___

A szétrombolt házban csend uralkodott. A betört ablaküvegen besüvített a szél, táncra hívva a függönyöket és a lepedőt, melyek szellemekként emelkedtek a levegőbe. A parkettán széttört lámpák, tükrök és poharak darabjai hevertek, a falakról néhol leszakadt a tapéta. A hideg téli levegő átszelte a teret, addig hűtve azt, amíg már nem érződött különbség kint és bent között.

Az utcai lámpa beszűrődő fénye az egyik sarokban kuporgó fiú testére vetült; sötétvörösre festett haját enyhén fújta a szél, így a tincsek vissza-visszacsapódtak a homlokára és az arcára, csak részben engedve látszani kicsi, fáradt szemeit, melyekkel mélyeket pislogott, ahogy igyekezett nyitva tartani őket. Kábán pillantott körbe. Ötlete sem volt, hogy kerülhetett ilyen állapotba a szobája: utolsó emléke az, ahogy a szüleivel ittak valamit a konyhában, miközben ők valamiféle vendégről beszéltek neki.

A szülei...

Erőt véve magán feltápászkodott, ám ebben a pillanatban erős fájdalmat érzett a fejében, valamint a teste különböző pontjain. Felszisszenve felhúzta pulóvere ujját, így szeme elé tárult a megannyi apró vérző seb, melyeket feltehetően az üvegszilánkok okozhattak. A falnak támaszkodva továbbhaladt a fürdőszoba felé, mely hasonló állapotban volt, mint az előző helyiség. A tükör elé lépve szemügyre vette arcát: ajka a bal oldalán felrepedt, a vér hozzáragadt az állához és a nyakához. Érezte, ahogy az idegesség eluralkodik rajta, így mély levegőt véve megnyitotta a csapot, majd lemosta a bőréről a vért és a koszt. A hideg víztől a szédülése is némiképp enyhült, és valamivel éberebbnek érezte magát, ezzel együtt viszont a félelem is egyre jobban fojtogatta. Bizonytalan léptekkel a szülei szobájába sétált, körbenézve pedig még a lélegzete is elakadt.

A szinte már megszokott káosz mellett hatalmas vérfoltok is csúfították a padlót, a falakat és az ágyneműket. A fiú riadtan kapkodta ide-oda a fejét, ignorálva az émelygést és a fájdalmat. Lélegzete felgyorsult, csontos ujjaival megragadta a haját, tincseit ráncigálva igyekezte levezetni az idegességet, mely egyre jobban hatalmába kerítette. Kirohant a szobából, s ahogy a lépcső felé vette volna az irányt, a galéria korlátjának csapódott. Rémülten kapaszkodott meg; a szúró érzés a hasában és a tény, hogy majdnem lezuhant egy pillanatra kizökkentette. Száján keresztül mély, szapora levegőket vett, ahogy lenézett a földszintre, ám ott sem látott semmit a bútorok romain kívül.

- Anya? Apa? - Mély, a kétségbeesettségtől elgyengült hangja a szél süvítésével vegyülve visszhangzott az épületben. Lerohant a lépcsőn, végigfutott minden helyiségen, viszont továbbra sem talált senkit. A nappaliban lekuporodott a kanapéra, figyelmen kívül hagyva a megannyi üvegszilánkot maga körül, melyek ismét bőrébe fúródtak. Térdeit magához húzta, s rájuk támaszkodva üres tekintettel meredt maga elé. Gondolatai cikáztak, a hideg magány pedig kezdte betölteni a rettegés helyét: az érzések egymással dulakodtak a szívében, apró könnyek formájában törtek a felszínre. A forró cseppek fagyossá váltak, ahogy megfújta őket a szél, fájdalmas csípéseket hagyva maguk után.

A fiú megtörölte a szemét, így látása kitisztult. Újra felmérte a környezetét a gyér lámpafényben; kisebb vérfoltok futottak lába alatt, kusza utat kirajzolva a bejárati ajtóig, melynek kerete szinte teljes egészében vörösben pompázott.

Ismét megrettent. Gondolkodás nélkül pattant fel, majd magára kapva kabátját és cipőjét kisietett a házból, és rohanni kezdett az út mentén. Fogalma sem volt merre tartott, csak azt tudta, hogy minél távolabb kell kerülnie az otthonától. A fagyos levegő átjárta a tüdejét, egy egyre kellemetlenebb érzést generálva a torkában, amíg a kimerültségtől meg nem kellett állnia. Köhögve támaszkodott a térdeire, lehelete fehér köd formájában szállt a levegőbe, szíve pedig úgy dobogott, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Lassan felemelkedett, majd körbenézett: a környék kihalt volt, mindössze az utcai lámpák fénye világította be az utat. A házak sötéten árválkodtak, mintha sohasem lakott volna bennük senki, holott éppen az ellenkezője volt igaz - mindenki a takarók alá menekült a mínusz fokok elől az éjszakára.

A fiú felhúzta kabátjának cipzárját, majd továbbhaladt. Minden apró rezzenésre felkapta a fejét, és sietve körbenézett; gyilkosokat látott minden bokorban, az elhagyott palackokban, még a saját lábnyomában is. Gondolkozni próbált, ám a félelem nem hagyta. Reménytelenül kutakodott elméje minden sarkában emlékek után, ám csak hűlt helyüket találta. Fogalma sem volt, mi történhetett az otthonával vagy a szüleivel, viszont azt biztosra vette, hogy már egyik sincs többé.

Egy buszmegállóhoz érkezett. Kabátját lejjebb húzva letelepedett a padra; a hideg alulról áramlott a testébe, ugyanakkor a fülke falai védelmet nyújtottak neki a szél elől, ezért úgy döntött, hogy marad.

Az idő egybefolyt, akárhogy igyekezett rájönni, hogy hány óra lehet, arra sem emlékezett, mikor indult el otthonról; a környék ugyanolyan kopárnak és üresnek tűnt, az ég sötétje pedig egy árnyalatnyit sem változott útja során. A fiú úgy érezte, mintha egy hurokban ragadt volna, összezárva a félelemmel és az újra és újra felvillanó rémképekkel a szétrombolt házról.

...A körforgást a szeme sarkában felbukkanó fénycsóva törte meg. Felpattanva a padról balra pillantott, így egy felé közeledő buszt vett észre. Felkapta a fejét, a következő pillanatban pedig már az út szélén állt, és árgus tekintettel figyelte, ahogy a jármű ajtaja kinyílik előtte. Az erőteljes fény némiképp bántotta a szemét, ám ennél sokkal fontosabbnak bizonyult számára, hogy végre találkozott valakivel, még akkor is, ha az egy rosszkedvű buszsofőr.

- Felszállsz vagy nem? - kérdezte mogorván a férfi, ám a fiút ez egy cseppet sem zavarta.

- Kérem, segítsen! Choi Beomgyu vagyok, huszonegy éves, a szüleim eltűntek-

- Huszonegy? - A kérdésre egy pillanatra megakadt.

- Igen.

- Akkor megoldod te magadnak. - A busz továbbhajtott, Beomgyu pedig kétségbeesetten meredt utána. Újra egyedül maradt.

Visszafeküdt a padra, kabátja kapucniját fejére dobta, hogy valamivel kényelmesebben érezze magát, ugyanakkor tudta, hogy a hideg és a tehetetlenség érzését ez sem fogja eltüntetni. Lábai enyhén reszkettek, ahogy a fagy átfutott nadrágja alatt - sejtette, hogy hosszútávon nem maradhat kint, ám ezúttal figyelmen kívül hagyva ezt az előérzetet csak felhúzta a térdeit, s átkarolva őket vacogott tovább, miközben üres tekintettel az utcát figyelte.

Nem tudott elaludni. Elméje éberebben kattogott, mint valaha: időről időre felkapta a fejét, rettegve körbenézett, s azután sem nyugodott meg, miután sokadjára is megbizonyosodott róla, hogy senki sem követi őt. Úgy gondolta, ha elnyomja az álom, csak még inkább veszélybe fogja sodorni magát - erre tanították gyermekkora óta.

A környék, ahol élt, közel sem a biztonságról volt híres. Mindennaposnak számítottak a betörések és az eltűnések, a feketepiac pedig aranykorát élte. Szinte minden embernek köze volt valamilyen illegális tevékenységhez, Beomgyu pedig első kézből megtapasztalta, milyen érzés drogfüggőkkel egy háztartásban élni; mégis most visszasírta azokat az estéket, amikor a szülei magukon kívül kiabáltak vele, hiszen amikor nem álltak szerek hatása alatt, a legjobb családot biztosították neki, amit csak el tudott képzelni.

Álmatlanul töltötte a következő éjszakát is; reggelenként amint megpillantotta az ég alját karcolgató első gyenge napsugarakat, kimerülten és éhesen, de továbbállt. Inni nyilvános mosdókban tudott, s ez volt az egyetlen dolog, ami valamennyire közel tartotta az élethez; szinte minden perc elteltével rosszabbul érezte magát, a félelmet pedig lassacskán elnyomta a fáradtság.

A harmadik éjjelen céltalanul bolyongott a városban. Apró léptekkel haladt, mindent megvizsgálva maga körül, hátha valahol menedékre lelhetne, holott jól tudta, hogy bárhol is köt ki, aludni nem fog tudni. Homályos tekintettel figyelte az üzletek és éttermek fényes kirakatait; feje hasogatott, szédült, gyomra teljesen üres volt, teste minden pontja pihenésért kiáltozott.

Egy motelhez érkezett. Kábán megállt a bejárat előtt; áttekintve az üvegajtón összeakadt a tekintete egy nála feltehetőleg idősebb fiúval. Egy asztalnál ült, maga előtt valamiféle itallal, kék farmert és fehér pólót viselt. Szőke tincsei mögül kibukkanó szemeiben szigorúság tükröződött, viszont ahogy egyre több ideig nézték egymást, és Beomgyu egyre nehezebben tudott állva maradni, ez átváltott aggodalomba: felállt a helyéről, majd szapora léptekkel közeledni kezdett felé.

Beomgyu számára a szédülés elviselhetetlenné vált: érezte, hogy a teste végleg feladta a küzdelmet. Szemei lecsukódtak, majd egy fájdalmas csattanás kíséretében elterült az aszfalton.

- Ébren vagy? Hahó... Jól vagy? - Amikor felébredt, az idegen fiú összezavarodott tekintetével találta szemben magát. - Rohadtul beütötted a fejed. Nem fáj? - kérdezte, miközben a kezét a tarkójára vezette, mire Beomgyu kissé összerezzent. - Látszólag nem vérzel. Beviszlek, jó? - Nagy nehezen rávette magát egy erőtlen bólintásra, a fiú pedig karjaiba vette őt, majd bevitte a motel előterébe, ahol lefektette egy kanapéra.

- Yeonjun- Mi a fasz történt? Két percre megyek el-

- Nincs időm erre, hozz neki forró csokit! - rivallt rá a fiú, majd letérdelt Beomgyu mellé a földre. - Csak próbálj meg ébren maradni még egy kicsit, jó? Lerí rólad, hogy kint voltál napok óta... Azt a kurva, de hideg a kezed - mosolyodott el szomorúan, ahogy két tenyere közé szorította Beomgyuét.

A vörös hajú csak fáradtan figyelte őt, ugyanakkor belül megannyi gondolat és érzés cikázott benne. Nem értette, miért segít neki Yeonjun, nem tudta bízhat-e benne egyáltalán; viszont jelenleg ez volt az egyetlen lehetősége, és már most rendkívül hálás volt neki.

- Na gyere, ülj fel. - A szőke óvatos mozdulatokkal felsegítette őt, majd mellé telepedve elvette a teli bögrét a mogorva férfi kezéből, aki ezután egyből távozott. - Szólj, ha túl forró - mondta, mielőtt a szájához emelte az italt.

Ahogy az édes íz eljutott a tudatáig, Beomgyu szemei felcsillantak, és ignorálva az égető érzést a szája sarkán lévő sebnél szinte másodpercek alatt magába nyelte a bögre tartalmát. Egy apró, elégedett mosoly kíséretében Yeonjunra pillantott, aki viszonozta a gesztust, majd ismét megszólalt.

- Van egy másik ágy a szobámban, felviszlek oda aludni. Reggel kitaláljuk, hogyan tovább. - Beomgyu bólintott.

- Köszönöm - mondta rekedt, levegővel telt hangon. Emlékei szerint két napja beszélt utoljára, így őt magát is meglepetésként érte a megszólalás, nemhogy Yeonjunt; szemei enyhén kikerekedtek, ám amint ezt érzékelte, visszaváltott egy nyugodtabb arckifejezésre, majd felemelte a fiút, és elindult vele a folyosón.

Az első emeleti szobába érve leültette Beomgyut az egyik ágyra, aki tompa tekintettel nézett körbe, ugyanakkor belül furcsának hatott számára a rendezett, tiszta helyiség látványa; kissé hitetlenül simogatta maga mellett a lepedőt, igyekezve hozzászokni a kellemes érzéshez. Csak most realizálta, mennyire is hiányzott neki egy fűtött szobában lenni, és mindössze egy ablakon át kitekinteni a kihalt utcára.

- Nyugodtan vedd le a cipőd és a kabátod, és feküdj le - javasolta Yeonjun, ő pedig lassú mozdulatokkal levetette a ruhadarabokat, majd a takaró alá bújt. - Ez nem zavar? - kérdezte a szőke, miután a plafon közepén lévő izzó fényét egy, az éjjeliszekrényen elhelyezett olvasólámpáéra cserélte. Beomgyu egy pillanatra kinyitotta a szemét, s felvéve vele a szemkontaktust megrázta a fejét. - Jó éjt.

- Jó éjt - morogta a vörös hajú már félálomban, ezután pedig csak egyenletes levegővételei hallatszódtak a szobában.

Yeonjun levetette a saját cipőjét is, majd Beomgyuéval együtt az ajtó mellé helyezte. Felemelte a másik fiú kabátját a földről, és a fogasra akasztotta, mire az egy hangos koppanás kíséretében ütődött a falnak. A szőke furcsállva a zsebébe nyúlt, majd kivette belőle vendége pénztárcáját. Hátrapillantott az alvó fiúra, aztán visszafordulva szemügyre vette a személyigazolványát. Choi Beomgyu... Ismerősen csengett számára a név, ám nem tudta beazonosítani, hol hallotta már ezelőtt. Születési idő: 2001. március 13. Mindössze két évvel fiatalabb nála, gondolta. Egyre biztosabb volt abban, hogy már hallott a fiúról, ugyanakkor a körülmények továbbra is ködösnek bizonyultak.

Sóhajtva visszatette a pénztárcát a helyére, majd miután egy utolsó pillantást vetett Beomgyura, a fürdőszobába vonult lemosni magáról a nap folyamán ráragadt koszt, hogy aztán ő maga is lefeküdhessen aludni.

(...)

- Jobban érzed magad? - kérdezte Yeonjun másnap, miután Beomgyu frissen lezuhanyozva, a másik fiútól kapott ruhákban kilépett a fürdőszobából.

- Igen - bólintott, majd félénk mozdulatokkal visszatelepedett az ágyára, így egymással szemben ültek. Kissé furcsállva méregette a rá bő pólót és nadrágot; szinte egymagasak voltak, ugyanakkor Yeonjun valamivel nagyobb volt nála izmos testalkata végett.

- Rendeltem ebédet, körülbelül negyedóra, és megjön - folytatta az idősebb, mire a másik kérdőn nézett rá.

- Mennyi az idő?

- Délután egy. - Beomgyu kínosan elmosolyodott.

- Egyébként megtudhatom a neved? - kérdezte halkan.

- Choi Yeonjun - vágta rá visszakézből a másik.

- Choi Beomgyu - mutatkozott be a fiatalabb is, mire Yeonjun lágyan elmosolyodott, és egy mély pislogás kíséretében bólintott, mely az ő arcát is felderítette. - Idősebb vagy nálam, ugye?

- Derítsük ki. Mikor születtél?

- 2001. március 13.

- 1999. szeptember 13.

- Akkor jó. Erre tippeltem. - Yeonjun ugyanazzal a mosollyal az arcán figyelte őt, ám ez egyáltalán nem zavarta Beomgyut. Talált valami megnyugtatót a fiú tekintetében: sugárzott belőle a feltétel nélküli figyelem és a megértés, ezekre pedig hihetetlen nagy szüksége volt jelenlegi helyzetében.

- Az jó, ha lemegyünk az előtérbe enni? Ilyenkor már nincs ott szinte senki. - A vörös hajú a második mondatot hallva megnyugodva bólintott, így mindketten feltápászkodtak, majd cipőjüket magukra kapva kiléptek a folyosóra. Amíg a szőke bezárta a szoba ajtaját, Beomgyu mulyán ácsorgott mellette, valamint ugyanígy ballagott a nyomában a folyosón, egészen a földszintig, ahol Yeonjun egy asztal helyett a recepcióhoz vezette.

Egy középkorú férfi állt a pult túloldalán, mögötte a polcon poharak és italosüvegek sorakoztak. A mosogatóban egy koszos edény sem árválkodott, minden tökéletes rendben, a helyén volt tartva; Beomgyu egy apró foltot sem vélt felfedezni a helyiségben.

- Sziasztok - köszöntötte őket a férfi mély, kissé rekedt hangon. Ahogy a fiatalabbra nézett, tekintete valamivel sötétebb lett; ez és a hangja alapján a fiú felismerte, hogy ő készítette neki tegnap a forró csokit.

- Szia Siwoo - viszonozta Yeonjun.

- Jó napot - motyogta halkan Beomgyu, hátha ezzel elkerüli a férfi mogorva tekintetét, de nem járt sikerrel. Érezte, ahogy a bűntudat eluralkodik rajta, ám igyekezte ignorálni ezt; reflexből tett egy lépést Yeonjun felé.

- Te kérsz teát? - kérdezte a szőke fiú, mire a másik csak bólintott. - Akkor két tea lesz - fordult újra Siwoo felé, aki szó nélkül két bögréért nyúlt, majd nekilátott az italok elkészítésének. - Addig nyugodtan ülj le, majd hozom. - Beomgyu, mint aki csak erre a mondatra várt a legtávolabbi asztalnál foglalt helyet, így csak a távolból látta a motel tulajdonosát, majd szétnézett maga körül.

Az egész földszint a sötétzöld és a téglavörös árnyalataiban pompázott, erre erősített rá a különböző pontokon, cserepekben elhelyezett terebélyes műnövények is. A csempe szinte csillogott a tisztaságtól, a kirakat hatalmas üvegablakaival egyetemben. Siwoo azt szerette, ha rend volt körülötte; Beomgyu ezt zavarta meg tegnap este, ezért utálta őt - legalábbis erre következtetett.

- Majd add hozzá a havihoz! - Yeonjun hangjára felkapta a fejét. A fiatalabb most már biztos volt abban, hogy nem ez az első alkalom, hogy itt száll meg; ez a megérzés azóta benne lakozott, hogy először hallotta őt tegezni a férfit.

A szőke letette a teli bögréket az asztalra, majd helyet foglalt Beomgyuval szemben, aki azonnal maga elé húzta a saját italát, s kezeivel két oldalról közrefogta, igyekezve elrejteni mennyire is kellemetlenül érzi magát. Nem akart hálátlannak tűnni, holott belül sejtette, hogy Yeonjun nem tekinti annak.

- Éhes vagy?

- Igen - bólogatott.

- Akkor jó. Remélem hamarosan megjön a kaja - pillantott maga mögé az idősebb, így az üvegajtó túloldalán megpillantotta a futárt. - Na, csak említeni kellett - mosolyodott el, majd a bejárathoz sétált, hogy átvegye az ételt. - Remélem ízleni fog valami - adott Beomgyu kezébe egy pár evőpálcikát, valamint egy dobozt, melyből ínycsiklandó illatok áramlottak a levegőbe, így a vörös hajú biztos lehetett abban, hogy egyáltalán nem fog éhen maradni.

- Jó étvágyat - pillantott rá Yeonjun, mielőtt nekilátott a saját ebédjének, így Beomgyu is követte a példáját.

Felnyitva a doboz tetejét többféle hús, köret és zöldség tárult a szeme elé. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, valamint igyekezte visszafogni a meghatottságtól előtörő könnyeket, ahogy feldolgozta a szituációt.

- Köszönöm - csuklott el a hangja, ahogy egy könnycsepp végigfolyt az arcán. Sietve letörölte, majd halkan felnevetett. Yeonjunra nézve ugyanazzal a kellemes mosollyal találta szemben magát, mely ismét ugyanazt a hatást érte el; egy apró szipogás után boldogságtól csillogó szemekkel látott neki az ételnek.

- Itt szeretnél maradni? - Yeonjun kérdésére Beomgyu meglepetten kapta fel a fejét.

- Tessék?

- Hát, én itt élek, szóval gondoltam, ha nincs hová menned, lakhatnál velem a szobában - magyarázta a szőke.

- De nekem nincs pénzem - visszakozott Beomgyu.

- Tudom - bólintott az idősebb, mire a másik megszeppent. Nem tudta, mit gondoljon az ötletről: kétségkívül kedvező lett volna számára, ugyanakkor számításba kellett vennie, hogy ez mekkora teherrel járt volna Yeonjunnak, valamint hogy bízhat-e benne. Azt tanították neki, hogy ne barátkozzon olyan emberrel, akinek van elég pénze bérgyilkost fogadni rá, újdonsült ismerősének pedig ez szinte biztosan nem jelentett volna problémát.

Gondolatai cikáztak, ahogy lassú mozdulatokkal csámcsogott tovább az ebédjén. Egyáltalán nem vágyott visszamenni az utcára, s tudta, hogy ha nem fogadja el az ajánlatot, ismét ott fog kikötni; mégis azon rágódott, vajon rejtőzik-e egy sötétebb alak Yeonjun fényes mosolya mögött.

Ha így lenne, nem segített volna neki, gondolta.

...Viszont így sokkal könnyebb kihasználnia őt, cáfolt rá egyből.

Azon kapta magát, hogy a fiú arcát szuggerálja, igyekezve kiolvasni a szándékait a tekintetéből, ám nem járt sikerrel; a megérzéseire kellett hagyatkoznia.

- Ha nem jelent gondot, akkor maradok - motyogta végül, melyet Yeonjun a szokásos mosolya helyett egy mogorva arckifejezéssel nyugtázott; arra emlékeztette, amikor először látta őt a fotocellás ajtó túloldaláról, és ez megijesztette, valamint most már végképp nem tudta, mi lenne a helyes döntés.

- Tudom, hogy nem amiatt vacillálsz, hogy nekem jó-e - szólalt meg az idősebb a megszokottnál valamivel mélyebb hangon, miközben felemelte a tekintetét, ám arca még mindig nem állt szemben Beomgyuéval. - Dönts, ahogy akarsz, csak légy őszinte - tette hozzá, miközben folytatta az evést.

- Jó - sóhajtott a vörös hajú, igyekezve elnyomni magában az idegességet. - Félek, mivel nem ismerlek, és nem tudom, bízhatok-e benned.

- Akkor maradj, amíg jónak látod. Nem foglak faggatni semmiről, amiről nem akarsz beszélni - vetette fel a másik monoton hangsúllyal, ám tekintete valamivel enyhült.

Beomgyu valamelyest megnyugodva bólintott.

(...)

Tehát maradt. Az idő nagy részét a szobában töltötte, és Yeonjunnal beszélgetett, vagy aludt. Még napok elteltével sem érezte magát teljesen jól, habár az idősebb fiú minden tőle telhetőt megtett, hogy gondoskodjon róla. A szüleivel kapcsolatos emlékeket és rémálmokat ő sem tudta kitörölni, és a hiányuk által okozott tátongó ürességet sem tudta teljesen betölteni a lelkében.

Lehetősége sem volt rá. Yeonjun (ahogy ígérte) egyik beszélgetésük alkalmával sem kérdezett rá Beomgyu múltjára, ő pedig így nem érzett késztetést elmondani neki, viszont ezzel együtt bízni kezdett benne. Biztonságban érezte magát mellette, a kételyei pedig kezdtek elhalványulni; ahogy Yeonjun nem volt kíváncsi a hátterére, úgy ő sem volt többé kíváncsi az övére.

- El kell mennem valahova, csak reggel jövök - jelentette ki Yeonjun néhány, a motelben töltött nap után, miközben a zsebébe süllyesztette a telefonját, melyen ezidáig nagyban pötyögött. A fiatalabb bólintott, ám a másik ezt nem látta, ugyanis azonnal a szekrényéhez lépett, hogy felsőjét átváltsa egy másikra, majd sietve magára kapta a cipőjét és a kabátját. - Majd nyisd ki az ablakot, jöjjön be egy kis levegő - tette hozzá ezúttal felvéve Beomgyuval a szemkontaktust, aki ismét csak egy biccentéssel nyugtázta a mondandóját. A szőke egy apró mosoly kíséretében integetett, majd kilépett az ajtón, mely egy csapódás kíséretében érkezett vissza a helyére.

Beomgyu az órára pillantott. Este tíz múlt, így nem igazán értette, a másik fiú hova sietett ennyire; ilyenkor már mindketten a lefekvéshez szoktak készülődni. Sóhajtva kibújt a takaró alól, majd kinyitotta az ablakot. A hideg levegő egyből megcsapta az arcát, ám ő a párkányra támaszkodva kihajolt, így teljes egészében látta a motel parkolóját, így Yeonjunt is, ahogy egy fekete Mercedeshez siet, majd miután a vezetőülésbe huppan, szinte azonnal elhajt.

Ahogy újra a szoba felé fordult, a félelem futótűzként haladt át a testén. Minden porcikáján felállt a szőr, reszketett, állkapcsa megfeszült, s biztos volt abban, hogy valami rossz fog történni; az emberek, akik megölték a szüleit, meg fogják találni őt is.

Minden egyes rezzenésre felkapta a fejét, és akárhányszor beszélgetést hallott a parkolóból, az ablakhoz lopakodva felmérte a terepet. Minden emberben gyilkost látott, s az elméjében már hallotta a lövéseket, melyek véget fognak vetni az életének.

Az ágyra kuporodva térdeit magához húzta, s rájuk támaszkodva kizárta a külvilágot. Érezte, ahogy az egész teste vacog, hallotta ingatag levegővételeit, a hideg szél pedig visszarepítette az otthonába, ahol már senki és semmi nem várt rá. Menekülni akart, ugyanakkor jól tudta, hogy ha innen elmegy, elfecséreli az utolsó esélyét is arra, hogy egyenesbe hozza az életét.

Ahogy telt az idő, már nem tudta eldönteni, hogy az életre vagy a halálra vágyott jobban: még a végzet bizonytalansága is biztosabbnak tűnt számára, mint a félelem, amely egy kötélen táncoltatta őt lét és nemlét között. Csak abban bízott, hogy Yeonjun visszajön, és megmenti őt a saját gondolataitól.

Elképzelte, ahogy betörik az ajtót, s egy pisztollyal másodpercek alatt végeznek vele. A vére vörösre színezi az ágyneműt, a testét pedig elviszik a szüleié mellé. Yeonjun visszajön, s a gyilkos festményt látva arra gondol, hogy milyen szerencsésen megszabadult tőle.

Addig vetítette le újra és újra a filmet, amíg ismerőssé nem vált. Nem barátkozott meg a gondolattal, de legalább nem lepődött volna meg, ha a valóságba folyt volna... Legalábbis ezzel hitegette magát. Legbelül tudta, hogy az utolsó csepp véréig küzdött volna az életben maradásért.

Hajnal négy körül elaludt azzal a tudattal, hogy már nem ébred fel többet.

(...)

A következő éjszaka is így telt. Az azutáni is. Beomgyu azon kapta magát, hogy már napközben is a halál gondolatával játszott; a jól megszokott jelenet csak abban változott, hogy Yeonjun is végignézi, ahogy örökre lehunyja a szemét - ennek ellenére persze minden reggel felébredt, amint meghallotta, hogy az idősebb hat óra körül belép az ajtón.

Éber akart maradni, hogy időben megérezze a vesztét; ugyanakkor a napi két órányi alvással az ellenkezőjét érte el. Tompának érezte magát, valamint a fizikális állapota is ismét romlani kezdett, mely már Yeonjunnak is feltűnt.

- Megint megyek. Rendben leszel? - A kérdésre meglepetten kapta a fejét a szőke felé, így észrevette aggódó tekintetét.

- Veled mehetek? - motyogta kómásan.

- Nem akarsz pihenni? - Megrázta a fejét; hazudott. Bármit megadott volna néhány óra alvásért, a gondolatai viszont nem hagyták. - Na gyere - sóhajtott Yeonjun egy szomorkás mosollyal az arcán, Beomgyu pedig feltápászkodott, hogy magára vegye a cipőjét és a kabátját.

Zombiként haladt társa mellett a folyosón, de legalább mind az épületben, mind a fejében csend volt. Yeonjun jelenléte valamelyest eloszlatta a benne tomboló káoszt. Ha mellette volt, úgy érezte, nem kell a felszínen küzdenie a fulladás ellen. A hullámok alá bukott, utolsó sikolyát elnyelte a víz, ő pedig csak lehunyva a szemeit süllyedt lefelé.

Az autóba ülve kiengedett egy mély sóhajt, s kitekintett az ablakon. Végre minden nyugodtnak tűnt; a havon megcsillant a lámpák fénye, tükrözve az égbolton táncoló csillagokat. Senki sem tartózkodott a környéken, ahogy aznap éjjel sem, amikor elmenekült otthonról, mégis most kevésbé érezte az emberek hiányát, holott ugyanúgy magányos volt.

- Csak negyed óra az út - hallotta Yeonjun hangját, mire csak hümmögött egyet. - Beomgyu?

- Igen? - fordult felé, ám nem találkozott a tekintetük, mivel az idősebb a vezetéssel volt elfoglalva.

- Amíg engem látsz, nem eshet bajod. - A mondat hatására mintha kibukott volna a vízből. Tüdeje újra megtelt levegővel, szemeibe csillogás formájában költözött vissza az élet, s sötétbarna íriszei újra egy virágzó lelket tükröztek. Hinni akart ebben. Hinni akart abban, hogy Yeonjun valamiféle megmentő, és innentől véget ér számára a szenvedés.

Nem tudta, mire számított, mégis meglepődött, amikor egy szórakozóhely előtt álltak meg. Már az autóból érezte, ahogy a zenétől megremeg a talaj, melyhez hang is társult, amint kiszállt a járműből. Idősebb társa mellé sietett, majd az oldalán lépett be az épületbe, mely egy kisebb sokkhatással volt egyenlő.

Ingerküszöbét jóval meghaladta a hangerő a megannyi fényhatással és emberrel vegyítve, ám igyekezte ignorálni ezt; azzal nyugtatta magát, hogy itt legalább nem volt egyedül.

Yeonjun a bárpulthoz vezette őt, ahol a mixer szinte egyből feléjük fordult, majd valamit mondott - feltehetőleg üdvözölte őket.

- Ő a barátom - közölte Yeonjun szigorú arccal, mire a vele szemben álló bólintott. - Mindjárt visszajövök, addig igyál valamit - szólt ezúttal társához, immáron rámosolyogva. A zsebébe nyúlt, némi pénzt helyezett az asztalra, majd miután még egyszer jó mélyen a pultos szemébe nézett, távozott. Beomgyu még sokáig figyelte távolodó alakját, ahogy a tömeg szinte kettévált előtte, végül pedig eltűnt benne.

Mire újra maga mellé tekintett, egy pohár ital hevert a kezénél, melybe hezitálás nélkül belekortyolt. Égető érzés járta át a torkát, ugyanakkor kellemesnek hatott számára a keserűség. Teste sejtről sejtre felmelegedett, a hangos zene pedig egyre nehezebben érte el dobhártyáit. Úgy érezte, mintha egy buborékban lebegne, mely egyre közelebb viszi őt a mennyországhoz.

...Ugyanakkor ahogy felfelé haladt, a légsűrűség is csökkent, s a forróság a torkában hamar átváltott szorításra, mely a fejére is kiterjedt. Forogni kezdett körülötte a világ, elméje pedig ismét a szétrombolt otthonába kalauzolta, ahol a szülei vérével néz szembe.

Kirohant az épületből. A kabátja alá befészkelt meleget a kinti fagy pillanatok alatt lakoltatta ki; ismét egyedül volt a téli éjszakában. Körülötte megannyi ember beszélgetett, ő mégis egymagában térdelt az útpadkán, igyekezve eldönteni, hogy a hányinger érzete el fog-e múlni magától, vagy előbb ki kell adnia magából a gyomra tartalmát.

- Gondoltam, hogy ez nem a te tereped. - A szavak mellé két kar is társult a hóna alá, melyek némi bukdácsolás árán felsegítették a talajról. Bágyadtan mosolygott maga elé, ahogy Yeonjun könyökeiket összekulcsolva a falhoz vezette őt. - Jól vagy? - kérdezte, ám nem várta meg a választ. - Ha az a seggfej belekevert valamit az italodba...

- Biztos nem - vágott közbe Beomgyu. - Csak nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz - sütötte le a tekintetét. Nem tudta, elmondja-e, valójában mi is zajlott le az elméjében az utóbbi percekben.

Az idősebb bólintott, majd a zsebébe nyúlt, ahonnan kivett belőle egy doboz cigarettát és egy öngyújtót.

- Akkor ehhez sem leszel, de hátha kicsit megnyugszol - vonta meg a vállát, miközben kihúzott két szálat; az egyiket társa felé nyújtotta, aki enyhén remegő kezekkel elvette, és a szájába helyezte. Yeonjun is ugyanezt tette a sajátjával, majd meggyújtotta a csikkeket.

A füst fojtogató volt, valamint marta a torkát, Beomgyu mégis úgy érezte, mintha most lenne képes igazán levegőt venni. Teste ellazult, s már a téli éjszaka sem tűnt olyan fenyegetőnek, mint eddig.

- A szüleimet megölték - kezdett bele gondolkodás nélkül, mire Yeonjun megrökönyödve kapta fel a fejét. - Drogfüggők voltak, valószínűleg nem tudták kifizetni a tartozásukat, de fogalmam sincs, mert nem emlékszem semmire. Csak az van meg, hogy éjszaka a földön ébredtem, a házunk szétrombolva, és mindenhol vér. Elrohantam, és rá pár nappal később találkoztunk. - Szívott egyet a cigarettából, majd kifújta a füstöt. A szürke köd a feje fölé emelkedett, majd szertefoszlott, akárcsak a teher a vállairól azután, hogy elmondta az idősebb fiúnak, min ment keresztül.

- Mit éreztél, amikor felkeltél? - kérdezte Yeonjun enyhén gyanakvó hangon.

- Álmosság, szédülés...

- Rohypnol - konstatálta a szőke.

- Mi?

- Rohypnol. Drog. Emlékezetkiesést okoz, meg minden olyat, amit elmondtál. Azért féltem, hogy most is ez volt.

- Nem, most csak eszembe jutott - sóhajtott Beomgyu.

Bár a cigaretta placebóhatásának köszönhetően nyugodt volt, egyúttal üresnek is érezte magát. Hiányoztak neki a szülei, s hiába volt vele Yeonjun, a múltjában tátongó űrt semmi sem tudta befoltozni. Még a nikotinfüst sem.

- Van kedved elmenni egy csendes helyre? - Az idősebb kérdésére csak bólintott. Maga elé dobta a csikket, majd miután eltaposta azt, követte társát az autóhoz.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el utazással, csak arra lett figyelmes, hogy Yeonjun leparkol egy mező szélén. Tőlük némi távolságra egy régi játszóteret pillantott meg egy gyér fényű utcai lámpának köszönhetően. Kérdőn társa felé pillantott, ám miután csak az ülésével nézett szembe, gyorsan kipattant a járműből, s a másik fiú mellé sietett, aki már néhány méterrel előrébb járt.

Néhány villanyoszlopot leszámítva koromsötét volt, s mindössze csak a ruhák susogása és a hó lépteik alatti ropogása hallatszott. Beomgyu nem tudta, mit gondoljon, ugyanakkor a táj csendje lágy simogatásként hatott elméjére. Valamiféle varázst vélt felfedezni a mezőben s az éjszakai ég tisztaságában, mely sötét takaróként elterült felette.

- Mi ez a hely? - kérdezte, ahogy lehuppant Yeonjun mellé egy hintára a játszótéren. A rozsdás láncok fájdalmas sikolyokkal meséltek magányukról, miközben a két fiú beléjük kapaszkodva apró íveket írt le a talaj fölött.

- Itt éltem - mondta a szőke. Hangja ezúttal fáradt és rekedt volt, mintha már rengetegszer elmesélte volna élete történetét; ám Beomgyu valószínűnek tartotta, hogy csak saját magának ismételgette újra és újra.

S ahogy végigtekintett a játszótér mellett elterülő omladozó házakon, majd Yeonjun szomorúan csillogó tekintetén, értett mindent.

Legszívesebben egész éjszaka a hintán ülve nézte volna a csillagokat, ám némi idő után a teste vacogással tájékoztatta a hideg jelenlétéről, valamint a rövidéletű energialöket hatása is elmúlt. Ezúttal nem állt ellen az álomvilág csábításának; visszatelepedve az autóba a biztonsági övre hajtotta a fejét, alig pár percen belül pedig el is aludt.

Yeonjun arcán apró mosollyal az arcán vezetett tovább, miután egy pillanatra a fiúra sandított. Az út csúszós volt, így igyekezett egyszerre éber és óvatos lenni, még ha ez nehéznek is bizonyult számára - legszívesebben ő is aludt volna.

Hajnal háromkor ért a motel parkolójába. Újra maga mellé pillantott, majd kiengedve egy fáradt sóhajt kiszállt az autóból, s átsétált a másik oldalára. Behajolva az ajtón kikapcsolta Beomgyu biztonsági övét, amelyből ő semmit nem érzékelt, így Yeonjun erőt vett magán, és karjaiba véve őt indult el az épület felé.

Miután nagy nehezen bejutottak a szobájukba, az idősebb lefektette társát, majd saját ágya szélére telepedve elővette telefonját. A fény bántotta a szemét, így hunyorogva nézett szembe a húsz nem fogadott hívással, valamint a még több üzenettel. Morogva megdörzsölte az arcát, majd tárcsázta a számot.

- Mi van? - motyogta fáradtan, amikor a másik fél felvette a telefont. - Nem megyek. Nem, faszom, most értem haza, így is kurva kevés kellett ahhoz, hogy álmomban beguruljak egy árokba. - Érzékelve, hogy felemelte a hangját, Beomgyura pillantott, majd látva, hogy nem ébredt fel, halkabban folytatta. - Leszarom, várjon holnapig. Jól van, jövök, de ezután hagyjál békén. - Feszülten kifújta a levegőt, ahogy a zsebébe süllyesztette a telefont, s miután a fiókjából kivett néhány szükséges holmit, ismét ajtón kívül volt.

(...)

Már gyér napfény szivárgott be a redőny résein, amikor Beomgyu megébredt. Egy ideig üres tekintettel bámulta a plafont, igyekezve visszatérni a valóságba, miközben egy bágyadt mosollyal az arcán visszagondolt az éjszaka élményeire, ám oldalra fordulva újra komorrá vált a tekintete, mivel nem látta azt a személyt, akivel együtt szerezte őket. Lassan felült, majd körbenézett a szobában, ám továbbra is egyedül volt. A komódra pillantva megakadt a szeme egy kihúzott fiókon, kíváncsisága pedig azonnal odahúzta őt.

Bárcsak ne tette volna, gondolta, miközben apró porciókban bezacskózott kábítószerekkel nézett szembe. Gondolatai olyan gyorsan cikáztak elméjében, hogy fel sem fogta őket; fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire Yeonjun belépett az ajtón, s megszólította őt.

- Beomgyu? - Az idősebb fiú kimerült hangja visszhangzott a kihalt szobában. A vörös hajú egy pillanatra rásandított, ám könnyei ezzel egy időben elhomályosították látását.

- Te ölted meg a szüleimet - szipogta.

Yeonjun sóhajtott.

- Ezért nem kérdeztél semmit a múltamról... Mindent tudtál - folytatta a fiatalabb.

- Beomgyu...

- Te ölted meg őket! - üvöltött torkaszakadtából, majd felpattant a földről, s könnyfátyolon keresztül nézett szembe az idősebbel, akinek az arcáról mindössze csalódottságot lehetett leolvasni.

- Nem én voltam! - kiáltott fel. - Bíztam benned, érted?! Összeestél a fagyban, és én befogadtalak, nem törődve azzal, hogy egy olyan helyen élünk, ahol mindenki vadászik mindenkire! Fogalmam sem volt, ki vagy! - fakadt ki, miközben járkálni kezdett a szobában; Beomgyu a sarokba húzódott, amikor a közelébe ért.

- Hát nekem sem! - vágta rá.

- Miért, ki vagyok?

- Egy... drogdíler - motyogta a fiatalabb megvetéssel a hangjában, miközben igyekezte visszafojtani a sírást.

- Olyan meglepő ez? Szerinted miből lenne elég pénzem kijutni abból a putriból, amit mutattam neked? De tudni akarod, ki ölte meg a szüleidet? Egy csávó, akinek árulok - fröcsögte. - Választhattam anno, hogy ezt csinálom, vagy éhen halok. A túlélésre játszom, pont mint te - biccentett Beomgyu felé, miközben visszapakolt a fiókba. - És megcsináltam. Az elhagyatott lepratelep helyett itt élek. Még nem öltem embert, de az ügyfeleim igen. De ha eladok valamit, onnantól az nem az én felelősségem. - Felállt, s újra a fiatalabbra nézett, aki a falnak dőlve maga elé meredt. - Sajnálom, hogy így kellett felnőnöd.

Beomgyu lassan felemelte a fejét. Megsemmisülve érezte magát, a szégyen és a düh egyszerre igyekezte megtölteni a szívét. Letörölte a könnyeit, és Yeonjun elé lépett, akinek a tekintete megenyhülni látszott. Összetörten elmosolyodott, majd még egy lépést téve az idősebb köré fonta karjait, s vállára hajtotta a fejét.

- Bíznom kellett volna benned - mondta, ahogy a szőke fiú viszonozta az ölelést, és megpaskolta a hátát.

(...)

A zene dübörgése szokás szerint a padlón át is érződött a szórakozóhely hátsó folyosóján. Yeonjun a falnak dőlve ácsorgott; az imént tudta le aznapi eladásait, így már csak Beomgyut várta, aki addig csatlakozott a bulizókhoz.

A szőke a telefonjára pillantott; hajnal negyed kettő múlt, azt beszélték, egykor találkoznak azon a helyen, ahol most egyedül állt. Körbe-körbepillantott, ám sehol sem látta Beomgyu vörös hajkoronáját. Már kezdte feladni, hogy a közeljövőben hazaérnek, amikor a keresett fiú szinte eléugrott, melynek hatására az idősebb hátrahőkölt.

- Yeonjun~ - nyújtotta el hangját Beomgyu, mely egyből gyanús lett a másik fiúnak, társa kaján vigyorával és üveges tekintetével együtt. - Bocsi, kicsit elnéztem az időt - kacagott harsányan.

- Te be vagy állva? - kérdezte a szőke komor hangon.

- De be ám - vágta rá csillogó szemekkel a társa. - Képzeld, találkoztam a csávóval, aki árulta a szüleimnek a cuccot, és ingyen nekem adta ezeket! - A zsebébe nyúlt, majd néhány fehér tablettát mutatott Yeonjunnak, aki köpni-nyelni nem tudott.

- GHB... - motyogta. - Figyelj, szerintem ez nem túl jó ötlet, egy italtól is kivoltál múltkor.

- Már hogy ne lenne jó ötlet? - vigyorgott továbbra is Beomgyu. - Nézz rám, boldog vagyok!

- Inkább magadnál se vagy - vágta rá az idősebb.

- Ez a lényeg, Yeonjun! Te vagy a díler, és nem érted... - csóválta a fejét, miközben ujjai között forgatta a pirulákat. - Próbálj ki te is egyet! - vetette fel, s ezzel egy időben közelebb lépett a másik fiúhoz, aki viszont hátrálni kezdett, amikor eszébe jutott, hogy már némi alkohol pezsdítette fel a vérét. - Na, kérlek!

- Beomgyu, nem. Már ittam. Te ugye nem? - A fiatalabb megrázta a fejét, ugyanakkor továbbra is egy tablettát a mutató- és hüvelykujja közé szorítva közelített Yeonjun felé. - Beomgyu, fejezd be - ismételte meg a kérést, ám nem hatott túl határozottnak; továbbra is társa homályos tekintetével nézett szembe. - Ne! - hangja megakadt, ahogy realizálta, hogy a mondata közepén a tabletta a szájába került, s ezzel együtt le is nyelte azt. - Bassza meg - fújta ki feszülten a levegőt, majd a másik fiúra nézett, aki azóta már átkarolva őt a mellkasának támasztotta a fejét, és magában kuncogott.

- Nagyon szédülök - jelentette ki artikulálatlanul, majd teste elernyedt, s Yeonjun kapta el, mielőtt a padlóra zuhanhatott volna.

(...)

Beomgyu egy kanapén ébredt a táncparkett egyik sarkában. A bulizó emberek alakjai összefolytak, sötét lidércekként kígyóztak a levegőben. A színes fények bántották a szemét, így enyhén hunyorogva nézett körbe. Maga mellé pillantva Yeonjunt vette észre, aki vele ellentétben nem volt ébren. Végignézte fehér arcát és lilás ajkait, s igyekezett visszaemlékezni, hogyan kerülhettek ide.

- Yeonjun? - Hangját elnyomta a zene, s miután az idősebb fiútól sem érkezett válasz, visszafészkelte magát a teste mellé, majd tovább figyelte a táncoló fiatalokat, hátha idővel kitisztul a látása.