Mamoru idegesen pillantgatott Takumi asztala felé.

– Ez nem vall rá – termett mellette Mizuno-san. – Tegnap se jött be, és nem is telefonált, pedig még sose hiányzott. Olyan, mint egy kis stréber.

– Kérem, ne mondjon rosszat róla! – nézett rá a fiú hűvös tekintettel. – Kawaguchi-kun próbál helyt állni, és bizonyítani. Precízen csinálja a feladatait, mert ő ilyen. Én tisztelem ezért. Mindig a legjobbat akarja kihozni magából, még ha mások nem is nézik ezt jó szemmel.

– Kedveském, miért mondasz róla ilyeneket, mikor ő láthatóan ki nem állhat téged?

– Ez nem az ő hibája – motyogta, majd újra gépelni kezdett.

Munka után esze ágában sem volt hazamenni. Egyenesen Takumi lakása felé indult. Mikor megérkezett, bekopogott. Nem jött válasz. Újra és újra próbálkozott, de semmi reakció. Ekkor szörnyű gondolata támadt. Még jól emlékezett a tegnapelőtt történtekre, s arra, Takumi abban a zord időben futásnak eredt. Talán beteg lenne? A félelem vasmarokként szorította össze szívét, s a következő pillanatban már dörömbölni kezdett.

Már tíz perc is eltelt, s még nem érkezett válasz. Ekkor nekiveselkedett a fának. Az ajtó az ötödik rohamra betört, ő pedig rohant a fiú szobája felé. Mikor benyitott, szinte szívrohamot kapott, munkatársa a földön feküdt eszméletlenül. Gyorsan letérdepelt, s karjaiba vette, észrevette, verítékben úszik, s ég a láztól.

– Hívnom kell a mentőket – kapott telefonja után. – Kérlek, tarts ki, Kawaguchi-kun! – csókolta homlokon. – Megígérem, ha felépülsz, eltűnök az életedből.

Tatsuo épp Noboruval tanult, mikor csörgött a telefon. Barátja fel se nézett a tanulnivalóból, míg meg nem hallotta őt.

– Ez nem lehet – szorította mellkasát.

– Mi történt? – nézett rá egyre riadtabban.

– A bátyám... kórházba került.

Egy óra múlva mindketten a beteg szobájában ültek, s halkan beszélgettek.

– Ne aggódj, jobban lesz, hiszen hallhattad dr. Okumurát.

– De nem sokon múlott. Ha nem talál rá a munkatársa...

– Viszont rátalált, és most jó kezekben van.

– Mindez az én hibám – motyogta, s arcát tenyerébe temette.

– Ne butáskodj, miért lenne?

– Mert nem látogattam meg. A testvére vagyok, nekem kellett volna mellette lennem.

– De hiszen neked is megvan a saját életed. Tanulnod kell...

– Nem érted – nézett fel rá Tatsuo fájdalomtól elgyötört tekintettel. – Azt tettem, amit a szüleim, elhanyagoltam őt. Már évek óta nem mondtam neki, hogy szeretem.

– Az ilyet nem kell mindig hangoztatni, ő e nélkül is tudja.

– Remélem – sóhajtotta.

Már esteledett, mikor Tatsuo kinyitotta a szemeit. Egyedül volt, csupán testvére feküdt még mindig mozdulatlanul az ágyon. Aztán kinyílt az ajtó, s Noboru lépett be rajta.

– Felhívtam a szüleimet. Egy óra múlva jönnek, és hazavisznek minket.

– Nem akarok elmenni.

– De itt úgyse tehetsz semmit. Az orvosok és nővérek vigyáznak rá. Neked pedig holnap iskola, és pihenned is kell. Gondolj bele, mit szólna hozzá a bátyád, ha itt virrasztanál, és hiányoznál a suliból.

– Igazad van – sóhajtotta halkan.

Noboru visszaült a mellette levő székre, s megfogta Tatsuo kezét.

– Tehetek érted valamit? – nézett rá szomorúan.

– Nem – rázta meg a fejét –, már többet tettél értem, mint amennyit érdemlek.

– Ne butáskodj, hiszen mire vannak a jó barátok? – mosolyodott el.

Még pár perc múlva is kéz a kézben ültek, Tatsuo fel se figyelt erre.

– Tudod, mi a legrosszabb? – fordította fejét barátja felé. – Mielőtt összebarátkoztam veled, minden héten elmentem a lakásához. Meg akartam kérni, hadd költözzek hozzá. A szüleim válni akarnak, és én nem akartam két tűz közé kerülni. De féltem elmondani neki. Takumi volt az egyetlen, akitől szeretetet kaptam, ám mióta elköltözött, már nem tartottuk úgy a kapcsolatot, mint régen. Nem hibáztatom, ebből a családból mindenki csak menekülni akar.

– Ő is kitűnő volt, mint te?

– Az elején nem – sóhajtotta –, és ettől még rosszabb volt az egész, mert kidolgozta a lelkét is, hogy egy kis elismerést kapjon. Csak akkor láttam boldognak, mikor egy-egy éremmel hazaállított, mert, később rájöttem, akkor elismerték őt. Nem a szüleink, hanem a tanárai, osztálytársai. De hiszen mindketten tudjuk, milyen ez, nem igaz?

– De – bólintott.

– Sokat voltunk együtt, főleg szünetekben, ám a legtöbb időt mindig a könyvei felett töltötte.

– És még mindig meg akarod kérni?

Tatsuo határozottan bólintott.

– Ha felébred, elmondom, mennyire szeretem, és hogy vele akarok élni, míg a saját lábamra nem tudok állni.

Takumi úgy érezte, mintha hosszú álomból ébredne. Feje kóválygott, mellkasa szinte égett. Mikor kinyitotta szemeit, nem szobája lila falai néztek vissza rá, s nem egyedül volt, ahogy mindig.

– Hol vagyok? – kérdezte volna, de csak krákogás hagyta el a száját.

– Nii-san – ugrott fel székéből. – Hát felébredtél? – mosolyodott el.

– Vizet – suttogta.

– Máris hozom – sietett az asztalhoz, melyen egy pohár és egy kancsó víz pihent.

Miután lassan, óvatosan megitta az éltető nedűt, végre hangja is kezdett visszatérni.

– Hol vagyok? – kérdezte halkan.

– Kórházban – ült le mellé. – Eszméletlenül találtak rád a szobádban. Magas lázad volt, és már három napja fekszel itt.

– Ki talált rám?

– Egy munkatársad.

Takumi megdermedt.

– Hol van?

– Nem tudom, azóta nem láttam.

– Hogy nézett ki?

– Egy kb. veled egyidős fiú volt.

– Nakayama – sziszegte.

– Dr. Okumura azt mondta, ha később talál rád, talán már nem tudtak volna rajtad segíteni.

Takumit arcul csapta a hír.

– Megmentette az életedet.

– Hát persze – gondolta idegesen –, csak azért, hogy utána behajtsa rajtam. De ha azt hiszi, tőrbe csalhat, nagyot téved az a kis...

– Nii-san – hallotta meg Tatsuo halk hangját, majd a fiú lassan átölelte. – Tudod, én... – ekkor pár másodpercre elakadt. – Én nagyon szeretlek – suttogta.

– Tudom – mosolyodott el hirtelen, elfeledkezve a gondokról, melyek még másodpercekkel ezelőttig kínozták. – Én is téged.

– Akkor megengednéd, hogy veled éljek? – motyogta.

Bátyját meglepte a kérdés.

– Esetleg suli után megpróbálok részmunkaidőt vállalni, hogy beszálljak a költségekbe.

– Idióta – paskolta meg a vállát –, mintha én azt engedném. Gyere nyugodtan – próbálta átölelni ő is. – Az én lakásom előtted mindig nyitva áll.

– Köszönöm – remegett meg a hangja, s Takumi érezte, ahogy öccse meleg könnyei a vállára hullnak.

Két hét múlva immár fitten és egészségesen lépett ki a liftből, s eléje tárult az a látvány, melyet már napok óta újra látni szeretett volna.

– Ismét tettre készen – mosolyodott el.

– Kawaguchi-kun – jöttek üdvözölni őt –, örülünk, hogy végre jól vagy.

– Köszönöm – bólintott.

– Már azt hittük, sose gyógyulsz meg – gúnyolódott Mizuno-san.

– Kemény fából faragtak – kacsintott a nőre, habár előtte sose viselkedett vele ilyen közvetlenül. Aztán Mamoru asztala felé nézett, talán illő lenne megköszönnie, hogy megmentette. – Nakayama-kun? – kérdezte a többiektől, mire mindenki elkomorult.

– Felmondott – felelték.

– De miért? – hökkent meg.

– Nem tudjuk. Csak a főnökkel beszélt, nekünk egy szót sem mondott – húzta fel az orrát a nő. – Több mint két hete azzal állított be, hogy felmond, és ennyi. Pedig milyen kár érte – sóhajtotta. – Talán barátnőt talált, és elment vele – morfondírozott.

– Azt kötve hiszem – gondolta gunyorosan.

Miután mindenkit üdvözölt, kopogtatott főnöke ajtaján.

– Tessék? – hallotta meg a férfit.

– Elnézést a zavarásért – hajolt meg –, de mától újra munkába állok.

– Jó végre itt látni, Kawaguchi-kun – mosolyodott el a főnöke. – Hallottam, mi történt. Nakayama-kun elmondott mindent. Természetesen minden ebben az irodában maradt.

– Mégis mi mindent? – lett falfehér.

– Hogy ő vitt be a kórházba. Úgy érezte, a magánéleted nem tartozik másra, így csak nekem szólt.

– Úgy hallottam, felmondott – nyögte ki.

– Igen – komorult el. – Ez igen sajnálatos, hiszen nagyszerű munkaerő. Külön kérte, hogy azonnali hatállyal elmehessen.

– Nem mondta, miért?

– Nem – sóhajtotta –, és persze nem is tartozik rám. Talán nem bírta ezt a munkát, elég nyúzottnak tűnt, mikor elment. Azt hiszem, napok óta nem is aludt, annyira kialvatlannak látszott.

– Értem – motyogta megtörten. – És nem tudja véletlenül, hogyan érhetném el?

– Sajnálom, de azt mondta, a lehető leghamarabb elhagyja a várost.

Takumi megdermedt. Mi ez így hirtelen? Miért ment el az után, hogy megmentette, miért hagyta itt ezt a nagyszerű állást?

– Mellesleg kérte, hogy jobban figyeljek rád, mert rengeteget köszönhet neked. Az éves értékelés nagyszerű, gratulálok.

– Nem érdemlem meg – hajolt meg. – Nakayama-kun egyedül csinálta, csak egy-két dologban segítettem.

– Ő nem ezt mondta, de hagyjuk is – legyintett. – Azóta meghirdettük az állását. Tudom, hogy még csak most jöttél vissza, de nem lenne gond, ha te választanád ki a megfelelő jelöltet?

– Örömmel elvállalom, uram – hajolt meg rózsás arccal.