- Miket el nem várnak mostanában a fiatalságtól?! - motyogta Anya, miközben az újságot bújta.

- Ugyan már, szerintem a mi kis Sy-unk kibírja - puszilta meg a fejemet a bátyám.

- Szerintem, ha ez a megkötés az átlagemberekre vonatkozna, talán nem bírnák, de mi egész biztosan teljesíteni tudjuk - mormoltam hivatalosan. Nem engedhettem meg magamnak a könnyed beszéd luxusát a családom körében.

- Bizonyára. Nem is vártam tőled más választ – mondta.

Már megszoktam, hogy ezt kívánják meg tőlem. Az anyám, aki a gazdag férjhez kötött aggódó szülőt játssza A bátyám, aki még a boldog, harmonikus családban nőtt fel, és most az Oxfordon tanul. Az apám, amióta megszülettem a munkába temetkezik, ezért nem sokat látom, ahogy a családból senki más sem. – Örülhetek, ha az esküvőmön jelen lesz. - Tulajdonképpen csak karácsonykor, és nyáron egy hétre jön haza. Nem bánom. Elég kellemetlen ember, és még Anya is bevallotta, hogy a pénzéért ment hozzá. Nem nagydolog. Nálunk az "arisztokrata" családokban nem.

Sosem vágytam rá, hogy különleges nevelést kapjak, valaki mégis úgy döntött ide kerülök. Amióta csak élek egy sablonos szerepet töltök csupán be. A sokadik gazdag gyerek, ennyi... Se több, se kevesebb. Egy kirakati baba, amivel lehet dicsekedni.

Mégis soha, egy percre sem bántam, hogy az vagyok, aki. Mindig azzal nyugtatom magam, direkt van ez így.

Felálltam az asztaltól, és bementem a fürdőmbe. A fehér csempével borított szoba, olyan steril és idegen volt, mint a ház többi része. Teljesen tiszta, és semmilyen emlék, hűtőmágnes, családi kép nem volt sehol. Már megszoktam. Belenéztem a tükörbe, ahonnan a képzeletemben létező vérvörös hajú lány rám kacsintott. Persze én a suli egyenruhájában nem nyújtottam olyan eleven látványt, mint ő. Néha felvillant előttem a képe, mint egy őrangyal. Elképzeltem, hogy a jövőbeli énem, aki a reményt adja az élethez.

- Huh... - sóhajtottam, majd kisétáltam az előszobába, ahol Anya már öltözködött.

- El kell intéznem valamit az öcsédnek, úgyhogy elmegyek. Kérd meg a sofőrt, hogy vigyen el, és este találkozunk. - köszönt el ridegen, és egy csókot dobott felém.

- Szia.

Kisétált a drága Gucci kabátjában, és beült a BMW-be. A hosszú, szőke haja majdnem a derekáig ért, ezért mindig betűrte. Olyankor rá sem lehetett ismerni.

A bátyám, Arthur most éppen itthon volt, mert év elején elvileg nem kellett tanulnia, bár ezt csak azért mondogatta, hogy velünk lehessen. Hazug.

- Te itthon fogsz tunyulni egész nap? - szóltam rá, hangosan.

- Hé! - hortyogott vissza – Valakinek az ikrekre is vigyáznia kell nem? – gondolt a két kis testvérünkre. A család ártatlan tagjaira.

- Ajj. Na, én lassan megyek.

- Menj csak, nem fogsz hiányozni! - harsogta bohókásan, pedig mind ketten tudjuk, hogy imádja az ő pici húgát, minden esetre rácsikorgattam a fogam, amin nagyot nevet.

- Szia bátyó!

Kiléptem az ajtón, ahol Mr. McEby, a sofőr várt.

Egyedül ő tud az én titkos szenvedélyemről.

- Jó reggelt Kisasszony! Ma sem kívánja igénybe venni a szolgáltatásaimat? - kérdezte nyájasan.

- Tudod Fred, amikor ilyeneket mondasz, az átlagemberek azt hinnék, nem a sofőröm vagy - motyogtam, miközben ő nevetett egyet az ősz bajusza alatt.

- Na, de Kisasszony?! – szólt vissza az erőltetett arcával, amit egész nap mutogatott.

- Nem, ma is metróval megyek.

- Rendben. Ez esetben visszaviszem az autót. Jó utat, Kisasszony! – bocsátott el, akár egy hercegnőt. Ezzel azt az érzést keltve benne, hogy vagyok valaki. Kár, ez átverés.

Elindultam az állomás felé, és lassan lesétáltam a vagonokhoz. Amikor itt voltam, kivételesnek hatottam. Otthon, és az iskolában átlagosnak éreztem magam, de jelenleg ebben a kocsiban, én voltam a legkonzervatívabb, legműveltebb. Élveztem.

Hamarosan megérkeztem az én leszállómhoz, ahol kipréseltem magam a tömegből. Ráálltam a mozgólépcsőre, ami egyenesen a Rutherford Gimnázium előterébe vezetett. Magamhoz szorítottam a könyveimet, és besétáltam az iskolába.

Felbaktattam a harmadik emeletre, és ismét átlagosnak éreztem magam. Mindig ez volt, ha besétáltam ebbe az épületbe. Bár, maga az iskola csodálatos, virágmintás dombornyomatokkal volt díszítve a fal, és barnás fa berakással.

Mellesleg hatalmas volt az egész. Három fő épületből állt, az első a 9. évfolyamnak, a második a 10. és a 11. évfolyamnak, a harmadik pedig a tanároknak és a végzősöknek volt fenntartva. Ezek mellett volt uszoda, tornaterem, focipálya, könyvtár, és egy nagy aréna a kosarasoknak és a pom-pom lányoknak. Nyáron megépítették a Klub épületet, ahol a klubtermek kaptak helyet. A leírás szerint, egy klubban nincs évfolyam szabályozás, vagyis végzősök és elsősök is lehetnek.

Az új épület külön számozást kapott, és 110 új termet, de abból a legtöbb összenyitható a nagyobb kluboknak.

Nem tudtam, hogy melyik klubba jelentkezzek, ezért halogattam, amíg csak lehet. A probléma csak az, hogy ma reggelig kellett leadni a jelentkezési lapot.

Megmásztam még egy emeletet, és beálltam a sorba a diákirodában, ahol csak ketten álltak előttem. El is gondolkozhattam volna, hogy mit is akarok. Igazán megtehettem volna.

- Jó reggelt! Kérem a lapot! - szólított fel hirtelen a hölgy, aki még nem látta, hogy a lapomon semmi sincs bejelölve.

- Kaphatnék egy tollat? - érdeklődtem félénken.

- Persze - dünnyögte a nő.

Gyorsan átfutom a sok lehetőséget. Búvárklub, rajzklub, matekklub, biológiaklub, kötőklub, teaklub, informatika, klub, pom-pomklub, kosárklub, fociklub, filmklub és még rengeteg. Igazából szívesen mentem volna a rajzosokhoz, de úgy hallottam, hogy ott sokan vannak. Bár egy nagy döntést kellett meghoznom, mégsem fogott el a kétségbeesés. Üresnek éreztem magam, aggodalom nélkül. Cél nélkül.

- Nem lehet megúszni valahogy a klubokat? – reménykedtem.

- Sajnálom, de ez az előírás. Adja csak ide, had nézzem - nyújtotta a kezét, és én oda adtam a lapot. Megvakarta a fejét miközben átfutotta a lehetőségeket, majd felkiáltott:

- Megvan! Már láttam én ezt régebben is. Furcsállottam, hogy mi az, ezért megkérdeztem. A 101-es teremben van a selejt klub, teljesen névtelen. Nem tudja senki, hogy mi van ott, valószínűleg azok a tagjai, akik nem találtak maguknak semmit. Jelöld be azt kedvesem, úgy is csak 5-en mentek eddig oda, és 6 fő a minimum.

- Rendben – bólogattam, és beikszeltem a papíron a 101-es termi klubot. Fellebegett előttem egy kép, ami végtelen lustálkodást mutatott.

A hölgy rám mosolygott, és elköszöntünk. Nem volt más hátra, mint megkeresni a 101-es termet. Minden esetre, még előttem állt a félévi csere lehetősége.

Átsétáltam, majd megkerültem az udvart, és beléptem az új épületbe. Olyan idegen, de mégis otthonos volt.

A nagy hangzavar, és a zsivaj betöltötte az egész teret. Sok diák csak sétálgatott ide-oda, amíg én próbáltam felderíteni a számozást.

- Hé!- szólított meg valaki a tömegből. Ahogy odanéztem, Ana-t pillantottam meg.

- Szia Sy! - köszöntött derűsen.

- Helló! - vágtam rá unottan.

- Látom végre leadtad a lapod, én már az évnyitón végeztem vele – mosolygott rám álszenten. Mindig szerette az arcomba vágni a saját tökéletességét. Ez a hobbija most sem maradhatott feledésben.

- Tudom, de nem kerültem be hozzátok.

- Mi? - értetlenkedett.

- Már megvoltatok 25-en - motyogtam, mintha szégyellnék valamit. Néha egyszerűen nem értettem a saját viselkedésemet. Megjátszottam a félénk, szelíd lánykát, miközben egész egyszerűen csak nem volt kedvem megszólalni.

- Ó. Nagyon sajnálom, Akkor hova mész? – kérdezte megjátszott érdeklődéssel a szép kis arcán.

- A 101-es termi klubba.

- Az meg mi a frász, és miért ilyen béna a neve? – vette elő a városias énjét, amit a szülei elől rejtegetett.

- Nem tudom. Apropó, nem tudod, merre van az az a terem?

- Menj fel a 4. emeletre és meglátod.

Bólintottam egyet visszafogottan, majd elfordultam tőle. Mit sem vártam jobban, mint elszabadulni végre az árnyékából.

Anastazia Wolf, ő a legjobb barátom. Gyönyörű fekete haja van, és nagyon okos a szövege, még ha ő maga nem is. Kettőnk közül én vagyok a szebb, de ő népszerűbb. Ezen sosem lepődött meg senki, aki ismert minket. Vagyis inkább, „Ana-t és azt a másik lányt".

Felsétáltam a 4.-re és minden kiürült. Már csak az elnyomott, halk hangokat hallottam. Az épület tetején sétáltam.

Egyszerre megpillantottam az ajtót, amire egy 101-es szám volt rajzolva. Az utolsó terem volt a folyosó végén, és egy furcsa hangulatot árasztott.

Közelebb léptem a 101-es terem barna ajtajához, ahol halk sugdolózást hallottam. Leguggoltam, és a fülemet az ajtóhoz tapasztottam.

- Ajj. Remélem, jön még valaki, mindjárt becsöngetnek. - harsogta egy gyenge hang.

- Nyugi! Mrs. Constans üzente, hogy jön még egy lány - felelte egy fiú.

- Ajánlom is neki, különben mehetek a foci klubba, de akkor szinte biztosra vehetem a következő intőt - mormolta egy eleven szoprán. Ilyen egyedi akcentust még soha sem hallottam, és intőt kap? Egy lány? Azt hiszem sikerült megfejteni a hangulatot, groteszk.

- Kellett neked jól játszani! Tudod, hogy ha még egyszer fiúnak öltözöl, akár meg is buktathatnak – folytatta a mély bariton.

- Ugyan már. Szín ötös vagyok. Engem még a sármos igazgató úr maga sem rúghat ki.

Közelebb csoszogtam, hogy jobban halljam, de egy kicsit túl hangosan. Valószínűleg meghallottak.

Nem értettem mit mondanak, de két lábdobogást ismertem fel, majd az ajtó befelé kinyílt, és én szabályosan beborultam a 101-es terembe.

- Üdvözöllek a névtelen klubban!- harsogta a hiperaktív, szoprán lány, akinek épp farkasszemet néztem a cipőjével. Egy egyedi tervezésű, mályva, vastagtalpú, bőr cipő volt. Még sohasem láttam ilyet. Majd felnéztem, és valami egészen hihetetlen dolog fogadott.