– A szüleid sosincsenek itthon? – kérdezte Noboru érdeklődve, mikor a sokadik alkalommal tanultak barátjánál, de szüleivel még sose találkozott.

Tatsuo jókedve hirtelen elszállt, s ez osztálytársának is feltűnt.

– Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni.

– Semmi baj – varázsolt mosolyt az arcára. – Tudod, őket nem igazán érdekli, mi van velem.

– Ó – biggyedtek le ajkai. – Ezért tanulsz olyan szorgalmasan?

– Eleinte így volt, de rájöttem, bármit csinálok, úgyse törődnek velem. A bátyámmal is ugyanezt tették. Folyton bizonyítani akart, jó tanuló volt, egyetemre ment, de még a diplomaosztóján se jelentek meg. Nem csoda, hogy szinte rögtön elmenekült ebből a házból, amint tehette.

Noboru semmit sem mondott, csupán elé állt, s átölelte. Tatsuo ugyanolyan rezzenéstelenül fogadta ezt, mint bátyja ölelését.

– Semmi baj, ha viszonzod – suttogta a fiú, de ő állt szobormereven, s hagyta, hogy barátja addig ölelje, míg az évek óta elfojtott lelki teher ki nem tör, s könnyeivel együtt hagyja el a testét.

~

Mamoru Takumi íróasztala mellett állt, s szemlesütve beszélt.

– Nem egyeznek az A és B tábla adatai. Segítenél nekem?

– Persze – szűrte a fogai között.

Már egy hete dolgozott az értékelésen, s eddig nem kérte a segítségét, de lám, egyszer mindennek eljön az ideje.

– Hadd nézzem! – ült le a fiú székére. – Az adatok jóknak tűnnek. Mit használtál itt? – mutatott az egyik táblára.

– A C mappa adatait – hajolt le, s megérintette Takumi egéren nyugvó kezét, mire ő összerezzent, s magához húzta. – Elnézést – hátrált el.

– Inkább ülj le, és mutasd! – állt fel, s jobb kezét még mindig mellkasához szorította.

– Szóval ezeket itt – mutogatta. – Kétszer is leellenőriztem őket.

– Talán az egyik adatot rosszul vitték be. Kérd le papíron őket, és ellenőrizd!

– Rendben.

– Akkor én mentem – fordult meg.

– Kawaguchi-kun, köszönöm.

A fiú csak intett egyet, s a mosdó felé sétált. Ahogy a tükörben meglátta arcát, ideges lett. A pír rajzolt rá vörös rózsákat. És mindezt miért? Mert Mamoru megérintette, és ő reagált rá. Undorította a gondolat, hogy így gondoljon rá, de úgy érezte, teste mégis valamiféle furcsa játékot űz vele.

~

Noboru félve nézett Tatsuora.

– Kawaguchi-kun, nem lenne kedved ma nálam tanulni? Szeretnélek bemutatni a szüleimnek.

Tatsuo hirtelen megdöbbent.

– Én... – kezdett el habogni.

– Nem kötelező – ijedt meg –, csak folyton nálatok vagyunk, és...

– Nem, nem – vált idegessé Tatsuo is –, szívesen. Csupán meglepett. Örülök, hogy ennyire megbízol bennem – mosolyodott tel.

– Én is – mosolygott rá, mire mindketten elpirultak.

~

Mizuno Eri aggódó tekintettel állt meg Takumi íróasztala mellett.

– Kawaguchi-kun, nem tudod, mi a baja Nakayama-kunnek? Már két hete olyan szomorú.

– Miért nem érdeklődik nála? – kérdezte hidegen, fel se nézve a gépelésből.

– Nem akarok kotnyelesnek tűnni, viszont te kedvesebb is lehetnél vele. Tudod, mennyi jót mondott rólad, mióta itt dolgozik? Szinte már istenített téged.

Takumi ujjai megdermedtek.

– Nekem semmi közöm hozzá – sziszegte. – Nem kértem, hogy így beszéljen rólam.

– Pedig megtette, mert kedvel téged. Miért vagy ilyen ellenséges vele? Az irodában te vagy az egyetlen, aki nem szereti.

– Nem kötelező kedvelnem – mondta ismét ridegen, s folytatta a begépelést.

– Hát te tudod – sóhajtotta a nő –, nem tudod, mit veszítesz.

Takumin hirtelen úrrá lett a harag. Mi az, hogy nem tudja, mit veszít? Hiszen az a mocsok megerőszakolta. Elvette a lehetőséget tőle munka terén, s mindenkinek a bizalmába férkőzött. Ha tudnák, meleg, biztos nem szeretnék ennyire. Ha elmondaná mindenkinek... – vigyorodott el kajánul. Aztán észhez tért. Mit is gondol? Ő nem olyan, hogy tönkreteszi mások életét.

~

Noboru izgatottan nyitotta ki házuk ajtaját.

– Megjöttem! – kiáltotta. – És vendéget is hoztam.

– Kincsem – jelent meg egy fekete hajú és barna szemű alacsony nő, s megölelte fiát. Tatsuo el se akarta hinni, hogy ő Noboru anyja.

– Örvendek – hajolt meg.

– Á, te vagy Kawaguchi-kun? A fiam sok jót mesélt rólad.

– Ne már anya! – jött zavarba.

– Gyere beljebb! – tessékelte be. – Kérsz valamit enni vagy inni?

– Egy kis gyümölcslevet elfogadnék.

Pár perc múlva Noboru szobájában ültek az ágyon.

– Kedves anyukád van – mosolyodott el Tatsuo.

– Igen – bólintott barátja. – Téged is azonnal a szívébe zárt.

– Jó lehet egy ilyen szülővel élni – dőlt hátra a fiú. – Az én anyám azt se tudja megjegyezni, hogy mikor van a szülinapom.

– Az nem lehet – lepődött meg.

– A bátyám tavaly eljött felköszönteni. Hozott egy tortát. Édesanyám épp akkor érkezett haza a barátnőitől, és azt hitte, Takumit ünnepeljük, így minden jót kívánt neki. Csupán az a baj, hogy míg én nyári gyerek vagyok, a bátyám télen született. Ennyire érdekelte őt az életünk.

– Sajnálom – sóhajtotta, majd ő is hátradőlt, s elterpeszkedett az ágyon. – Én nem tudom, mihez kezdenék a szüleim nélkül. Nincs testvérem, de ők jelentenek nekem mindent. Ha ők nem álltak volna mellettem az utóbbi években...

– Akita-kun – fordult oldalára a fiú –, te is magányos voltál?

A fiú ránézett türkizkék szemeivel, majd nagy levegőt vett.

– Igen, ha nem voltam itthon, mindig magányosnak éreztem magam.

– Kiközösítettek a származásod miatt?

Noboru arca elfelhősödött.

– Mindenhonnan kitűntem. Amerikában is néha ferde szemmel méregettek, de itt sokkal rosszabb a helyzet.

– Ez csak azért lehet, mert nem ismernek. Ha vennék a fáradtságot, látnák, hogy milyen nagy szíved van. De rád néznek, és mivel nem a megszokottat látják, megijednek. Pedig te nagyon jól nézel ki. Amikor belenézek a szemeidbe – érintette meg arcát ujjbegyeivel –, mintha az ég nézne vissza rám. Olyan kellemes érzés – mosolyodott el.

Noboru zavartan elfordította a fejét, s elkezdte a plafont bámulni.

– Köszönöm – motyogta –, még sosem kaptam ilyen szép bókot.

~

A nap kezdett nyugovóra térni, így Takumi elmentette az adatokat, kikapcsolta számítógépét, s miután felvette a kabátját, elindult a lift felé. Nagy megdöbbenésére csak ő és Mamoru maradtak az irodában, s a fiú is épp akkor készült távozni, mikor ő.

– Direkt csináltad? – morgott rá a liftben.

– Természetesen nem – sütötte le a szemeit.

– Minek kell ilyen gyászhuszárnak lenned? A többiek már felfigyeltek erre, és persze, hogy engem zaklatnak emiatt.

– Nagyon sajnálom – motyogta. – De nincs miért boldognak lennem.

– Viszont erőltethetnél magadra néha egy mosolyt, hogy a többiek megnyugodjanak.

– Engem nem érdekel senki más – mondta határozottan – rajtad kívül.

– Hah? – hőkölt hátra. – Már megint kezded?

– Kawaguchi-kun, tényleg semmi esélyem nálad?

– Már mondtam, hogy nem vagyok buzi. Nem bírod felfogni?

– Én pedig bevallottam, hogy szeretlek, ez nem elég?

– Fejezd be! – ordított rá. – Utálom a melegeket. Undorító, amit csiná... – próbálta kimondani, de Mamoru hirtelen a falnak nyomta, s az ajkaira tapadt.

Takumi ellenkezni próbált, szemeiben rémület csillogott, de ahogy a fiú hozzásimult lent, megborzongott. Ajkai önkéntelenül elnyíltak, s szabad utat engedtek munkatársa nyelvének.

– Ne! – szakadt ki a csókból épp, mikor a liftajtó kinyílt. – Te mocsok! Soha többé ne érj hozzám, és ne kerülj a szemem elé! – ordította, majd zihálva nekiiramodott, s nem törődve a járókelőkkel, akik furcsán méregették, vagy a farkasordító hideggel, hazáig futott.

~

Noboru leellenőrizte a feladatokat.

– Igen, nekem is ennyi jött ki mindegyiknél – bólintott.

– Akkor mára ennyi – sóhajtotta Tatsuo.

– Nem sokat segítettünk egymásnak, nem igaz? Hiszen mindig a helyes megoldást kapjuk meg elsőre – mosolyodott el.

– Meglehet, de én szeretek veled tanulni – nézett rá komolyan. – Tudod, az elején ki nem állhattalak. Hiába voltak azonos jegyeink, hiába tudtunk ugyanannyit, te mindig gyorsabb voltál, hamarabb megcsináltad a feladatokat. Azt hiszem, irigykedtem rád. Mindig learattad a dicsőséget, pedig szerettem volna én is kitűnni.

– Sajnálom – komorult el.

– Ne tedd! – mosolygott rá. – Végül is ennek köszönhettem, hogy hónapok óta figyeltelek, és amikor kellett, meg mertelek szólítani – kuncogott. – Már örülök annak, hogy barátok lettünk. Elvakított a versenyszellem, a vágy, hogy kitűnjek, megdicsérjenek, de azt hiszem, most valami sokkal értékesebb dolog birtokosa vagyok. A barátságodé.

Noboru szemei elfátyolosodtak, s hogy Tatsuo ezt ne vegye észre, gyorsan felállt, s kisétált. Osztálytársa hökkenten nézett utána.

Pár perc múlva valamivel nyugodtabban jött vissza egy kis narancslével, de a fiú még alig itta ki, egy öblös férfihang jelezte, a ház ura megérkezett.

– Kérlek, gyere velem, be szeretnélek mutatni édesapámnak is!

Tatsuo engedelmeskedett. Kíváncsian lépett ki a folyosóra, de amivel szembesült, több volt, mint sokkoló. Egy csaknem két méter magas, szőke férfi állt előtte. Illedelmesen meg akart hajolni előtte, s üdvözölni, de mintha megigézték volna, csak állt ott tátott szájjal.

– Apa, ő itt az osztálytársam, Kawaguchi Tatsuo-kun. Kawaguchi-kun – fordult felé –, ő pedig az édesapám, David Banks.

Tatsuo végre kapcsolt, s meghajolt előtte.

– Örvendek, uram.

– Szóval te vagy a híres Kawaguchi-kun? – mosolyodott el. – Már sokat mesélt rólad ez a kis okoska – ölelte meg fiát, s barackot nyomott a fejére.

– Apa, ne! – próbált ellenkezni, de a férfi erősebb volt.

– Tudom, hogy szereted – nevetett a férfi, minek hatására Tatsuo szemeiből elindult pár kósza könnycsepp. S mielőtt ezt bárki észrevette volna, besietett barátja szobájába. Apa és fia értetlenül néztek utána.

– Kawaguchi-kun, minden rendben? – lépett be az ajtón Noboru.

– Persze, semmi baj – próbált mosolyogni.

– Ez nem igaz – ült le mellé az ágyra. – Ezt itt kifelejtetted – törölt le egy árva könnycseppet arcáról. – Megbántottunk valamivel?

– Dehogy – ellenkezett. – Csak tudod, olyan... meghitt volt a látvány. Még sosem volt részem ilyenben.

– Nem akartam, hogy rossz kedved legyen – sütötte le a szemeit.

– Nem, félreérted, én boldog vagyok. Örülök, hogy van olyan, aki megkapja mindazt, amit én nem.

Noboru ekkor hirtelen átölelte őt.

– Tudom, hogy ez nem helyettesítheti, de szeretném, ha minket is a családodnak tekintenél. Ha bármi bajod van, hozzánk bármikor fordulhatsz, mi tárt karokkal várunk.

– Ez nagyon kedves, de...

– Semmi de – vágott közbe. – Én mindenben támogatni foglak, úgyhogy ne érezd magad magányosnak.

– Bolond – emelte fel lassan a kezét, s gyengéden megérintette a fiú hátát – már rég nem érzek így, hála neked.

~

Takumi kifulladva állt bejárati ajtajának támaszkodva. Veríték csorgott le a nyakán, beborította homlokát, tarkóját. Érezte, inge nedvesen tapad a hátához. Kint a hideg elviselhetetlen volt, de ő meg se érezte, mert a teste tűzben égett.

– Muszáj lezuhanyoznom – kántálta, remélve, hogy lemoshatja magáról a melegség szennyét, mely kezdte átvenni teste felett az uralmat.

~

Lassan elengedték egymást, s kipirultan fordították el a fejüket.

– Akita-kun – szólalt meg végül Tatsuo –, nem akarok tapintatlan lenni, de megkérdezhetném, miért nem az apád nevét viseled?

A fiú megdöbbenve nézett rá, mire barátja visszavonulót fújt.

– Sajnálom, ez nem az én dolgom.

– Dehogy, elmondhatom – motyogta. – Tudod, mikor megszülettem, anyámék itt éltek. Úgy látták jónak, ha édesanyám után kapom a vezetéknevemet, hogy ezzel se tűnjek majd ki a többiek közül. Mint láthatod, tizenhat év múltával se elfogadóbbak az emberek ebben a kérdésben.

– Akkor miért költöztetek Amerikába?

– Édesapámnak hiányzott a hazája, s úgy vélték, talán nekem se lesz ott rosszabb, mint itt. Amerika némileg elfogadóbb, mint Japán.

– De mégis visszajöttetek.

– Igen. Édesanyám szülei, akik ebben a házban éltek, meghaltak.

– Részvétem.

– Én igazából nem is ismertem őket. Mikor Amerikába mentünk, még csak egyéves múltam. De bántotta anyámat, hogy kezd megszűnni minden kapcsolatunk a szülőhazájával, így végül újra itt kötöttünk ki.

– Megbántad, hogy visszajöttetek?

– Sokszor igen – bólintott. – Amerikában tényleg másabb volt az élet, de most már semmi pénzért nem hagynám el Japánt. Hiszen itt vannak azok, akiket szeretek – motyogta.

~

Takumi teste remegett a hideg permettől. Undorodva próbálta lemosni magáról az elmúlt órában történteket, de míg teste tisztává vált, elméjén már nem tudott segíteni. Könnyei eleredtek, ahogy ráeszmélt, Mamoru feltüzelte őt. Ahogy nekisimult a liftben, érthetetlen okból, borzongás futott rajta végig. És a legrosszabb, hogy nem ez volt a legrosszabb, hiszen a fiú már nem egyszer érintette meg őt ártatlanul, s a teste valamiért reagált rá.

– Én nem lehetek homokos! – kántálta a zuhany alatt, s öklével a csempét verte. – Nem lehetek az!

~

Tatsuo a bejárati ajtóban állt, s búcsúzkodott.

– Köszönöm a vendéglátást – hajolt meg.

– Mi köszönjük, hogy eljöttél – mosolygott a két szülő.

– Fiam, velem jönnél egy pillanatra? – húzta maga után Noborut az édesapja.

– De apa! Épp kikísérem.

– Csak gyere!

– Tényleg nagyon hálás vagyok – mondta újabb meghajlással. – Öröm volt megismerni önöket.

Ekkor Fumiko, Noboru anyja, átölelte őt.

– Számomra öröm, hogy a fiamnak ilyen barátja van – mondta halkan. – Még sosem láttam ennyire boldognak, mint mióta te vagy neki. Kérlek, állj mellette, míg teheted!

– Úgy lesz, asszonyom! – mosolyodott el.