Körbe néztem. De semmit se láttam csak fát. Temérdek mennyiségű fát. Csak egy hálóing volt rajtam semmi más. Az avarban botorkáltam előre, de nem tudom, hogy hová is megyek. Csak mentem és mentem.
-Evi ne bújócskázz tovább -kiáltotta ekkor Hanna mire megtorpantam. Hanna! Hanna itt van.
-Igen, Evi gyere elő -kiáltotta Erik is. Futva indultam meg abba az irányba ahonnan a hangokat hallottam. A csupasz talpamat felsértette a földön lévő kövek és többször is elestem. Nagy nehezen talpra küzdöttem magam és tovább szaladtam. Félre löktem az utamból egy ágat és egy szakadék szélén találtam magam. Döbbenten hátráltam hátra mígnem egy fának ütköztem aztán Hanna nevetésére felkaptam a fejem. A túl oldalt voltak és lelkesen integettek felém.
-Végre már, gyere. Nem soká besötétedik -hívott Erik.
-Nem tudok -kiáltottam kétségbeesetten.
-Ugyanmár Evi. Nem olyan mély ez -kacagott fel Hanna.
-Dehogynem mély -ellenkeztem ijedten.
-Ne legyél már nyuszi -kuncogott fel Erik. Ekkor mögöttem megzörrent az avar és Roli lépett ki egy fa mögül. Tágra nyílt szemekkel hátráltam el a közeléből miközbe a rettegés átjárta a testem.
-Talán hallgatnod kéne rájuk -szólalt meg halk hangon.
-Roli hagyj békén kérlek. Felejtsük el egymást -könyörögtem remegő lábakkal.
-Nehéz dolgot kérsz tőlem hugicám -csóválta meg a fejét. -Hogy felejthetnélek el? -pillantott rám kérdőn.
-Kérlek -kértem halkan.
-Nem érsz el semmit a könyörgéssel -rázta meg a fejét. -Most hol van a testőröd? -nézett a szemembe.
-A....a testőröm? -visszhangoztam.
-Tudod az a kis árnyvadász aki leütött -fintorgott. -Most nincs itt, hogy megmentsen mi? -röhögött fel.
-Beszoptad haver -hallottam Nick unott hangját mire oldalra kaptam a fejem. -Evi ideje fölkelni -rebbent rám a tekintete.
-Fölkelni? -zavarodtam össze. Egy szempillantás alatt termett mellettem és két keze közé fogta az arcom.
-Kelj fel Evi -suttogta és az ujjai az arcomon köröztek.
-Nick vigyázz -kiáltottam tág szemekkel amikor Roli hátulról rá rontott. De későn szóltam. Nickel mindketten lezuhantunk a szakadékba.
-Nem engedlek el. Foglak -szorított magához én pedig furcsa mód nyugodt voltam. Mellette biztonságba vagyok.

-Kislány -suttogta Nick és gyengéden megpaskolta az arcom.
-Hmm? -nyitottam ki résnyire a szemem. Már javába besötétedett csak a folyosóról beszűrődő fény világította meg a szobát.
-Rosszat álmodtál? -kérdezte csendesen.
-Aha azt hiszem -ültem fel. -Egy erdőbe voltam -tettem hozzá.
-Nem kell elmondanod ha nem akarod. A felét hallottam. Tudtál róla, hogy beszélsz álmodba? -billentette oldalra a fejét.
-Kizárt dolog -jelentettem ki.
-Pedig beszéltél -erősködött.
-Akkor beszéltem -hagytam rá. -Te amúgy miért vagy itt? -szólaltam meg némi hallgatás után.
-Azért jöttem, hogy szóljak kész a vacsora. Mivel nem válaszoltál a kopogásra, bejöttem -vonta meg a vállát.
-Ohh...értem -bólintottam.
-Milyen gyakran vannak rémálmaid? -érdeklődött.
-Hát a kocsiba kezdődtek el. Otthon nem igazán voltak álmaim. Nem tudtam aludni. Vagyis tudod félálomba voltam minden éjszaka -magyaráztam.
-Igen tudom -bólintott és megfogta a kezem. -Én is szerepeltem az álmodba -nézett a szemembe. Kár lett volna tagadni, hisz ha hallotta... Némán bólintottam egyet. -De most nem sikítottál csak dobáltad magad az ágyon -fürkészte az arcom kitartóan.
-Egy szikla szélén voltunk és....és Hannáék ott vártak rám a másik oldalt. Roli megjelent aztán te is és azt mondtad, hogy ideje fölkelni -suttogtam magam elé nézve.
-Igen ezt tényleg mondtam -bólintott.
-Aztán amikor oda jöttél hozzám Roli hátulról neked rontott és mindketten lezuhantunk -motyogtam. -De nem féltem úgy éreztem, hogy veled biztonságba vagyok -vontam meg a vállam zavart mosolyal.
-Evi -suttogta és az arcomra simította a kezét. -Nem hagyom, hogy bántsanak téged -nézett mélyen a szemembe. Elpirulva viszonoztam a pillantását aztán lesütöttem a szemem. -Evi -lehelte mire rásandítottam. Nick ujja végig csúszott az arcomon majd az ajkamon.
-Öö....nem kéne menni? -köszörültem meg a torkom mire pislogott párat.
-De kéne -állt fel majd az ajtó felé indult. Zavartan remegő lábakkal követtem.
-Nick -szóltam utána.
-Igen? -torpant meg és felém fordult.
-Tényleg azt hiszed, hogy én vagyok Emma? -kérdeztem halkan bár egyáltalán nem ez volt az eredeti kérdésem. Igazából azt akartam kérdezni, hogy mi volt ez az előbb. Nick pár pillanatig némán figyelt aztán halványan elmosolyodott.
-Gyere mutatok valamit -indult meg én pedig követtem. Egy csomó folyosón végig sétáltunk míg Nick megállt egy festmény előtt. A festmény egy szőke hajú lányt ábrázolt aki egy kardal a kezébe állt.
-Ő ki? -kérdeztem halkan.
-Ő Emma Carastairs -válaszolta. Néztem a lányt aki egykor talán én voltam.
-Olyan bátor a tekintete meg a tartása -suttogtam.
-Mindig is bátor volt, de a szerelem terén nagyon is sebezhető -sóhajtott fel Nick és rámnézett. -Bárcsak emlékeznél -mondta halkan. -Annyi kérdésem lenne -tette hozzá az arcomat fürkészve.
-Hidd el nekem is -húztam el a szám. -Vajon miért dobta el az életét? -tettem fel a kérdést, de a választ egyikünk se tudta.
-Julian festette róla. Egy csomó festménye volt Emmáról -nézett rám és közelebb lépett hozzám.
-Él még? -kérdeztem csendesen.
-Igen él -bólintott Nick. -31 éves -tette hozzá.
-Hány éves volt akkor Emma...-kezdtem, de nem fejeztem be.
-16 -válaszolta Nick. -Na gyere -érintette meg a könyököm gyengéden.

Az ebédlőbe ültünk és vacsoráztunk. Amúgy amikor Nick azt mondta, hogy kész a vacsora azt hittem, hogy rendes, főtt, itt készült vacsora lesz. Ezért egy kicsit megdöbbentem amikor megláttam a rendelt pizzát. Leültem Mia mellé (a 10 éves kislány) és zavartan körbenéztem. Nick leült mellém majd előre dőlve rám nézett.
-Minden rendben? -érdeklődött.
-Ühüm -bólintottam.
-Nyugodtan ehetsz. Érezd magad otthon... vagyis biztonságba -nézett a szemembe.
-Nem vagyok éhes -hazudtam, de a gyomrom korgása másról árulkodott.
-Evi nem kell félned. Nem fogjuk rajtad bevasalni -mosolygott rám Ádám.
-Pásztor Evelin ha nem kezdesz el enni megetetlek -fenyegetett meg Nick.
-Te is Pásztor vagy? -csodálkozott Ádám.
-Aha -bólintottam elpirulva.
-Üdvözöllek a Pásztorok között -mosolygott rám ünnepélyesen.
-Remek a végén kiderül, hogy tesók vagytok -jegyezte meg Nick miközbe lerakott elém egy sonkás pizzát sok sok kukoricával. Nyami. -Jó lesz? -pillantott rám Nick, de addigra a felét eltüntettem. -Ezt igennek vettem -nevette el magát és megborzolta a hajam.
-A tesós dologra vissza térve örülnék ha te lennél a bátyám -suttogtam Ádámra nézve.
-Akkor leszek a bátyád -vigyorodott el mire én is elmosolyodtam.
-Téged alig ismer egy két órája mégis megbízik benned, velem meg alig akart eljönni -hümmögte Nick.
-Ez nem igaz. Vagy 2 éve ismerem Ádámot legalábbis az Instagrammon -ellenkeztem.
-De élőbe még nem találkoztatok -vágott vissza.
-Félig igen. Én a nézőtéren voltam ő pedig a színpadon -nevettem el magam.

Az ideiglenes szobámba ültem és az ablakon bámultam kifelé. Egy kocsi húzott el a villa előtt aztán teljes sötétség lett. Ki tudja mik lapulhatnak meg a sötétbe -gondoltam miközbe megborzongtam. Elkaptam a tekintetem az ablakról és lenéztem a kezembe lévő mp3-ra. Az ujjaim közt forgatva a gondolataimba merültem amikor kopogtattak.
-Szabad -szólaltam meg szórakozottan.
-Azt hittem már alszol -lépett be a szobába Nick.
-Nem vagyok álmos -ráztam meg a fejem.
-Akkor nincs kedved csavarogni egyet? -mosolyodott el.
-Most? Kint? A sötétbe? -intettem az ablak felé.
-Hidd el élvezni fogod -vigyorodott el szélesen.
-Na most nagyon nem bízok benned -fürkésztem az arcát. Ő továbbra is csak vigyorgott miközbe arra várt, hogy meginduljak. Sóhajtva zsebre vágtam az mp3-at és az ajtó felé indultam.
-Héé az honnan van? -kapta el az övtartómat és vissza húzott magához.
-Micsoda? -kérdeztem meglepetten. Válaszul Nick belenyúlt a zsebembe és elővette az mp3-at. -Ádám adta, hogy ne unatkozzak -sóhajtottam fel.
-Érdekes én soha nem unatkozok -vonta fel a szemöldökét.
-Mert te teljesen más vagy mint én. Nyugodt szívvel kidobtad a telefonom az ablakon -ingattam a fejem szomorúan.
-Mondtam, hogy majd kapsz másikat -forgatta meg a szemét.
-De az nem ugyanaz. Minden emlékem elveszett -böktem vádlón a mellkasára.
-Ez nem igaz. Az emlékek itt vannak bent a fejedbe -kocogtatta meg a halántékom. Nehezen, de beláttam, hogy ebben igaza van.
-De akkor is -kötöttem ebet a karóhoz. -Egy telefon kell mindenkinek -bólogattam.
-Mondd már meg nekem mi olyan jó a mobilba? -horkantott fel gúnyosan. -De most komolyan. Akár merre vagyok tudod mit látok? Két mondi ül egymással szembe és a telefonjukat bújják -morogta a fejét csóválva.
-Ilyenek az emberek -tártam szét a kezem.
-Hálát adok Razielnek, hogy én nem tartozok közéjük -csapta össze a tenyerét.
-Ki az a Raziel? -siettem utána kíváncsian. Nick értetlenül pislogott hátra rám.
-Mindig elfelejtem kivel van dolgom -szólalt meg végül és kitárta nekem a bejárati ajtót. Lesétáltunk a lépcsőn majd beszálltunk Nick kocsijába.
-Nick -szólítottam meg.
-Igen? -pillantott rám miközbe beindította a kocsit.
-Nem válaszoltál a kérdésemre -emlékeztettem mire halkan felsóhajtott.
-Majd később mesélek -mondta végül.
-Szóval nem akarod elmondani -állapítottam meg.
-De el fogom mondani -vágta rá.

Hogy ez a város még éjjel is ilyen eleven -gondoltam ahogy a nyüzsgő tömeget néztem.
-Hova szeretnél menni? Esetleg betörjünk valahova? -vigyorgott rám.
-Még mit nem -horkantottam fel. -A végén a dutyiba kötünk ki -tettem hozzá.
-Max te én nem -nevette el magát.
-Mondd te mindig ilyen jól szórakozol másokon? -érdeklődtem.
-Valamikor nekem is kell szórakozni -sandított rám.
-Felőlem akkor szórakozol amikor akarsz, csak ne rajtam tedd -tartottam fel a kezem.
-Na de tényleg hova akarsz menni? -kérdezte témát váltva.
-Hát én mindig is el akartam menni az Országos Széchenyi Könyvtárba -vallottam be.
-Akkor irány a könyvtár -mosolyodott el én pedig vele együtt mosolyodtam. Viszont 20 perc múlva már egyáltalán nem mosolyogtam.....
-Ha zárva van akkor ne menjünk be -kaptam el a karját.
-Be akartál menni és én beviszlek -indult meg újra és mit sem törődve azzal, hogy próbálom vissza húzni ment tovább a könyvtár felé.
-De nem tudtam, hogy zárva van. Komolyan Nick menjünk innen -rimánkodtam.
-Nyuszi vagy -kuncogott fel aztán a bejárat előtt előkapta az irónját és rajzolt rá valamit.
-Mit csinálsz? -léptem mellé.
-Kinyitottam az ajtót -vonta meg a vállát.

Nem tudom hány órát töltöttünk a könyvtárba. Teljesen elvesztettem az idő érzékem. Sorról sorra jártam és szinte az összes könyvet megcsodáltam. A nagyját el is olvastam. Na jó nem a nagyját, de ami tetszett azt igen. Épp egy érdekes könyvet olvastam amikor léptek ütötték meg a fülem. Felnéztem, de nem láttam semmit. Talán Nick járkál -gondoltam és vissza tértem a vámpíros könyvhöz. Hiába kerestem egy árnyvadászosat se találtam. Épp lapoztam amikor hideg lehelet vagy fuvalat borzolta fel a szőrt a nyakamon. Felnéztem és kissé félve körbe sandítottam miközbe felálltam.
-Nick te vagy az? -kérdeztem vékony hangon. Nem jött válasz, de valahol egy könyv a padlón puffant. -Nick ez nem vicces -borzongtam meg. Ekkor léptek csoszogását hallottam jobb felől. A lábaim megelevenedtek és az ellenkező irányba szaladtam. Valami volt itt. Valami csak nem tudom mi. Éreztem, hogy ez nem Nick. A hátam mögött léptek dobogtak, de én nem álltam meg. Futottam tovább.
-Nick -kiáltottam és a hangom viszhangzott az üres könyvtárba. -Nick -kiáltottam újból.
-Megeszlek....szétroppantom a csontjaidat -sziszegte egy hátborzongató hang. Befordultam egy újabb polc felé és ledermedtem. Egy ocsmány förtelmes lény állta el az utam. A teste hosszúkás volt és pikkelyekkel volt borítva. A domború koponyája közepén csokorba ültek lapos fekete szemei. Vastag lapos ormánya valamint tüskés farka volt. Mintha talán egy aligátor és egy százlábú keveréke lett volna.
-Édes Istenem -hátráltam el és egy vastag könyvet felkapva a lénynek hajítottam. De az könnyedén kitért előlem. Újabb könyvért nyúltam és hozzá vágtam. Az elől is kitért és tovább sziszegett miközbe fenyegetően lóbálta a tüskés farkát. Evi gondolkozz. Egyszer könnyedén legyőzted ezeket -biztattam saját magam. Igen ám, de nem volt nálam semmi éles amivel megölhettem volna. Így hát a könnyebbik utat választottam. Sarkon fordultam és elszaladtam. Nem néztem hátra, hogy követ-e. Gyorsabban szaladtam, de egy meleg eleven test aminek neki mentem megtorpanásra késztetett.
-Nick van ott valami -ragadtam meg a kezét holtra vált arcal amikor felismertem. -Valami nagyon ronda, ijesztő, aligátor féle -temettem a fejem a mellkasába miközbe egész testemben reszkettem.
-Merre? -nézett a szemembe.
-Arra -mutogattam magam mögé.
-Maradj itt elintézem -indult meg, de én bele kapaszkodtam.
-Ne hagyj itt kérlek -csimpaszkodtam a nyakába.
-Fogd ezt és maradj -nyomott Nick a kezembe egy tőrt aztán elsietett.

Remegő lábakkal álltam egy helybe és nem tudtam mit csináljak. Az eszem azt kiáltotta, hogy tűnjek el innen, de túlságosan is féltem, hogy mi várna rám odakint egyedül. Ahogy belegondoltam, hogy régen mit se tudtam az ilyen lények létezéséről, hogy mit sem sejtve éltem köztük. Csoda, hogy nem haltam meg. Ahogy álltam és vártam hallani véltem a tulajdon szívem szapora dobogását. Ekkor mellettem feldőlt egy polc és az a lény jelent meg. Sikítottam aztán befogtam a szám amikor láttam, hogy Nickel csimpaszkodnak egymásba. A lény elég ramaty állapotba volt. A farka hiányzott és a helyéről valami trutyi spriccelt szerte szét. Egy helybe álltam és csak bámultam a történteket. A következő pillanatba Nick levágta a fejét és a lény semmivé lett. Nick felegyenesedett és rámnézett.
-Rezketsz mint kocsonya -jegyezte meg.
-Mi a szar volt ez? -mutattam a lény hűlt helyére.
-Egy Falánk démon -válaszolta és a nadrágjába törölte a tőrjét. -Azt add ide a végén megvágod magad -vette ki a kezemből a tőrt amit még mindig szorongattam.
-Próbáltam harcolni, de...de megijedtem -suttogtam lesütve a szemem. -Sajnálom ha nem akartam volna ide jönni akkor nem kellett volna a nap folyamán harmadszor is megmentened -szipogtam megtörölve a szemem.
-Nehogy megint bőgj -szólt rám én pedig engedelmesen próbáltam vissza nyelni a könnyeimet. -Amúgy nyugi, tök mozgalmas az életem melletted -karolta át a vállam és kivezetett a könyvtárból.
-Most hova megyünk? -kérdeztem az ajkamat harapdálva.
-A Normafához. Ott végre választ kaphatsz bár kérdésedre -indította be a kocsit aztán magunk mögött hagytuk a könyvtárat. Kicsit rumlisan...upsz.

Nickel egy padon ülünk és a várost nézzük.
-Mire vagy kíváncsi? -nézett rám miközbe az irónját forgatta a kezében.
-Ki az a Raziel? -kérdeztem.
-Raziel a mi teremtőnk. Tőle származunk mi árnyvadászok. Amikor a démonok megszállták a világot, a mondik nem tudtak ellenük harcolni. Ezért Jonathan Shadowhunter megidézte Razielt, hogy segítsen a démonok elleni harcban. Raziel pedig a vérét a Végzet kelyhével és a Végzet kardjával együtt neki adta. Azóta is mi védjük a világot a démonoktól -mesélte.
-Mi az a Végzet kelyhe és kardja? -néztem rá kíváncsian.
-Az árnyvadászok szent tárgyai. A kehely,  a kard és a tükör. Ha mind hármat birtoklod megidézheted Razielt és kérhetsz tőle valamit -pillantott rám.
-Volt aki megtette? -kérdeztem.
-Csak kettőről tudok. Az egyik Valentine Morgenster volt a másik pedig Simon Lewis -válaszolta maga elé nézve. A figyelmemet nem kerülte el, hogy milyen undorodva ejti ki Valentine Morgenster nevét.
-Ki volt az a Valentine? -sandítottam rá és ahogy a nevét kiejtettem átjárt a hideg.
-Egy gonosz árnyvadász. Megis érdemelte a halálát -morogta. -Kérdezz valami mást -utasított komor hangon.
-Ömm...mire jó a kard? -tettem fel az első kérdést ami eszembe jutott.
-Kényszeríti, hogy igazat mondj. Ha megfogod kihúzza belőled az igazságot -pillantott rám.
-Nálad már használták? -kérdeztem mire megrázta a fejét.
-Nálad viszont igen -mutatott rám.
-Biztos -morogtam. -Milyen voltam? -kérdeztem a körmömet piszkálva.
-Személyesen nem találkoztam veled. Voltam vagy 2 éves amikor te... szóval amikor te megszülettél újból -vonta meg a vállát. Egy ideig hallgattam és a hallottakat emésztettem.
-Na és létezik olyan hely ahol csak tudod olyanok laknak mint ti? -szólaltam meg.
-Olyanok mint mi -javított ki. -És igen létezik Idris a neve -tette hozzá.
-Sose hallottam róla. Merre van? -ráncoltam össze a homlokom.
-Nem csodálom nincs rajta a mondik térképén -nevette el magát. -Amúgy egy kis ország Németország, Franciaország és Svájc között. Egyetlen városunk van az pedig Alicante amit admantinból készült tornyok vesznek körül. Ez megvédi a várost a démonoktól -mesélte és a hangjába vágyódás bújkált.
-Szeretsz ott lenni igaz? -néztem rá halvány mosolyal.
-Csak ott lehetek igazán önmagam -sütötte le a szemét. -Max évente egyszer elmegyek oda -vonta meg a vállát.
-Miért nem gyakrabban? -szaladt fel a szemöldököm.
-Hát ez bonyolult -mondta némi hallgatás után és a város felé fordította az arcát. Mindketten némán néztük a várost aztán úgy döntöttünk, hogy ideje indulni. Engem a vissza fele úton elnyomott az álom.

Nick letett az ágyra majd menni készült, de félálomba utána kaptam.
-Azt szeretnéd, hogy maradjak? -kérdezte halkan és kisimította a szememből a hajam. Válaszul csak morogtam valamit. -Rendben akkor maradok -suttogta és elhelyezkedett mellettem. Nem ért hozzám viszont mivel nem voltunk betakarva egy idő után mivel kissé fáztam hozzábújtam. Békésen szuszogtam amikor átölelt és a mellkasához vont. Aznap éjjel elkerült az álom és végre először rendesen kialudtam magam.