*Dean*

Sikitásra ébredtem.
- Sammy kapcsold ki a tv-t. - fordultam a másik oldalamra. Ezzel így pont szembekerültem az ajtóval, ami alatt beszűrödőt a pislákoló fény jelezvén, hogy a mozgás érzékelő bevan kapcsolva.
A felismerés villámcsapásként ért, és téptem fel a szoba ajtót, hogy a másik pillanatban a mellettem lévő ajtón rontsak be. A látvány sokkoló volt. Tina valami gróteszk pózba görnyedve vergődött az ágyon Sam meg kétségbe esve próbált rajta segíteni, közben csititgatta.
- Mit tudok segíteni? - léptem közelebb. Sam rámkapta fáradt és kimerült szemeit majd válaszolt, hogy fogjam le a lány kezeit. Teljesítve a kérését, sikeresen betudta adni Tinának a morfiumit. Lassan, de biztosan csillapodott az állapota, gyengülve érezte a fájdalmakat.
- Menj aludni. Holnapra szükségem lesz rád. - néztem az öcsémre.
- Nem. - nyomot el egy ásítást.
- Figyelek rá. - pillantottam a most már nyugodtan fekvő lányra.
- Vigyázz rá. Mostanában igazán erős. - közölte majd átbotorgált a saját szobánkba.
Remélem fog valamennyit aludni.
Leteleptem a lány ágya mellé majd árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát.
Mióta a terhessége előrehaladott állapotban van azóta a szervezete nehezen viseli az angyal és arkangyal vér keveredését.
Éjszakánként eltörnek a csontjai, de azok egyből össze is fognak. Idő kérdése és nappal is ezek lesznek majd, amíg a teste fel nem adja a szolgálatot. Próbáltuk, meggyőzni, hogy vetesse el a magzatot, de hajthatatlan volt. Aztán meg már nem lehet semmit se tenni. A segítségünk kevés, így csak az maradt, hogy kénytelenek vagyunk végig nézni ezt az egészet.

*Tina*

Délelőtt tízkor, én voltam az egyetlen aki a közeli könyvtár környékére tévedt. Én így próbáltam segíteni Winchesteréknek. Ha már vadászni nem tudtam, vagyis pontosabban tudtam, csak ilyen állapotban hátráltattam volna őket, és én is könnyen meghallhattam volna. Na nem mintha amúgy nem, de mindegy is.
- Ez a jó. - jelent meg Gabriel velem szemben, kezében egy könyvel.
- Mára te lettél a bébiszitterem? - forgattam meg a szemeimet.
- Kell valaki melléd és szörnyike mellé. - vette ki a szájából a nyalókát.
Mondatára csak erősen rácsaptam a kezére, a kezemben lévő könyvel.
- Én legalább kimondom a dolgokat, nem úgy mint Sam, aki csak áltat téged és saját magát, hogy túléled.
- Gabriel! - szóltam a férfire.
- Végeztél már? Viszed ezt a könyvet, vagy még beszerzed a "Hogyan legyünk túlélők?" c. szerzeményt is?
- Rohansz valahová? - álltam fel az asztaltól, de egy éles fájdalomra amit a  bordáimnál éreztem, vissza ültem. Úgy kapaszkodtam az asztal lapjába, mintha az életem múlott volna rajta, és talán igaz is. A fa felületre hajolva vártam, hogy a fájdalom csillapodjon, az álkapcsomat szorosan összezártam. Tudtam jól ha egy nyikkanást is meghall az angyal akkor vége a szabad kijárásomnak.
- Mehetünk. - áltam fel kis idő múlva.
- Jól vagy?
- Igen. Menjünk már! - toltam kifelé a könyvtárból az angyalt.
- De...
- Biztosan! Na miért is kellet sietni?
- Hát... - vakargatta a tarkoját, majd a kocsim felé mutatott ahol ott áldogált egy barna hajú nő.
- Tudja, hogy angyal vagy?
- Nem tudja. Még. Most se fogjuk elmondani neki.
- Akkor, ne meséljem, hogy egy angyaltól vagyok terhes, és azt, hogy vadász vagyok, sőt a hibbant tesódról se dumáljak neki? - tettem fel a költői kérdést.
Gabe csak megforgatta a szemeit.

Melody elég gyorsan a szívembe lopta magát, aminek hangot is adtam.
- Ne cseszd el Gabriel. Kedves lány. Szereti a Beatles-t, és a... - egy újabb fájdalom, hullám belém folytotta a szót.
- Hozok egy kis vizet. - rohant ki Melody a konyhába, de a vízet már nem kaphattam meg.