- Ez nagyon nem jó - motyogta Dumbledore, majd mintha valamit megérzett volna, felnézett. - Menjetek a Griffendél hálókörletébe, Harry!
- Mit érez, professzor úr? - kérdezte Harry.
- Csak csináld, amit mondtam! - parancsolt rá a fiúra Dumbledore. Ennek hatására elindultunk a Griffendél klubbhelyisége felé.

∆∆∆

A folyosón Harry megállt, majd rám nézett.
- Mi volt ez az előbb, Percy? - kérdezte.
- Miről beszélsz? - kérdeztem.
- Arról, amit a professzor irodájában műveltél - mondta. - Úgy körözött körülötted egy kis víz, mint... nem is tudom... sosem láttam még ilyet.
- Engem is kicsit megrémisztett - vallotta be Annabeth.
- Esküszöm, hogy én semmit sem csináltam... legalábbis akarattal - mondtam.
- Maguk meg mit keresnek itt, Potter?- jött oda hozzánk McGalagony professzor. - Nincs már késő a csatangoláshoz?
- Elnézést professzorasszony, Dumbledore professzornál voltunk - mondta Harry.
- Értem - nézett komoran az igazgatóhelyettes. - Akkor siessenek a hálókörletükbe!

Harry bólintott, majd elindultunk, de a prof mégegyszer megállított minket.
- Mr. Jackson - mondta. - Beszélhetnék magával négy szem közt?
- Persze, professzorasszony - válaszoltam.
- Visszatalálsz a klubbhelyiségbe? - kérdezte Harry. Már válaszra nyitottam volna a számat, amikor McGalagony válaszolt helyettem.
- Majd én elkísérem - mondta, majd egy szigorú nézéssel továbbhaladásra bírta Harryt és Annabeth-t.
- Miért szeretett volna négy szem közt beszélni, professzorasszony? - kérdeztem.
- Tudom, hogy ki vagy te, Percy. Ahogy Dumbledore professzor is tudja.
- És ez most mit jelent?
- Csak azt nem tudom, hogy az isteneitek mi okból küldtek ide titeket.

Először csak néztem a professzorasszonyt, majd egy kérdés ötlőtt az eszembe:
- Tudja, hogy mi volt az, ami történt velem? Mármint az ugazgatóúr irodájában az előbb - mondtam, majd elmondtam, hogy mi törtét, és hogy mit mondott Harry a vízről.
- Térnek vissza az emlékeid, Percy - mondta. - Ahogy Ms. Chase-nek is. Csak neki nem ennyire... erőteljes.

Egy másodpercnyi kínos hallgatás következett. Végül McGalagony törte meg a csendet.
- Nos, ha nincs több kérdése, akkor elkísérem magát a klubbhelyiségbe.

∆∆∆

Már a Kövér Dáma előtt álltunk, és McGalagony éppen a jelszót akarta kimondani, amikor a föld megremegett alattunk.
- Ez mi?! - hallatszott ki a klubbhelyiségből a kérdés, s egy diák kinyitotta a bejáratot. A diák magas volt, kb fél fejjel volt magasabb nálam.
- McGalagony professzor? - kérdezte a diák.
- Mi volt ez, professzor? - kérdezte belülről egy másik diák.
- Nem tudom, Finnigan - válaszolta a nő. - De ne jöjjenek ki a klubbhelyiségből!

Mondta, majd elment. Én pedig bementem a klubbhelyiségbe.
- Na, miről volt szó? - jött oda hozzám Annabeth.
- Semmiről, csak kérdeztem tőle pár dolgot, ő meg válaszolt - mondtam.
- Te kérdeztél?! - kérdezett vissza.
- Ja... - válaszoltam, majd ismét megremegett a talaj. - Ez meg mi lehet?
- Földrengés? - kérdezte Annabeth.
- Angliában nincsenek földrengések - mondta Ginny.

Kinéztünk az ablakon, ami pont a kastély udvarára mutatott. Ott az egész tanári kar gyülekezett, és egyetlen emberrel álltak szemben.
- Áh! - legyintett Ron. - Dumbledore simán legyőzi a pasast. Nem is értem, hogy miért ment ki az összes tanár.
- Miből gondolod, hogy legyőzi? - kérdezte Annabeth.
- Még Voldemort is fél tőle - mondta Ginny. - Ő a legnagyobb ellenségünk. És nagyon hatalmas.

Lenéztem a pasasra, aki a tanárok előtt állt, és láttam, amint amaz felnéz. Éreztem, hogy engem néz. Pont a szemembe.

Aztán a pasas mögül egy átok suhant a tanárok felé. Ezt Dumbledore simán blokkolta, de ebben a pillanatban egy egész csapat álarcos állt meg az ismeretlen pasas mögött. Majd egy ezüstös álarcos kilépett a tömegből, és valamit mondott a tanároknak. Sajnos nem értettem, hogy mit, mert túl távol voltam, hogy értsem. És még egy ablak is közbejárult.
- Ezek nem halálfalók - mondta Hermione.
- Akkor mik lennének? - kérdezte az egyik srác. A srának fekete haja volt és sötét bőre.
- Nem tudom, Dean, de nem azok, az biztos - mondta Ginny. - A halálfalók nem ilyen álarcot viselnek.

Ebben a pillanatban lent egy egész komoly varázslócsata alakult ki, majd az ezüst álarcos ellépett a csatából, majd a torkához szegezte a pálcáját, és beszélni kezdett. Közben egészen pontosan a szemeimbe nézett.
- Úgy tudom, hogy két félvér van a kastélyban - mondta. Nem értettem, hogy hogyan, de szín tisztán hallottam, hogy mit beszélt. És úgy tűnt, hogy a többiek is. - Azt akarom, hogy mind a ketten jöjjenek le most azonnal, vagy végzünk az egész tanári karral!

Én ezt nem akartam. Nem akartam, hogy azok a tanárok is meghaljanak Annabeth és én miattam. Elegen adták életüket korábban... Igen, egy-két emlék megint megrohant, de nem olyan erősen, mint az igazgatóiban.
- Le kell mennünk! - döntöttem. 
- Igazad van - értett egyet velem Annabeth.
- Nem mehettek! - próbált megállítani minket Harry és Ron. - Meg fognak titeket ölni!
- Akkor megölnek - mondta Annabeth.- Én inkább halok meg, mint az a sok ember ott lent!

Így hát átfurakodtunk a Griffendéles diákok között, s kiléptünk a Kövér Dáma "ajtaján", majd elindultunk lefelé a lépcsőkön.
- Várjatok! - kiáltott utánunk Ron. Mellette Harry, Hermione és Ginny állt, négyük mögött pedig egy egész csapat varázsló. Az a Dean nevű srác is köztük volt. - Ha már lementek, akkor mi se maradjunk ki a csatából!

Ettől rögtön jobb kedvem lett. Most már szívből nevezhetem barátomnak ezt a négy diákot, akár még csak egy napja ismertem meg őket, akár nem. Már most éreztem, hogy a jövőben össze fog ezzel a négy barátommal kötni a sors.

A lefele vezető utat így már többen, mint harmincan tettük meg. Majd mikor kiértünk a Roxfort jardjára, a tanárok még teljesen jól voltak, ahogy az ellenség is. És a két csapat között álló két pasas - az egyik az ezüst álarcos volt, a másik pedig az a pasas, aki a legelején felnézett rám, mielőtt az álarcosok megjelentek - szintén épségben állt a két csapat között. Igazából az utóbbi nem is igazán látszott embernek, ha jobban megnézte az ember. Inkább egy kígyóra hasonlított, akinek emberi teste van.
- Potter! - rivallt a fiúra McGalagony, de amaz nem törődött a professzorral, csak a pálcáját szorongatta, ahogy a többiek.

Én is elő akartam venni egy fegyvert, ezért ösztönösen a zsebembe nyúltam. És onnan elővettem egy tollat.
De mit csináljak egy tollal?! - kérdeztem magamtól, de aztán az ösztönöm azt súgta, hogy a kupakját majd le kell vennem. De ezt még nem léptem meg.
- Megismersz, Percy Jackson? - kérdezte a kígyótestű. - És te, Annabeth Chase? Persze, hogy nem, hiszen nem ebben az alakomban ismertek.

Amint ezt kimondta, a kígyótestűnek megváltozott a felső teste. Most már nő nemű volt, és egy pompomlánya hasonlított. Így sem ismertem meg.
- Kelli vagyok, az empuszák királynője! - mondta a kígyótestű.
- Így sem mondassz semmit - vontam meg a vállam.
- De én megöltelek a Labirintusban! Daidalosz műhelyében! - mondta Annabeth. Nem tudom, erre mikor kezdett emlékezni, de az biztos, hogy több emléke tért vissza, mint nekem.
- Pontosan - mondta az empusza. - És most leszámolni jöttem veletek.

Kelli megtámadott mind a kettőnket, ezért én nyomban lehúztam a tollam kupakját, és egy bronz nyelű karddá változott a toll.
- Wow!

A kard pengéjére Anakluszmosz volt írva, ami ógörögül annyit tett, hogy Árapály. Nem tudom, hogy ezt honnan tudtam, de tudtam.

Amint teljes nagyságában kinyílt a kard, fel is nyársaltam vele Kellit. Mondjuk ez az empusza hibája volt, hiszen ő ugrott rám... Aztán az empusza porrá vált, és elnyelte a föld.
- Gyors reakció, az biztos - mondta az álarcos.
- Ki maga? - kérdezte Harry.
- Nekem nincs nevem, Harry - válaszolta az álarcos. - De úgy szoktak szólítani, hogy Névtelen. Ők pedig itt mögöttem az arctalanok. És mielőtt megkérdeznéd, nem Voldemortot segítjük, de igen, van közünk a Sötét Nagyúr felemelkedéséhez - a "Sötét Nagyúr" szókapcsolatot úgy mondta ki, mintha semmibe sem nézné Voldemortot.
- Akkor mit akar? - tért a lényegre Dumbledore.
- Azt! - mutatott a Névtelen egyenesen az Árapályra.