Ahogy feljebb néztem, egy egészen különös lányt pillantottam meg. A haja perzselően vörös volt, és a különös cipőjével együtt, ő a lett legfurább, akit valaha láttam. Kísértetiesen hasonlított valakire.

A szája a 360 fokos mosolyból egyszer csak lehervad,t amikor rám nézett. Még mindig a lába előtt feküdtem.

- Köhhm. Bocsánat! - ugrottam hátra.

Egyszerre egy szőke hajú, fiú lépett a lány mögé és a hátára támaszkodva a hasát fogva nevet.

- Áhh... Ő lenne a nagy utódod? Hát ez kész! Röhögő görcs! – harsogta köhécselve, miközben a szeméből megindultak a vidámság könnyei.

- Pofa be! - mordult vissza a lány, és mosolyogva a kezét nyújtotta felém.

- Szia! Én vagyok a klubunk elnöke. A nevem Kylliki Kova – csengett az édes szoprán hangja.

- H-heló! Én Syvan Doyle vagyok - dadogtam.

A fiú nagyokat szuszogva hátra dőlt, és összetalálkozott a szemünk, bár az övét fényes hajkorona fedte el.

Tehát ez volt a 101-es terem. Nem hasonlított teremre, hiszen minden tele rakták kaktuszokkal, és párnákkal, meg könyvekkel tömött könyvespolcokkal. A falon viszont egy hatalmas plazma tévé lógott, és néhány hangszóró. Előtte pedig, egy rakás bordó babzsák.

A fiú és a lány hátrébb lépett. A többiek csak egy helyben feküdtek a terem különböző részeiben. Micsoda emberek. Még sosem láttam egyikőjüket sem.

Az egyik puffon egy hosszú, lila hajú lány könyvet olvasott, gumicsizmában, míg mellette egy másik festett valami furcsa alakot, amit nem tudtam meghatározni. A terem leghátsó részében pedig ült valaki, akinek a fejére volt húzva egy lepedő.

- Engem hívj csak Kyl-nak, vagy csak K-nak. Ő itt Aaron Winchest – mutatott a szőke fiúra. - A kis lila tündérke Liah Perpline, és mellette a barna rövid hajú festőművész, ő „N", vagyis Nell Hurbert.

- Nagyon örülök! - mosolyogtam, de vissza se nézett rám senki. Hirtelen viszont egy nagy ütést éreztem a vállamon. A vörös lány rácsapott a hátamra, majd valamiféle szánalomröhögéssel makogott:

- Ugyan nem lesz itt semmi baj, egy kettőre összebarátkozol velünk – nyugtatott, de az arcán kivehetőek voltak a csalódás jelei.

- És ő? - lestem a sarok felé bambán, ahol egy takaró alatt kuksolt valaki.

- Ja, ő csak Theo, de hívd csak a vezetéknevén Cecil-nek – magyarázta derűsen, egy huncut mosoly társaságában. - Hallod Cecil? Told ide a képed, és mutatkozz be szépen! - üvöltötte a sarokba, de senki sem reagált. Csupán a szőke hajú fiú kezdett el halkan nevetni, majd megfogja a vállam és lenyomott egy székre, maga mellett. Én csak pirultam, mert nem szoktak ilyen közvetlenek lenni velem. Ő nyugodtan hátra dőlt, és nézte, ahogy K üvöltözik a másik srácnak, torkaszakadtából.

- Nem hallod szívem? CECIL! GYERE IDE!

Egyszer csak a szürke lepedő az égbe repült, és a fiú gyorsan kijött alóla. Barna, göndörkés hosszú haja volt, de nem lógott a szemébe. - Mellesleg nagyon magas is volt.

- Most figyelj! - suttogta felém Aaron.

- Hányszor kell még elmondanom? A nevem Kensel, és nem Cecil! Nem tehetek róla, hogy a hülye finn kiejtéseddel nem tudod felolvasni normálisan! - ordította, és a homlokát egészen összeérintette a nála alacsonyabb Kyl-éval.

- Elmondanám, hogy elsős voltam! Alig beszéltem a nyelvet, és most nem erről van szó, mutatkozz be! - utasította a lány és a fiú egyből engedelmeskedett. Felém nyújtotta a nagy kezét és sóhajtva elmormolta:

- Theo Kensel vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - A mély hangja bezengte a termet, és mindenki elhallgatott. Én alig tudtam megmozdulni, és a kicsi kacsómat hozzáérintettem az övéhez.

- S-syvan Doyle - még csak rám se nézett.

Ahogy kimondtam visszahúzta a kezét, és elindult hátra, a sarkába.

- Ne is álmodozz róla! Megbeszélést tartunk, mindenki jöjjön ide! – folytatta a kiabálást K. Kezdtem megérteni, hogy ez a klub miért is volt ennyire elszigetelve a többitől. Ekkor ricsajjal senki sem lett volna szívesen a szomszédunkban.

Theo lomhán felhúzta a vállát, majd visszaballagott.

- Na, mi az első véleményed a klubról? - lehelte a fülembe a szőke fiú.

Én persze nem tudtam egy értelmes szót sem kinyögni, ezért inkább hallgattam. Némán néztem, ahogy ő játékszerként mozgatta arca minden apró izmát. Minden gondolatát láthattam magam előtt.

- Heh...- nevetett halkan. - Látom elég határozott vagy, de ne aggódj, ilyenkor még mindenki az. Mi is nagyon visszafogottak vagyunk, mert új vagy. Te vagy az első.

- Mi? Miért? - kérdeztem volna, de odébb húzta a székét a többiekhez. Észre sem vettem, de közben körbegyűltek a többiek is.

- Szóval -, kezdett bele Kylliki -, köszöntök hivatalosan mindenkit az első tanítási napon, amikor is egy klubnapot tartunk. Mivel Sy még nem ismer minket, ezért tartunk egy gyors bemutatkozást. Kezdje a klub kabalája Cecil. - mosolygott Ky, miközben Theo szinte megpukkadt, de egy nagy levegő után és a földre nézve elkezdte:

- A nevem Theo, Anglia egy kis városkájából jöttem, a koleszben lakom. Szeretek mangákat olvasni, úszni, biciklizni. Ennyi – hadarta érzelemmentesen, mint egy kőszobor.

A szó a mellette ülő lányhoz ért, majd ő belekezdett.

- Liah vagyok, és olvasok – tudta le a lila hajú lány is.

- A nevem Nell, de szólíts N-nek. Engem kirúgtak a szépművészeti gimnáziumból, és ezért járok ide. Imádok festeni, de sajnos nagyon kevesen értik meg a képeimet - hadarta végig mosolyogva. Eddig teljesen komoly volt, de most hirtelen nagyon vidámmá vált. - Ó, ó, és még. Amikor festek, senki ne zavarjon, mert leharapom a fejét.

A beszéde olyan egyszerűen csengett, mintha csak az utcáról jött volna. Igazság szerint az egész klub úgy rakta egymás után a szavakat, hogy azt bárki megérthette volna. Mégis, itt a konzervatív elit iskolában ez számított különlegesnek. Őket elnézve ez a beszédbeli egyszerűség, egy belső bonyolultságot sugallt. Valmi megmagyarázhatatlant, ami mindnyájukat különlegessé tette.

A szőke fiú volt a következő, aki valamilyen magas hangon kezdett motyogni:

- Izé. Aaron vagyok, és informatikai zseni, de ezt sosem mondom, mert túl szerény és beszari vagyok. Egyébként imádok zenéket írni, mert született virtuóz is vagyok, amúgy – mondta őszintén, mire Theo, és N szakadtak a nevetéstől. Én persze a fiú álszerénységén kívül semmi mulatságosat nem láttam a dologban.

- Hé! - szólt nekem Liah. - Nyugi, csak azért röhögnek, mert Aaron sokszor csinálta ugyanezt Kyl-al. Normális a humorérzékük, csak kicsit retardáltak - mondta fapofával.

Miután a sor véget ért a vörös démon kezdett beszélni.

- Rólam pedig sok mindent lehetne mondani, de annyi elég, hogy focizom, szájdobolok, meg persze imádom a kaktuszokat. Ezek mellett finn származású vagyok, és néha félrebeszélek. Te jössz – dobta is nekem a szót, én pedig összeszedve bujkáló bátorságomat neki kezdtem.

- A nevem Syvan, de legtöbben csak Sy-nak szólítanak. 10.-es vagyok, az A osztályban, ahol egész jók a jegyeim. Francia, spanyol, Latin nyelveket tanulok. Szeretek olvasni, varrni és rajzolgatni, de az ecset nem fér a kezembe. Van egy bátyám, egy húgom, és egy öcsém, akik ikrek.

- Te még ilyen fiatal vagy? – vágott közbe Ky – Előtted az élet. Amúgy, mi mind végzősök vagyunk Liah-t leszámítva, ő 11.-es.

Hirtelen megszólalt egy telefon, ami egy furcsa zongoraműt kezdett játszani. Aaron előkapta a mobilját, és felkiáltott:

- Megjött.

- Akkor menj! Vidd Sy-t is! - utasította Ky.

Az „informatikai zseni" megfogta az alkarom, és ki vonszolt, majd a lépcsőre nézve elengedett.

- M-Miről van szó? Mi jött meg? - kérdeztem értetlenkedve, míg a kétszeresére nőtt karomat gyászoltam.

- Csak a pizza, és az üdítő. Tudod, a programok helyett, a vezető nőnk ezt tartotta fontosabbnak. Egyébként ő gondolta ki az ötletet, hogy legyen egy saját klubunk. Eredetileg, csak egy helyen vesszük a ruháinkat, onnan ismerjük egymást, de egyikünk sem mehetett egy klubba sem. Gondolom te is ezért jöttél ide.

- Igen - válaszoltam a cipőmre bámulva. Most, hogy belegondolok, először voltam teljesen kettesben, úgy igazán egy fiúval. – Ez nem meglepő, ha a szüleimre gondolnék.

- Értem. Furcsa, hogy ennyire hasonlít a nevetek – tette hozzá.

- Ky-al? – kérdezte vissza, mire ő csak bólintott.

- Tudod, ő nem az a fajta lány, mint a többi. Valahogy összefogja az embereket. Minket is összefogott. Mivel jövőre már nem leszünk itt, Liah pedig elköltözik, a 101-es termi klub, rajtad kívül felszívódik – mormolta, bár inkább magának, mint nekem. Inkább voltam egy báb, akinek bármit elmondhat. Azon sem lepődtem volna meg, ha az odaégett reggelijéről kezd diskurálni.

Leértünk az ajtóhoz, ami kitárult, és valami hihetetlen volt mögötte.

Mintha Aaron klónja lett volna. Teljesen ugyan úgy néztek ki.

- Syvan, bemutatom a klubunk személyi étel futárát, a bátyámat. Clyd-ot.

- Nagyon örülök – nyújtottam a kezem.

- Szintén – bólintott. - Tessék öcsi, itt van – adta testvére kezébe a dobozokat. Ő csak megköszönte, és már el is fordult.

Becsukódott az ajtó, és a hat darab pizzát gyorsan felvittük. Már a terem előtt lehetett hallani, ahogy Ky üvöltözik.

- Tippeljünk! Szerintem csak magában ordibál - hadarta gyorsan Aaron.

- Szerintem Theo-val – raktam le a voksom.

- Nyugodtan hívd Cecil-nek – úszított, mire én csak elmosolyodtam, majd az ajtó kitárult. Ky farkasszemet nézett egy papírral, és kiabált.

- Ki a fene talál ki ilyesmi? Még hogy képeket kell küldeni a klub tagjairól?! Hülyeség. – cikázott a szoprán az egész emeleten.

A többiek csak fogták a fejüket, és egy szót sem szóltak.

- É-én hoztam - motyogtam halkan.

- Nyugi, rajta kívül mindenki hozott igazolványképet, csak ő nem - mutatott Liah, Kyllikki-re.

- Nem baj. Gyorsan! - indult meg az ajtó felé, és ő is megragadta a kezem, majd kifutottunk az ajtón.

- Mégis mit csinálunk? – vágtam közbe, míg tartottam vele a lépést. Nem akartam, hogy a kezem még jobban megnyúljon.

- Kamuzunk valamit a fotóklubnak – vágta rá teljes önbizalommal, mintha csak a nevét kérdeztem volna.

Leértünk a másodikra, ahol egy aranyos kamerás matrica mutatta, megérkeztünk. Ky bekopogott. Hamar ki is nyitotta egy szemüveges fiú az ajtót.

- Igen? – nézett át rajtunk, mire Ky lesajnáló tekintettel pillantott vissza rá.

- A média tanár küldött, hogy egy próbafotózás illesszetek be a mai programba. Rólunk kell igazolványképet csinálni.

- Ó?! Gyertek gyorsan! – invitált be minket bármi kérdés nélkül.

Hihetetlen. Kyl olyan gyorsan mondta, és hibátlanul. Nekem anyanyelvem az angol ilyen helyzetben mégis félóra után tudnék csak ilyen összefüggő hazugságot kitalálni. Nem tudtam eldönteni, hogy ez bámulatos, vagy ilyesztő.

A fotóklub terme konzervatív és egyszerű volt. Ilyennek kell lennie egy átlagos, unalmas térnek.

- Éppen egy csendéletről készítettünk képet, de szerencsénk van, a ponyvát még nem szedtük le.

Egyesével leültettek mindet, és vagy tíz képet csináltak rólunk. Utána felálltunk, és a laptopon végignéztük őket. Én teljes fapofával, míg Ky hatalmas mosollyal szerepelt a képeken.

- Oké, most nyomtassátok ki! – mordult fel az ellenőrzés után. - A munkáitokat beszedik, és értékelik – magyarázta, mire már pattantak is.

Hamarosan meg is hozták a kemény lapra nyomtatott fotókat. Kylliki megfogta a papírköteget és már ki is mentünk. Három méterre az ajtótól, a kukába dobta a képeket, kivéve egyet, amin egy nagyot mosolyog.

- Most pedig leadjuk őket – húzta elő a zsebéből a klub tagjainak képeit, köztük az enyémmel.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most gonosz, és rossz cselekedet, vagy jó volt. Teljesen összezavarodtam. Ő meg csal lépkedett mellettem magabiztosan, akár egy született modell. Minden mozdulata mesébe illő volt.

Felsétáltunk a diákirodához, ahol nem volt senki. Mrs. Constans egyedül üldögélt a székében, és Tom Hardy egyik regényét olvasgatta.

- Jó napot kívánok! A képeket hoztuk, Mrs. Constans – villantotta meg Kyl a hófehér fogait.

- Azt a belső irodában kell leadni. Vigyázzatok, mert Pókláb kicsit mérges - dünnyögte a pult mögül. Ky legyezett egyet a kezével, majd egy fehér ajtó mögé lépett.

- Ki az a Pókláb? – néztem rá kérdő tekintettel.

- Majd meglátod – suttogta.

Beléptünk egy steril iroda szobába, ahol egy fehér íróasztalnál ült, egy ősz hajú, idős nő.

- Szia, Pókláb!

- Ajj... Szia Kylliki! - motyogta a fejét fogva.

- Hosszú volt az éjszakád? - kérdezte Ky, miközben elő vette a képeket.

Tegezték egymást. A diákokon kívül nem ismertem senkit, aki tegezne engem, vagy én őt. Ez olyan furcsa. Arron-nak igaza volt. Ezt a lányt körülvette valamilyen légkör. Az emberek megbíztak benne, vagy nem is tudom.

- Neee! - kiáltott fel a hölgy. - A te képed sokkal nagyobb. Miért? Mégis mit mondjak Mrs. Lospell-nek?

- Ezt a képet a fotóklubban készítették. Az ott tanuló diákok úgy tudják ez ellenőrző munka. - mondta teljesen nyugodtan.

- Ajj... Már megint?

-A morcos asszonyságnak elég annyit tudnia, hogy amíg a nyáron otthon csináltattam igazolványképet, ott ez az átlag méret – válaszolta Kyl, majd mind a ketten kuncogni kezdtek, és valamiért belőlem is kifakadta nevetés. A nagy kacagásban, Pókláb kezéből az összes kép az asztalra hullott. Azon a hófehér asztalon voltunk először együtt mindannyian megörökítve.

�������i8:�<>