényes napsütés helyett azonban mennydörgés és erőteljes csapadékhullás fogadta odakint: a záporeső cseppjei csak úgy bugyborékoltak a leaszfaltozott járdán. Ne már, nincs ernyőm! Nem is mondtak mára esőt! Hülyék ezek a meteorológusok! – Laura nekiiramodott, miközben lenge ruhájában rövid időn belül elázott, de aztán megkönnyebbült, amint a fedett villamosmegállóban sikerült letáboroznia.

♠ ♥ ♠

Az aprócska szoba egészen megtelt, ahogy négyen körbe ülték és állták az íróasztalt, miközben mindannyian az azon álló monitorokat pásztázták izgatottan.

– Hamarosan elfut addig a modell, hogy látni lehessen rajta, valóban kell-e készülni holnap viharra. Mindenesetre Szibériában serényen dolgozik a szerverpark a számításokon. Majd ráérnek kriptovalutát bányászni, azután hogy végeztünk! – Kristóf igazított egyet fekete keretes szemüvegén, melyen egy pillanatig megcsillant az ablakon besütő napfény.

– Ne szórakozz már! Kizárt dolog, hogy hozzá tudtál ahhoz férni! – kekeckedett Márk.

– Mondtam, hogy simán fel fogom tudni törni. Könnyebb dolgom volt, mint azt gondoltam, ezek a ruszkik olyan hülyék, mint a segg! – A fekete hajú srác fejéről már csak az anonymus maszk hiányzott, hogy úgy is nézzen ki, mint egy hekker.

– Nem semmi vagy, te mamlasz! – Fanni átkarolta válla fölött az informatikus fiút egyfajta jutalmazásként, melyet az csak egy szó nélkül tűrt.

– Bármit is hozzon ki ez a ketyere, én sajnos továbbra is látom lebegni a szemem előtt mind Hanna, mind a te halálodat, Kristóf – szegte le a fejét szomorúan Ádám. – Azt hiszem, csak a legjobbakban bízhatunk, illetve abban, hogy Márknak sikerül-e véghez vinnie az elképzelését...

– Csitt legyen, most figyeljetek ide! – csendesítette el Kristóf a barátját, miközben vadul kattintgatott az egérrel. – Nézzük csak, mit mutat a radar szimuláció...

Mind a négy szempár a képernyőre szegeződött, melyen a szemüveges srác lassan léptetni kezdte az animációt, amin Magyarország és környékének vaktérképe volt látható. Eleinte semmi sem változott a kép feletti időpont tízperes növekedését leszámítva, de aztán balról kékes-zöldes színű pacák úsztak be, melyek hamarosan áthaladtak a Dunántúlon, majd a Duna-Tisza közén is.

– Szóval, e szerint is lenne holnap vihar! – kiáltott fel Ádám, Kristóf azonban lehűtötte őt:

– Dehogyis, ez csak néhány gyenge zápor lenne. Most jön majd a lényeg, és ha minden igaz, semmi olyan nem fog megjelenni, ami miatt aggódni kellene... – A srác ereiben azon nyomban meg is hűlt a vér, ahogy ezt kimondta. – Azt a mindenit!

A mozgóképen Budapesttől délnyugatra hitelen egy babszemhez hasonlító, gömbölyded alakzat jelent meg, melynek belsejében egészen sötétvörös színek virítottak, jelezve a várható nagy mennyiségű csapadékot. Kristóf egyenletes kattintásokkal jelenítette meg a rákövetkező képkockákat, melyen a zivatarfelhőt jelképező folt mintha kettévált volna: bal oldali része hamarosan fel is oszlott, a másik egyben maradt fele azonban csak egyre nőtt, miközben fokozatosan továbbhaladt észak-északkelet felé.

– Ez lesz az! Pontosan azon a pályán mozog, ahogy én azt megjósoltam! – hüledezett Márk.

– És úgy, ahogy a száz évvel ezelőtti viharforgatag ment végig! – Fanni egy rövid pillanatra a barna hajú srácra nézett, de aztán lesütötte a szemét, amint észrevette, hogy Márk fenntartja vele a szemkontaktust.

– Ne akarjátok ezt bemagyarázni nekem, hogy ezt ti már előre megálmodtátok! – Kristóf még mindig hitetlenkedett, azonban újra átpörgetve a képsorokat maga is meggyőződhetett róla, hogy a barátainak mind idáig végig igazuk lehetett. – Ez tényleg elképesztő! Olyan szupercella alakulna ki, hogy azt még az Egyesült Államokban is megirigyelnék! És ott... Ott abban a kampós formában a szélén – mutogatott veszettül a pixelekre –, ott fog kialakulni a tornádó!

– Hihetetlen! – szólalt meg Ádám is nagy nehezen.

– Nagyon durva! Már csak azért is, mert semelyik más modell nem mutatja ezt! Csak amit én fejlesztettem ki! Úgy látszik, ennyit számít az, hogy jóval sűrűbben vannak a rácspontok! – Kristóf hamarjában végignézett több hasonló térképes prognózist is, melyek a nagyközönség számára elérhetőek voltak: kisebb záporos és zivataros cellákkal mindegyik számolt tizenharmadikára, azonban egyik sem jelezte előre azt a masszív szupercellát, melyet a srác műve igen. – Egyiken sincs rajta, csak az enyémen!

– Akkor így viszont azt hiszem, mindnyájan elmondhatjuk, hogy minden kétséget kizáróan maximálisan oda kell tennünk magunkat. Különösképpen neked, Márk! – kezdett bele Ádám a szavalásba. – A mi programunkat már kitaláltam – nézett Fannira és Kristófra. – Holnap elmegyünk Budára, és felmegyünk Hárs-hegyre. Onnan a kilátóból elvileg rálátunk majd az egész eseményre úgy, hogy magunkat, de legfőképpen Kristófot biztonságban tudhatjuk. Kittit is felhívom majd, remélem, rá tudom venni, hogy velünk tartson.

– Nem sikerült kibékülnöd vele? – szakította félbe Márk a haverját.

– Sajnos nem, azóta sem találkoztunk, hogy mondtam neked, mi volt – vett egy nagy levegőt a langaléta fiú. – Azért is lenne jó, ha sikerülne vele holnap valahogy beszélnem. De igazából most nem is pont ez a lényeg, hanem hogy neked menjen Hannával az, aminek mennie kell.

– Valószínűleg az lesz, hogy valamilyen módon felkeresem Telkinél. A gáz csak az lenne, ha Gáborral is összeakadnék, kivéve, ha Laurának valahogy... – Márk szava itt elakadt, mivel rezegni kezdett a telefonja. – Na, az emlegetett szamár! – fogadta rögtön a lány hívását, azonban majdnem kiejtette kezéből az eszközt, amint Laura erőteljes beszédét hallotta a hangszórón keresztül:

– Minden sínen van! Gábor lebukott velem, és ha minden igaz, haza is menekült a célszemély! Reszeltek a kapcsolatuknak! Na de leteszlek, mert most szálltam le a villamosról, és mindjárt szanaszét ázok! Majd mesélek! – A lány csakugyan bontotta is a vonalat.

– Hála az égnek! Sikerült! Szétmentek! – ujjongott Márk annak ellenére, hogy tisztán kihallatszódott Laura mondanivalója a többiek számára is.

– Akkor már csak el kell hívnod holnapra randizni! Apropó, Kristóf, amit beszéltünk! – nyúlt Ádám a barátja felé, majd miután megkapta azt, amit keresett, átnyújtotta Márknak. – Itt a SIM-kártya, már be van aktiválva, csak ki kell cserélni a tieddel. Remélhetőleg így nagyobb eséllyel veszi majd fel, mintha a sajátodról hívnád. Annyi, hogy állítsd be a telódon, hogy ne legyen privát szám! – hadarta el az utasításokat a srác.

– Köszi, meglesz! – vette el Márk az aprócska tárgyat.

– Legkésőbb délután három körül jó lenne találkoznod vele, vagy valamivel már korábban is! – csatlakozott a tanácsadáshoz Kristóf. – Amíg csak a messzeségben látsz fejlődni egy gomolyfelhőt, addig nem lesz gond. A helyzet akkor fordulhat komolyabbra, amikor már kifejlődik belőle a szupercella. Onnantól, hogy a felhőtömeg alján határozottan megjelenik egy kerekded, lencseszerű képződmény, rövidesen számítani lehet a felhőtölcsér kialakulására is. De akkor már könnyen lehet, hogy túl késő lesz! – A fiút Fanni nem hagyta tovább beszélni, ahogy rácsimpaszkodott:

– Zseni vagy! Még most is kétségek között lennénk, ha nem fejlesztetted volna ki ezt a cuccot!

Márk megköszönte a szemüveges srác tanácsát, még ha pont ő ne tudta volna előre percre pontosan, mikor mire számíthat majd a következő nap folyamán. Kinézett az ablakon, ahonnan tökéletes rálátása nyílott messze Pilisvörösváron túl a Budapest felett elterülő, üllő alakban terpeszkedő zivatarfelhőre. Ez még nem az a vihar! Ez még csak annak a jele, hogy Laura tényleg sikerrel járt...

♠ ♥ ♠

Márk szuszogva fújta ki a levegőt, mivel egy perccel korábban még nyílegyenesen loholt hazafelé. Nem is hezitált sokáig: miután ivott egy korty vizet, rögtön előszedte telefonjának dobozát, azonban a neki szükséges tárgyat pechjére nem találta meg benne. A fenébe! Ez nem létezik, hogy ezen menjen el a dolog! – Fejében felpörgette a fogaskerekeket, hogy más megoldás után nézzen, és hamarosan rá is jött, hogy a megfelelő célszerszámot a konyhában fogja megtalálni. Jobb híján egy hústű is megteszi! – Kiszedett egy darabot a hosszú, szúrós tárgyak közül, és beillesztette a SIM-tálcába, hogy az a vártnak megfelelően kipattanjon a készülék oldalából. A fiú sebtében kicserélte az apró kártyát, majd miután betolta azt a helyére, bekapcsolta az eszközt. Egy ideig még kereste a megfelelő beállításokat, de aztán meg is találta, amit keresett. Akkor ez meg is volna! – A srác rákészült, hogy felhívja Hannát, de egyelőre nyugalomra intette magát, mivel jobbnak látta, ha pontosan végiggondolja a tervét. Kérdés, hogy hova hívjam el találkozni... – Márk néhány pillanatig töprengett, de aztán menten ki is pattant fejéből a szikra. A kilátóba kellene felmenni! Mindenképpen jobb, mintha hozzá mennék el Telkibe. Jobban látnám a vihar közeledtét is, na meg talán nagyobb hatással tudnék rá lenni, ha ott futnánk össze, ahol megismerkedtünk... – A fiút elöntötte a magabiztosság, ám bevillant neki az az eshetőség is, ha mégsem sülne el jól a randi. Működnie kell, különben mindennek vége...

A srác bekapott egy falatot, hogy addig is lelkileg felkészüljön a beszélgetésre, de utána már nem húzta tovább az időt, és összeszedte magát. Belepillantott íróasztalának legfelső fiókjába: az aranyszínű, szívecskés fülbevaló ugyanúgy lapult ott, mint ahogyan azt utoljára behelyezte oda. Holnap már nálad lesz, Hanna! – bazsalygott, majd remegő kézzel megemelte a telefonját, és hívást kezdeményezett.

– Igen, tessék? – A vonal túlsó feléről szinte azon nyomban meg is érkezett Hanna összetéveszthetetlen hangja.

– Szia! Márk vagyok! Megtaláltam a fülbevalód egyik felét! – dobta be a fiú a csalétket, melyet a lány rögtön be is kapott.

– Tényleg? Várjál, mi van? Te Márk vagy? Nem ez volt a te számod... – Hanna hangja hirtelen számonkérőbb lett, bár már a köszönésénél is le lehetett vágni, hogy nem éppen a legjobb passzban volt.

– Márk vagyok, igen, csak új számom van! – válaszolt a srác ellenkezést nem tűrő hangon. – Nálam van a fülbevalód egyik fele – ismételte meg mondandóját –, és visszaadnám neked holnap!

– Úristen, hol találtad azt meg? Már mindenütt kerestem! Vagy ugye nem elloptad tőlem még valamikor a másik felét? – vádaskodott a lány.

– Dehogyis! – kacagta el magát Márk, miközben sikerült neki domináns féllé válnia kettejük beszélgetésében. – A magasles alatt találtam meg, gondolom akkor hagyhattad el, amikor...

– Ja, értem-értem! – szakította félbe a fiút Hanna, de aztán síri csöndben maradt.

– Holnap fél háromra felmegyek a kilátóhoz. Örülnék, ha te is ott lennél! Más dologgal kapcsolatban is szeretnék beszélni veled! – vezette tovább a srác határozottan a társalgást.

– Izé... Lehet róla szó – nyögte ki a lány némi töprengés után. – De azt előre leszögezem, hogy semmi olyan nem lesz közöttünk!

– Ja persze, nem is azért hívtalak... – Márk lendülete váratlanul megtörni látszott.

– Reméltem is! Csak hozd a fülbevalómat magaddal. Legalább ez visszakerül hozzám, ha már... – Hanna hangja itt elcsuklott, a fiú pedig hamarosan a lány szipogását is meghallotta.

– Baj van? – kérdezett vissza a srác, mintha mit sem sejtett volna.

– Ja nem, semmi, ugyan már! Rosszabbkor nem is hívhattál volna amúgy! Ripityára tört a szívem, mert Gábor megcsalt, úgyhogy örülhetsz! – tajtékzott Hanna, miközben hallhatóan tovább itatta az egereket.

– Sajnálom, hidd el, nekem semmi öröm nincsen ebben! – Márk azért elmosolyodott rosszmájúan, de aztán őszintén megsajnálta a lányt, hogy ismét pórul járt. Még ha most lehet, máshogy látja, de jobb ez így. Ha Gábor nem Laurával lépett volna félre, akkor talált volna valaki mást helyette. Az ilyen férfiak nem tudnak megálljt parancsolni maguknak...

– Tudd, hogy elegem van a pasikból! Úgyhogy holnap ehhez tartsd magad! – A lány továbbra is ki volt készülve.

– Nincsenek hátsó szándékaim, elhiheted. De akkor holnap fent a kilátóban, fél háromkor! – A fiú érezte, hogy elérkezett a beszélgetés csúcspontjához, és jobban teszi, ha elköszön a szerelmétől, mint hogy túlbonyolítsa a diskurzust. – Vigyázz magadra, Hanna! Várni foglak!

– Rendben... Szia. – A lány zokogása megszakadt a hangszóróban.

A srác, akárcsak egy deszka, úgy dőlt le háttal az ágyára. Ez is kipipálva! Most már csak a holnapi napon múlik minden! – próbált fellélegezni, azonban csak részben sikerült neki, mivel tudta, nem lesz Hannával egyszerű dolga.

♠ ♥ ♠

A nap vidáman bújt elő a szakadozó felhőzet mögül, a melengető sugarak hatására pedig a földút már szinte teljesen száraz volt annak ellenére, hogy egy órával korábban még egy zápor locsolta meg valamennyi csapadékkal a környéket. Márk semmit sem bízott a véletlenre: munkahelyéről egy nap szabadságot is kivett, és otthonról is hamarabb elindult, hogy kényelmesen bicajozva is idejében felérjen a kilátóhoz. A tűző napsütéstől valamelyest melege lett, de aztán a hűvös erdőbe érve felhevült teste megkönnyebbülhetett. Nem is gondolná az ember ebben a szép időben, hogy hamarosan az évszázad vihara fog lecsapni, bár az erőteljes besugárzás valóban kedvezőbb körülményeket biztosít a markánsabb feláramlásokhoz – frissítette fel magában fizika és földrajz tudását, már amennyire sikerült neki, azonban ekkor váratlanul csörögni kezdett a telefonja. Csak nem Hanna keres? – A fiú félreállt kerékpárjával, majd elővette zsebéből a mobilját. Ádám! – olvasta ki a betűket, majd fogadta a hívást:

– Mondjad, mi az, én már úton vagyok a tett helyszíne felé!

– Semmiképpen sem hibázhatod el a dolgot! – Ádám rögtön a lényegre tért. – Kristófot az anyja véletlen bezárta a lakásba, ki se tud jönni onnan, mert az ő kulcsát is zsebre rakta!

– Mi van? – Márk nagyot nézett. – És sehogy sem tud kijutni? Vagy nem tud az ablakon kimászni?

– Hogyan, az emeletről? Az ajtón tudna csak kimenni, de azt meg ki sem tudja rúgni, mert ilyen betörésbiztos bejárati ajtajuk van!

– Az fasza! És ti nem tudjátok onnan valahogy kiszedni? – ötletelt a fiú reménytelenül.

– Már próbáltuk, de esélytelen! Max a tűzoltók tudnák csak kimenteni – agonizált tovább Ádám. – Az a baj, hogy az anyja vidéken van, és még ha most rögtön vissza is fordulna, akkor is csak estére érne haza, amikor már késő lenne...

– Bízz bennem, sikerülni fog! Beleadok apait-anyait! – nyugtatta a srác a haverját.

– Egy kalappal neked! Abban maradtunk, hogy Fanni itt marad a háza előtt, én meg Kittivel felmegyek az eredeti terv szerint a Hárs-hegyre, hogy onnan még időben észlelni tudjuk, hogyha balul sülnének el a dolgok! De megyek is, a drágám most ért ide a kocsival. Szia! – tette le rögtön a telefont Ádám a nagy kapkodásban.

A francba! – szitkozódott Márk, de aztán ráébredt, hogy terve érdemben ettől még nem változik. Indulás! – visszaszállt biciklijére, és már haladósabb tempóval suhant keresztül a rengetegen.

A fiú, amint megérkezett, letámasztotta a kétkerekű járművet a kilátó talapzatánál, majd határozott léptekkel felcaplatott a lépcsőfokokon. Hanna még nincs itt, bár még van pár perce – fújta ki a levegőt, miközben minden irányban szétnézett, egészen a horizontig.

Az ég szinte teljes egészében kék volt, a srác azonban hamarjában kiszúrta azt a nagyjából délnyugati irányban növekvő, de egyelőre még szelídnek látszó gomolyfelhőt, melyből feltételezése szerint a pusztító vihar kifejlődne. Hihetetlennek tűnik, hogy abból a mittymütty felhőcskéből hamarosan az évszázad, sőt az sem kizárt, hogy az évezred forgószele alakuljon ki, legalábbis ami kis hazánk területét illeti! – Márknak a szeme sem rebbent, úgy rátapasztotta tekintetét az égi jelenség megfigyelésére, a felhő pedig csakugyan gyorsan növekedett, karfiolszerű képződményeivel egyre magasabbra törve a troposzféra légrétegeiben. A fiút teljesen magával ragadta a látvány, azonban ráeszmélt, hogyha Hanna nem érkezik meg belátható időn belül, annak katasztrofális következményei lehetnek. Jobb lesz, ha felhívom! – Nyomban tárcsázta is a szerelmét, de csak egy gépi hang közölte vele, hogy a hívott szám nem kapcsolható. Bassza meg! Lehet, el sem jön? Most mit csináljak? Te jó ég! – A srácon teljesen eluralkodott a pánik. Talán csak térerő nincsen. De pedig elvileg van, még ha a gyenge is! – vizslatta a kijelző jobb felső sarkát, ahol két csíkot és egy E betűt mutatott a készülék. Már háromnegyed három van! – Márk visszanézett délnyugat felé, amerre a nemrég még ártatlan kis gomolyfelhő már egyértelműen fejlődő stádiumú szupercellává változott: felső részén élénk fehéren világítottak a napsütéstől a magasra törő habok, alján azonban már egyre nagyobb szürkeség mellett megjelentek az első csapadéksávok is. Ezt nem hiszem el! Mit tegyek? – A fiú hiába igyekezett rendíthetetlen maradni, nem tudott tovább uralkodni érzelmei felett, és férfi létére könnyezni kezdett. Zsebében kitapogatta az aprócska ékszert, melyet még otthon gondosan elrakott, majd előszedte, hogy aztán tenyerében bűvölje: mintha csak valami dzsinnt próbált meg volna belőle kivarázsolni, hogy azt kívánhassa, bárcsak a szerelme ott lenne mellette. Minden hiába! – elméjét teljesen leuralta a rémület, így jobb ötlet híján egészen kihajolt a kilátóból, majd miután kezével tölcsért formázott, elüvöltötte magát:

– Hanna! Merre vagy? Én itt vagyok fent, Hanna! Hannaaa! – Kiáltására azonban nem érkezett válasz, csak egy megrémült holló kezdett károgásba. Esélytelen! Akkor irány Telki, talán még nem késtem el... – Márk a lépcső felé fordult, és hangosan trappolva lefelé vette az irányt.

––––––––––

Eddig tartott a tizenegyedik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! :)