Ónixszínű: fájdalmasan fekete.

Ennyi. Semmi más. Itt és most, csak ennyi létezik, mert csak ennyi a fontos. Az élet ezernyi fáradalma, öröme, tüze és békéje semmisé lesz. Megszűnik a világ, eltűnik minden: homályossá válik, szinte áttetszővé... mintha a parányi ablakon át beszűrődő sápadt holdfény elemésztene mindent. Teret és időt. Csak egyvalami, egyvalami van: fekete alak, egy sötét árny mely mindennél erőssebben létezik - szikrázik. Harry csak nézi őt, érzi, ahogy vére áramlik a testében, szíve ütemesen dobban, de csupán kötelességből, mert még így kell lennie, mert még muszáj. Minden egyes pumpálással jobban emészti bensőjét a düh a vágy és a bűntudat. Mozdulatlanul, mereven áll: smaragd íriszei - melyek hajdan úgy tündököltek, mint a legfényesebb ékkő, s melyek mára csupán egy mocsár agóniáját visszhangozzák – a sötét árnyat fürkészik. Elméjében, fekete-fehér emlékképek peregnek megállíthatatlanul, a múlt elemi erővel szakad rá, s mint egy magatehetetlen állat egy örvény közepén, kétségbeesetten kapálózik, fuldokol, de mind hiába, emlékei maguk alá gyűrik, lehúzzák a mélybe.
Vele szemben az éjszínű jelenés mozdulatlan marad, csupán ónix szemei tükrözi lelke kínjait, Harry látja bennük a közelgő vihart, a növekvő förgeteget. 

A fiatalabb sem mozdul meg, megbabonázva mered az előtte állóra. Agya és tudata külön működik, képtelen összhangban lenni saját magával, mikor a lelkét az örvény mélyén milliónyi darabra töri a fekete íriszben visszatükröződő vihar. És nem marad más, csupán vihar rázta üresség. Harry lassan felemeli jobb karját - mely alig tudatosul benne – de mintha ólomból volna. De muszáj, muszáj megérinteni, csak mégy egyszer, muszáj megszabadulnia a kegyetlen égzengéstől, ami szíve minden dobbanásával együtt járt. Úgy érzi belehal, meghal az ürességen át dörgő égzengéstől. 

A lidércalak halványan elmosolyodik, szenvedőn, mint az ártatlan a bitófán, mosolyával kigúnyolva a érzéketlen világot. Szinte láthatatlanul nemet int a fejével.
Harry arcát jéghideg könnycseppek égetik, észre sem veszi. Mert nem fontos, tehát nem létezik. A fájdalom hurrikánja szaggatja bensőjét... Teste egészében remeg, térdei elgyengülnek, s fel is mondják a szolgálatot: a fiú a földre zuhan. Az ütés tompa és fájdalmas. De meg sem érzi. Mert nem fontos, tehát nem létezik. A lelkében tomboló szenvedéshez semmi sem fogható. Felnéz a felette magasodó vékony alakra, s az ismételten szemeire boruló könnyfátyolon keresztül látja, hogy a férfi leül. 

Arca elkínzott, szeméből ráncai és mély hegei között – melyek egy küzdelmes élet billogai- könnypatak csordogál.
Harry még egyszer megpróbálkozik úrrá lenni saját teste felett, és ismét megemeli a karját: a férfi felé nyújtja. A halott üveg ég a tenyere alatt, és kegyetlen gúnnyal emlékezteti a sötét igazságra.

Szerelme a tükörben halvány mosolyra húzza keskeny ajkait, s kezét pontosan oda helyezi, ahol a fiú keze van a másik oldalon.
Harry ugyan nem érzi a másik érintését, mégis borzongás fut végig a gerince mentén, mely lassan végigkúszik egész testén és remegéssé fokozódik. Három éve már... három hosszú éve, hogy a varázsvilág legnagyobb diadalaként elkönyvelt csata lezajlott a lángokba burkolódzó Roxfort romos falai között. Megölte azt akit Még Mindig Nem Nevezünk Nevén, de az árat amit fizetett érte, utolsó lélegzetvételéig cipelni fogja. Perselus Piton halott. S ezzel a Roxfort elvesztette egyik tanárját, a Rend egyik kiváló harcosát, de Harry elvesztette mindenét...
Akkor meg akart halni, minden egyes porcikájával vágyott a szeretett férfi után, de nem tehette. Neki élnie kellett, neki élnie kell, és nem marad más, mint keselyű tépte gyönyörűség, vihar rázta üresség.

- Szeretlek Perselus. – leheli, hangja halk és erőtlen mintha csak a szoba másik végéből szólna.
Tudta, nem szabad tovább maradnia, lelke bármennyire kétségbeesetten üvöltve tiltakozik is. Ismerte, ó, de még milyen jól ismerte a tükör varázsát, mely mindennél veszélyesebb volt a világon. Ezer éve csapdába ejtette a lelkét, és nem ereszti, kínok kínjával bünteti.
Hirtelen fehér bőrű apró kezek érintették az övét, s egyidejűleg fonták át derekát.
- Mit látsz benne? – kérdezte a csöndes és szelíd női hang.
- A családunkat Ginny. – sóhajtott Harry, s közben érezte, hogy mint sóhaja a levegőben, úgy szíve s egész mivolta is milliónyi apró darabra hullik szét. A lány sohase tudhatja meg az igazságot. Nem tudhatja, hogy az ő szíve Perselus Pitoné, még ennyi idő után is.

Örökké.

Extra tartalmakért kövessetek bátran instagrammon: