⚠️

A regény újraírása folyamatban van, az új verzió várhatóan 2025 augusztusára lesz kész. Bár a történet már két évvel ezelőtt is egy szerelemprojekt volt a részemről, sajnos akkor még a rutintalanságom miatt nem tudtam belőle kihozni azt, amit lehetett volna. Ettől függetlenül fent hagyom a jelenlegi változatot, ha valaki mégis olvasná, ennek ellenére azért jelzem, hogy már készül az új verzió, illetve ha inkább valami kiforrottabb irományt olvasnátok tőlem, akkor A tanúhegyek táltosai és A Balatonon is túl című regényeimet tudom ajánlani.

⚠️

Hanna felriadt: egy hirtelen mozdulattal ült fel, paplanját is ledobva magáról. Körbenézett a sötét szobában, ahol a berendezési tárgyaknak csak nehezen tudta kivenni a sziluettjét, legalábbis addig, amíg váratlanul fel nem villant Gábor telefonja az éjjeliszekrény tetején. A lány selymes bőrén végigfolyt a verejték, miközben maga sem értette, mitől támadt rossz előérzete. Győzött a kíváncsisága, és áthajolt a mélyen szundító párja felett, majd a mobilért nyúlt, melyre abban a pillanatban érkezett egy újabb üzenet. Hanna először azt hitte, csak káprázik a szeme, de rá kellett eszmélnie, hogy mindaz, amit lát, valóban ott virít a tűéles felbontású kijelzőn. Testét kirázta a hideg, és egy ideig meg sem tudott moccanni, amint tudatosultak benne a történések, de aztán rászánta magát a cselekvésre, és határozott mozdulatokkal keltegetni kezdte a fiút.

– Mi az, drágám, nem alszol? – Gábor felocsúdott az álmából, és hamarosan teljesen magához tért, amint a mellette gubbasztó Hanna felrázta őt az ágyból:

– Beszélnünk kell, most rögtön! – hallatszódott a felélénkült női hang.

– Nem érne rá reggel? Szerintem most aludjunk, kincsem. – A fiú már épp morcosan fordult volna át a másik oldalára, amikor a lány haragosan felcsattant:

– Ki ez a Melinda? Azonnali magyarázatot követelek!

Gábor úgy pattant fel, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték le volna, takaróját szinte teljesen lehajítva magáról. Szeme még nem szokta meg a felé világító telefon kijelzőjének vakító fényerejét, és csak kisvártatva realizálta, amint a barátnője az ő mobilját egyenesen felé tartotta, melyen éppen akkor villant fel a következő értesítés egy üzenet formájában, attól a bizonyos Melindától.

– Na, add vissza most rögtön! Mégis hogy képzeled, hogy az én telefonomban leskelődsz? – A srácot elöntötte a düh, de aztán megpróbált uralkodni magán.

– Mert talán megállás nélkül villogott a komód tetején, hülye lettem volna nem megnézni, de... – Hanna hangja megbicsaklott, miközben arcán legördültek az első könnycseppek. – Miért? Hogy tehetted ezt velem? – A lány nem bírta tovább feltartóztatni a sírását.

– Figyelj, Hanna, megmagyarázom! – próbált Gábor előzékenyebb hangon hozzászólni a párjához, de aztán nem igazán tudta magát értelmes kerek mondatokban kifejezni. – Úgy volt, hogy izé... Szóval csak barátok vagyunk, nem kell semmit mögé látnod...

– Barátok? – vágott a srác szavába Hanna. – Miféle barát az olyan, aki ilyeneket küldözget, hogy hiányzol? Meg hogy remélem, legközelebb is ugyanígy beindítasz? A szívecskékről nem is beszélve... – A lány nem tudta folytatni a mondanivalóját, és csak reszketett a zokogástól, mint a nyárfalevél.

A fiú egy ideig csak némán szemlélte az eseményeket, de aztán érezte, hogy tennie kellene valamit. Átkarolta Hannát, azonban az ellökte magától:

– Elég! Még arra sem vagy képes, hogy bocsánatot kérjél! – tajtékzott a lány.

– Sajnálom, édesem... – Gábor ajkát hirtelen elhagyták a bűnbánó szavak. – Meggondolatlan voltam. De megígérem, befejezek vele mindent, mert én csak a tiéd vagyok...

– Megcsaltál... Megcsaltál! Ennyit ért neked a kapcsolatunk? – Hanna nem bírta tovább a feszültséget, és lekevert egy pofont a srácnak, mire az csak némán tűrte. – Tudod mit, pakolj össze, és menjél haza! – ordított elkeseredetten.

– Most, az éjszaka közepén? Nem ilyennek ismertelek, azt hittem, normális hangnemben is meg tudjuk beszélni a dolgokat! – A fiú is felbátorodott, ám haragot csak mérsékelten lehetett leolvasni az arcáról.

– Ezen nincs mit megbeszélni! Itt a vége, takarodj! – A lány hajthatatlan volt. Keze ökölbe szorult, miközben patakokban folytak a könnyei.

– És hova menjek szerinted az éjszaka közepén? A lakótársak is nagyon fognak neki örülni, ha hazaállítok az albiba Pesten...

– Az már nem az én dolgom. Mindjárt négy óra, ha csipkeded magad, a hajnali első buszt el is éred!

Váratlanul egy villanás látszódott odakintről, majd néhány pillanatra rá megdörrent az égbolt: csak úgy rezonáltak a ház ablakai a hanghullámoktól. Alighogy mindketten magukhoz tértek az ijedtségtől, már a záporeső is sűrűn zuhogni kezdett, egyre határozottabban kopogva a tetőcserepeken.

– Ugye nem mondod, hogy ebben az ítéletidőben képes lennél kidobni innen? Van neked szíved? – próbálta Gábor menteni a menthetőt, de Hanna hamar lehűtötte:

– Látni sem akarlak! Indulás! – kiabálta.

A fiú leszegte a fejét, miközben beismerte magában a vereséget: gyors mozdulatokkal összeszedte szanaszét heverő ruháit és egyéb cuccait, majd baseball sapkáját és melegítőjének kapucniját a fejére igazítva kivánszorgott az ajtón. Hátra sem nézett, csak lassan eltűnt a hajnali félhomályban a sűrűn hulló zuhatagban.

Hanna néhány percig csak egy helyben állt a nyitott bejáratnál, amin keresztül folyamatosan süvített befelé a huzat. Kisírt szemének csatornái továbbra sem apadtak el, könnyei magatehetetlenül hullottak alá, akárcsak az esőcseppek. Miért, miért? – kérdezte magától, ám választ már nem tudott rá adni.

A lány levetette magát az ágyneműre, amin még Gábor dezodorjának illata terült szét. Amint ezt észlelte, úgy döntött, mégsem fekszik vissza, különben sem tudott volna aludni egy fikarcnyit sem ebben a helyzetben. Akaratlanul is megindult kifelé a szabadba: az ajtót már csak a viharossá fokozódó szél csapta be mögötte.

Kisvártatva Hanna azon kapta magát, hogy izzadt felsőjében és egy sortban csatangol a falu határában az esőben. Tekintetével elmerengett a messzeségbe: Telki és Budajenő utolsó házain túl egy ideig még lankásabban terült el a szőlős, valamivel távolabb azonban már meredekebbnek tűnt az erdei táj a Budai-hegység oldalában, mely a sűrű csapadékhullás közepette egyre inkább a sötét homályba veszett. A lánynak gyerekkorától kezdve ez a környék adott megnyugvást, amikor bármilyen rossz dolog is történt vele az életében. Abban a pillanatban azt sem bánta, hogy csuromvizes lesz, csak szabadult volna meg a nyomasztó érzésektől. Milyen szépen indult pedig... Most lett volna nemsokára a kapcsolatunk második évfordulója, erre mint derült égből a villámcsapás, így ér véget minden... – Hanna megremegett, amint ha nem is derült égből, de tényleg villámlott egyet, melyet hangos mennydörgés követett.

A lány már vagy negyedórája sétálhatott odakint, a záporeső azonban nem csillapodott, az égboltot pedig továbbra is egyhangú szürkeség jellemezte. Hanna felidézte magában a múltbeli eseményeket, amikor is megismerkedett Gáborral a pesti éjszakában. A nála két évvel idősebb srác karizmatikus stílusa rögtön levette őt a lábáról, és az csak tovább mélyítette kettejük viszonyát, hogy a férfi akkor már a Budapesti Gazdasági Egyetem hallgatója volt, ahová Hanna is felvételizett, és utána később be is jutott. Kapcsolatuk hamar felvirágzott, és a továbbiakban sem csökkent vonzalmuk egymás iránt, így a lánynak különösen fájdalmas volt, hogy Gábort megcsaláson kapta.

Villámlást követően ismét dörgés hallatszódott, Hanna azonban csak egy helyben állt, miközben hosszú szőke hajáról és átázott ruhájáról patakokban folyt le a víz. Talán csak áprilisi tréfa ez az egész? Vagy egy rossz álom? – próbálta tagadni magában a történteket, azonban hiába: a naptár szerint már megkezdődött május hónapja, és a szakítás sem káprázat volt, hanem a rideg valóság.

♠ ♥ ♠

Langyos déli szellő fújdogált, a levegő pedig kellemesen meleg maradt annak ellenére, hogy már javában teltek-múltak az éjszakai órák. A margitszigeti ligetesben szinte egy lélek sem járt, csak az egyik eldugottabb pad környezetében rajzolódott ki három ember sziluettje a sötétségben: alakjuk éppenhogy kivehető volt a környező közvilágításnak köszönhetően.

– Mondtam én, hogy jó időnk lesz, de egyikőtök sem akarta elhinni nekem! – Márk felnézett a derült, csillagfényes égboltra, majd kortyolt egyet dobozos söréből.

– Tényleg igazad lett, pedig reggel a rádióban még záporokról hadováltak – válaszolt Ádám, miközben majdnem megbotlott, mivel már ő is a sokadik adag szeszes italát fogyasztotta a többiekhez hasonlóan.

– Attól még, hogy valahol éppen zápor van, itt lehet felhőtlen az idő – kapcsolódott be Kristóf is a beszélgetésbe. – A ti fecsegéseitekkel szemben az általam használt számítógépes modellek előrejelzéseinek tudományos alapja van! – kacérkodott szakmai tudásával, miközben megigazította fekete keretes szemüvegét.

– Na, megszólalt a műszaki zseni is! Mondjuk bevallom, engem a női modellek jobban izgatnak – vetette oda közömbösen Ádám, majd a nejlonszatyorból előhalászta a vodkás üveget és az aprócska műanyag poharakat is. – Inkább igyunk valamit, mindjárt kiszáradok teljesen!

– Nyomjuk neki! – Márk úgy vette magához a teletöltött pohárkát, mintha még csak az első felesét itta volna, és nem az ötödiket. – Egészségetekre! – koccintott a két barátjával, majd mindhárman egyszerre lehúzták a röviditalt, miközben egyre inkább érezték a fejükben az este folyamán elfogyasztott mennyiség hatását.

– Kicsit azért kezd már leülni a hangulat, nem? Lehet, hülyeség volt ide kijönni bandázni, mehettünk volna valami pörgősebb szórakozóhelyre is még. – Kristóf ledobta magát a padra, majd akkorát ásított, hogy azt még egy oroszlán is megirigyelte volna.

– Ja, könnyen beszél az, aki még nem szakadt le az anyja csecseiről! – kezdett flegmázásba Ádám. – Messze van még a fizu, így meg csak olcsóbban kijöttünk, hogy betankoltunk munícióval az éjjel-nappaliban! – vigyorodott el, és felbontotta a következő doboz hideg sörét.

– Kár, hogy már minden kocsma bezárt! – mormogott maga elé Márk, akin talán a legjobban kezdett látszódni a fáradtság. – Mondjuk, tényleg mehettünk volna diszkóba is, hátha becsajoztam volna – nevette el magát hirtelen.

– Na ne mondd, te nőcsábász! Nem mintha nem lenne elég gondod Laurával is! – veregette vállon Ádám a haverját.

– Való igaz – sóhajtott a fiú, miközben beletúrt zilált sötétbarna hajába. – Jó neked, te Kittivel megütötted a főnyereményt.

– Miért nem zárod le vele ezt a dolgot? – szakította meg a két srác társalgását Kristóf. – Szerintem jobb lenne mindkettőtöknek, mert így csak szenvedés az egész. Téged mindig lefáraszt a végére, neki meg sosem lesz így rendes párkapcsolata, ha csak rajtad csüng – fejtette ki a véleményét analitikusan.

– Tudom, hogy be kellene fejeznem vele – szegte le a fejét Márk mélabúsan –, de mindig az a vége, hogy képtelen vagyok levakarni, aztán meg amikor már áll a ceruzám, akkor nem tudom visszafogni magamat.

– Jaj, szegény! – kacagott fel Ádám, de aztán megértőbben folytatta. – De egyébként tényleg nehéz lekoptatni. Emlékszel még, amikor gimiben meg énrám volt kattanva?

– Ja, hát ne is mondd, emlékszem! Teljesen oda volt, hogy végzős év, és hogy különválnak majd az útjaitok! – derült egyet a gondolatra Márk, ahogy felidézte régi emlékeit még a középiskolából. – De hát ez baromság, vagy például mi azt hiszem, ugyanolyan jó spanok maradtunk, mint amilyenek négy évvel ezelőtt voltunk, pedig mindenki másfele ment tovább dolgozni vagy egyetemre.

– Mennyit hülyültünk akkor is, te jó ég! – révedt vissza Ádám is az iskolás éveire, majd zsebéből előhalászta cigarettásdobozát, hogy aztán öngyújtójával néhány pattintás után meggyújtsa a dohányt. – Bevallom, szívesen visszamennék abba az időbe, most melósként már nem mindig olyan piskóta az élet...

– Adsz nekem is egy szálat? – zökkentette vissza a haverját Kristóf a valóságba, mintha oda sem figyelt volna annak mondandójára. – Csak egyet.

– Ja persze, egyszerre mindig csak egyet! – vigyorgott Ádám, de aztán megkínálta a srácot, aki csak ilyen italozós alkalmakkor dohányzott. – Ha lesz csajod, akkor is majd tőle fogsz kunyerálni? – nevetett.

– Ez a veszély azt hiszem, nem fenyeget – legyintett a fiú, miközben rövid fekete haját borzolgatta. – De megmondom őszintén, elvagyok így is tökéletesen, vagy minek hajszoljam a dolgokat. – Kristóf egykedvűen igazgatni kezdte lábával az apró kavicsokat.

– Ennyire nem lehetsz már kocka! Majd legközelebb beviszünk Márkkal a málnásba, valami jó csapatós buliba! – biztatta a nála kevéssel alacsonyabb srácot Ádám. – Nem, Márk?

– Ja izé, persze! – éledt fel az emlegetett tag, aki már majdnem elaludt a padon ülve. – Lassan viszont én megyek, nemsokára jön a villamosom, amivel pont elérem az éjszakaimat!

– Menjél, ha úgy van! – Ádám összepréselte kiüresedett sörösdobozát, majd egy laza mozdulattal behajította a közeli szemetesbe. – Szerintem mi is megyünk lassan, bár nekünk még van időnk az első vörösvári vonatig!

– Vigyázzatok magatokra, jó éjt, skacok! – Márk határozott léptekkel nekiindult, miközben elköszönt a barátaitól, akik utána szintén elbúcsúztak tőle.

Néhány perc múlva a fiú már a villamosmegállóban támaszkodott a Margit híd közepén. Lehet, ennyit azért nem kellett volna innom. De mindegy is, az a lényeg, hogy jól éreztük magunkat! – Márk eltekintett balra, ahol már látszódott a közeledő szerelvény fényszórója. Egyikük sem akarta nekem elhinni, hogy ma nem lesz eső – ásított. Bár én könnyen beszélek, ők nem sejthették ezt két hétre előre, ahogy én már akkor tudtam...

♠ ♥ ♠

A falu teljes csöndjét csak rövid ideig zavarta meg a busz felbúgó motorjának hangja, ahogyan éppen kikanyarodott Nagykovácsi főteréről, hogy aztán nekilóduljon a város irányába. Hajnali négy óra után leginkább a műszakos dolgozók vették igénybe ezt a járatot, azonban előtte Hűvösvölgy felől sem érkezett üresen: Márk néhány perce szállt le róla, hogy aztán spiccesen hazafelé ballagjon a szórakozásból.

Szerencse, hogy ma szabadnapos vagyok, legalább ki tudom magam pihenni egy kicsit – elmélkedett a srác az útja alatt, miközben kelet felé pásztázta a már kissé világosodni készülő égboltot.

Már majdnem megérkezett otthonába, amikor váratlanul morajlást hallott. Milyen pofátlanok ezek a repülők, már kora hajnalban összevissza repkednek! – Azonban a zaj nem, hogy szűnt volna, hanem még annyival határozottabb is lett, hogy már egyértelműen felismerhető volt a mennydörgés hangja.

A fiú egy hirtelen mozdulattal megfordult, majd délnyugat felé tekintve alig akart hinni a szemének: valahol a hegyek mögött egy hatalmas zivatarfelhő terpeszkedett. Középmagasan még karfiolszerűen törtek egyre magasabbra a gomolyok, onnantól feljebb viszont már fátyolos rojtokban terültek szét a szálak, ahogy magasabbra már nem tudtak emelkedni a kikristályosodó vízcseppek.

Mi a fene... Hát, ez meg hogy lehet? – Márk csak megdöbbenten állt egy helyben. Éppen a szeme láttára villámlott egyet, majd bő tíz másodperc múlva megérkezett a dörgés is. De hiszen... Ez lehetetlen! Ilyen még soha nem volt, hogy ne láttam volna előre egy vihar érkeztét, legalábbis itt kicsiny országunkban és annak környezetében. Erről meg most pár perccel ezelőtt sem sejtettem semmit... – Hüledezve nézte a felhőtömeget, miközben tovább indult hazafelé.

A srác rövidesen meg is érkezett a lakásához. Már nyitotta volna a bejárati ajtót, azonban lábai lecövekeltek: szemét nem tudta levenni az égi jelenségről, mialatt végiggondolta magában múltbéli eseményeit. Lehet, hogy eddig tartott a csoda? De miért pont most megy el a képességem? Pedig már kiskorom óta meg tudtam jósolni pontosan a várható időjárást, méghozzá két hétre előre is... – Márk egészen gyermekkoráig visszarévedt: akkor még természetesnek gondolta, hogy rendelkezik ilyesfajta látomással, azonban kisiskolásként már rájött, hogy jó eséllyel csak egyedül őt áldotta meg ezzel a képességgel az isten. Az évek ezt követően már gyorsan teltek-múltak, és a fiú, amikor lehetett, felhasználta tudását a kiruccanások megfelelő időzítésére, közben befolyásolva a barátait vagy a szüleit is, amikor éppen tudtukon kívül egy esős napra szerveztek volna szabadtéri programot. Azonban erről a készségéről sosem beszélt senkinek: tartott tőle, hogy nevetségesnek tartanák, vagy még rosszabb, akár ki is vetnék a társadalomból, esetleg erőszakkal káros célokra használnák fel az elméjét. Beleégett az emlékébe az egyik történelemóra is, ahol azt tanították, hogy a középkorban a boszorkányokat elégették. Ki tudja, lehet az én hullámat is feldobná a víz, de erre jobb nem is gondolni... – A srác beleborzongott eszmefuttatásába.

A csoda azonban abban a pillanatban megtörni látszott, mivel a váratlan viharfelhő képében olyasvalami történt, melyet addigi huszonhárom éve alatt nem tapasztalt. Lehet, mégis Kristófnak, meg az ő számítógépes baromságainak van igaza? Vagyis odébb lehet zápor, attól még, hogy egy órája Pesten csillagos volt az ég? De akkor is, ezt látnom kellett volna előre... – Márk továbbra sem tudta hova tenni az eseményeket, és kényszeresen próbált magyarázatokat találni. Vagy csak vak tyúk is talál szemet! – grimaszolt. Mellesleg Kristóf eddig akármit is mondott a csoda programjai jóslataiból, általában nem nagyon jöttek be, legalábbis öt napon túl már mindenféle blődségekkel számoltak ezek a vackok...

A fiú még egy kis ideig megigézve nézte a hegyen túli égiháborút, de aztán nagy nehezen befáradt a házba. Már néhány hónapja egyedül lakott, mióta a szülei és a húga úgy döntöttek, hogy külföldön próbálnak szerencsét, így nem kellett halkan osonnia, és elmélkedésében sem zavarta meg senki. A srác határozottan kinyitotta a hűtőt, és egy nagy pohár ásványvizet töltött magának, hogy ezzel is csökkentse dehidratáltságát és tisztítsa elméjét az alkoholos tivornyázás után. Az egész éjszakai virrasztástól azonban egyre nagyobb fáradtság lett rajta úrrá, így hamar az ágy felé vette az irányt. Még egy ideig forgolódott: a gondolatok nem hagyták nyugodni, de aztán nagy nehezen sikerült álomba szenderülnie.

♠ ♥ ♠

A záporeső utolsó cseppjei éppen akkor értek földet bugyborékolva a kikövezett peronon, amikor kinyílt a villamos ráncajtaja. Márk kissé lomhán küzdötte le magát azon a két lépcsőfokon is: nem elég, hogy későn feküdt le előző este, de se túl mélyen és kellően sokat sem tudott aludni. A fenébe is, hogy Laurának ennyire fontos volt, hogy most átugorjak hozzá. Már bánom, hogy nekiindultam, inkább punnyadtam volna otthon, kellett nekem nyakamba venni az egész várost... – A fiú, miután átkelt a zebrán, a panelrengeteg felé vette az irányt. Szemével hunyorított, ahogy a szakadozottabbá váló felhőzet mögül hirtelen előbukkant a napkorong erőteljes fénye. Lehet, hogy azért láttam az éjjel vihart, mert annyira részeg voltam? – tűnődött magában, miközben maga előtt nézte a síkos járda repedezett betoncsíkját. Úgy tűnt, visszatért minden a normális kerékvágásba: az az egyetlen záporos góc Buda felett pont akkor alakult ki, amikor arra Márk már hosszú ideje számított, és míg másokat meglepetésként érhetett a felhőszakadás, addig ő nyugodt, száraz körülmények között vészelhette át az utat a jobbra-balra kanyargó és a váltókon időnként megdöccenő villamoson.

A srác hamarosan meg is érkezett céljához, és a kaputelefonon a megfelelő számokat megnyomva rögtön hívást is kezdeményezett.

– Szió, nyitom máris! – A fiú össze sem téveszthette volna Laura vékony hangját annak ellenére, hogy az recsegve hallatszódott a hangszórón keresztül. Rövidesen már nyithatóvá is vált az üvegajtó, Márk pedig belépett a folyosóra, és a lift felé vette az irányt. Mire felért a hatodik emeletre, a lány már tárt karokkal várta:

– Na, csak hogy megjöttél! Azt hittem, már sosem érsz ide!

– Pedig egy percet sem késtem! – nevetett a fiú, majd két arcra puszival üdvözölte Laurát, aki abba egy kissé bele is pirult.

– Bocsi, lehet, egy kicsit kupleráj van, remélem, nem zavar! – tessékelte be Márkot a lány.

– Ja dehogy zavar, nehogy azt hidd, hogy nálam mindig olyan nagyon nagy rend van. – A srác belépett a szűkös lakásba, melyet Laura azóta bérelt némi szülői támogatással, mióta megkezdte az egyetemet. Csakugyan nem csalódott, a látvány a megszokott volt: ruhák szanaszét a földön, a kisasztalon chipses zacskók és energiaitalos dobozok hevertek, a televízióban pedig valami sorozat futott, ami alá már szinte vödröt lehetett volna tartani a sok nyálas jelenet miatt. Ez kegyetlen, nő létére nagyobb rendetlenség van nála, mint nálunk, férfiaknál szokott lenni – mondta ki magában a fiú a verdiktet.

– Tényleg ne hari, hogy így fogadlak! – A lány mintha csak olvasott volna Márk gondolataiban. – Bevallom, ma semmihez nem volt kedvem azok után, hogy tegnap is a padlóra kerültem ­– panaszkodott csüggedt ábrázattal.

– Ja semmi, már megszoktam – vigyorgott a srác, majd a hűtőből magához vett egyet a dobozos szénsavas italokból, és miután felpattintotta azt, szürcsölni kezdte.

– Most mit csináljak, nem vagyok egy háziasszony típus! – viháncolt Laura, miközben levetette magát a kanapéra.

– Azt vettem észre! De amúgy mi volt tegnap, mesélj? – váltott témát Márk, bár tudta, hogy ha nem kérdezte volna, akkor is ugyanoda lyukadtak volna ki.

– A szokásos, le lettem rázva – kezdte meg elbeszélését a lány keserűen. – Egyetemi buli volt megint, és eleinte jól is mentek a dolgok Bencével, meg aztán két koktél után én is még jobban belelendültem. De hát nem megjelent megint az a ribanc a színen? Addig szédítette, mígnem én meg hoppon maradtam. A végén meg már smárolni kezdtek, na akkor jött el az a pont, hogy fogtam magam, és hazajöttem a picsába! – fakadt ki Laura.

– Ja értem. Egyébként lehet, rosszul fog esni, de szerintem el kéne engedned ezt a dolgot Bencével – érkezett a tömör és kiábrándító válasz a fiútól. Tekintetével csak egykedvűen mustrálta a lányt, aki morcos hangulattal bámulta a képernyőt, miközben a következő marék chipsért nyúlt a zacskóba. Reménytelen eset... Pedig már ő is elmúlt két éve húsz, de szellemileg még mindig olyan, mint egy tizenéves. Ádámmal is ugyanazt csinálta a gimiben, ő érte is mennyit gürcölt, pedig hányszor vissza lett utasítva, meg lett neki mondva barátilag is, hogy semmi értelme, de mind hiába. Aztán bánatában a szüzességét odaadta annak az idióta Zolinak, aki utána rögtön el is hajtotta, így még nagyobbat esett...

– Hahó, figyelsz? – zökkentette ki a lány váratlanul Márkot, miközben gesztenyebarna íriszével már farkasszemet nézett a fiúval.

– Ja persze, izé, mit is mondtál? – válaszolt zavarodottan a srác.

– Hogy nézzünk-e valami filmet, azt kérdeztem! – Laura kuncogott egyet. – Fogadok, neked meg Zsófi jár az eszedben!

– Ja, dehogyis – legyintett Márk. Bár nem tagadom, hogy időnként eszembe jut a dolog, de hát ez van, tovább kell lépni...

– Végül is, nem tudhatod. Lehet, már megbánta, hogy otthagyott, és visszamenne hozzád – vágott a fiú szavába a lány menthetetlen optimizmussal, miközben hosszú barna haját kezdte babrálni.

– Fene tudja. Pár napja egyébként átugrott hozzám, de bár ne jött volna inkább... – A srác szava elakadt, ahogy Laura már mélyen a szemébe nézett.

A tévé elnémult, a falióra kattogásán és a város háttérzaján kívül teljes csend honolt a szobában. A két fiatal először apróbb csókokkal, később viszont már vad nyelvjátékkal fokozta fel kettejük között az izgalmakat.

Hát elkezdődött, újra itt vagyunk, két kezemen sem tudnám megszámolni, hanyadjára... – Márk egy pillanatig visszább hőkölt, amint a lány valamivel erősebben harapott az ajkára, de aztán ismét lendületet kapott, és finom kézmozdulatokkal vetkőztetni kezdte partnerét. Laurát sem kellett félteni, hamarosan a srác ruhái is nagy ívben repültek le a padlóra. Még egy kicsit húzták-vonták a dolgot, de aztán már egyikük sem bírta tovább, és az óvszer recés szélű csomagolása is kinyílt. Még ha nem is az esetem a komolytalansága miatt, de talán mégis van benne valami kedvelni való... – Márk behelyezte merev férfiasságát, mire a lány halkan nyögdécselni kezdett. Addig viszont semmiképp nincsen gond, amíg ő sem bánja ezt a dolgot. Engem kidobott Zsófi, neki meg esélye sincs ennél a Bencénél, legalább vigasztalódjunk valahogy...

––––––––––

Eddig tartott az első fejezet: ez még csak egyfajta bevezetés volt, az események a következő résztől fognak igazándiból is beindulni.

Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg  bátran kommentben! :)