A nap vékony sugarai játékosan világítottak át a tölgyfák között, ahogy azok már szinte teljes lombkoronájukkal kibontakoztak május első napjaira. Az erdei ösvény teljesen elhagyatottnak tűnt, mivel hétköznap csak kevés turista járta a természetet, Hanna azonban pont erre is vágyott, hogy csendben és magányban végiggondolhassa az életét.

Nemrég még Gáborral barangoltunk errefelé, most meg már egyedül megyek az úton... – A lány sóhajtott egyet, miközben kissé zihált is, ahogy felfelé bandukolt az emelkedőn. Csak árnyéka volt önmagának: hosszú szőke haja kócosan lógott alá, felsője pedig kiszakadt oldalt, mivel beleakadt az egyik bokorba útközben. Hannát azonban ez cseppet sem érdekelte, és csak rendíthetetlenül haladt előre. Szerintem nem is tudja, hogy milyen sokat jelentett nekem. Ő volt az egyetlen támaszom ebben az egész rohadt életben. Akire számíthattam. És mégis, így ér véget minden. Képes volt megcsalni... – A lány nem tudta magát túltenni friss szakításán. Az egyik kiálló gallyban majdnem meg is botlott szétszórtságában, ahogy haladt tovább. Azt sem tudom, mihez kezdjek most. Itt a félév vége, rengeteg zárthelyi, aztán meg a vizsgák. De ha így folytatom, még az aláírásaim sem lesznek meg, és vehetek fel újra mindent szeptemberben – agonizált tovább, amikor ráeszmélt: egyetemi pályafutása kártyavárként omolhat össze az egymásra épülő tantárgyak miatt. Tanulni kéne. De így hogyan, ha lelkileg egy roncs vagyok? Persze nincsen gáz, apa úgyis adna pénzt a tanulmányaimra, ha megcsúsznék. Csak hát mégis...

Az ösvény néhány éles kanyar után egy tisztásra vezetett: a napkorong erőteljes perzselését a kellemesen lengedező szél tompította valamennyire. A kék égbolton csak néhány szelíd gomolyfelhő úszott, és a látástávolság is kiváló volt: tökéletes panoráma nyílott a Zsámbéki-medencére és még azon is túl. Hannát elragadta a látvány, így elhelyezkedett törökülésben, miközben eltekintett a messzeségbe. A kikapcsolódáshoz minden adott volt, a lány azonban belül semmi mást sem érzett, csak keserűséget.

Fater is mindig csak pénzben tudta kimutatni a szeretetét. Pedig akkor is ott lehetett volna néha, amikor anyám részegen elkezdett kötekedni... – A lányban kezdtek feltépődni a régi sebek. Nem is bánom, hogy már elköltöztek. Muternak talán az egyetlen józan pillanata volt, hogy az örökségéből vett vidéken egy házat. Fáj kimondani, de pokollá tette az életemet. – Hanna behúzódott az árnyékba az egyik magányosan álló csenevész fa alá, mely szilárdan próbált kapaszkodni széllel szemben a dolomitos hegyoldalban. Azért apát sajnálom. Amíg ő mit sem sejtve kamionozik, akár hetekig is távol, és hordja haza a lóvét, addig anyám meg elissza az eszét, és már egyre látványosabban kezd leépülni is – búsult tovább, miközben körmét kezdte rágni.

A lány még egy kis ideig egy helyben ült a horizontot fürkészve, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, megcsörgeti a barátnőjét, Szonját. A vonal kicsengett, válasz azonban nem érkezett. Hanna csalódottan csúsztatta vissza telefonját a zsebébe. Mostanában ő is olyan furcsa. Amikor neki van valami nyűgje, rögtön megtalál, de ha engem kellene meghallgatnia, akkor le se szar. Tegnap is, amikor elmondtam neki, hogy szakítottunk Gáborral közel két év után... Mintha a falnak beszéltem volna. Lerendezte annyival, hogy majd találok mást. Hát kösz, lehet, neki megfelelnek az ilyen felszínes viszonyok, de nekem az első és egyetlen komoly kapcsolatomnak lett vége... – A lány felpattant, és úgy döntött, tovább indul. Nem számíthattam soha senkire. Csak Gáborra, de most már őrá sem... – Arcáról legördült egy könnycsepp, miközben hátat fordított a kilátásnak, hogy eltűnjön a sűrű, tölgyes rengetegben.

♠ ♥ ♠

Márk éppenhogy csak lenyelte az utolsó falatot, amikor váratlanul megcsörrent a vezetékes telefon: a fiú rögtön felpattant, hogy fogadja a hívást. Biztos a nagymamikám az, mindenki más mobilon hív – jutott a következtetésre, ám nagyobbat nem is tévedhetett volna:

– Meglepetés! Na végre, hogy hazaértél!

– Zsófi, izé, hát te meg? – A srác meglepődöttségében majdnem kiejtette a kagylót a kezéből.

– Tíz perc, és ott vagyok nálad! Gondoltam, átugrok egy kis csevejre! – hallatszódott kajánul a női hang a vonal túlsó oldalán.

– Ugye most csak viccelsz? – horkant fel Márk, de ennél többet már nem tudott mondani, mivel a volt barátnője megszakította a hívást.

Bassza meg, ez aztán most tényleg nem hiányzik! – csapta le a fiú is a telefont, miközben forrni kezdett magában a dühtől. Nemrég még elmondott kígyónak-békának, amikor kidobott, most meg itt jópofizik nekem, mintha mi sem történt volna... – A srác próbált lehiggadni, de csak nagy nehezen sikerült nyugodtabb állapotba kerülnie. Még egy ilyen magas labdát nem dobok fel neki. Egy hete sem volt benne köszönet, amikor átjött. Pofátlanul lefőzött magának egy kávét, beleevett mindenbe, amit a hűtőben talált, mintha csak otthon lett volna – rázta meg a fejét, azonban hamarosan megvilágosodott: magára kapta utcai ruháit sebtében, kilépett az udvarra, kulcsát csörgetve bezárta a bejárati ajtót, majd felpattant a kerékpárjára. Uccu neki! Mire ideér, már csak hűlt helyemet találja! – vigyorodott el Márk kárörvendően.

A fiú rövidesen már nem, hogy a házat, de a lakott területet is maga mögött hagyta, és egyenes vonalban tekert, amilyen gyorsan csak tudott, miközben a kiálló nagyobb kavicsokat kerülgette a földúton. Már vagy tíz perce haladhatott előre, mire beért az erdőbe: ekkor valamennyire lassított is a sebességén, mivel kizárt dolognak tartotta, hogy az exe itt megtalálná, vagy ha utána is eredne, már esélye sem lenne utolérni őt gyalog. Mostanában érkezhetett meg oda, biztosan veri már az ajtót! – derült magában a srác. – Majd észreveszi úgyis, hogy a bringám sincsen ott!

Az erdei terep már valamivel nehezebbnek bizonyult két keréken, azonban Márk a kövek és az árkok között ügyesen lavírozva haladt tovább, immáron nyugodtabb tempóban. Na jó, lehet, gonosz voltam most – érzett bűntudatot a fiú. Mert lökött egy csaj, az tény, de amúgy vajból van a szíve, az ágyban meg egyenesen vadító... – Hirtelen fékezett egyet, amint egy sündisznó baktatott át előtte keresztben. Magamnak is nehéz bevallani, hogy a szívem még húzna vissza hozzá, de muszáj az eszemre hallgassak. És bárhogy is próbálom cifrázni, jobb is, hogy szétmentünk, mert nekem nem volt már maradásom mellette, és egyre elviselhetetlenebb lett a hülyeségeivel... – A srác úgy döntött, tart egy kis pihenőt: cangáját nekitámasztotta az egyik fának, majd kifújta magát annyira, hogy pulzusa valamennyire visszatérjen a normális szintre. Már majdnem sikerült ellazítania magát teljesen, amikor váratlanul rezegni kezdett mobilja a zsebében. Zsófi – olvasta ki Márk a betűket a képernyőn. Ki más... – Pár másodpercig csak várt, hogy a lány letegye a telefont, de aztán egy rögtönzött ötlettől vezérelve úgy döntött, eljött az ideje, hogy teljesen véget vessen ismeretségüknek:

– Hali, már nem vagyok otthon és...

– De szemét vagy! Pedig gondolkoztam azon is, hogy akár megbékélhetnénk, de tudod mit, ezek után már semmi kedvem! – kiabált a vonal túloldaláról Zsófi vehemensen.

– Nekem sincs semmi kedvem. Figyelj ide! – A fiú egyre nehezebben tudta türtőztetni magát. – Bármi is történt a múltban, legyen az jó vagy rossz, de nem szeretnék többet beszélni veled, úgyhogy kérlek, ne keress többé! – Hangja határozott maradt, még ha keze egy kissé meg is remegett, miközben a kütyüjét szorongatta.

Néhány pillanatig hatásszünet következett, de aztán már bizonytalanabb hangon megérkezett a lány válasza:

– Rendben, felfogtam. Szia...

A srác sóhajtott egy nagyot, miután megkönnyebbülten megnyomta a piros kagylót. Talán egy egészen kicsit bánta a lelke mélyén a dolgot, de úgy érezte, hogy megfelelő lezárást kapott kettejük viszonya. Végigmentünk mindenen, amin csak lehetett. Megéltük együtt a fellángolást és a fénypontot, majd a hanyatlást és a bukást is. Itt a vége. – Márk visszaült a kerékpárjára, azonban egy kis ideig még tűnődött, hogy forduljon-e lassan vissza, vagy menjen inkább tovább. Egy holló károgására felnézett a magasba, ahol a sűrű lombú bükkös csak kevés napfényt engedett át, miközben valahol a levelek között visszhangzott a madár hangja. Ezt imádom a természetben. Semmi zsúfoltság, semmi hangzavar, csak nyugalom. – Ellökte magát, és úgy döntött, ráér még a hazatérés. Kényelmes tempóval tekert tovább felfelé az emelkedőn, majd a turistajelzésnek megfelelően elfordult jobbra a következő elágazásnál. Már csak bő száz métert kellett haladnia, hogy megérkezzen úti céljához: a következő kanyarnál megritkultak a fák, és előbukkant a talapzatát leszámítva egészében vörösfenyőből ácsolt kilátó, mely büszkén feszített a Nagy-Kopaszon, a Budai-hegység legmagasabb pontján.

♠ ♥ ♠

Hanna csak nyílegyenesen nézte a magasból az előtte elterülő látképet, miközben hosszú haját időnként meglobogtatta az élénk északnyugati szél. Próbálta beazonosítani a vele szemben lévő dombokat-hegyeket, ám a földrajz sosem volt az erőssége. Talán az a nagy bálna hegy ott messze, az lenne a Pilis? – morfondírozott. Tekintetével közelebbre pásztázott, ahol a sűrű erdő részletei már jobban kivehetőek voltak. Egyáltalán feltűnne valakinek, ha most eltűnnék? – A lány hangulata továbbra is szomorkás maradt. Gábornak már biztosan nem. Szonjának is csak addig vagyok fontos, amíg kell neki valami. Anyám meg sokszor még azt sem veszi észre, ha az ágy mellett alszik el részegen, és nem rajta. Talán apának hiányoznék egy kicsit, még ha neki egész életében csak az utazás, meg a kamionozás volt a mindene... – Hanna már egészen lefelé tekintett az alatta elhelyezkedő fák lombkoronáira. Lehet, meg sem találnának, ha itt eltűnnék. Csak egy ugrás, és véget érne minden szenvedésem...

Újabb erős széllökések borzolták libabőrösre Hanna végtagjait. A lány pulzusa felgyorsult, gondolkodását pedig elborította megemelkedő vérnyomása. Jobb lábát feltette az egyik átlósan beékelt merevítő deszkára, majd két kezével a korlátra támaszkodva megemelte egész testét, ezzel együtt másik talpával elrugaszkodva a padlóról. Egy ideig ebben a pozícióban tartotta magát, de aztán rákészült, hogy bal lábát áthelyezze a kerítés túlsó felére, ahonnan már csak egy mozdulat kellett volna ahhoz, hogy zuhanni kezdjen lefelé a mélységbe...

Hanna hirtelen egy hatalmas puffanással a deszkapadlón találta magát, ahogy egy ismeretlen erőhatás visszarántotta.

– Jézusom, te normális vagy? – ordított rá egy férfihang. – Ha leestél volna, meg is halhattál volna!

A lány a beszéd forrása felé fordult. Egy zilált barna hajú, zöld szemű, nagyjából nála pár évvel idősebbnek kinéző fiú hajolt fölé, miközben még mindig a lábát markolta a bokájánál fogva.

– Bocsi, ha megijesztettelek. A lényeg, hogy nem esett bajod! – beszélt Hannához az illető. – Gyere, ülj le ide a padra, semmi gond, rendben?

A lány még egy röpke momentumig csak kikerekedett szemekkel nézett megmentőjére, de aztán nagy nehezen cérnavékony hangon megszólalt:

– Rendben... – Feltápászkodott, majd helyet foglalt a srác mellett, miközben lopva rápillantott.

A kilátó ácsolata időnként recsegett a süvítő légmozgástól, ezt leszámítva azonban teljes csönd uralkodott, ahogy szótlanul ültek egymás mellett.

– Az élet szép! Lehet, még ha most nem is így látod, de hidd el nekem! – törte meg a hallgatást a férfi.

Hanna hirtelenjében nem tudott mit válaszolni, és csak fáziskéséssel reagált remegő hangon:

– Buta voltam, ne haragudj! – A lány arcán folyni kezdtek lefelé a könnycseppek, amint ráeszmélt, hogy valójában mekkora tragédia is történhetett volna vele.

– Nem haragszom. Csak kérlek, ne csinálj ilyen butaságot máskor. – A srác Hanna felé fordult, majd kotorászni kezdett a zsebében. – Különben is, egy ilyen szép lánynak nem áll jól a szomorkodás, szívesebben látnálak nevetni! – bókolt neki a srác, hátha valamivel sikerülne jobb kedvre derítenie őt.

Hanna egy pillanatig tényleg el is nevette magát könnyezése közepette, majd megfogta a papír zsebkendőt, amit felé nyújtottak.

– Egyébként, hadd mutatkozzak be, Márk vagyok! Kihez van szerencsém? – mosolygott a fiú.

– Hanna... Hanna vagyok! – A lány pityergése kezdett alábbhagyni. Megsimította szőke haját, hátát nekitámasztotta a támlának, majd letörölte arcáról az utolsó könnycseppeket, elkenve vele valamennyire a szemfestékét is. – Tényleg bocsi, hogy ilyen kalamajkába kevertelek bele! – ismételte magát már higgadtabban. – De ígérem, soha többet nem csinálok ilyet!

– Hát ne is! Hidd el, innentől már minden csak jobb lehet, bármi is történt veled korábban! – Márk felpattant, majd körbe járta a kilátót, miközben elnézett minden irányba a távolba. Miután megtett egy teljes kanyart, ismét megszólította a lányt. – Tudtad, hogy ilyen tiszta időben látni lehet innen az esztergomi bazilikát is?

– Tényleg? – élénkült fel hirtelen Hanna a kérdésre, majd rögtön fel is állt, egészen közel helyezkedve a fiú mellé.

– Nézd, arra! Ahogy véget ér meredeken az a hegy, pont ott van! – Mutatott a srác az északi irányhoz képest kissé balra.

A lány hunyorított egy kicsit, de aztán hamarosan megpillantotta a messzeségben az ezernyolcszázas években épült székesegyházat.

– Megvan, látom! Nagyon komoly, nem is gondoltam volna, hogy eddig ellátni! – hüledezett Hanna meglepődöttségében.

– Pedig de – kuncogott Márk –, és nem ez az egyetlen dolog, ami ilyen jól kivehető...

A fiú ezután megnevezett több építményt és tájegységet, ami elterült a szemük előtt. Eltartott egy ideig, mire kinézelődték magukat, miközben a lány próbált magába szívni valamennyit a srác kiváló helyismeretéből.

– Most már hiszel nekem, ugye? Látod, mennyi csoda vesz minket körül, nem lett volna szép, ha lent a sötétben, a fák alatt végezted volna!

– Hiszek neked... – Hanna talán akkor mosolyodott el újra igazán őszintén Gáborral való szakítása óta. – És köszönök mindent!

– Azt tettem, amit bárki más tett volna ebben a helyzetben, Hanna! – A fiú a lányra nézett. Most először akadt össze a pillantásuk, melybe kissé mindketten bele is pirultak, mielőtt lesütötték volna a szemüket.

– Jó, persze – szólalt meg zavarodottan Hanna –, de azt hiszem, te többet is tettél értem. Sikerült visszaadnod az életbe vetett hitemet!

– Örülök, ha sikerült! – A srác úgy érezte, talán nem is lehetett a véletlen műve, hogy idáig felbiciklizzen. Ha vannak csodák az életben, akkor ez biztosan az, hogy így alakult. Az időjárás látnoki képességem ehhez képest semmi... – Márk az ég felé kémlelt: pontosan olyan napos-gomolyfelhős idő volt, ahogyan azt már korábban prognosztizálta. Hála istennek, megmentettem az életét, és azt hiszem, ez most mindennél többet jelent...

– Mit szólnál, ha csinálnánk egy szelfit? – zökkentette ki a fiút Hanna, miközben végre vidámság kezdett kiülni az arcára.

– Végül is, hadd szóljon! – nevette el magát a srác.

– Fogd te a telóm, neked hosszabb a karod! – Hanna játékosan átnyújtotta Márknak a készüléket, majd hamarosan meg is örökítették a pillanatot, háttérben a gyönyörű kilátással. A lány ezt követően már nyúlt volna az eszközért, de a fiú nem adta azt vissza, hanem magához húzta, és nyomkodni kezdte.

– Ne már! Na! Add vissza! – kérlelte őt Hanna, a srác azonban hajthatatlan volt, és csak azután adta vissza a mobilt, hogy annak kijelzőjén már ott virított egy hosszú számsor.

– Tessék! – Márk komoly ábrázattal nézett a lányra. – Figyelj, ha bármikor is nem érzed jól magad, csörgess meg nyugodtan, rendben?

– Rendben – csuklott el Hanna hangja.

Ismét összetalálkozott a tekintetük, és valamivel már tovább nézték egymást, mielőtt félrepillantottak volna zavarukban.

– Lassan megyek szerintem, van egy-két dolgom otthon! – kezdett induláshoz készülődni a fiú.

– Jövök én is. Menjünk!

Még egy röpke pillanatig megcsodálták mindketten a panorámát, majd megindultak lefelé a kilátóból, hogy a pontban száz darab lépcsőfokon keresztül leérkezzenek a talajszintre. Egy kis ideig még egymás mellett gyalogoltak, azonban hamarosan kétfelé ágazott el az út.

– Merről jöttél? – kérdezte a srác.

– Arról, Telki felől – mutatott a lány az ujjával jobbra.

– Akkor elköszönök viszont! Örülök, hogy megismerhettelek! Vigyázz magadra, ha pedig bármi van, hívhatsz, és számíthatsz rám! – búcsúzkodott a fiú, miközben kihúzta magát.

– Én is örülök, és még egyszer, köszönök mindent...

Szégyenlősen egymásra néztek, de aztán mindketten a megfelelő irányba fordultak: Hanna délnek, Márk pedig északnak.

A fiú még lopva visszanézett néhány másodperc múlva, de a lánynak már hűlt helyét találta. Remélem, nem lesz vele semmi gáz... – Felpattant a bringájára, amit eddig csak maga mellett tolt, majd rágyorsított a lejtőn, egyenesen Nagykovácsi irányába.

♠ ♥ ♠

A budai oldalon és a Dunától nem messze található presszóban a hétköznap éjszakai forgalomnak megfelelően már csak kevesen lézengtek, a csocsóasztalnál azonban az egyik négyfős társaság továbbra is egymás után adagolta be a százasokat a lyukon, hogy megállás nélkül folytathassák a játékot.

– Baszki, ez hogy ment be, pedig ott álltam! – kiáltott fel Ádám csalódottságában, amint begurult a tizedik labda a saját kapujába.

– Na, hogy beszélsz, kincsem! – korholta le mellőle a barátnője, aki még pörgetett egyet a csatársoron.

– Ennyi csak belefér már, Kitti drágám! – ölelte meg a srác a kedvesét, aki azonban valamivel nehezebben viselte el spicces párját.

– Szép volt, Fanni, döntetlen! Öt-öt lett! – ujjongott Márk, mivel sikerült visszahozniuk az állást.

– Mondtam én, hogy tudok védeni, de te nem akartál rám hallgatni! – csóválta fejét a hamvasszőke hajú lány, miközben frufruját igazgatta.

– Kár, hogy lassan záróra! – csüggedt Ádám, és lehúzta az üvegéből maradék sörét is. – Valamit azért még ihatunk gyorsan!

– Nem ittál ma már eleget? Be fogsz rúgni! – nyomott egy nőies taslit Kitti pajkosan a srác arcára.

– Ugyan már, bírom én! Ne izgulj, fog állni a cerkám! – röhögte el magát a magas fiú, miközben felzselézett barna haját simítgatta.

– Kérek egyet akkor, úgyis az én köröm jön! – szakította félbe őket Márk. – Ki mit iszik?

– Én max egy whisky kólát, mást nem – válaszolt Kitti.

– Én már nem kérek semmit, így is émelygek egy kicsit – hallatszódott Fanni hangja a háttérből.

– Nekem jöhet minden, feles, sör! – Ádám még csak akkor kezdett felpörögni igazán, de szerencséjére már nem kellett sokáig várnia, hogy maga elé vehesse az alkoholos italokat.

Márk, miután kikért mindent, fizetett, majd visszatért a többiekhez, hogy együtt koccintsanak. Még pár percig beszélgettek, azonban hamarosan össze kellett készülniük az indulásra a hely zárása miatt.

– Jó buli volt, örülök, hogy összefutottunk! – nyújtózott egyet Ádám, majd rágyújtott egy cigarettára.

– Aztán vigyázz erre a mamlaszra, nehogy túligya magát hazafelé menet! – cseverészett Fanni vidám hangulatban Kittivel, aki megnyugtatta, hogy nem fogja engedni partnerének a további tivornyázást.

– Na megyünk, sziasztok! – köszönt el Márk, majd Fannival egyetemben megindult a tér felé.

Egy ideig némán gyalogoltak egymás mellett, de aztán a fiú beszélgetést kezdeményezett:

– Egyébként, nem is mesélted mostanában, hogy megy az egyetem?

– Nem mondom, hogy könnyű, ugye lassan itt a vizsgaidőszak is. De fog menni szerintem, meg azért is választottam a töriszakot, mert ez érdekel – magyarázott a lány. – És neked megy a meló? – kérdezett vissza.

– Megy persze, nincsen semmi extra – nyugtázta Márk.

– Nem gondolkoztál rajta amúgy, hogy tovább tanulj? Gimiben tök jó jegyeid voltak! – próbálta Fanni biztatni a srácot, mivel már elég régóta ismerte ahhoz, hogy úgy ítélje meg: a fiú csak elpazarolja a tehetségét.

– Bevallom, nekem az az egy félév bőven elég volt! – Márk elnevette magát a kérdésre. – Meg az egyetemi szint az már más, mint a gimnázium. Nem úgy megy, mint Vera néninél, amikor egyszer magyaron úgy írtam hármas röpdogát, hogy azt sem tudtam, melyik olvasmányról volt szó, és csak random beírogattam a válaszokat – vigyorgott tovább.

– Jó, nála nem volt valami nagy szigor, az tény! – kuncogott Fanni is, majd rápillantott a menetrendre, ahogy már odaértek a megállóhoz. – Várjál, nekünk melyik is a jó ilyenkor? Éjszaka sajnos nem vagyok túl járatos a közlekedésben – zavarodott össze a lány.

– A 956-os, nemsokára jön is elvileg. Annak Hűvösvölgyben pedig van csatlakozása a 963-ashoz, az meg már ugyanúgy megy, mint a nappali busz – ismertette a fiú az útvonalat.

– Ja, így már vágom. – Fanni ásított egyet, mivel már kezdett rátörni a fáradtság. – Csak majd ébressz fel, ha elaludnék. Nehogy úgy járjak, mint egyszer, amikor véletlen kimentem egészen a végállomásig, mert elbóbiskoltam, és nem szálltam le Remeteszőlősön!

– Felkeltelek majd időben, ne aggódj! – mosolygott a srác a lányra.

Nem kellett sokat várakozniuk: hamarosan befutott a csuklós autóbusz, és a felszállást követően helyet is foglaltak egymás mellett.

– Bocsi, ugye nem zavar? – Fanni ráhajtotta a fejét Márk vállára.

– Dehogyis, pihenj csak nyugodtan, majd szólok úgyis, ha megérkeztünk! – A fiú fél szemmel a lányra pillantott, aki már lehunyt pillákkal szundított neki támaszkodva. Semmit sem változott az évek alatt – bazsalygott a srác magában. Azért örülök, hogy jó barátok maradtunk a középiskola után is, mindig el tudtunk hülyéskedni együtt!

A jármű nekilódult a sötétségben, Márk pedig már érezte magán az italozás hatását, ahogy rázkódott a busz a kátyús úton. Jobb időtöltés híján nyomkodni kezdte a telefonját, hogy ne unatkozzon az út alatt. Tényleg, végül is nem keresett tegnap óta Hanna – jutott eszébe a fiúnak az egy nappal korábbi esemény. Remélem, épségben hazaért. Mondjuk hülyén csináltam, lehet, nekem is el kellett volna kérnem az ő számát... – Felrémlettek neki azok a pillanatok, amikor hosszabban egymásra néztek: a lány csábító sötétkék szemeit nem tudta kiverni a fejéből. Sajnos így várhatok arra, hogy hívjon, már ha fog. Mekkora egy barom vagyok, istenem! – borzolgatta barna haját zaklatottan.

– Minden okés? – riasztotta fel hirtelen Márkot az elmélkedéséből Fanni, miközben már nyitott szemmel a fiúra nézett. – Agyalsz valamin?

– Ja, semmin, igazából... Nem fontos – sóhajtott a srác, azonban a lány, mintha csak olvasott volna a fiú gondolataiban, olyan komolyan és egyben talán kissé szomorkásan is nézett rá.

––––––––––

Eddig tartott a második fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! :)