Sziasztok! Bocsássatok meg, amiért megzavarlak titeket az olvasásban és feltartalak titeket már a fejezet elején. Biztos azt kérdezhetetitek, miért a legvégén mondom el azt, amit szeretnék, de most túl türelmetlen vagyok a végéig várni és biztos elfelejtem a mostani mondanivalómat.

Szóval, az a kevés ember, aki nyomon követi a történet alakulását, itt is szeretném megköszönni a támogatást. Bombázzatok kommentekkel, mert azok feltüzelik az ihletemet és garantáltan gyorsabban meg tudom írni meg hozni a folytatást. Szóval írjátok bármit, csak hadd ne unatkozzak és beszélgethessetek veletek!

A történet folyása szempontjából Hagakure helyét Sei veszi át, így a 20 létszámú osztály megmarad!

Ha véletlenül őt is beleírom, kérlek, szóljatok!

Mostantól (meg egy ideje is próbáltam betartani) szerdánként publikálok egy fejezetet, de lassan azok az előre megírt fejezeteket, amiken már biztos nem fogok változtatni (rémes szokásom, ha elakadok írásban, kitörlöm az egész részt és újrakezdem) és fog csúszni emiatt a történet, de ezek a fejezetek egyre ritkább portéka a polcomon. Szóval úgy augusztuskor akadozhatok, talán előtte is, szóval akkorra türelmet és megértést!

Próbálok minél több szót írni ehhez a történetemhez és nem csúszni! Jó olvasást! (Elnézést a szörnyű harcjelenet leírásáért)

        - Ehm, bocsáss meg, de... Te vagy Nagami-san?

  Sei a hang iránya felé fordította fejét. Egy nála magasabb fiú vakarta zavartan arcát, míg másik kezével tarkóját dörzsölte, a szemkontaktust erősen kerülte. Szőke üstöke gondosan fésülve homlokára hullott. A háta mögött egy vastag farok kandikált ki a hősruha alól, végén a hajával megegyező színű bojttal.

  Mint egy kiscica... vagy kölyök oroszlán - futott át Sei arcán. Csendes, ám épp elég hangerővel kérdezett:

      - Mikor születtél?

       - Eh? - nyögte a fiú, de rögvest válaszolt: - Május 28...

   Sei pontosan nem tudta a születési dátumát. Valamikor télen született, ennyi információval rendelkezett. Nem is értette, akkori ötéves énje hogy nem tudta a születésnapját. Nem várta, hogy a főhadiszálláson bárki szülinapi partit rendezzen titokban a számára, távol álljon tőle, rühelli a társasági eseményeket. Ám a hiányérzet, ami a múltja lyukas filmlemeze miatt háborgott lelkében, évek múltán se csillapodott. Legalább önmagával legyen tisztában.

       - Akkor idősebb vagyok nálad, de nem szükséges ez a tisztelet. Kérlek, hívj csak Nagami-nak.

  Ez csak tanult formaság volt a lány részéről, de a fiú feszélye lazult és mosolyogva lenézett rá. Szénfekete szemei az éjfekete, csillagtalan égboltot juttatta eszébe, mikor egyszer kijutott hullócsillagot nézni és az egyiktől kívánni, ám sikertelenül.

         - Engem szólíthatsz Ojirou-nak. Úgy látszik, egy csapatot fogunk alkotni.

🌸🌸🌸

   A két tinédzser már bevonult az épületbe és a emeleten helyezték el a bombát. Sei megkocogtotta a fémlemezből készült oldalát.

        - Üreges. Persze, hogy nem igazi - motyogta, egy cseppnyi elkeseredésével a hangjában. Megnézte volna, hogy robban szét ezer darabra ez a nyavalyás épület és szóródik szét mindenhova.

  Ojirou odakapta a fejét.

        - Igen?

        - Semmi. - Sei teljes testével felé fordult, majd a fiú mellkasa felé bökött. - Te őrzöd a bombát, én pedig felderítem a helyzetüket. Folyamatosan kapcsolatban maradunk - bökött a fülében elhelyezett apró kommunikációs eszközre, majd tovább folytatta: - Ha forró a talaj, visszavonulok, te pedig megpróbálod a bomba helyzetét megváltoztatni. De az egyikük képessége erős gyanút kelt, hogy fel tudja térképezni a mozgásunkat. Itt most hátrány az, hogy mindkét csapat tagjai kommunikálhatnak egymással. Ám az egyik "hőstanonc" Endeavor fia... Inkább a támadásra kell koncentrálnunk krízishelyzetben. Neked megfelel?

   Ojirou elszánt arckifejezést öltött és bólintott, bár kellett még egy kis idő, mire a másik hadarását végigcsámcsogta. A lány pár röpke pillantást vetve is tudott következtetést levonni az ellenfelekről és azok  képességéről, plusz több lehetőséget is figyelembe véve alkotott egy kezdeti tervet, aminek B változatát is kieszelte. Nem akart a terhére lenni.

   Eközben letelt az az idő, ami alatt a gonoszok elhelyezkedtek és All Might engedélyt adott a hősöknek az induláshoz. Todoroki társa, vagyis Shoji képességét kihasználva mérte be a két ellenfél és a bomba helyét.

       - Egyikük a negyedik emelet előterében van, míg a másikuk a lépcsőház felé halad

       - Jobb, ha elhagyod az épületet. Valószínűleg a védekezésre fokuszálnak és próbálják az idő lejártáig kihúzni... De nincs esélyük.

    Kezét hozzáérintette a hideg betonfalhoz, mire jég futott végig az épület belső terében, a nyitott nyílászárókon át a külső burkokat is bevonta.

   Sei egy röpke sok szerencsét nyögött ki társának és az ajtó irányába indult, ám a hirtelen lehűlt levegő megálljra parancsolta.

         - Hoi... Jobb, ha felkészülsz. - Csak ennyit tudott közölni.

  A jég betört a terembe, végigsöpört a padlón és a falakon, vékony réteget borítva még a mennyezetre is. Sei felszökkent, ám a jég bal cipője talpára tapadt, mint a legnyálasabb romantikus könyvekben az elutasított fiú a gyönyörű lányra. 'Szerencse, hogy belebújos cipőt kaptam' - gondolta Sei és kiemelte csupasz lábfejét a lerögzött lábbeliből, majd lehuppant a csúszós padlóra.

        - E-ez a képesség...!

  Sei társára pillantott. A fiú mindkét lába bokáig lefagyott. Megpróbált szabadulni, de a lány kevés sikert látott rá. Az ő tűz készsége olvasztásra vagy egyéb kémiai hatásra nem volt képes, ami ebben a helyzetben (és máskor is) hátránynak bizonyult.

   Ojirou hallotta, ahogy a folyosó visszaveri az egyre erősödő lépteket, egy alak tűnt fel a kissé behajtott ajtóban, majd a vörös-fehér hajkoronával rendelkező ellenfél lépett be. A fiú agyán átfutott az a gondolat, hogy lehetséges-e az, hogy Nagami és ő rokonok? Vagy mi másért produkálnának mindketten ilyen kifejezéstelen mimikát? Támadóállásba vágta magát, bár nem sok eséllyel indult a padlóhoz ragasztva.

- Csak próbáld meg! De ha leszakad a bőr a talpadról, szerintem nem leszel ennyire harcos kedvedben - mosolygott Todoroki, előre ivott a medve bőrére.

  Sei Ojirou mellé lépett. Mezítelen talpát szúrta a durva és érdes jég, de nem zavartatta magát.

       - Nem tudsz semmit tenni az ügyért - közölte Todoroki, a köztük lévő távolságot egyre csak csökkentve.

  A lány felemelte kezeit. Nem kívánt harcba bonyolódni. Nem volt a Liga legjobb harcosa, de eltitkolni eddig nyert, aligha tehetségnek nevezhető tapasztalatát eltitkolni és úgy csetleni-botlani, mint a világ legkezdőbb kezdője, aki szerencséjének köszönhetően lehet itt.

    - Igazad van. Senki nem járna jól, ha a magam feje után mennék és neked rontanék... Gonosz kétféle van: az, aki tudja a határait és a bűneit nem tetőzve beadja a derekát az úgynevezett "jónak". A másik fajta pedig őrült módjára nem adja meg magát a társadalom nyomásanak és fejvesztve rohan. Szerinted melyik fajta vagyok?

  Todoroki arcáról nem lehetett semmit se leolvasni, ám Sei éles szeme látta azt a bizonytalan rezdülését, amiből le tudta venni, a fiú nem vette számításba az ő természetét. Lassan közeledett felé, a köztük lévő távolság egyre csak csökkent. A fiú felemelte kezét egy újabb támadásra, de a lány gyorsabb volt...

  Lábának izomzatát befeszítve kecsesen szökkent a fiú jobb oldalától egy méterre és karját hátulról meglendítette, miközben lila lángok izzottak fel szálegyenes ujjai végén. Todoroki nem gondolt arra, hogy egy lány így reagálna. Szídta magát, hogy azonnal le kellett volna jegelnie, amint tudatosult benne, hogy az első csapás nem volt hatátos ellene. Jobb oldalából reflexből kicsaptak a hegyes jégcsúcsok, egyikük felsértette a lány arcát, de nem hátrált. Lebukott, hogy a fentebb hosszabb és nagyobb jégcsapok eltakarhassák, megzavarva a srác pillanatnyi reakcióját, majd oldalra vetődve került a fiú háta, végül a bal oldalára. Azonnal felegyenesedett és kezét Todoroki vállára tette, néhányszor megpaskolva azt a testrészt.

  Noha tudta, hogy ha a fiú nem becsülte volna le és egy tömör jég börtönébe zárta volna, akkor a csata kimenete előre látható és megkérdőjelezhetetlen lenne. De nem így történt, ezért lehet közvetlenül mellette és győzhetné le...

  De Sei tudta, egy szívig hatoló szó hatátosabb, mint többszöri agyonverés, ezért Todoroki füléhez hajolt, hogy csak ő hallhassa.

      - Csak annyira vagy képes, mint az apád - közölte. - Mint két tojás. Nem tudom megkülönböztetni őket. Ti csak az árnyékai vagytok az igazi hősnek, All Might-nak. Sajnos túlbecsültelek.... ezzel a silány erővel hogy tudsz a családod szemébe nézni, főleg anyádéba?

  Akármennyire akarja az ember kizárni a rossz emberek bántó szavait, valahogy mégis a fülébe jutnak, belülről szétrágva a lelkét.

  A kamerákon keresztül csak annyit vettek észre, hogy Nagami Sei Todoroki Shoto-hoz intéz pár mondatot, majd mellette elhalad és a kameraszoba felé veszi az irányt.

       - Eh... - All Might ébredt fel először a képesség nagysága okozta sokkból, majd megköszörülte torkát. - A következő!

  Bakugou Katsuki szemeiben ijedt fény csillant. Sokkal erősebb, mint amire számított. Most kételkedett először a maga képességében, amivel az első helyre pályázik a japán hőslistán.

🌸🌸🌸

   Sei-t beparancsolták a betegszobába, mivelhogy a szúrós jégen való járás következtében a talpa elég nehéz időket élt meg. Nem aggódott túlságosan, hiszen regeneráció képességét birtokolta, de All Might leszögezte, ellenőrizni fogja, hogy járt-e ott. Ezáltal Sei nem gyógyította meg sebét, majd bekukkantott az ajtón.

  Csendes és nyugodt ápolónői szoba fogadta, kordonnal kerített ágyakkal és fertőtlenítő illattal.

   Halk vitatkozást hallott a szoba túlsó végéből, így arra vette az irányt. Egyre közeledve jobban ki tudta szűrni a beszélgetés morzsáit:

      - Jobban vigyáznod kellene rá! Mi lesz, ha újra összetöri magát? - sóhajtott egy gyenge, öreg női hang, majd egy botcsattanás kíséretében valaki felnyögött.

      - Igen. Tudom. Sajnálom.

Sei a fehér anyag mögött hallgatózott, de az eszmecsere egyre értemetlenebb lett számára. Inkább hagyta a fenébe, párat hátrébb lépett és megszólalt.

      - Elnézést.

   Pár másodpercig kínos csönd keletkezett, majd a kordon mögül egy néni botorkált ki, ügyetlenül igazgatva azt.

      - I-igen, kedvesem?

      - Felsértettem a talpam - magyarázta jöttét a lány.

   Recovery Girl felvonta egyik szemöldökét. Az ajtóhoz legközelebbi kórházi ágy felé terelte betegét, majd megkérte, hogy vegye le a cipőjét. Sei engedelmesen megtette, amit kért, míg az idős hős elfordult egy kórlapért és egy tollért. Ahogy szemügyre akarta venni azt a horzsolásnak hitt sebet, szemmel láthatóan meghökkent. A lány talpa kipirosodott és az alvadó vértől volt piros, hosszanti vágások és szúrások hegesedtek rajta.

       - ... hogy szerezted ezeket?

      - Jégen sétáltam.

   Recovery Girl elhúzta a száját, miközben az ágy melletti fiókos szekrényben kutatott kötszer és gézlap után.

        - Talán ezelőtt is megsérült a talpad? Pár napos hegek is vannak a frissek mellett... Hajh, ezek a mai fiatalok! Nem törődnek az egészségükkel.

   Sei beleharapott alsó ajkába. Automatikus regenerációját csak lassítani tudta, nem megszüntetni. Ezért pár seb egy hetes hegesedésnek tűnt.

      - Sokszor mezítláb járok - hazudta szemrebbenés nélkül.

   Recovery Girl cuppanós puszit nyomott a talpra, bekötötte a lány lábait és két napra eltiltotta a gyakorlati óráktól.

     - Mennyi idő, mire meggyógyul?

     - Az a biztos, hogy holnapig, akkor gyere vissza.

  Sei bólintott, majd táskáját felkapva sietett az öltözőbe. Az egész osztály végzett, így a többi öt lány az öltözőben csiviteltek. Sei egy sarokba húzódva vette le hősruháját. Épp a szoknyát húzta fel, mikor Mina mellé dobta az agyongyűrt egyenruháját.

      - Hogy vagy Nagami? - kérdezte, miközben barna bakancsát rúgta le lábáról.

   Sei hosszú, néma pillantással díjazta tettét, majd még jobban a sarokba vackolódott, távol a lánytól. Imádkozott minden létező istenségnek, nézzék levegőnek és hagyják békén, ám esdeklését senki sem hallgatta meg, sőt, az ellenkezőjére törekedett. A többi lány is felfigyelt arra, hogy van még egy társuk, aki eddig az árnyékban húzódott meg. Mind odasereglettek, egy újabb barátnő reményében.

   Sei ránézett a nála alig pár centivel alacsonyabb társára, aki mutatóujját ajkához emelve mutatkozott be.

       - Szia. Az én nevem Asui Tsuyu. De hívj csak Tsuyunak, breke.

       - Jirou Kyoka - mondta szűkszavúan egy másik, akinek fülcimpájából egy hosszú fülhallgató vég nőtt ki. Frufruja tincsekbe rendeződve simult homlokára, fekete szemei különös elnyújtott háromszög formájúak voltak.

       - Örvendek, az én nevem Yaoyorozou Momo. És téged hogy hívnak? - vette át a szót egy sudár tini, aki fekete haját szétágazó lófarokba kötötte.

   Sei emlékezett rá az első iskolai napról. Most se nyerte el tetszését. A lány úgy mutatkozott be, mintha egy sajtókonferenciára meghívott vendéget üdvözölne a hallban. Udvarias, az etikett által megkívánt hivatalos szóhasználat, ami a vendéglátói ipar dolgozóira és a gazdagokra jellemző - kivétel ezalól a buszsofőr, aki a reggeli hatos járaton nyilvánosan leszid ezért meg azért, csak a hecc kedvéért, hadd kössön már beléd.

     - Nagami Sei.

     - Honnan jöttél?

   Sei nem tudta, honnan jön az ismeretlen hang, amíg észre nem vett egy lebegő fehérneműt, ami a világ legrikítóbb rózsaszínjében pompázott egy rakott zöld szoknya alatt. Egy rövid, barna hajú lány a plafonon állva tudott csak közelebb férkőzni.

       - Uraraka, ne ijeszd meg - szólt rá

       - Nem is ijesztő a súlytalanság! - puffogott a gravitációt nélkülöző lány, Sei pedig érezte az arcába csapódó levegőt, amit a másik karja vad lengetésével gerjesztett.

   Sei kapva az alkalmon, amikor a maréknyi lány az igazáért vitatkozik, visszafordult a pad felé és belebújt a fehér ingbe.

        - De Nagami-chan, nagyon sovány vagy! Eszel rendesen?

   Uraraka Ochako újra csatlakozott hozzájuk.

        - Nem is tudom, hol kezdődik az ing gallérja és hol a nyakad, olyan falfehér a bőröd. Talán hozzátartozik a képességedhez? Mi a képességed?

   Sei végzett a cipője bekötésével és táskáját vállára akasztva furakodott ki a lányok alkotta félkörívből Jirou és Mina között. Az ajtó felé sietett, de egy kéz elkapta a csuklóját.

       - Bocsáss meg nekik. Csak nagyon kíváncsiak rád, mivel alig beszélsz és... - kezdett bele Mina, de Sei félbeszakította.

       - Testbeszéddel is lehet kommunikálni. Sajnálom, de el kell érnem a buszom - rántotta ki kezét a lány szorításából és becsapta maga után az ajtót.

       - Talán valami rosszat mondtunk? - motyogta bűnbánóan YaoMomo.

       - Túl hirtelen támadtuk le - szögezte le az egyértelműt Jirou.

       - Valahogy bocsánatot kellene kérnünk- állapította meg Uraraka.

       - Megvan! - csillant fel Mina Ashido szeme, miközben ökölbe szorult kezét a másikba csapta. - Lepjük meg ajándékkal!

        - Jó. De mivel? - kérdezte Uraraka Ochako.

        - Sei-chan szereti az édességet? - brekegte Asui, mire mindenki felé kapta a fejét és diadalomittas mosoly kúszott csinos arcukra.

Ugh, ez nehéz volt. Alig 1600 szavas, amit kicsit sajnálok, de nem tudok többet hozzáfűzni 😶 meg lusta is vagyok, igen, eltaláltátok.

Szóval ja, még élek.

A következő fejezetet majd hozom, amikor eszembe jut (már meg van előre írva, csak be kell másolni, ha a kedves Wattpad úgy akarja).