Teltek a hetek, s a két barát egyre közelebb került egymáshoz. Az egymásnál tanulás ismét mindennapossá vált, ám ha nem zavarta őket senki, röpke csókok csattantak, s Noboru egyre magabiztosabb lett. Tatsuo örömmel látta, hogy barátja végre kezdi kibontogatni szárnyait, melyet származása miatt nem mert. Már az iskolában is közvetlenebb volt osztálytársaikkal, s egy részük kezdett rádöbbeni, a fiú talán nem is olyan, amilyennek hitték.

Azonban ő egyre bizonytalanabb lett. Habár csak azért engedte meg először a csókokat, mert nem akarta barátját szomorúnak látni, de mintha minden egyes alkalommal egy picit kapott volna a fiú érzéseiből. Nem tudta, pontosan mit is érez, de azt biztosan tudta, hogy boldog, amiért Noboru mellette van, és barátja gyengéd érintéseitől és csókjaitól is egyre jobban elveszítette a fejét.

Takumi testvérével ellentétben közel sem volt jól. Boldognak kellett volna lennie, hiszen keményen dolgozott, és randikra járt, de mégsem volt az. Hiába találkozott Yukaval, hiába szeretett vele lenni, minden alkalommal eszébe jutott Mamoru. Nem értette, miért? Utálta a melegeket, és a fiút is, vagyis mióta elment, s ismét ő lett a főnök kedvence, már annyira nem is. Kezdett ráébredni, hogy főleg irigységből nem kedvelte őt. Egyszer csak berobbant az életébe fiatalon, erőtől duzzadva, és mindenkit levett a lábáról. Keményen és gyorsan dolgozott, de nem néztek rá rossz szemmel emiatt, ahogy régen őrá, elhívták italozni, de őt sose. Még a főnök is pár hónap után ráhagyta az egyik legfontosabb munkát, pedig ő már több mint másfél éve a cégnél dolgozott szakadatlanul, mindent beleadva. Igen, ha nem vetélytársként tekintett volna rá a kezdetektől, talán még barátok is lehettek volna.

Persze ez nem változtat a tényen, hogy megerőszakolta, habár próbált gyengéd lenni vele. És hiába mondta, szereti, attól még nem bocsát meg neki. Aztán folyton ráébredt, hogy miért is gondolkozik erről, mikor a fiú már hónapok óta kilépett az életéből és nem is fognak találkozni soha többé.

Tatsuo a konyhában volt, s narancslevet töltött magának.

– Lassan szünet – sóhajtotta, majd nekitámaszkodva a mosogatónak belekortyolt a hideg italba.

– Nem tudom, örüljek-e ennek – lépett elé a barátja –, vagy szomorkodjak.

Megfogta Tatsuo bal kezét, s miután letette a poharat, magához húzta.

– Már nem leszünk egész nap együtt – komorult el.

– Idióta – kulcsolta össze ujjait a fiúéval –, úgy teszel, mintha nem jöhetnél át bármikor – vigyorgott. – És én is átmehetek. Ráadásul már szabadok leszünk, szóval elmehetnénk ide-oda.

– Ide-oda? – kuncogott édesen, majd szerelme ajkaira simult. – Pontosítanál, kérlek?

– Randizni – suttogta.

– Hm – csókolta meg lágyan –, az nekem se lenne ellenemre.

– Persze majd ott vissza kell fognunk magunkat.

– Mm – hümmögött elégedetlenül –, az nehezen fog menni. Iszonyú nagy lesz a kísértés – kezdte el csókolgatni Tatsuo nyakát.

– Várj! – ellenkezett, de hallatszott a hangján, hogy igazából esze ágában sincs leállítani Noborut. – Menjünk be a szobámba!

– Csak még egy másodperc – tapadt ajkaira, s forrón, szenvedélytől fűtötten csókolta.

– Ti meg mi a fenét csináltok?! – hallották meg Takumi hangját, mire szétrebbentek.

A fiú arca haragot tükrözött, keze ökölbe szorult. A két szerelmes vére meghűlt ereikben, ahogy látták, hogyan néz rájuk.

– Tűnés innen! – ordított Noborura, de mikor menni akart, Tatsuo megszorította a kezét.

– Nem! – mondta határozottan.

– Te ne feleselj velem! – fenyegetőzött. – Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

– Hogyhogy mit? Együtt vagyok a szerelmemmel.

– Tessék? – hőkölt hátra.

– Jól hallottad – szorította erősen kedvese kezét, hogy erőt merítsen. – Ő a párom már hónapok óta.

Takumi nem akart hinni a fülének. Figyelte, ahogy öccse egy fiú kezét fogja, s azt beszéli, szerelmes belé.

– Ne beszélj ilyen marhaságokat! Ez nem lehet! Természetellenes.

– Nem igaz – kiáltott rá. – Mióta természetellenes a szerelem? Mi van akkor, ha ő fiú? Szeret engem már rég, és már én is szeretem őt. Mi ebben a baj? Boldogok vagyunk.

– Nem, ez nem lehet – tiltakozott még mindig.

– Nii-san, nézz rám! – lépett közelebb hozzá, de nem engedte el Noboru kezét. – Még mindig ugyanaz vagyok, aki eddig, az öcséd, aki szeret téged. Tényleg ennyire undorítónak találod, hogy végre boldog vagyok?

Takumi döbbenten nézett rá, majd megfordult, s a szobája felé indult.

– Nem teheti be a lakásomba a lábát! – dörmögte, s becsapta maga mögött az ajtót.

Éjszaka nem tudott aludni. Folyton eszébe jutott a kép, ahogy öccse egy másik fiúval csókolózik. Nem akarta elhinni, hogy mindez vele történik meg. Először Mamoru, most meg Tatsuo. Az ő szeretett kisöccse meleg? Mi a baj ezzel a világgal?

A reggeli halálos csendben telt. Takumi az ételt fixírozta, nem nézett fel, Tatsuo pedig nem tudta, hogyan is magyarázhatná el, mit érez, hogy az ne forduljon veszekedésbe.

Bátyja felállni készült, mikor megszólalt.

– Megbeszélhetnénk a tegnapit? – kérdezte félénken.

– Nincs mit megbeszélnünk.

– Szerintem pedig nagyon is van! – emelte fel a hangját, mire testvére megrezzent. – Szeretném, ha megértenéd a dolgot.

– Én nem akarom megérteni. Szakítsatok, és keress egy szép lányt!

– Eszem ágában sincs! – állt fel dühösen. – Elítélsz minket, de azt se tudod, mit érzünk. Egész életemben szenvedtem, mert rajtad kívül nem szeretett más. A tanulásba menekültem, ahogy te is. Most végre van valaki, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, akitől pár hónap alatt több szeretetet kaptam, mint egész életem során. Miért baj az, ha én viszontszeretem? Boldog vagyok, és nem érdekel, hogy ő is fiú, mert lassan kezd a legfontosabb személlyé válni az életemben.

– De ez... – próbált kifogásokat találni.

– Kérlek, értsd meg, szeretem őt! Ne kényszeríts, hogy válasszak!

– Ennyire fontos neked? – kérdezte komoran. – Még a saját bátyádat is eltaszítanád?

– Nem akarom ezt, de akkor fogadd el, hogy Noboru a társam.

– Mégis hogyan fogadhatnám el? Mit fognak így szólni az emberek?

– Nem érdekel. Azért, mert valaki a saját neméhez vonzódik, kevesebb ember lesz, mint bárki más? Nem az értékei alapján kellene megítélni másokat? És Noborunak rengeteg értéke van. Egész életében kiközösítették a származása miatt, sőt mielőtt összebarátkoztam vele, szemtanúja voltam, hogy meg akarják verni. Senki se közeledett felé, mert számukra más volt. De ő ugyanolyan, mint te vagy én, sőt okos, kedves. Mindig mellettem állt. Titokban szeretett, s el se mondta volna, ha nem derül rá fény. A legjobbat akarta nekem, még akkor is, ha nem mondhatta el, mit érez. Annak ellenére, hogy folyton kiközösítették, a barátom lett, és megbízott bennem. Még a kórházban is támogatott, mikor bekerültél. Miért nem ezeket veszed figyelembe, mielőtt ítélkezni kezdesz?

Majd beletette tányérját a mosogatóba, s a szobájába sietett.

Takumi a kávézóban ült Yuka társaságában. A lány bőszen mesélt neki az egyetemről, de az ő gondolatai egészen máshol jártak.

– Kawaguchi-kun, valami baj van? – érintette meg a kezét.

– Ó, sajnálom, elbambultam – húzta ki magát. – Miről is volt szó?

– Talán valami gond miatt aggódsz? – kérdezte figyelmen kívül hagyva Takumi kérdését.

– Nem, nem – próbált mosolyogni.

– Szerintem pedig igen – kötötte az ebet a karóhoz. – Kérlek, mondd el, mi bánt!

A fiú nagyot sóhajtott, majd halkan megszólalt.

– Yuka-san, te mit gondolsz a melegekről?

A lány meglepetten nézett rá pár pillanatig, majd mosolyogva megszólalt.

– Mit kellene? Ők is ugyanolyan emberek, mint te vagy én.

– Szóval te el tudod fogadni őket?

– Persze – bólintott. – Igazából az egyetemen is vannak páran, akikről biztosan tudom.

– És ez miért nem zavar téged?

– Miért kellene? Ők nem ártottak nekem. Nem tolják a képembe, hogy melegek, ha nem tudnám, azok, el se hinném. Nekik is ugyanaz a céljuk, diplomát szerezni, majd munkahelyet, családot alapítani, még ha nem is lehet gyerekük. Ebben mi a rossz?

– De...

– Tudod, sokan vannak olyanok, mint te, akik utálják őket. De ők nem tettek semmit. Képzelj el egy olyan világot, amelyben a homoszexualitás lenne a megszokott, és nekünk, heteroknak kellene bujkálnunk, mert az ellenkező nemért vagyunk oda. Igazságos lenne? Nem. Igazságos az, hogy a hetero párok kimutathatják a szerelmüket ország-világ előtt, de a melegeknek bujkálniuk kell? Nekik nincs joguk a boldogságra, egy atrocitásmentes életre?

– Ez... – habogott.

– Elárulok neked valamit – mondta halkan. – Mikor fiatalabb voltam, én is elgondolkodtam, hogy vajon a lányok iránt is vonzódok-e?

– Hogyan? – hőkölt hátra.

– Tudod, volt egy lány az osztályunkban, aki egyszerűen gyönyörű volt. 16 voltam, mikor megismertem, és 18, mikor az egyik buliban megcsókoltuk egymást. Úgy tettünk, mintha az ital hatására csinálnánk, de valójában józanok voltunk.

– És? – kérdezte pattanásig feszült idegekkel.

– Jólesett a csók. Megértem a hetero férfiakat – kuncogott. – De aztán rájöttem, hogy csak fellángolás volt az egész. Vonzott az ismeretlen, a gyengédség. Nem bántam meg azt a csókot, de tudom, hogy egy férfi mellett akarok megöregedni – mosolygott. – Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az emberek a szívük mélyén vonzódnak a saját nemükhöz is. Némelyek csak picit, szinte elenyészően, ők azok, akik boldogan házasodnak meg és nevelnek gyereket. Vannak, akik tagadni próbálják, s családot alapítanak, de az évek nem mulasztják el az érzéseiket, hiába nyomják el magukban. És vannak, akik elfogadják, s azzal lesznek boldogok, akiket az élet sodor eléjük, legyen az nő, vagy férfi. Legalábbis én ezt gondolom.

Egy hét telt el, s a téma nem hozódott fel. Noboru nem ment Tatsuohoz, de a fiú minden nap meglátogatta őt tanulás céljából, amik persze csókcsatákba fordultak át. Boldogságukba azonban szomorúság vegyült, amiért Takumi nem tudta elfogadni őket.