Pár hónap elteltével.

Ha még a régi életemet élném és még járnék iskolába akkor most boldogan jelenthetném ki, hogy itt a VAKÁCIÓ! Csupa nagy betűvel. De mivel nem járok suliba ezért ez a nap is ugyanolyan nekem mint a többi.
Azt reméltem, hogy mostanra valamelyest megoldódnak a dolgok köztem meg Nick között, de ez egyáltalán nincs így. Kezdem azt hinni, hogy mi Nickel el vagyunk átkozva és olyanok vagyunk mint Justin Bieber és Selena Gomez. Olyan se veled se nélküled kapcsolat. Egy csomószor összevesztünk már és egy csomószor ki is békültünk. Mindezt persze titokba mert Nick ugye Dianaval van, amit próbálok elfogadni, de nem nagyon megy. Most éppen 1 hónapja vagyunk fasírtba egymással. Igen, igen egy teljes hónapja. Hogy miért is? Nos igazából ő haragudott meg rám, mert elmerészeltem menni Jonathannal moziba úgy, hogy neki nem szóltam. Néha igazán nem értem a fiúkat....
Apropó Jonathan. Az utóbbi időbe "csak azért is,, alapon egyre többet lógtam vele. Megtanított rendesen kardot forgatni, harcolni, ja és kötelet mászni is. (Erre voltam a legbüszkébb). A Cortonámmal teljesen összenőttem minden hova magammal hurcoltam.
Julessel napi szinten telefonálunk egymásnak és havonta egyszer vagy én megyek Los Angelesbe vagy ő jön ide New Yorkba. Egyre jobban megismerjük egymást és én egyre jobban szidom magam, hogy miért hagytam el egy ilyen nagyszerű fiút. Aztán persze rögtön Nickre gondolok, hogy bármennyire is idegesítő néha és sokszor megbánt, ennek ellenére őrülten szerelmes vagyok belé.
Karolinnal és Ádámmal is rendszeresen beszélek. Főleg mióta nálunk karácsonyoztak. Bizony ám, én is meglepődtem mikor megtudtam, hogy az árnyvadászok is karácsonyoznak. Ajándékra nem számítottam, de mindenkitől kaptam valami apróságot. Leginkább fegyvereket, csak Nicktől kaptam valami különlegeset. Épp a szobámba ültem a földön és zenét hallgattam amikor bekopogtak majd Nick lépett be az ajtón két tányérral a kezébe.
-Gesztenyepüré -mosolyodott el majd letelepedett mellém és felém nyújtotta az egyik tányért.
-Köszi -motyogtam nagyon halvány mosolyal.
-Héé mi a baj? -lökte meg finoman a vállam.
-Semmi -suttogtam a fejemet rázva.
-Na mondd már -nógatott mire felsóhajtottam.
-Úgy érzem nem tartozom ide. Ti egy család vagytok, én meg...én meg csak egy betolakodó. Tudom, hogy most azt gondolod ez hülyeség, de tényleg így érzek -néztem fel rá. -És tudod honvágyam is van. Ez az első karácsony amit nem otthon töltök el és hiányzik...hiányzik anyu -görbült sírásra a szám.
-Nézz rám -suttogta maga felé fordítva az arcom, de nem tudtam a szemébe nézni. -Evi -simította meg az arcom mire rásandítottam. -Soha nem leszel egyedül -nézett mélyen a szemembe. -Lehet, hogy nem tudjuk pótolni a régi családod, de tudnod kell családtagként tekintünk rád. Anya meg apa a lányukként gondol rád ahogy Jonathan a hugaként -mosolyodott el halványan.
-Na és te? -kérdeztem hevesen dobogó szívvel. Nick elkapta rólam a tekintetét majd visszanézett rám és szenvedélyesen megcsókolt.
-Ez elég válasz a kérdésedre? -kérdezte a homlokomnak támasztva a homlokát. Válasz helyett újra megcsókoltam mire elmosolyodott. -Szeretném odaadni a karácsonyi ajándékodat -suttogta elhúzódva tőlem.
-Én...én nem vettem neked semmi -ráztam meg a fejem ijedten.
-Nem is kell -mosolyodott el majd a zsebébe nyúlt és felém nyújtott egy díszdobozt.
-Mi ez? -kérdeztem kíváncsian.
-Nézd meg -mosolygott sejtelmesen. Felnyitottam a tetejét majd boldogan sikkantottam amikor megláttam a nyakláncot. Ugyanolyan volt mint az a nyaklánc amit Clarynek vett.
-Nick...ez...ez...annyira köszönöm -borultam a nyakába boldogan. Szorosan viszonozta az ölelésem miközbe nevetett. -Most annyira szeretlek -buktak ki belőlem a szavak majd ijedten megdermedtem.
-Persze, persze én is szeretlek -kuncogott fel és megveregette a hátam. Zavartan, piros arcal sandítottam az arcára. Hála az Istennek nem jött rá. -Feltegyem neked? -kérdezte a szemembe nézve.
-Aha -bólintottam majd félrehúztam a hajam, hogy fel tudja tenni nekem. Mikor az ujjai a bőrömhöz értek, egy ütemet kihagyott a szívem. Nick lélegzet vétele a nyakamat súrolta majd megéreztem az ajkát a nyakamon. -Nick...-kezdtem elhaló hangon.
-Hmm? -érdeklődött. Felé fordultam majd zavartan megráztam a fejem.
-Nem csinálhatod ezt -suttogtam. -Nem mellesleg szeretném megenni a gesztenyepürémet, a hab már teljesen összeesett rajta -mutattam fel a tányért szomorúan. Nick elvigyorodott aztán elfogyasztottuk a gesztenyepürénket.
Igen ez volt az én tökéletes karácsonyom.
-Evi ne maradj le -kiáltotta hátra Diana mire visszatértem a valóságba. Nick, Diana és én éppen járőröztünk. Bár nekem semmi kedvem nem volt, de Diana ragaszkodott hozzá, hogy én is velük tartsak.
-Nem értem, hogy minek kellett velünk jönnie -morogta Nick rosszkedvűen.
-Nick ne legyél már szemét -szólt rá Diana. Lesütött szemmel sétáltam mögöttük majd hátra nyúltam és megérintettem a Cortonámat.

Épp a Central Park közelébe sétáltunk amikor Nick szenzora rezegni kezdett.
-Erre -intett be a park felé. Átvágtunk az úttesten majd a sötétbe meglapulva követtük a szenzor irányítását. Minnél közelebb értünk a démonhoz annál hangosabban rezgett.
-Vagy úgy 20-an lehetnek -ráncolta a homlokát Diana.
-Ugyan picim, nekünk az meg se kottyan -kacsintott rá Nick aztán a pillantása rám vándorolt. -Jobb lesz ha itt maradsz. Nem tudok még rád is figyelni -vetette oda hidegen mire lesápadtam. El se tudta képzelni, hogy a szavai mennyire fájtak.
-Tudok harcolni -suttogtam erőtlen hangon amikor Dianaval előre siettek. Álltam egy helybe, szomorúan majd elöntött a düh. Nehogy már Nick azt hidje, hogy nem tudom megvédeni magam. Nem vagyok én olyan gyenge, sokat fejlődtem. Na meg én vagyok Emma Carastairs és a Cortonámmal együtt legyőzhetetlenek vagyunk. Előrántottam a Cortonát majd kirontottam a fa takarásából. Vagy úgy 30 Mantid démont láttam körös körül. Nick egyszerre hárommal viaskodott és bármennyire is megbántott, felé szaladtam, hogy segítsek neki. Egy suhintással vágtam le mind a három fejét majd rá se nézve újabb démont kerestem magamnak. Az adrenalin szétáradt a testembe és körülöttem sorra potyogtak a démonok. Mikor körbe néztem nem láttam többet ami elégedetséggel töltött el.
-Nocsak, nocsak, nocsak -hallottam ekkor azt a hangot amitől megfagyott az ereimbe a vér.