A tél tavaszba fordult át, s mindenki kezdett egyre vidámabb lenni. A kellemesen cirógató napsütés és a lágy idő energiával töltötte fel az embereket. Takumi boldogságába azonban cseppnyi szomorúság is vegyült. Nem akarta, de sokszor kapta azon magát, hogy Mamoru íróasztala felé pillant, de ott már nem a fiú ült, hanem az újonc, aki persze nyomába se érhetett régi munkatársának.

Nem értette, miért tette mindezt, miért ment el, miért nem hajtotta be rajta a szívességet, hogy megmentette az életét? Letámadhatta volna, csókolhatta volna őt, hiszen nélküle már talán a holnapot se érhette volna meg. De ekkor felrémlett, hogy végül is pont Mamoru miatt betegedett meg, persze a saját hibájából is, de főleg őmiatta.

Néha elgondolkozott azon, vajon mit csinálhat most a fiú? Vajon egy másik városban egy hasonló céghez szerződött? Biztos ott is hamar megszeretik, hiszen ha nem vesszük figyelembe, hogy meleg, és egy perverz erőszakoló, akkor egész rendes fiú.

Tatsuo Noboru padjának dőlve állt, s kezében az angol füzettel beszélt neki.

– Nii-sannal van valami – sóhajtotta. – Néha csak bámul ki az ablakon, és hiába szólok hozzá, percekig meg se hallja.

– Talán lány van a dologban – vetette fel, mire barátja kuncogni kezdett.

– Aligha, tudod, ő teljesen a munkájának él. Sokat mesél róla, büszke rá. És én is rá – mosolyodott el.

– A szüleid még mindig nem kerestek?

– Nem – sütötte le a szemeit. – Mondtam, hogy ha elköltözök, ez lesz.

– Sajnálom őket – mondta halkan Noboru –, én a helyükben sosem eresztenélek el.

– Ez kedves tőled – nézett rá mosolyogva.

– Ó, itt a turbékoló gerlepár – hallották meg Jirout, az osztály hangadóját. – Nem unjátok még, hogy folyton együtt vagytok? Már szárnyra kapott a hír... – kuncogott.

– Mégis milyen hír? – kérdezte Tatsuo.

– Milyen értetlen vagy, pedig te vagy az osztály egyik esze. Természetesen, hogy ti ketten... Érted? Melegek vagytok.

– Mégis honnan veszitek ezt? – kiáltott rá mérgesen, aztán észrevette, hogy barátja kisiet az ajtón.

– Látod? Még arra sem volt képes, hogy tagadja. Csak elfutott, mint egy kis nyuszi, egy kis albínó nyuszi.

Tatsuo ekkor rádöbbent. Minden erre ment ki. Pont, mint azok a fiúk, akik meg akarták verni Noborut a származása miatt. Csupán most lelkileg próbálják megsebezni.

– Semmi közöd hozzá, inkább foglalkozz a tanulással, mert ha így haladsz tovább, az utcán fogod végezni – nézett rá dühösen, majd osztálytársa után sietett.

Takumi az asztalánál ült, mikor meglátta, hogy tündéri lány lép ki a liftből. Szűk farmert és könnyed kabátot viselt. Fekete, hosszú haját lófarokba fogta. Körülnézett a hatalmas helyiségben, majd kinyílt főnöke ajtaja, s kilépett Narazaki Seigo. Széles mosollyal üdvözölte a jövevényt, majd beinvitálta az irodájába.

Minden beosztott árgus szemekkel figyelte a jelenetet. Főnökük lassan az ötvenet súrolta, a lány pedig alig volt több húsznál. Nem akartak rosszra gondolni, hiszen tudták, házas, de a pletykák azonnal szárnyra kaptak.

Fél óra múlva Takumi is csatlakozott hozzájuk. Nagyokat pislogva várta, hogy mi köze neki ehhez az egészhez.

– Kawaguchi-kun, ő itt a lányom – mutatott rá. – Most végzi az egyetemet, és szeretné látni, milyen egy vállalat belülről. Körbe tudnád vezetni, és elmondanád neki a legfontosabb dolgokat?

– Természetesen, uram – hajolt meg.

Pár perc múlva már kettesben sétáltak a legfelső emeleten, s próbáltak megbarátkozni.

– Narazaki-san, ön is itt akar majd dolgozni, ha végez?

– Nem tegeződhetnénk? – nézett rá ártatlan szemmel a lány. – Azt hiszem, nem sok év lehet köztünk, és habár sokszor megköveteli az illem, de nem szeretek magázódni.

– Rendben – bólintott.

– És a nevem Yuka.

– Igenis, Yuka-san.

– Hm – sóhajtott a lány. – Te túl merev vagy – mosolygott. – Nem kezelnél úgy, mint egy szimpla lányt, aki nem a főnököd lánya?

– Elnézést – jött zavarba. – Megpróbálom.

– Jól áll neked, ha elpirulsz – kacsintott rá Yuka, mire ő még jobban elvörösödött.

Tatsuo a mosdóba sétált. Senkit nem látott bent.

– Akita-kun? – kérdezte, hátha barátja az egyik fülkébe bujdosott. – Itt vagy?

Nem érkezett válasz, ekkor lehajolt, s látott egy fekete cipőt.

– Tudom, hogy itt vagy. Kérlek, gyere ki! Ne foglalkozz vele, tudod, milyen Jirou. Csak idő kérdése volt, hogy ránk szálljon. Az a csoda, hogy eddig nem tette.

Ekkor kinyílt az egyik ajtó, s kisétált rajta barátja. Szemeiben olyan fájdalom tükröződött, mely szívébe mart. Önkéntelenül lépett elé, s megérintette az arcát.

– Ennyire megbántott? – mondta szomorúan. Noboru lesütötte a szemeit. – Ne foglalkozz vele! Mi tudjuk, mi az igazság, és ez a lényeg.

– Nem – suttogta. – Igaza volt.

– Tessék? – nézett rá értetlenül.

– Én... azt hiszem, meleg vagyok.

– Micsoda? – képedt el, s elengedte a fiút. – De mégis hogyan? Mikor?

– Nem tudom – motyogta. – Szerelmes lettem, és azóta...

– De nekem erről nem szóltál. A barátod vagyok. Azt hittem, vagyok olyan fontos, hogy egy ilyen dolgot elmondasz.

– Nem tehettem – nézte még mindig a padlót.

– De miért nem?!

– Mert te vagy az – fakadt ki. – Te vagy...

– Tessék? – lepődött meg még jobban.

– Te vagy, akibe beleszerettem – suttogta.

– Biztos vagy ebben? – hitetlenkedett. – Nem lehet, hogy csak a barátságot kevered ezzel? Tudom, hogy közel kerültünk egymáshoz az utóbbi időben...

– Ez már sulikezdés óta tart – motyogta.

Tatsuo minden másodperccel egyre bizonytalanabb lett.

– Sajnálom, nem akartam elmondani – mondta halkan, s el akart fordulni, de barátja megragadta a vállát, maga felé fordította, s megcsókolta.

Noboru kikerekedett szemekkel nézett rá, s megrökönyödésében még viszonozni se tudta a csókot. Amint Tatsuo elengedte, térdei felmondták a szolgálatot, így a hideg csempének dőlt.

– Mi volt ez?

– Csak tudni akartam, milyen.

– És?

– Nem tudom, mit kellene éreznem, hiszen nem viszonoztad.

Noboru szemei erre még jobban kikerekedtek.

– Most kínozni akarsz ezzel?

Tatsuo elé állt, s megérintette az arcát.

– Eszem ágában sincs. De nem akarom látni a fájdalmat a szemeidben, mert az nekem is fáj.

– Viszont attól nem lesz jobb, ha sajnálatból teszed ezt – motyogta.

– Tévedsz – ölelte át hirtelen –, csak szeretném tudni, mik az én érzéseim. Hogy viszonozni tudnám-e a szerelmed.

– Akkor csókolj meg még egyszer! – súgta a fülébe a fiú.

Tatsuo arcán apró mosoly suhant át. Lassan elhúzódott tőle, s meglátta barátja félénk tekintetét.

– Bármi történik, én mindig a barátod leszek, rendben?

– Igen – bólintott, majd lassan Tatsuo ajkaihoz hajolt. Édesen csókolta, miközben lágyan megcirógatta a nyakát.

– Elég! – taszította el osztálytársát egy perc után, s mikor Noboru rá akart kérdezni, ennyire undorító volt-e, meglátta a fiú kipirult arcát.

– Jó volt? – kérdezte félve.

– Igen – mondta halkan –, azt hiszem. – Ekkor megszólalt a csengő. – Gyere, menjünk órára! – sétált az ajtó felé, de több szó nem hagyta el a száját.

Takumi körbevezette Yukát, s minden perccel egyre biztosabb volt abban, bejön a lánynak. És fordítva is így volt. Ez a tündér gyönyörű volt, olyan, akire mindig is vágyott.

– Szóval saját vállalatot szeretnél majd?

– Egyelőre kis vállalkozásként kezdeném. Ruhák tervezésével és gyártásával. Ha talpon tudnék maradni, idővel terjeszkednék, és határ a csillagos ég – nevetett lágyan.

– Ez igazán dicséretes – bólintott. – Biztos vagyok benne, ha eleget teszel érte, az álmod előbb-utóbb valóra válik.

– Köszönöm – mosolygott kipirulva. – Takumi-kun, ne vedd tolakodásnak, de lenne kedved meginni velem valamit munka után?

A fiú szemei hirtelen elkerekedtek.

– Én... hát ez... – kezdett el habogni.

– Mindegy, nem érde... – fordult el zavartan.

– Ezer örömmel – nyögte ki végül, mire a lány mosolyogva visszafordult.

Tatsuo és Noboru kiléptek az iskola ajtaján, s megálltak.

– Van kedved nálam tanulni? – vetette fel Tatsuo. – Még úgyse voltál a bátyám lakásában.

Barátja pár pillanatig bámulta őt kifürkészhetetlen tekintettel, majd bólintott.

Az úton nem beszéltek, ahogy a szünetekben sem. Egyikük se tudta, mit is lehetne mondani azok után, ami történt.

– Ne lepődj meg – mondta, mikor megérkeztek –, lényegesen kisebb, mint a szüleim otthona.

– Tudod, hogy nekem ez nem számít – közölte nemes egyszerűséggel.

– Persze, persze – fordult az ajtó felé kipirulva, hogy beleillessze a kulcsot a zárba, s nem értette, miért izgul ennyire, mikor barátjával már hónapok óta együtt tanulnak.

Azonban a lakásban sem volt jobb a helyzet. Kínálgatta étellel, itallal, de annyira remegett a keze, hogy a gyümölcslevet majdnem kiöntötte a padlóra. Míg barátja mellett volt, próbálta lenyugtatni magát, de ha kiment a mosdóba, vagy innivalóért, rátört egy kisebbfajta pánik. Mikor a feladatokat kellett csinálni, egyszer-egyszer felpillantott Noborura, nem akarta elhinni, hogy ő nem érzi ugyanazt, amit ő. Hiába vallott szerelmet neki, mégis maga volt a színtiszta nyugalom.

– Kész vagy? – nézett fel rá a fiú, mire ő dermedten vette észre, még bele sem kezdett a feladatba.

– Nem – motyogta. – Mindjárt, mindjárt – sütötte le a szemeit.

– Nem lenne jobb, ha előbb beszélnénk? – kérdezte fürkésző tekintettel.

– Miről beszélsz? – motyogta még mindig a füzetét bújva.

– Erről – hajolt elé, majd felemelte az állát, s megcsókolta. Tatsuo szemei kikerekedtek, majd hagyta, hogy minden történjen a maga kerékvágásában, s behunyta a szemeit.

Takumi mosolyogva ült a kávézóban. Rég nem érezte ilyen felszabadultnak magát. Mióta dolgozott, nem járt el szinte sehova, régi barátai elkoptak, és barátnője se volt már hosszú-hosszú évek óta. A lány közelsége melegséggel töltötte el.

– Tehát van egy öcséd? – kérdezte a lány.

– Igen, most nyáron lesz 17 éves. Hihetetlenül okos – kuncogott.

– Irigyellek – mosolyodott el a lány, miközben megfogta Takumi kezét. – Nekem nincs testvérem, akit szeretgethetnék, akivel törődhetnék. Talán ezért is szeretnék egy saját vállalkozást, hogy családias légkörben dolgozhassak, és majd idővel egy nagy család sem lenne ellenemre – pirult el, s e mondatra a fiú is hasonlóan tett.

– Mi ez így hirtelen? – húzódott el Noboru. – Reggel még el se akartad hinni, hogy meleg vagyok, most meg...

– Nem tudom – sütötte le szemeit a fiú, s a kezében lévő tollat kezdte el szorongatni. – Én barátként szerettelek, és sose jutott volna az eszembe, hogy belém szerethetsz, így nem is gondoltam Úgy rád. De miután megcsókoltál... – suttogta. – Nekem jólesett, és az előbb is. És hihetetlenül zavarban vagyok, mert most az egyszer meg akarok neked felelni – fakadt ki hirtelen. – Míg csak barátok voltunk, minden egyszerű volt, elfogadtuk egymást, de most... Olyan dolgokat teszünk, vagy fogunk tenni, amit barátok nem csinálnak, és... és ez nekem új. Nem tudom, mit gondoljak, vagy tegyek.

– Én se – sóhajtotta.

– Tessék? – nézett fel rá hitetlenkedve.

– Én se tudom, mit tegyek. Mindeddig csak álmodoztam erről, de most, hogy valósággá kezd válni... Félelmetes. Ráadásul – motyogta halkan –, nekem te vagy az első szerelmem – pirult el.

– Akkor még ebben is lekörözöl – sóhajtotta –, mert én még sosem voltam szerelmes.

– Hogyan? – nézett rá meglepődve.

– Most miért bámulsz így? – jött zavarba. – Meséltem, hogy csak a tanulásnak éltem, nem? A lányok eddig nem igazán érdekeltek.

– És most?

– Per pillanat eszembe se jutnak a lányok, mert egy bizonyos valaki kezd túl fontossá válni számomra – csípett bele barátja karjába.

Takumi az állomás előtt állt Yukaval. A lány édesen mosolygott rá, megköszönte a szép délutánt, s indulni készült. Mikor mindketten egymás szemébe néztek, tudták, ez az a pillanat, mikor ajkaiknak közeledni kell egymáshoz, hiszen a szívük ezt súgja. Végül Takumi tette meg a döntő lépést. Magában békével hajolt a lány felé, s megcsókolta. A következő pillanatban azonban rémülten hőkölt hátra. Yuka értetlenül nézett rá.

– Sajnálom – motyogta –, csak eszembe jutott, hogy még be kell vásárolnom a vacsorához.

– Értem – pirult el a lány zavarában. – A mai délutánt megismételhetnénk valamikor.

– Örömmel – próbált mosolyogni, de legbelül csak arra várt, hogy elszaladhasson, el innen, a városból, az országból, a világból.

Tatsuo egyre idegesebb lett.

– Ha így bámulsz, nem tudok a feladatra koncentrálni.

– Bocsánat – sütötte le szemeit egykedvűen.

– Ha kész leszek minddel, megcsókolhatsz – motyogta halkan, mire barátja felkapta a fejét.

– Rendben – mosolyodott el.

Miután letette a tollat, s behajtotta a füzetet, Noboru izgatottságtól csillogó szemei fogadták. Kipirulva tette oldalra a tanulnivalót, s várta, hogy a fiú közelebb jöjjön.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Noboru még mindig kétkedve.

– Ha nem lesz jó, majd leállítalak, rendben? De addig csináld nyugodtan – motyogta, majd élvezte, ahogy barátja forró lehelete cirógatja a bőrét, aztán ajkai érintik sajátját, s végül nyelve bebocsátást kér szájába, melyet ő bűntudat nélkül megadott, s nem értette, hogyan lehet valami ennyire más, és közben ennyire csodálatos.

Takumi sietve lépdelt hazafelé. Gondolataiba újra és újra visszaférkőztek a bűnös gondolatok. Ahogy ajkai Yukaét érintették, azonnal felrémlett neki Mamoru heves csókja, melyet legutoljára lopott tőle. A fiú már rég elment, s ő mégis... És attól a pillanattól kezdve, hogy elvált a lánytól, régi munkatársa nem ment ki a fejéből. Újraélte a kába éjszakát, mikor az a szemét ráerőszakolta magát. Felidézte a fájdalmat, mely szét akarta tépni, s az icipici gyönyört, amit utána nyújtott. Felrémlett, ahogy szenvedélytől fűtve a fülébe súgta, mennyire szereti. De hogyan mondhatta ezt neki, hiszen nem is ismerte? Csak munkatársak voltak, és kész. És mégis mit szeretett meg benne a fiú? Hiszen ő is az.

Nem akarta beismerni, hogy sokat gondol rá, mióta elment. Hogy néha szomorú volt emiatt, pedig örülnie kellett volna, hogy megszabadult tőle. A világ összes kincséért se vallotta volna be, hogy hiányzik neki Mamoru, mert szíve mélyén, a leges-legmélyén talán kedvelte egy kicsit.

A melegség számára bűn volt, a melegek pedig elítélendő szerencsétlenek. Ő pedig nem akart közéjük tartozni.

– Akita-kun – zihálta, s eltolta barátját. – Fejezzük be!

– Valamit rosszul csináltam? – nézett rá értetlenül.

– Nem – rázta meg a fejét –, csak a bátyám... Lassan itthon lesz.

– El is felejtettem – húzódott el hirtelen, jókedve alábbhagyott.

– Ne vágj ilyen képet! – érintette meg az arcát. – Holnap is lesz nap – mosolyodott el.

Noboru szemei felcsillantak, s megszorította barátja kezét.

– Ezek szerint járunk?

Tatsuot meglepte a kérdés.

– Hát... Nem tudom, nevezhetjük-e annak – motyogott. – Végül is csókolózunk – morfondírozott, majd hirtelen két kar fonta körül nyakát, s erősen megszorították. – Valami rosszat mondtam?

– Nem – hallotta barátja izgatottságtól reszkető hangját. – Sosem voltam ennél boldogabb.

– Idióta – suttogta, de közben ellágyult tekintettel viszonozta az ölelést.

– Kawaguchi-kun.

– Hm?

– Hívhatnálak mostantól a keresztneveden?

– Persze – válaszolta halkan.

– Tatsuo – ízlelgette a nevet.

– Mi az? – kérdezte kipirultan, még mindig a forró öleléstől elbódulva.

– Szeretlek! – súgta fülébe, mire ő még jobban elvörösödött, s válasz helyett csak szoros öleléssel jelezte, ő is érez valamit.