Narazaki Seigo fel-alá járkált az irodában. Homlokára barázdákat szántott a gond. Pár perc múlva kopogtak az ajtón.

– Tessék! – dörmögte. Takumi félénken belépett, s meghajolt.

– Hívatott, uram?

– Igen – bólintott.

Takumin rossz érzés lett úrrá. Főnöke túlontúl ideges volt, nyoma sem volt a megszokott nyugalomnak, amit árasztott.

– Holnapután találkoznom kell a Kitazawa vállalat elnökével. A hírek szerint, mint tudod, eladósodtak. Szeretnék, ha felvásárolnánk őket, mielőtt teljesen csődbe mennek.

– Hogyan? – nézett rá hitetlenkedve.

– A Kitazawa vállalat mindig az elsők között volt, nem tudom, hogyan jutottak idáig. Első osztályú áruk, és mégis... – töprengett. – Szerinted mit kellene tennünk?

– Szerintem? – lepődött meg. A főnök sosem kérte még a véleményét. – Mivel olcsón hozzájuthatunk a céghez, szerintem jó ötlet. Mindig is kemény versenytársak voltak, így a mi irányításunk alatt lesznek, de a régi ügyfeleik is átpártolhatnak hozzánk.

– Igaz – mosolyodott el. – Én is erre gondoltam. Szombaton lenne a találkozó Fukuokában. Lenne kedved elkísérni?

Takumi megdermedt. Ezt tényleg tőle kérdezték?

– Én – hajolt meg boldogan – szíves örömest önnel megyek.

Noboru kétkedve állt az ajtó előtt.

– Biztos jó ötlet? – nézett szerelmére.

– Nyugi, ma elutazott Fukuokába és csak holnap estére ér haza – húzta maga után.

– De azt mondta, ne tegyem be többet ide a lábam.

– Viszont most nincs itt, úgyhogy azt teszünk, amit akarunk – ölelte át. – Nyugodj meg! Ki akarom élvezni ezt a hétvégét – simult ajkaira – veled.

Noboru viszonozta a csókot, s csak később eszmélt rá, hogy szerelme talán arra gondol.

Takumi izgatottan lépdelt főnöke mellett. Még az sem szegte kedvét, hogy a nyári melegben öltönye rámelegszik. Boldog volt, mert eljutott idáig, elismerték, megbíztak benne.

– Kitazawa Sentarou lesz jelen, és az egyik beosztottja – mondta főnöke. – Természetesen elolvasom a szerződést, de szeretném, ha te is átfutnád, nehogy legyen benne valami, amit nem veszek észre.

– Igenis, uram.

– Természetesen utána azt csinálsz, amit akarsz. Holnap délben indul a vonatunk. Így megfelel neked?

– Igen – bólintott.

Beléptek a szálloda tanácstermébe, melyet privát vendégeknek tartottak fönn, ahol már várták őket. Amint a két férfi megfordult, Takumi elfehéredett.

– Nakayama-kun? – suttogta, s Kitazawa Sentarou, a Kitazawa vállalat elnöke elmosolyodott.

– Ezek szerint ön Kawaguchi Takumi? Már sok jót hallottam önről – mosolygott. – Üdvözletem – hajolt meg a két férfi előtt.

– Mit jelentsen ez? – nézett rájuk Seigo értetlenül.

– Kérem, foglaljanak helyet!

Miután mindenki a helyén ült, belekezdett.

– Amit most önöknek fogok elmondani, kérem, kezeljék bizalmasan! – mondta a pocakos, öreg úr. – A vállalatunk igen nagy névnek örvend, mint tudják. Fél éve azonban az egyik vezető beosztásban lévő személy sikkasztott a cégtől, s eltűnt. Sajnos nem kis összegről volt szó, így hiába próbáltuk helyrehozni a hibáját, a bevétel nem fedezte a kiadásainka. Létszámleépítést kellett alkalmaznunk, és kölcsönt felvennünk, de néhány befektető megszagolta a dolgot, és menekülőre fogta. Pár hete azonban Nakayama-kun azzal az ötlettel állt elő, hogy önöknek ajánljuk fel a céget. Elmondta, hogy önöknél dolgozott, és hogy ha létrejön az üzlet, képesek újra felvirágoztatni a vállalatunkat. Remélem, nem tévedett.

– Nem – mondta Seigo.

Takumi még mindig Mamorut bámulta. Csaknem fél éve nem látta. Ugyanolyan jól nézett ki, mint régen, talán fogyott egy kicsit, arca mintha beesettebb lett volna. A fiú azonban nem nézett rá, vagy az asztalt, vagy régi főnökét pásztázta.

– Ezek szerint áll az üzlet?

– Igen – bólintott a férfi.

Egy óra múlva már az ajtóban álltak, s búcsúzkodtak. Mikor azonban főnöke felment a szobájába, ő visszasietett a tanácsteremhez. Szerencséjére Mamoru még ott volt. Mikor a fiú magához vette az aktatáskáját, s felnézett, megdöbbent, ám azonnal lesütötte a szemeit.

– Beszélhetnénk? – lépett be Takumi.

– A főnököm kint vár.

– Beszélni akarok veled! – mondta határozottan.

– Rendben – adta meg magát. – Szólok Kitazawa-sannak és visszajövök.

Amint Takumi egyedül maradt, remegni kezdett. Mégis mit csinál? Miért akar beszélni vele? Ő már a múlt, akit felejtenie kellene. De szíve mégis hevesen vert, túl hevesen.

Mikor Mamoru visszatért, ő már egy széken ült, s próbálta remegő végtagjait lenyugtatni. A fiú helyet foglalt, de nem nézett rá.

– Mit szeretnél? – kérdezte.

– Először is, hogy nézz rám! – emelte fel a hangját. – Másodjára pedig, válaszokat.

– Mégis mire?

– Miért? Miért tűntél el hirtelen? Hogy jutott eszedbe, hogy hátrahagyod az életed, és idejössz a világ végére?

– Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene. Tudtam, hogy jobb lesz neked nélkülem, így eljöttem.

– Hogy mondhatod ezt ilyen könnyedén? – dühödött fel. – Volt egy nagyszerű állásod, még a főnök is elismert, a munkatársaid szerettek, és erre mindent otthagytál.

– Mit ér mások szeretete, ha az az egy nem szeret, akit szeretnék? – motyogta szomorúan.

Takumi észrevett valamit a fiú szemében, s rá kellett ébrednie, hogy az, amit a sajátjában is sokszor látott, a fájdalom és a magány.

– De miért mentél el olyan hirtelen? Még megköszönni se tudtam, hogy megmentettél – mondta halkan.

Mamoru nagyot sóhajtott.

– Természetesen azért, mert miattam betegedtél meg. Az után lettél beteg, hogy megcsókoltalak, és te elfutottál. Télen, abban a rettentő hidegben. Mikor elmentem hozzád, és úgy találtalak... – hangja hirtelen elcsuklott. – Megígértem az égieknek, ha megmentenek, elhagyom a várost.

Takumi döbbenten nézett rá.

– Nem a te hibád volt – suttogta.

– Tessék? – pillantott fel rá.

– Mármint nem egészen. Miután hazamentem, hidegzuhanyt vettem jó sokáig, azért betegedtem meg. Aztán olyan kába voltam, hogy a láztól nem bírtam felkelni, nem tudtam segítséget hívni. Ha te nem jössz... Szóval köszönöm – motyogta.

– Szívesen.

– És hogy kötöttél ki itt? – váltott témát.

– A lehető legmesszebbre akartam menni, nehogy kísértést érezzek a visszautazásra.

– És nem éreztél?

– Dehogynem, mindennap.

– Ezért ajánlottál minket a főnöködnek? – kérdezte kíváncsian, mire a fiú bólintott.

– Persze nem tudtam, hogy Narazaki-san veled fog jönni. Ezek szerint te lettél a jobb keze.

– Azt nem mondanám, de sok mindent rám bíz, mióta elmentél.

– Örülök – mosolyodott el halványan.

– De ha maradsz, te lehetnél a jobb keze.

– Én nem ezt akartam – mondta szomorúan, az asztalt pásztázva. – Fájt látni, hogy te szenvedsz amiatt, ahogy a munkám végzem, pedig csak azt akartam, hogy büszke legyél rám, hogy egyenlő felek lehessünk.

– Hah? – hökkent meg Takumi.

– Mióta megláttalak az egyetemen, csak az volt a célom, hogy egyszer a közeledbe kerülhessek, és együtt dolgozhassunk. Mikor lediplomáztam, nem kerestem állást, csak a Narazaki vállalathoz jelentkeztem, és Suzuki-san szülésének hála végre melletted lehettem. Egy évvel fiatalabb voltam, de keményen dolgoztam, hogy elismerj. Nem tudtam, hogy vetélytársként fogsz rám tekinteni, hogy fájdalmat okozok azzal, ha jól dolgozok. És ami azon az éjszakán történt...

Takumi hirtelen megdermedt, emlékezett rá, de már nem kavarta fel annyira, mint régen.

– Mikor hazavittelek, és letettelek az ágyra... – motyogta. – Ott feküdtél ártatlanul és kívánatosan. Akkor már tudtam, hogy sose fogsz megszeretni. Nem akartalak bántani, csak szerettelek volna érezni – suttogta. – Négyévnyi visszafojtott vágy tört elő, és én nem tudtam leállni. Úgy viselkedtem, mint valami hülye kis kamasz. Annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss meg!

– Rendben – mondta határozottan. – Megbocsátok.

– Tényleg? – nézett rá könnyektől csillogó tekintettel, mire Takumi megdöbbent. A szíve összeszorult a látványra.

– Igen – motyogta. – Nem volt szép dolog, de ami történt, megtörtént. Mindez már a múlté, és szeretném mihamarabb elfelejteni.

– Köszönöm – hajtott fejet, de nem emelte fel.

Takumi hirtelen sajnálatot érzett iránta. Ez a fiú feladta az életét, mert elkövetett egy hibát, s a mai napig vezekel érte. Már rég tovább kellett volna lépnie, erre még mindig emészti magát. S a következő pillanatban elakadt a lélegzete. A hatalmas tölgyfaasztalon apró cseppecskék jelentek meg. Önkéntelenül állt fel, s húzta fel a fiút, majd átölelte.

– Már megbocsátottam, úgyhogy fejezd be a sírást! Felnőtt férfi vagy, viselkedj is úgy!

– Kawaguchi-kun – suttogta meggyötörten, s erősen magához szorította, könnyei pedig nemhogy apadtak volna, helyette áradásba lendültek.

Noboru az íróasztal előtti széken ült, s az ajtót bámulta. Nem sokkal később megjelent Tatsuo, s felé sétált.

– Min gondolkodsz? – állt meg előtte, s átkarolta a nyakát.

– Hogy milyen szerencsés vagyok – mosolyodott el.

– Nem tudom, ezzel újat mondok-e – csókolta homlokon –, de én is annak érzem magam.

– Ezt örömmel hallom – hajolt mellkasához. – Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

– Ne mondj ilyeneket, bolond! – túrt bele szőke tincseibe.

– Tatsuo – nézett fel rá –, szeretnél továbbmenni?

A fiú rögtön elpirult, majd halkan motyogott.

– Örülnék, ha ma velem aludnál.

– Rendben – húzta le magához, s ajkaira simult.

Takumi egyre furcsábban érezte magát. Mamoru még mindig itatta az egereket, de testének melege, szoros ölelése szívét gyorsabb iramra késztette. Azok a pillanatok jutottak eszébe, melyek hasonló izgalmat váltottak ki belőle. A fiú érintése azelőtt a végzetes éjszaka előtt, mely elől a mosdóba menekült, heves csókja, mely még Yuka csókjait is háttérbe szorította. Elítélte őt, mert meleg, mert időt sem vett arra, hogy megismerje. Igaza volt, ellenfélként kezelte, mert ő akart a legjobb lenni, és irigy volt rá számos ok miatt. Eltaszította, elüldözte, pedig csak a szerelem vezette.

– Nyugodj meg! – csitította. – Most már minden rendben.

– Köszönöm – súgta a fülébe a fiú, mire ő megborzongott, aztán Mamoru elhúzódott tőle, de amint meglátta Takumi kipirult arcát, erőt vett magán, s lassan felé hajolt. – Ha nem szeretnéd ezt, kérlek, húzódj el!

De ő nem húzódott el. Hagyta, hogy a fiú gyengéden megcsókolja, majd erősen magához szorítsa, s csókja hevesebbre váltson. Belőle pedig minden ellenállás elszállt. Engedte, hogy a fiú nyelve a szájába hatoljon, s táncra perdüljön sajátjával. Mamoru ujjai lágyan megcirógatták a nyakát, mire muszáj volt kiszakadnia a csókból.

– Én... sajnálom – zihálta volt munkatársa.

– Nem kell – nézett oldalra zavartan –, nekem is jó volt – suttogta, majd kipirulva elhagyta a tanácstermet.

Tatsuot reggel Noboru széles mosolya fogadta.

– Mi az? – ásított.

– Semmi – csókolta homlokon. – Jó reggelt!

– Neked is – bújt hozzá. – Hmmm – nyöszörgött –, fáradt vagyok.

– Pedig nem is csináltunk semmit az éjjel – súgott a fülébe.

– Na, én attól a semmitől vagyok fáradt – morogta. – Nem tudtam, hogy ilyen ügyesen is tudod használni az ujjaid.

– Elvégre kitűnő tanuló vagyok, ez afféle kötelesség – gúnyolódott.

– Bolond – csókolta meg. – Tényleg nagyszerű volt.

– Sokat gyakoroltam, mióta járunk – kuncogott. – De a következő lépést csak veled gyakorolhatom, remélem, te is benne vagy, tanuló társam.

– Majd megmutatom, mennyire jó vagyok – kerekedett felé. – Ámulni fogsz, ugyanis gyorsan tanulok – öltötte ki nyelvét, majd ajkaira tapadt.

Narazaki Seigo Takumira pillantott, aki meg se szólalt, mióta elindultak.

– Valami baj van? – kérdezte kíváncsian.

– Nem – nézett rá a fiú.

– Talán Nakayama-kun miatt komorultál el? Engem is meglepett a viszontlátás.

– Igen – bólintott. – Itt hagyott minket, és mégis nekünk tett jót.

– Sajnálod, hogy elment?

– Igen, azt hiszem, már igen – sóhajtotta.

Amint az állomásról hazafelé indult, meglátta öccsét Noboru társaságában. Mindketten mosolyogtak. Tudta, ha nem lennének szem előtt, most biztos kéz a kézben sétálnának. Ilyen hát a szerelem?

– Tatsuo – kiáltotta, s felemelte a kezét, hogy testvére észrevegye. Mikor meglátták őt, arcuk elkomorult. A kép szíven ütötte. Odasétált hozzájuk, s üdvözölte őket.

– Hazakísérem Noborut.

– Rendben – bólintott. – Akita-kun – fordult a fiúhoz. – Örülnék, ha a jövő szombatot velünk töltenéd. Szeretnélek jobban megismerni.

A két fiú úgy állt előtte, mint két szobor, amitől Takumi zavarba jött.

– Most meg mi bajotok? Nem ezt akartátok?

– De – suttogta öccse. – Viszont biztos vagy ebben?

– Inkább köszönjétek még, mielőtt meggondolom magam – húzta fel az orrát, mire a két szerelmes elmosolyodott.

– Köszi, nii-san – ölelte meg.

A nyár lassan őszbe fordult, s a két szerelmes immár elválaszthatatlanná vált. Egyenruhájukban feszítve lépdeltek egymás mellett az iskola folyosóján. Néhány lány utánuk bámult, ám ezt észre se vették. Páran összesúgtak a hátuk mögött, de ez sem számított. Határozottan, szerelemtől duzzadva folytatták második évüket, hogy mire elérkezik a harmadik év vége, egyazon egyetemre mehessenek, s szerelmüknek semmi ne szabhasson határt.

Takumi éppen a vállalatok havi jelentését nézegette, mikor hirtelen hangzavar támadt. Felpillantott, s látta, ahogy mindenki a lift felé igyekszik. Kíváncsian állt fel, s sétált a többiek felé. Mikor közelebb ért, s meghallotta, kit üdvözölnek, szíve hevesebben kezdett el verni.

– Á, Kawaguchi-kun, nézd, kit sodort felénk a szél! – kiáltotta Mizuno-san. – A kis elveszett bárány.

Ahogy utat engedtek neki, s meglátta a fiút mosolyogni, rádöbbent, a Yukaval való randiknak vége. Barátja lesz, kedves ismerőse, de nem hitegetheti tovább.

– Kawaguchi-kun – hajolt meg előtte régi munkatársa. – Örülök, hogy ismét találkozunk.

– Én is – motyogta.

– Mostantól újból a Narazaki vállalatot fogom erősíteni. Kérlek, viseljétek gondomat! – hajolt meg még egyszer, aztán mosolyogva nézett Takumira, s ő viszonozta.

Úgy vélte, mintha a sors ismételné önmagát, de most már nem vetélytársak lesznek, s talán lesz annyi ereje, hogy idővel bevallja a fiúnak, ő is érez iránta valamit.

Vége