Narazaki Seigo fel-alá járkált az irodájában, s gondolataiba merült. Homlokán ráncok jelentek meg, majd kopogtatás hangjára lett figyelmes.

– Tessék! – kiáltotta, mire az ajtó kitárult, s Takumi és Mamoru lépett be.

– Hívatott minket, főnök? – hajoltak meg.

– Szeretnék beszélni veletek, üljetek le! – parancsolta, s ő is helyet foglalt. – Nakayama-kun, mivel te foglalkozol a Kitazawa vállalattal, így gondolom, észrevetted, hogy a jelentéseik szerint a vásárlóik a felére csökkentek.

– Így van, uram – bólintott.

– Azt reméltem, a legtöbb ügyfelük kitart mellettük a felvásárlás után is, de az elmúlt öt hónapban jelentősen visszaesett az eladások száma. Szeretném, ha ti ketten a következő heteket arra fordítanátok, hogy új stratégiát dolgoztok ki a régi vevők visszacsalogatására, és újak toborzására. Megértettétek?

– Igen, főnök – bólintottak.

– Rendben, akkor elmehettek – s már épp indulni készültek, mikor Narazaki-san újból megszólalt. – És még valami. Takeda-san hétfőtől nyugdíjba vonul, így az irodája felszabadul. Szeretném, ha ti ketten foglalnátok el.

– Igenis – hajoltak meg, majd kisétáltak.

Miután bezárult az ajtó, nagyot sóhajtottak.

– Mostantól együtt kell dolgoznunk – bökte ki Mamoru. – Kérlek, adjunk bele mindent, Kawaguchi-kun! – hajolt meg előtte.

Takumin, ahogy meglátta Mamoru boldog arcát, borzongás futott végig. Átjárta az izgalom, némi öröm, ám a félelem is, hogy a fiú milyen hatással lesz rá.

~

Az első héten alig tudott a munkára koncentrálni. A monitorok eltakarták a fiút, de nem teljesen. Látta széles vállait, ujjait az egéren, hallotta sóhajtását, ha túl fáradt volt a nap végén. Néha úgy érezte magát, akár egy kamasz. Mikor még hébe-hóba voltak barátnői fiatalabb korában, akkor is hasonlóan reagált. Kedvesek voltak vele, de ő túlságosan félt megbízni bárkiben is.

Igazából egyikükbe se volt szerelmes. Izgatott volt, vezérelte a vágy, hiszen hiába kötötte le szinte minden idejét a tanulás, neki is voltak igényei, ezért is elégedett meg azzal, hogy néha-néha eljár velük moziba, a suliban úgyis találkoztak, s ha már nem bírta tovább, ágynak döntötte őket. Nem volt egy Casanova, a szüzességét is csak tizennyolc évesen vesztette el, és mindössze három barátnőt mutathatott fel, akikkel alig járt többet pár hónapnál. Ugyanis az elején még ott volt az izgalom, de később a lányok megunták, hogy inkább a tanulást választja helyettük, s megfosztja őket az egyetlen szótól, melyet mindenki szeretne viszont hallani: Szeretlek!

A második héten némileg lenyugodott, kezdte megszokni a helyzetet. Habár furcsállta, hogy Mamoru úgy kezelte, mint többi munkatársát, s nem mutatta ki, mit érez iránta, mégis sokszor elöntötte némi megkönnyebbülés, hogy a fiú nem akarja kényszeríteni semmire, és nem tolja a képébe az érzéseit.

Mikor pénteken hazafelé indultak, ismét rászánta magát, hogy elhívja.

– Kawaguchi-kun, kezdem azt hinni, hogy kedvelsz engem – gúnyolódott játékosan a fiú, s édesen nevetett, de mikor meglátta Takumi pír csókolta arcát, megdermedt. – Csak vicceltem – sütötte le a szemeit, s elfordult.

Mire a bárba értek, a hosszú hallgatást könnyed csevely váltotta fel, melyet a Kitazawa vállalat újbóli fellendítésének céljából folytattak. Közeledett a karácsony, s szerették volna, ha mindkét vállalat autói szépen fogynak.

Takumi az első pohár után kezdett felengedni. Már nem érezte azt a szorongást, melyet a liftben, s útban idefelé. Kezdtek úgy viselkedni, mintha barátok lennének, s úgy érezte, rá is férne egy, habár hálát adhatott, amiért Yuka mellette maradt, miután bevallotta neki, nem fog tudni beleszeretni egy másik személy miatt.

Mióta az eszét tudta, senki nem került közel hozzá, még a lányt is csak félve engedte közelebb. Persze sokat számított, hogy épp átesett egy lelki traumán, melyet követett testvére melegsége, és saját kusza érzései. De igazából senki nem ismerte igazán. Sulis barátaival, ha voltak, csak az épületen belül beszélgettek, de itt ki is fújt az egész. Senki nem látogatta meg otthonában, nem hívták el bulizni. Senkinek nem mondhatta el, mennyire nehéz a tanulás, s csak az öccse, és egy szebb jövő reménye tartja benne a lelket. Senkit nem érdekelt, mi lakozik benne. Ahogy igazi szülei, úgy igaz barátai sem voltak.

– Valami baj van? – kérdezte Mamoru, mire Takumi feleszmélt.

– Nem, csak elkalandoztam. Mit is mondtál?

– Hogy Kitazawa Sentarou szerint...

– Nem hiszek a szememnek – vágott közbe egy magas, éjfekete hajú alak –, csak nem te vagy az, Mamoru?

A fiú megdöbbenésén csak Takumié tett túl. Megrökönyödve figyelte, ahogy munkatársa feláll, s szorosan átöleli az ismeretlent. A jelenet túl meghitt volt ahhoz, hogy nézze őket, így lesütötte a szemeit.

– Rég találkoztunk, Aoki – nevetett.

Takumi megdermedt, ahogy észrevette, mennyire közel állnak egymáshoz, hiszen a keresztnevükön szólítják egymást.

– Be se akarsz mutatni? – nézett le a fiú Takumire.

– Elnézést – fordult hátra. – Kawaguchi Takumi-kun, ez itt Ichikawa Aoki, osztálytársam volt a középiskolában. Aoki, ő pedig a munkatársam.

Takumi felállt, s meghajolt, a fiú hasonlóan tett.

– Csatlakozhatok? – kérdezte Aoki, mire egy bólintás volt a válasz.

Miután rendeltek még egy kört, Mamoru kérdésekkel árasztotta el régi osztálytársát.

– Csak nyugi, tigris! – nevetett fel a fiú, mire Takumi megrezzent. Hogy meri így nevezni Mamorut? – Először is pár hónapja költöztem vissza. Hiányzott a város, meg persze a család. Természetesen te is sokszor eszembe jutottál – mosolyodott el, s Takumi mintha kéjes csillogást vélt volna felfedezni a szemeiben. – És veled mi a helyzet? Látom, megtanultál nevetni – gúnyolódott. – Csak nem ő...? – kérdezte volna, de valami történhetett az asztal alatt, mert a fiú felszisszent, s elhallgatott, majd halkan motyogott, de Takumi a zsivaj ellenére is ki tudta venni, mit: Azt hittem, tudja rólad.

Kínos csend telepedett az asztalra, melyet Takumi tört meg.

– Nekem mennem kell – mondta lehangoltan. Úgy érezte, ő a felesleges harmadik. Nem sokat tudott a melegekről, de úgy vélte, ezek ketten túlságosan is közel álltak egymáshoz, s nem csak barátok voltak, annál sokkal, de sokkal több. – Ti érezzétek jól magatokat! – búcsúzott.

– Elkísérlek – ajánlkozott Mamoru, mire szíve nagyot dobbant, de nem akarta őket szétszakítani. Érezte, az a fiú sokkal többet adott munkatársának, mint amit ő valaha képes lenne.

– Nem kell, beszélgessetek csak, biztos van mit bepótolni – vette fel a kabátját, s kisétált.

A bár előtt megállt, s a szállingózó hópelyheket figyelte. Kívülről nyugodtnak tűnt, de belül méreg emésztette. Dühös volt Aokira, mert felbukkant, de legfőképp önmagára, mert magukra hagyta őket, holott ott kellett volna maradnia, és jeleznie, Mamoru hozzá tartozik. De hiszen ez nem igaz – eszmélt rá. Ő nem szerelmes a fiúba. Érez valamit iránta, de az nem lehet szerelem. Akkor mégis miért zavarja, hogy azok ketten most is együtt vannak? Miért szúr a mellkasa, ha arra gondol, Aoki megadhatja Mamorunak azt, amit ő képtelen?

Lehajtott fejjel indult haza. Megint azt érezte, mit életében számtalanszor, hogy egyedül van, s nincs senki, aki megértené.

– Várj, Kawaguchi-kun! – hallotta meg ekkor Mamoru hangját.

– Te meg mit keresel itt? – mordult rá. – Ott kellett volna maradnod.

– Aoki megérti, hogy most itt a helyem, vele holnap is beszélhetek.

Takumi hátán végigfutott a hideg, tehát újból találkozni fognak.

– Ő is...? – kérdezte halkan, mire a fiú megrezzent.

– Meleg? – suttogta, s Takumi bólintott. – Igen – válaszolta bátortalanul.

– Jártatok?

Mamoru nem felelt, így hallgatását beleegyezésnek vette.

– Sajnálom, nem akartam a magánéletedben vájkálni.

– Én csak... nem tudom, jó ötlet-e, ha erről beszélek neked – motyogta.

– Nyugodj meg, el tudom viselni! – mondta hidegen, bár maga sem volt biztos abban, ez tényleg így van-e.

– Ő volt az első nekem – suttogta, mire Takumi szemei kikerekedtek. – Két évig jártunk, míg le nem érettségiztünk. Utána egy távoli egyetemre ment, így szakítottunk.

– Értem – mondta lehangoltan. Tehát igaza volt. – És most...? – bukott ki belőle.

Mamoru meglepetten nézett rá.

– Most micsoda?

– Itt van ő, és itt vagy te... – morogta.

– Azt hiszed, hogy újból járni fogok vele? – ámult el.

– Csak felvetettem – dadogta kipirulva –, hiszen szerettétek egymást.

– Nem, ez nem igaz – mondta halkan.

– Tessék? – nézett rá kikerekedett szemekkel Takumi.

– Én nem szerettem őt, illetve kedveltem, de szerelmes sosem voltam belé.

– De hiszen...

– Igen, jártam vele, lefeküdtünk, de ennyi. Ő szeretett, de én nem tudtam viszonozni az érzéseit. A testvérem már két éve halott volt, mikor egy osztályba kerültem Aokival, rá egy évre pedig igent mondtam neki. Ha ismernéd, rájönnél, mennyire rámenős. Ő mindig megszerzi, amit akar. Én pedig nem akartam ellenállni. Reméltem, ha ő velem lesz, eltűnik az űr, de nem így történt. A testemet kielégítette, de a lelkemet nem tudta.

Takumi ökölbe szorította kezét, nem akarta hallani, nem akart tudni erről, de mégis kíváncsi volt. Aztán eszébe jutott a fiú gúnyolódása.

– Miért mondta azt, hogy látja, megtanultál nevetni?

Mamoru elmosolyodott.

– Tudod, a fivérem halála után évekig nem tudtam se mosolyogni, se nevetni. Hiába volt mellettem Aoki, ő se tudta elérni, amit neked az első pillanatban sikerült, amint megláttalak.

Takumi elfordította kipirult arcát.

– Így visszagondolva sajnálom, hogy úgy viselkedtem vele. Ő csak jót akart nekem, én mégsem tudtam viszonozni, amit adott.

– Akkor én...? – suttogta.

A fiú hallgatott egy darabig.

– Nem tudom. Ha rád néztem, és egyedül voltál, olyan elveszettnek tűntél, mint amilyennek én éreztem magam. Talán könnyebb volt egy plátói szerelmet táplálni, mert tudtam, sosem teljesülhet, és mégis reménykedtem a szívem mélyén, hogy fog.

– Honnan tudod, hogy ez a szerelem? – kérdezte halkan, mire Mamoru meghökkent.

– Én nem is tudom, ez bonyolult. Egyrészt szeretném, ha boldog lennél, és ha nem csak akkor látnám a mosolyod, ha Narazaki-san megdicsér. Másrészt szeretnélek én boldoggá tenni, habár tudom, ez lehetetlen. Birtokolni akarlak, hogy légy teljesen az enyém, de közben azt akarom, hogy szabad légy, mert a szerelmet nem lehet birtokolni. Olyan dolgokra vágyok, mint amit a rendes párok csinálnak, és szeretnék melletted lenni akár életünk... - de nem fejezte be a mondatot, mert Takumi pillantása megállásra késztette.

– Akkor miért nem tettél semmit, mióta visszajöttél?

– Életem legnagyobb hibáját követtem el ellened, és nem akartam a terhedre lenni az érzéseimmel. Annyi fájdalmat okoztam már, nem akarok még önzőbb lenni. S azt mondtad, nincs esélyem.

– Én nem ezt mondtam – motyogta.

– Ó, bocsáss meg – gúnyolódott –, csak lebuziztál, és soha többé nem akartál látni.

– Az már régen volt – sütötte le a szemeit. – És megvolt rá az okom, hogy úgy viselkedjek.

– Tudom, és sajnálom – sóhajtotta –, minden az én hibám.

– Nem – motyogta –, egy kicsit az enyém is. Ha nem tekintelek ellenfélnek... talán nem történtek volna meg azok a dolgok.

– Tessék? – kerekedtek ki a fiú szemei.

– Én gyűlöltelek, mert jobb voltál nálam. Eloroztál előlem mindent, amire vágytam. Tudom, hogy megérdemelted a dicséretet, de akkor ez nem érdekelt. Csak Fukuokán jöttem rá, hogy ha nem kezeltelek volna ellenfélként a megismerkedésünktől kezdve, barátok is lehettünk volna, és talán nem történik meg mindez.

– Tehát most a barátodnak tartasz? – kezdett el mosoly bujkálni a szája szegletében, de Takumi könyörtelen szavai azonnal lelohasztották.

– Nem. Mi nem lehetünk barátok.

– Értem – sóhajtotta szomorúan.

– Nem, nem érted. Ha az egyik fél szerelmes, az már rég nem barátság.

– Megértettem – fordította el az arcát, hogy munkatársa ne lássa rajta a mérhetetlen fájdalmat.

Takumin jeges borzongás futott végig. Miért kell mindkettejüknek szenvedni, mikor boldogok is lehetnének? Sokat szenvedtek, de az élet nem erről szól.

– Megérkeztünk – mondta, s mikor Mamoru megfordult, utána szólt. – Nincs kedved feljönni hozzám?

A fiú azonnal jéggé dermedt. Pár másodperc múlva hátranézett, szemeiben értetlenség tükröződött.

– Szeretnélek bemutatni az öcsémnek.

Mamoru percekig csak állt mozdulatlanul, s nem értette, mi történik itt.

Takumi szinte remegve lépett be a lakásába. Hallotta, munkatársa követi, s ettől még izgatottabb lett.

– Megjöttem! – kiáltotta, mire Tatsuo kisietett.

– Nii-san – jött elé kipirultan, s megölelte.

– Vendéget hoztam, de úgy látom, jöhettünk volna később is – gúnyolódott, Mamoru nem értette, miért. – Noboru, te nem akarsz üdvözölni? – emelte fel a hangját, s a következő pillanatban a szőkeség is kibújt a szobából. – Remélem, azért tanultatok is – vetette be szigorú tekintetét.

– Természetesen, azzal kezdtük – méltatlankodott Tatsuo.

– Hát persze, és szerinted ezt el is hiszem? – húzta vissza magához öccsét, s barackot nyomott a fejére.

Mamoru szobormereven állt, s meglepődve nézte Takumit, aki egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy eddig. Ez a fiú sokkal boldogabb volt, tudott nevetni, s szomorúan vette tudomásul, hogy csak mellette oly komor.

– Nii-san, ő...? – nézett Mamorura. – Találkoztunk már?

– Ő mentett meg...

Tatsuo arca felderült, odasétált bátyja munkatársához, kezeit sajátjába fogta, s meghajolt.

– Akkor régen nem tudtam megköszönni, amit tett. Kérem, fogadja el a hálámat!

A fiú azonnal zavarba jött.

– Én nem tettem olyat, amit más ne tett volna meg.

– Akkor is... köszönöm.

– Na jól van – szólalt meg végül Takumi. – Noborunek már lassan otthon van a helye.

– Kikísérem az állomásra – mondta Tatsuo, s már sietett is a szobájába a fiúval együtt, hogy még utoljára forró csókok csattanhassanak el közöttük.

Takumi a konyhába vezette vendégét.

– Kérsz valamit inni? Alkohol nincs.

– A víz is megteszi – mosolyodott el –, köszönöm.

Pár percig néma csend szállt rájuk, majd hallották, ahogy a fiatalok elmennek, s még kínzóbbá vált a hallgatás. Végül Mamoru szólalt meg.

– Ők ketten...?

– Igen – bólintott Takumi –, már vagy nyolc-kilenc hónapja tart. Azt hiszem, tényleg szeretik egymást.

– Hogy fogadtad?

– Szerinted? – horkant fel. – Kedvem lett volna a fiút... – sziszegte.

– És mi változott, miért engedtél mégis?

– Nem tudom. Mikor hazajöttem Fukuokáról, és beléjük botlottam, olyan szerelmesnek tűntek.

– Kawaguchi-kun, bocsásd meg ezt a kérdést, és kérlek, ne haragudj rám, de nem lehet, hogy a csókunknak Fukuokán köze volt ehhez?

Takumi arca lángba borult, így a mosogató felé fordult.

– Nem... tudom – motyogta.

A következő pillanatban megérezte Mamoru erős kezeit a karjain.

– Azt mondtad, nem lehetünk barátok, de reménykedhetek abban, hogy esetleg többek igen?

– Nem tudom – suttogta. – Félek.

– Kérlek, fordulj meg! – próbálta maga felé fordítani, de a fiú szobormereven állt. – Kawaguchi-kun, kérlek!

Érezte a hangjában megbújó félelmet, kétségbeesést, de a reményt is. Lassan engedett a kérésnek, s munkatársa szemeibe nézett.

– Megengednéd, hogy megcsókoljalak? – kérdezte lágyan, félve Mamoru.

Takumi habozott egy kicsit, majd bólintott. A fiú közelebb húzódott hozzá, arcát tenyerei közé fogta, s óvatosan ajkaira simult. Mikor csókjuk hevesebbre váltott, ujjait lassan leengedte, végigcirógatva ezzel Takumi nyakát, akinek szíve őrülten kalapált mellkasában, s aki észre sem vette, hogy önkéntelenül is munkatársához simul.

– Ezt ne! – húzódott el Mamoru, mire Takumi megdermedt.

– Valami rosszat tettem? – kérdezte elbizonytalanodva.

– Nem, dehogyis – lépett hátrébb. – Csak túl kívánatos vagy, én pedig nem vagyok az a típus, aki sokáig ellen tud állni.

Mikor Takuminek leesett, mit jelent mindez, a vörösség teljesen beterítette arcát. Ő az előbb szinte felkínálta magát. Nem a fiú rohanta le, ő adott engedélyt.

– Jobb, ha indulok – vette fel a kabátját.

– Igen, Tatsuo is mindjárt itt lesz.

– Köszönöm a vendéglátást, és a bizalmat, hogy bemutattál a testvérednek.

– Szóra sem érdemes – motyogta zavartan.

– Nem kell kikísérned, ismerem az utat – mondta, s már ki is sietett, Takumi pedig azonnal a csap alá tartotta kezeit, s jéghideg vízzel próbálta lemosni arcáról a rózsákat, s lecsillapítani szívét, mely immár kétségtelenül Mamoru után sóvárgott.