Teltek a hetek, s Takumi egyre bizonytalanabbá vált. Mióta Mamoru újra a munkatársa lett, nem tudott nem arra gondolni, hogy a fiú ismét próbálkozni fog nála, főleg azután, ami Fukuokán történt, habár azóta már jó pár hónap eltelt. Munkatársa azonban nem tett semmit. Egy-két mondatot váltottak, ha megkövetelte a munka, de ennyi.

Kezdett ebből a bizonytalanságból elege lenni, s az egyik késő őszi pénteken erőt vett magán, s támadásba lendült. Az irodát mindenki elhagyta már rég, csupán Mamoru túlórázott szakadatlanul. Mikor látta, készülődni kezd, ő is kikapcsolta a gépet, felvette a kabátját, s a fiú után sietett a lift felé.

– Végre hétvége – mondta halkan, hogy megtörje a csendet.

– Igen – bólintott Mamoru –, kemény hét áll mögöttünk.

– Sok a munka a Kitazawa vállalattal? – érdeklődött.

– Igen, de próbálom a legjobbat nyújtani.

– Elhiszem – motyogta.

– Kawaguchi-kun – nézett rá komoly arckifejezéssel –, téged bánt, hogy Narazaki-san engem tett meg a Kitazawa és a Narazaki vállalat összekötőjévé? Még mindig csak egy vetélytársat látsz bennem?

– Nem – vágta rá azonnal felháborodottan. – A vállalatunk egy nagy csapat, nem igaz? Te pedig ott dolgoztál, ismered az igazgatót, jobban szót értesz velük. Megérdemelted, hogy összekötő lettél.

– Köszönöm – hajolt meg kissé –, igazán megtisztelő ezt tőled hallani.

– Bolond – mormogta zavartan, s elfordította a tekintetét.

Kinyílt a lift ajtaja, s a kijárat felé sétáltak.

– Nakayama-kun, lenne kedved meginni valamit? – kérdezte Takumi szinte félénken, mire a fiú kikerekedett szemekkel nézett rá.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha innál – válaszolta szemlesütve. – Emlékezz a múltkorira!

– Tudok mértéket tartani – háborodott fel.

– Én az utána levő dolgokra gondoltam – motyogta szomorúan.

– Még ha be is rúgnék, az öcsém velem él... – kezdte, de a fiú közbevágott.

– Ne érts félre, kérlek! Amit tettem, soha többé nem fog előfordulni.

Takumi mellkasában szúró fájdalmat érzett. Örült, hogy ezt hallja, hiszen azt az éjszakát sose akarta újra átélni, de ez a kijelentés mintha ott hordozta volna magában azt a három szót, amit valamiért nem szívesen hallott volna: már nem szeretlek. Nem mintha ő így érzett volna. Egy kicsit kedvelte a fiút, látta jó, szorgalmas, kedves oldalát, mert most nem emésztette irigység. Szíve mélyén szerette volna megismerni őt, megérteni, miért szeretett bele, de legfőképpen a saját érzéseit akarta kibogozni, mert öccsét és barátját hiába kezdte elfogadni, önmagával hadilábon állt.

– Megértettem – mondta végül, mikor a járdán álltak. – Akkor egy ital?

– Rendben lesz ez így? – nézett rá a fiú kérdőn.

– Az ég szerelmére – csattant fel, s elindult –, gyere már!

Takumi és Mamoru egy asztalnál ültek a közeli bárban, s iszogattak.

– Megkérdezhetem, miért döntöttél úgy, hogy visszajössz? – nézett a fiúra érdeklődve.

– Narazaki-san tisztában volt vele, hogy kiismerem magam a Kitazawa vállalaton belül. A felvásárlást követő első hónapokat ott kellett töltenem, míg a dolgozók megemésztették azt. Hiába maradt meg az állásuk, sokan féltek attól, még több leépítés lesz emiatt.

– Te kérted, vagy Narazaki-san szerette volna, ha visszatérsz? – vágott közbe.

– Szerinted?

– Te.

Mamoru bólintott.

– Ő szerette volna, ha maradok, és onnan jelentek, felügyelek mindent, de... – kis szünetet tartott –, engem visszahúzott a szívem – mosolyodott el halványan.

Takumin hirtelen melegség futott át, tehát még sincs veszve minden.

– A családod nem furcsállta?

– Nem. A legjobbat akarják nekem, de felnőttem. Bíznak abban, hogy jó döntéseket hozok.

– Ők tudják, hogy te me... – csúszott ki hirtelen a száján, de próbálta idejében fékezni a nyelvét.

Mamoru szomorú pillantást vetett rá.

– Nem. Sose volt merszem bevallani nekik. Csak a húgom tud róla.

– Nem is tudtam, hogy van testvéred.

– Van egy tündéri hugicám, aki most kezdett az egyetemen, és velem él.

– Hogyhogy? – lepődött meg.

– Tudod, hozzám könnyebb felhozni a barátját – vigyorodott el. – Ha a szüleink ismernék a fiút, biztos kitiltanák otthonról.

– De miért?

– Fogalmazzunk úgy, elég feltűnően öltözködik – mosolygott. – Viszont nem csak ketten voltunk – kortyolt italába –, volt egy ikertestvérem is.

– Csak volt? – nézett rá érdeklődve.

– Meghalt – motyogta.

– Részvétem – mondta szomorúan, s kísértést érzett, hogy vigasztalásképp megfogja a fiú kezét, de a következő pillanatban elvetette az ötletet.

– Köszönöm.

– Szeretnél róla beszélni?

– Nem is tudom – bizonytalanodott el. – Még senkinek sem meséltem erről.

– Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni.

– Nem erről van szó – nézett rá bánatos tekintettel –, csak olyan nehéz erről beszélni. Ő volt a másik felem, szinte elválaszthatatlanok voltunk. Mikor meghalt, azt hittem, megszakad a szívem, és követni fogom őt. Évekig űr tátongott bennem, mígnem 2007. május 14-e meg nem változtatott mindent.

– Miért, mi történt akkor?

Mamoru tekintete ellágyult, s egy édes mosoly bujkált a szája szegletében.

– Megláttalak téged.

Takuminek torkán akadt a szó.

– Biztos hülyeségnek tartod, és én sem hiszek a szerelem első látásra-dologban, de valami megfogott benned. Mikor megláttalak, újra kedvem támadt mosolyogni – nevetett fel halkan.

Takumi nem mosolygott, próbálta feldolgozni, hogy ez a fiú itt mellette sok-sok évvel ezelőtt neki köszönhette a reményt egy új életre.

– Persze később láttalak lányokkal – sóhajtotta fájdalmasan –, mégsem tudtam lemondani rólad. Kérdezősködtem, így tudtam meg a neved, az óráid, amiket felvettél. Mivel engem is érdekeltek, megpróbáltam ugyanazt az ösvényt végigjárni, mint te, és nem bántam meg.

– Ez olyan... hihetetlen – nyögte ki végül Takumi. – Én észre se vettelek, legalábbis nem emlékszem rád.

– Nem is csoda – kuncogott –, ha egyedül voltál, folyton a földet bámultad, sose néztél a veled szembe jövő emberek arcára, csak a barátnődére, ha volt.

– Tudom – sóhajtotta –, sokáig küzdöttem ez ellen. Olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam a többiek között... Azt hittem, lenéznek, mert stréber vagyok.

– Ne mondd ezt, kérlek! – nézett rá szomorúan. – Ha te az voltál, akkor én is. Ugyanazt akartuk, elvégezni a sulit, és egy jó állást találni.

– Igen – bólintott egyetértően. – De a helyzet nem sokat változott.

– A többiekre gondolsz? Hiszen elismernek téged.

– Nem, akit tényleg elismernek, az te vagy – mondta halkan. – Habár tényleg javult a helyzet tavaly óta, még mindig rossz vagyok egyesek szemében, és ha akarom, ha nem, összesúgnak a hátam mögött.

– Ne törődj velük, kérlek! Te jó munkaerő vagy, nincs miért ezen rágódnod. Inkább példát vehetnének rólad.

– Ez kedves tőled – kortyolt bele az italába. – Még el is hinném, ha nem tudnám, hogyan érzel irántam.

– Akkor is ezt mondanám – nézett rá határozottan –, ha nem éreznék így irántad.

Takumi szemei kikerekedtek, majd lesütötte őket, s csak halkan mormogott.

– Azt hiszem, nagyon félreismertelek.

~

Narazaki Yuka a kávézóban ült, s az óráját fixírozta.

– Miért késik ennyit? – mérgelődött magában, majd a bejárat felé sandított, s meglátta, ahogy Takumi közeleg. – Végre! – mondta gúnyosan, mikor odaért hozzá. – Azt hittem, el se jössz.

– Sajnálom, ma sok volt a munka.

– Látom, apa rendesen megdolgoztat.

– Igen – bólintott –, de örülök neki.

– És mi a helyzet Tatsuoval? – mosolygott virgoncul. – Még dúl a love?

– Mindennél jobban – sóhajtotta. – Szinte elválaszthatatlanok.

– És nem örülsz ennek?

– Nem erről van szó. Olyan boldognak tűnik, rengeteget nevet, és ennek örülök is.

– De?

– De félek, mi lesz, ha valaki meglátja, és megszólja őket. A fiú szülei se tudják még, a mieinket aligha fogják beavatni.

– Azóta nem is keresték őt?

– Nem – komorult el. – Mikor elköltöztem, velem is ez volt, egyszer sem hívtak fel, mintha sose lettem volna a fiuk.

– Sajnálom – szorította meg a lány a kezét vigasztalásképp.

– Bocsáss meg – mosolyodott el, habár szemeiben szomorúság bujkált –, nem akartam elrontani a kedved. Inkább mesélj te!

– Ne butáskodj! – feddte meg lágyan. – Tudod, hogy szívesen meghallgatlak. Amúgy megismerkedtem valakivel – bökte ki kis habozás után.

– Ennek örülök – mosolygott végre tiszta szívéből.

– Persze nem olyan megnyerő, mint te – öltötte ki a nyelvét –, de tetszem neki, és nekem se lenne ellenemre, ha randira hívna.

– Jó látni, hogy így állsz hozzá – simogatta meg a kezét.

– Szerencséd, hogy még nem szerettem beléd, különben nem engedtelek volna ki a karmaim közül – hajlította be ujjait, s a levegőbe karmolt egyet, akár egy macska.

Takumi ismét elszomorodott.

– Ne csináld ezt! – hajolt oda hozzá a lány, s felemelte az állát. – Nem kérhetem, hogy szeress belém, ha már szeretsz valakit.

– Én nem szeretem – lázadt fel, aztán elpirult. – Úgy értem, halványlila gőzöm sincs, mit érzek iránta.