Hétfő reggel, amint Tatsuo belépett az osztályterembe, azonnal Noboru padja felé nézett. A fiú ott ült szótlanul, könyveit bújta. Csak most eszmélt rá, hogy mióta ebbe az iskolába járnak, még nem látta barátokkal. Persze sokan irigyelték osztályzatai miatt, ahogy őt is, de a legtöbben inkább csak származása miatt kerülték.

Noboru hirtelen felpillantott rá, ő próbált elmosolyodni, de valamit rosszul csinálhatott, mert a fiú azonnal lesütötte a szemeit. Fél év elteltével már nem az ellenséget, vetélytársat látta benne, csak egy megtört lelket, aki próbál talpon maradni, ahogy ő is így tesz minden nap.

Takumi fáradtan, s szégyenkezve indult neki a hétnek. Mióta dolgozott, először fordult elő vele, hogy nem akart bemenni. Nem tudta, ezek után hogy fog tudni dolgozni, úgy bent lenni, hogy Mamoru csak pár méterre ül tőle.

Amint kiszállt a liftből, a fiú helye felé nézett, de szerencsére nem volt ott. Kicsit nyugodtabban sétált az íróasztalához. De ami késik, nem múlik, így pár perc múlva Mamoru is megérkezett. Közel sem tűnt olyan vidámnak, mint szokott lenni. Habár még csak 23 éves volt, mintha már a harmincat is átlépte volna, mintha az elmúlt két nap alatt éveket öregedett volna.

Nem nézett Takumira. Miután lepakolt, s levette kabátját, a főnök irodája felé lépdelt.

Ebédszünetben Tatsuo követte Noborut. Tudta, mindig eltűnik, de sosem érdekelte annyira, hogy utánaeredjen. Meglepődve vette észre, hogy a tetőre megy, ahova elvileg nem is szabadna. Halkan osont utána, de ahogy kinyitotta az ajtót, megnyikordult. Noboru riadtan fordult hátra.

– Csak én vagyok – nyugtatta meg, de a fiú azonnal elindult felé, hogy visszamenjen az osztálytermükbe. – Kérlek, ne! – állította meg.

– Mit akarsz tőlem?

– Én... Én csak beszélgetni szeretnék.

– Mégis miről?

– Nem tudom, semmiségekről, suliról...

– Miért? – nézett rá még mindig hűvös tekintettel.

– Nem tudom – vallotta be –, csak szeretném.

Noboru hezitált egy kicsit, majd megfordult, s visszasétált a párkányhoz. Tatsuo követte.

– Csodálatos innen a kilátás – ámult el. – A havas táj olyan gyönyörű – mosolyodott el.

– Szerintem is – motyogta Noboru.

– Régóta jársz fel? – nézett rá érdeklődve.

– Az iskola harmadik hetétől.

– De tudod, hogy ide nem szabad feljönni?

– Miért, be akarsz köpni? – nézett rá hidegen.

– Nem, dehogyis, csak azt hittem, mint éltanuló, betartasz minden szabályt.

– Mint te? – gúnyolódott.

Tatsuo sértődötten elfordította a fejét.

– Sajnálom, hogy nekem számítanak a szabályok.

– Nem akartalak megbántani – motyogta a fiú.

– De sikerült – vetette oda. – Fogalmad sincs, mit miért teszek. Nincs jogod elítélni.

– Nem teszem.

Tatsuo meglepődve nézett rá.

– Akkor jó – sóhajtotta. – Nincs kedved suli után együtt tanulni? – kérdezte meg pár perc csend után. – Nem értem az egyik matekfeladatot.

Noboru látta rajta, hogy füllent, hiszen mindig értette a matematikát, de magában mosolyogva elfogadta az ajánlatot.

Fél óra múlva Takumi Narazaki Seigo irodájában ült.

– Kawaguchi-kun – kezdett bele mondandójába –, szeretném, ha megcsinálnád az éves értékelést!

– Tessék? – dülledtek ki a szemei. – Azt hittem, Nakayama-kunre bízta ezt a feladatot.

– Igen, szerettem volna felmérni a tudását, de az előbb visszautasította ezt. Azt mondta, még nem alkalmas rá, túl tapasztalatlan. Szerinte te sokkal jobban meg tudnád csinálni.

Takumit mellbe vágta ez a mondat. Mégis mit képzel magáról? Azt hiszi, ezzel jóváteheti, amit vele művelt?

– Főnök, kérem, ne mondjon le róla! – tört ki belőle, habár maga sem tudta, miért. – Nakayama-kun rendkívül okos és jó munkaerő, ezt pár hét alatt bebizonyította. Azt hiszem, csak azért lépett vissza, mert történt köztünk egy kis... félreértés – nyögte ki –, és talán ezek után azt gondolja, nem segítek neki az értékelés elkészítésében.

– Kawaguchi-kun, bízom benned, te jobban ismered őt. Szerinted megállja a helyét?

– Igen, uram – bólintott.

– Rendben, akkor, kérlek, küldd be hozzám!

– Igenis – állt fel, s egy mély meghajlás után kisétált.

Mamoru az asztalánál ült, s gépelt.

– Gyere velem! – szűrte a fogai között, mire a fiú felnézett rá. Szemeiben fájdalom csillogott. Szótlanul követte őt a mosdóba. – Mégis mit képzelsz magadról? – támadt neki azonnal. – Hogy lehettél ennyire... ennyire esztelen?

– Sajnálom – motyogta. – Mindent, amit tettem, nagyon sajnálom.

– Én a munkáról beszélek – förmedt rá. – Azt hitted, ezzel kiengesztelhetsz?

– Nem! – ellenkezett. – Csak láttam, hogyan fogadtad a hírt, és ez neked sokkal fontosabb.

– Idióta, ez most nem számít. A főnök téged kért meg, szóval szedd össze magad, és csináld, amit kell!

– De már visszautasítottam.

– Én pedig beszéltem a főnökkel. Vár az irodájában.

– Miért tetted? – ripakodott rá. – Tudod, hogy akkor a segítségedre fogok szorulni. Talán el bírod viselni, ha mellettem kell lenned?

Takumi megdöbbent. A legutolsó dolog, amit szeretett volna, hogy pont annak segítsen, aki a saját otthonában ráerőszakolta magát.

– Ez csak munka – motyogta.

– Kawaguchi-kun – közeledett felé –, én tényleg nagyon, de nagyon sajnálom, amit tettem, de nem hazudtam – érintette meg arcát –, mikor azt mondtam, szeretlek.

– Fejezd ezt be! – ütötte el a fiú kezét. – Ne beszélj ilyen ocsmányságokat! Én nem vagyok buzi. Ügy lezárva. Most pedig húzzál befele a főnökhöz! – hagyta el a mosdót.

Mamoru összetört szívvel bámulta az ajtót, mígnem teljesen bezárult, s úgy érezte, már egy világ választja el őket.