A háború napja. Mindenki rettegett ettől a naptól. Megtanultuk használni a fegyvereket. Én íjász lettem, Tess pedig gyalogos katona. Én hátul, Tess elöl kapott helyet. Az este írtam egy levelet Willnek, amiben elmondtam neki, mennyire szeretem. Az éjjel azonban senkinek nem jött álom a szemére. Alig pár órát aludtam, reggel pedig kipattant a szemem. A tükörben láttam, hogy sötét karikák húzódtak a szemem alatt, a hajam katasztrófa volt, és talán most volt először egész életemben, hogy mindez hidegen hagyott. Egyetlen dologra voltam képed gondolni. A halál és az élet ellentétére. Hogy nem biztos, hogy lesz alkalmam elköszönni anyától. Willtől. Billtől. És lehet, hogy még Stellától sem. Remegő kézzel felkeltettem Tess-t, felöltöztünk, majd elindultunk. Hogy hová? A halál árnyékába. 

-Figyelj Tess. Ha ezt nem élnénk túl... El kell, hogy mondjam... Te vagy a világ legjobb BFF-e- mondtam, és szorosan megöleltem.

-Nem kislány. Te jobb vagy nálam.-suttogta.

-Ezt most komolyan mondtad?-kérdeztem meghatottan. 

-Dehogy is. Tudod, hogy én mindenkinél jobb vagyok - mondta nevetve, majd egy hangos kürt hangzott fel, és egyszerre szólaltunk meg:

-Mennem kell. 

Itt elváltak útjaink. Én a hátsó sorokba álltam, Tess pedig az aranyszarvúak elé. A sorrend ez volt: Legelöl a fantomok, mögöttük a "lovas ezred". Az aranyszarvúak fényes páncélokban voltak, hátukon a szirének ültek lándzsákkal és szigonyokkal. Mögöttük a hófutók izzó tekintettel meredtek maguk elé. A lélekfalók a két oldalon oszlottak el, leghátul pedig mi, íjászok ácsorogtunk, kezünkben az íjakkal. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy megláttam a sok velem egy idős lányt és srácot, ahogy ugyanolyan aggódó pillantásokat vetnek körbe, mint én. Hirtelen egy ismeretlen kürt hangja hasított a levegőbe. 

-Itt vannak... - suttogta Michael. 

-Itt...- mondtam, bár nem hallottam semmit a saját szívverésem lüktető hangján kívül. 

Hirtelen megjelent az ellenség. A Tű-Hegység felől érkeztek. És elnyomó túlerőben voltak. Az  izmok megfeszültek, a levegő megállt, a tekintetek előre szegeződtek, az arcok elsápadtak. Némán megállt velünk szemben a túlerőben lévő had, majd egy holló kirepült a tömegből, és megállt a két fél között, majd átváltozott emberré. Cody bácsi állt a két tömeg között, végig pásztázta a seregünket, majd fennhangon megszólalt:

-Adunk a főnixeknek egy utolsó lehetőséget, hogy önként átadják a Főnixek Erdelyét! - várt egy pár másodpercet, miután azonban nem hangozott el válasz, folytatta:

-Hát, úgy látszik, elkerülhetetlen a csata. Így azt mondom: ROHAM! -kiáltotta, majd átváltozott hollóvá és az égből figyelte a jelenetet, amint a hollók és kígyók hada lassan elvegyül a fantomok, holdfarkasok és aranyszarvúak tömegében.

Sorra hullottak a földre a halottak, a vérszag pedig egyre erősödött. A lélekfalók visszakapták fekete toll szárnyaikat, amivel az égből tudták lemészárolni a hollókat. A fegyverek csattogása, az üvöltések mind betelítették a kicsiny világ  minden zugát. Hirtelen megjelent Brimhilda, és üvöltve nekirohant az ellenségnek. A hófutók jéggé fagyasztottak mindent, majd az akaltalan jégszobrokat darabokra törték. Az íjászok lőtték a nyilaikat, az aranyszarvúak vakvágtában rohantak, a szirének pedig sorra leszúrták a kígyókat, akik megpróbálták a földre teríteni őket. Hirtelen egy hatalmas sikolyra lettem figyelmes. Tess hangja volt az. Odakaptam a fejem. A szőkített haja véráztatta lett, ezzel vörösre festve azt. Egy kígyó megmarta a nyakát. Dolly ott feküdt mellette, mintha őt is megmarták volna. Kirángattam a csatatérről őket, kezemet a marás helyére szorítottam. A könnyeim elhomályosították a tekintetemet, a testem ólom nehézségűvé vált. Úgy éreztem nem bírom tovább, amikor hirtelen valaki megragadta a karom, és elkezdett húzni. Bevittek az erdőbe, és csak egy barlangban engedték el a kezemet. Letöröltem a könnyeimet, és ott feküdt mellettem a csupa vérben ázó Tessa és a fájdalomtól szenvedő Dolly. Stella rémülten nézett jobbra-balra, mire én is felpattantam, megperdültem a tengelyem körül, mire ott állt velem szemben... Will... 

-Will! -kiáltottam, és a nyakába ugrottam-Tessa... meghal... megmarták... kígyó...- mondtam a könnyeimben fuldokolva. 

-Sh....-nyugtatott le a hajamat simogatva. Mélyen beszívtam az illatát, amitől megnyugodtam. Oldalra fordítottam a fejem, ahol Bill és Ginger térdelt Tess mellett. Bill levette a pólóját és Tessa nyaka köré tekerte a ruhadarabot, ami így teljesen átázott a vértől. 

-Bill! Hogy kerültök ide?

-Találtunk egy portált. Akkor, amikor elmentetek. Azóta itt vagyunk. Azt sem tudtuk, mi legyen, ám amikor üvöltéseket hallottunk, ide rohantunk, és csak annyit láttunk, hogy a föld vörössé változott - hadarta Will. 

-Amy vissza kell mennetek. Elnyomó túlerőben vannak-mondta Bill, mindenféle növényt összeszedve. 

-De Tess...

-Itt maradok és vigyázok rá. Ígérem. 

-Rendben...-bólintottam remegve, majd odamentem Tesshez. 

-Tessa... ha nem élem túl... csak hogy tudd... szeretlek... 

-É...én is kislány...-suttogta szinte némán Tess. Stella megnyalogatta Dolly arcát, majd eltávolodott tőle. 

-Indulnunk kell. -mondta Will. 

-Igen. Bill. Csak hogy tudd, téged is bírlak - mondtam könnyek közt. 

-Én is. Vigyázz Willre- mondta egy halvány mosoly kíséretében, majd letörölte a könnyeit, mi pedig elindultunk Willel, Stellával és Sky-jal. 

Mikor odaértünk, szívszaggató látvány fogadott. A királynő holtan terült el a földön, a halottak halmokban voltak, letört szarvú aranyszarvúak, elvágott sziréntorkok és tollfosztott hollók feküdtek a földön. Vérszag terjengett, az ég beborult és eleredt az eső. A háborút... a főnixek nyerték. De mégis milyen áron? Ünnepelniük kellett volna. De e helyett mindenki az elhullottakat siratta. Egymásra néztünk Willel, és elkezdtünk visszarohanni a barlanghoz, de ekkor már késő volt. Ginger és Dolly holttan feküdtek egymáson, körülöttük kígyó tetemek bűzlöttek. A szemem elé tárult életem legfájóbb látványa, ami még sokszor most is az álmaimban kísért. Tessa és Bill egymás kezét fogva, marásoktól éktelenkedő nyakkal feküdtek, üveges tekintetük a semmibe meredt. Bill véres ujjakkal mintha a fal felé mutatott volna. Oda pillantottam, és csak ennyi volt odaírva vérrel: sajnálom. Stella és Sky egymást vígasztalták.  Összeszorult szívvel, kisírt szemekkel fordultam a könnyező Willhez, aki szorosan megölelt, majd látva, hogy elhagyott minden erőm, felvett, és visszavitt a csatatérre, ahol elmondtuk Xan-nak Bill és Tess halálát. Innen már csak arra emlékszem, ahogy lehunyom a szemem, és mély álomba zuhanok. 

Amikor felébredtem, egy ágyban voltam. Will mellettem szuszogott. Rögtön felismertem a helyet. Még mindig a Főnixek Erdejében voltam. Hirtelen elöntöttek az emlékek. Ahogy megláttam Stellát a karton dobozban. Ahogy a kórházban feküdtem. Ahogy anya elém tette a tojásrántottát egyik reggel. Ahogy Tessa beleesett a hóba. Mindent magam előtt láttam, és hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam egy tollat, egy papírt, és felírtam a lap tetejére: 

Hogyan neveljünk holdfarkast, avagy vigyázat, farkas az emeleten!